JIM DINE PORTRÉI

„This is me, running after my portrait. This is how I remember (portraits). This is the memory. This is me running after myself (Portraits).”"Ez én vagyok, amint futok a portrém után. Így emlékszem (portrék). Ez az emlékezet. Én, amint futok magam után (Portrék)."(Jim Dine) „This is me, running after my portrait” – nem is vezethették volna be találóbban a kölni kiállítással egy időben This is, how I remember, now. Portraits címmel kiadott, Jim Dine képeiből válogató katalógust, mint a művész szavaival. Fekete-fehér fotográfiák, színes felvételek – játék az életlenséggel, a mélységgel, a fénnyel és az árnyékokkal, kollázsszerű kompozíciók, elidegenedett arcképek önmagáról, élet- és egyben lelki társáról, Diana Michenerről, barátokról, csendéletek a műteremből, szövegtöredékek és a Jim Dine egész életművére jellemző, szimbolikus jelentéssel telített tárgyak, mint a mesebeli Pinocchio alakja vagy a holló és a bagoly, amelyek kitömött állatokként kelnek újból életre a képein.Az SK Stiftung Köln fényképgyűjteményében december közepéig látható a 2002 és 2007 közötti időszakból való nyolcvan, túlnyomórészt nagy formátumú nagyítás, amelyek nagyszerű betekintést nyújtanak az 1995 óta szakadatlan alkotói folyamatba.Az 1935-ben az Ohio állambeli Cincinnatiben született Jime Dine egyike a korszak kiemelkedő művészeinek. A New York-i művészeti körökben már az ötvenes évek végén nagy feltűnést keltett első happeningjeivel. Már akkor is szokatlan asszamblázsokkal dolgozott, amelyekbe hétköznapi tárgyakat (a művészi alkotást jelképező szerszámokat) vagy ruhadarabokat (a saját ént megjelenítő nyakkendőt vagy fürdőköpenyt) helyezett el. A hatvanas évek elején Claes Oldenburggal, Tom Wesselmannal és George Segallal a New York-i Judson Galériában rendszeresen kiállító művészek csoportjához tartozott. Ebben az időben, a Lee Friedlanderhez fűződő barátsága révén került kapcsolatba Garry Winogrand és Diane Arbus munkáival, és kezdett el fényképeket és fotóalbumokat gyűjteni.Első felvételeit a francia költő, Guillaume Apollinaire Le po?te assassiné című kötetének illusztrálásaként készítette 1966-ban. „Megvettem magamnak a legolcsóbb kamerát… egy Brownie-t vagy valami hasonlót, és egy előhívó készletet előre bekevert vegyszerekkel. Akkoriban a New York-i Ithacában tanítottam a Cornell Egyetemen. Ott volt egy kis sötétkamra, nagyon egyszerű, de használhattam. Nagyon sok felvételt készítettem, és a feleségemet és másokat is megkértem, hogy álljanak modellt” – mesélte Jim Dine abban a 2003-as interjúban, amelyet Jean-Luc Monterosso, a Maison Européene de la Photography igazgatója készített vele. A könyv azonban nagy bukás volt, alig vásárolták, „és még most is tele van velük egy egész raktár”. Dine csak a múlt század hetvenes éveinek végén tért vissza a fényképezéshez, akkor, amikor Jo Ann Verburg meghívta, hogy dolgozzon a Kodak hatalmas, 20x24 inches polaroid kamerájával. Az egyedülálló kamera előtt csoportba komponálta modelljeit, különféle virágokat és saját magát. A polaroidban – mint végső soron a festészettel szemben az egész fényképezésben – mindenek előtt a kép keletkezésének közvetlensége ragadta meg: „Olyan volt, mintha csak gondolnék valamire, és azután hagynám, hogy ez a gondolat egy percen belül anyaggá váljon.” A polaroid mégsem felelt meg a médiummal szemben támasztott elvárásainak, sőt, a Bostonban készült felvételek nagy részét meg is semmisítette.A harmadik fázis csak 1994-ben kezdődött, amikor Dine Berlinbe költözött. Elvállalt egy festő tanári megbízást a korábbi