FOLYAMATOS JELEN
„annál is inkább sokkoló a figyelem számára az ilyen kép,mivel olyannyira ismertet, sőt felismertet mutat be a számára.”1Az itt és most megélésének teljes elérésére való törekvés buddhista elv, vagy inkább elérendő létállapot. Elérése meditációval és egyéb módszerekkel történhet. Haszna, a hétköznapi megvalósulást nézve, hogy nem szorongunk sem előre, sem hátra, nem szakadunk ki a pillanatból, tudatosan éljük meg azt.Az emlékezés és a vágyakozás múlt és jövő idejű. Ezeket olyan képek is kiválthatják, amelyek a pillanat megörökítésével teszik egyszerre múlt, jövő és jelen időbe azt, ami talán csak egy kattintás erejéig létezett éppen úgy. Az örökre elmúlt jelen ittlétének paradoxona rejlik a fotográfiákban.Folyamatos jelen címmel indított kiállítás- és katalógussorozatot a Magyar Fotográfusok Háza 2005-ben, Csizek Gabriella javaslatára. Mint kurátor, magabiztos kézzel, érzékenyen, találóan választotta ki a sorozat szerkezetét, alapvető jellegét. A kiadványok nagyon szerencsések – jól kézbe simulnak, a megszokottnál jóval több képet mutatnak, rövid szövegeikkel a terjedelem ellenére nagyon informatívak, sokat tesznek hozzá az élményhez a művészek szavainak bevonásával. A Mai Manó Ház-beli összefoglaló tárlatból is kiderült, hogy a négyszer négy alkotó egy része már ismert sorozatával került be a válogatásba. De az is világos volt, hogy a kurátor a szelekció már korábban bemutatott anyagaiból a kevésbé ismert darabokat is megpróbálta a figyelem homlokterébe emelni.Mindezek csak erősítették az összegző kiállítás összhatását. A kurátor hallatlanul fontos érdeme, hogy a Folyamatos jelen kiállításai során nagyon találó témák szerint csoportosította az anyagokat, az alcímek érzékenyen hozzák egységbe az egyes sorozatokat. Mindegyikről külön-külön is állítanak valamit, illetve a közös kontextus révén a fotók egymásra is hatnak, többletrétegekhez jutnak, a néző számára is új összefüggésekre való ráismerés lehetőségét adják. A címek vékony hálókként emelik ki és tartják össze a 4-4 sorozatot.A Folyamatos jelen aktuális irányvonalakkal foglalkozik, abból válogat, ami van, ami megszületett. Így válik valóban azzá, ami a neve, így része az áramlatnak, s nem pedig irányítója. Ehhez hasonlóan, a címek által behozott fogalmak többértelműek és hártyavékonyak, így épp csak, hogy irányba helyezik a befogadást. Pont annyira, hogy ezeket a legfinomabb rétegeket megsejtessék velünk.Ami közös minden sorozatban, az a tény, hogy nem akarnak szépek lenni. Ez persze nem túl revelatív megállapítás, főként, hogy a szépség már rég kiment a divatból a művészetben. Csakhogy ezek a fotók szépek. Az bennük a lélegzetelállító, gyomorszorító és felemelő, hogy tényleg megmutatják, mi van körülöttünk. Azt a hozzáállást „viselkedik le”, hogy világunknak bármilyen kicsi vagy nagy részére lehet és érdemes ránézni, és ott is tartanunk a tekintetünket.Hogy hogyan is, arra nagyon sokféle példát adnak, azokból a fajtákból, amelyek aztán új keresési funkciókkal látják el a szemet, az agyat. Talán ismerik ezt az élményt. Amikor például a lombokat még fény borítja, de a háttérben az ég már súlyos ólomszürke, s a kontraszt kiélezi mindkettőt, akkor nekem mindig Jeff Wall fotói jutnak eszembe; lehasznált, szocreál