Hochschule der Künste meghívására. De magával hozta fényképezőgépét is, és hirtelen hatalmába kerítette az érzés: „Talán fényképeznem kellene.” Vélhetően Diana Michener fotográfus számított a legfőbb inspirációnak, amint arról egyszer maga is beszélt. Berlinben találkozott a göttingeni születésű Gindl Jenővel, aki heliogravűröket készített a fényképeiből. A mélység és a tapinthatóság meggyőzték Dine-t. „Egészen megindított. Lelkem mélyén nyomdász vagyok, és a nyomatnak, amit láttam, volt valami fizikai jellege, amit érzékelhettem. Ettől fogva soha többé nem hagytam fel a fényképezéssel.”A kiállított képek mindenek előtt Jim Dine emberek iránti mély szeretetét, gondolatait, érzéseit és félelmeit tükrözik, akárcsak az egész életművön áthúzódó, az élet értelmét firtató kérdésre való összpontosítás. „Önarcképeivel – a negyven éven át kidolgozott művészi törekvésekkel összhangban – saját személyiségére és fejlődésére, különféle reakcióira és érzelmi állapotaira kérdez rá, és a számára jelentős személyek és alakok körére irányulva, próbálja megragadni sokrétű látomásait és emlékeit” – írja Gabriele Conrath-Scholl, a kiállítás kurátora a katalógusban. Dine portréinak modelljeként a környezetében élő emberek szolgáltak, így élettársa, Diana Michener, a régi barátok, családtagok vagy művésztársak, azok, akiket nagyon közel érez magához. Őket rendezi képpé saját személyével vagy a művészéletére jellemző tárgyakkal együtt, amelyek azután emlékek formájában megtöltik fotográfiai jegyzetfüzetét. Bagoly, holló és Pinocchio mellett találkozhat itt a néző porcelán majommal vagy a Dine által faragott, csavaros eszű rókával. Jellemző rá az írás és a nyelv iránti vonzalom, amit gyakran a galériája falára felírt versek vagy azok töredékei formájában von be munkáiba. Komplex módon komponált művei költői képekként, költészetként foghatók fel bizonyos értelemben. Legfontosabb témái közé tartozik a nemek közötti küzdelem, az élet és a halál harca, a valóság és a fikció közötti határ, illetve az ellentmondásos jellemek szinergikus kapcsolata.Jim Dine fényképei mind tradicionális módon és a negatívon alapuló, hagyományosan kivitelezett nagyítással készültek. A fekete-fehér képeknél ezüst zselatinos nagyításokról van szó, a színes felvételeknél pedig a megszokott C-print eljárásról. Dine nem használ Photoshopot, és nem él a kettős expozíció lehetőségével sem. A kettős exponálás hatása abból a szokatlan beállításból adódik, amit David Adamsonnál figyelt meg, majd alkalmazott elidegenítő szándékkal saját céljaira. Magát egy kis fekete szobában, fényszórókkal és kamerával együtt vitte színre. A különlegességet az adta, hogy az elektronikus hátlappal ellátott kamera kifejezetten hosszú expozíciós időt igényelt, és a kép csak nagyon lassan alakult ki. Így Dine más-más arcok, alakok vagy szövegek előtt fényképezhette le magát, és a mozgások révén bizonyos absztrakt formákat hozhatott létre. „Amikor láttam ezeket a képeket, az volt az érzésem, hogy a szívemet kitárva egy olyan vidékre jutok, ahol súlytalanná válik a testem.” Dine az Én másokban történő felfedezésével, illetve a másik felfedezésével az Én-ben úgy közelít a világhoz, mint saját magához. „Az egész munkám önarcképekből áll. Még abban az esetben is, ha az arcom nem jelenik meg – C’est moi.” Anne Kotzan A kiállítás „This is how I remember now. Portraits. Photographs by Jim Dine” 2008 december 14-ig volt látható az SK Stiftung Kultur fotográfiai gyűjteményében, Im Mediapark 7, 50670 KölnA katalógus megjelent a Steidl Verlag-nál angol nyelven.