enteriőrök részleteit nézegetve Hermann Ildi képei, kietlen, éjszakai aluljárók neonfényében Kudász Gábor Arion, alacsony horizontú, végtelen tájak esetén pedig Jari Silomäki és Fekete Zsolt fotói.A Folyamatos jelen első kiállítása, Csoszó Gabriella, Elek Judit Katalin, Szabó Sarolta és Tóth Szilvi sorozataival, a Nyugtalan tekintetek alcímet kapta.2 A környezetre vetett pillantás egyéntől való távolsága mintha koncentrikus körökben tágulna az alkotóknál. Elek Judit Katalin fotóin (Fent és lent) többnyire saját maga és közvetlen, saját környezete szerepel: a napló, az intim szféra megmutatása nála mindig ezt jelenti. Alakja snapshotszerű képekben, mindennapi helyzetekben jelenik meg. Nem is az a legfontosabb, hogy jól lássuk, hiszen gyakran oldja fel saját magát a mozdulat elmosódottságában vagy az arcát anyagtalanná tevő napfényben. Mintha lenyomatok, benyomások sorát gyűjtené saját magáról.Csoszó sorozata, a Teljes hasonulás ennél jóval letisztultabb, tudatosabb megfigyelést mutat, noha a gyűjtés itt is szerepet játszik. Családjáról, egészen pontosan örökbefogadott testvéreiről minimalista, kontextus nélküli portrékat készített, melyek így „a személyesség és a személytelen megjelenítés határán”3 mozognak. Ők, önmagukban a fontosak, s a testvérük-fotósuk tekintete. A hét évvel később megismételt sorozat a változás láthatatlanságát rögzíti. Csak saját vonásaikkal tudjuk összevetni korábbi vonásaikat, és nézni, hogy az évek alig megfogható, beazonosíthatatlan milliméterekben kúsztak fel arcukra, szemükre, hajukra.Szabó Sarolta szintén tudatos gyűjtést végzett a lakókörnyezetében. Kísérleti lakótelep című munkájában Sophie Callt idéző szisztematikus kutatást vázol fel: a mindig idegen lakók lefotózása a liftben, a jegyzetelés, az órára pontos beosztás hasonló jegyek. Szabó e módszerrel a lakótelepi ház űrbéli magányát próbálta oldani, belakni, ismerőssé tenni. Kutatása során a szerkezetet magát is vizsgálta, amelyben ez a furcsa, ijesztő, utópisztikus élethelyzet létrejött. A sorozatban végül megjelenő képpárokban a finom, otthonos részleteket olyan számítógépes grafikákkal párosította, amelyek a maguk precíz nyelvén mondanak még valamit a másikon mutatottról.Tóth Szilvi a sorozata címében hasonló problémát és szándékot jelöl meg: az Ismeretlenek széria éppen így megismerés és gyűjtés, az embereké és a helyzeteké. Csakhogy Tóth ezeket az éppen aktuális tartózkodási helyén, azaz jártában-keltében keresi, a vele véletlenül szembejövő embereket és szituációkat próbálja meg összegyűjteni – hogy el ne veszítse őket. A mellettünk elhúzó, pedig jelentős emberi pillanatok, arcok, mikro-helyzetek képei ezek, ahol a találkozások-és-mégis-kitérések dinamikáját például a fények vonalhálójának vibrálása rajzolja elénk.Elek és Tóth tekintete valóban nyugtalan, mintha a sok-sok megragadni való között rebbenne ide-oda. Csoszó és Szabó ennél látszólag nyugodtabb, de inkább csak fegyelmezettebb. Ugyanaz az erő, a „megpillantás-rátalálás” elemi vágya mozgatja alapvetően mind a négy alkotót.A Csendes pillanatok alcímű második kiállítást4 nem csak a cím hangulata, hanem a fotósok alap-témája is köti az elsőhöz. Itt is a személyes szféra a téma, csak másként. Hangay Enikő nagyon finom, szűkszavú képei a fotós lágy, a látvány felszínét nem felsértő pillantása nyomán jönnek létre. Hétköznapi jelenetek és tárgyak hétköznapi környezetben, csak éppen a képeken a részletek egymáshoz viszonyuló felületekké simulnak-egyszerűsödnek, színeik és formáik kerülnek előtérbe. Egy lépéssel beljebb lépünk a rejtettebb lényegük felé, oda, ahol már (vagy még) nem tudjuk dekódolni őket, mert nem is ez a fontos. Hasonló hozzájuk Nagy Tamás fotóinak egy része; szinte konstruktivista kompozíciók szigorúságával és letisztultságával vizsgálja a fotós a poháron átsütő fényben a levegőbuborékokat és a fa felület rostjait. Egészen közel tolja a fejünket a látványhoz, s a kellő ponton állítja meg, hogy gyönyörködhessünk a végtelen mikrovilágban, a már-már meditatív csendben. Puklus Péter fotóin a tárgyak műalkotásokat megszégyenítő együttesekbe rendeződnek, pedig csak úgy vannak, szépen halkan. Kicsit zavarba is hoznak, hiszen a mosatlan edényre sosem nézünk így. De talán még az éppen ébredező barátunkra, vagy a meghitten rendetlen reggeliző asztalra sem. Nagy Tamás fotóinak másik részén kislányát látjuk, de ahogy a tárgyakat, úgy őt sem a például Puklusra jellemző spontaneitással fotózza. A teával barnított képeken a háttér-előtér sávjai ki-kitakarnak valamennyit az alakból, amelyik színeivel és egyszerű formavilágával egyfajta időtlenségben lebeg. Hasonlóan Kemenesi Zsuzsanna Sweet like cherry, fine like wine című sorozatához, amely kifejezetten az idődimenziók átlépésével, összekötésével, egymásra vetítésével játszik, a hatást annak is köszönheti, hogy fotóinak felületét archiválja. S ha a szó másik értelmét veszem, akkor ugyanezt teszi a rajta szereplőkkel, gyermekeivel, a gyermekkorral, s képein: „A fizikai tér szimbolikussá válik, a gyerekjáték valósággá, egy szombat délután pedig mesebelivé.”5A harmadik kiállítás kilép a személyes szférából, és a tágabb környezetre irányítja a figyelmet. Az Együtt-Élés6 cím már ennyiben is találó. A kötőjeles szójáték azonban most is több értelmezési lehetőséget rejt: olyan közösségek életébe vezetnek be az alkotók, amelyek azért lettek, mert nem lehetett másként. Mert a mai társadalom ilyen formákat talált ki azoknak, akik valamiért nem illenek a szokásos keretek közé. Hossala Tamás azt a közösséget fotózta, amelyben maga is dolgozott: a Szupervízió sorozat fekete-fehér képein személyes életébe is bepillantást nyerünk, miközben a gyermekotthont és lakóit látjuk. Látjuk, foltokként, árnyakként, szellemalakokként, amin feloldódnak a fényben, vagy elindulnak lefelé a lépcsőn a vakító, fehér semmibe. Mintha valódiságuk kérdőjeleződne meg, mintha éppen hogy csak lennének ebben a világban. Erre az érzésre azok a képpárok is ráerősítenek, amelyeket maga a fotós hív „nemlétező” képeknek: ilyenkor két, a valóságban össze nem tartozó helyet, részletet illesztett egymás mellé. Mégiscsak létező képek, súlytalannak tűnő mivoltuk ellenére agyonterhelt szituációkról, emberekről. Mónika Merva képeinek főszereplői szintén gyermekek. Gyermekváros című sorozatán magukra hagyott, család nélküli gyerekeket fotózott, pontosabban, az ebbe a szintén természetellenes családba tartozó fiatalokat. Életképek ezek, keresetlen természetességgel készült, póz és szentimentalizmus nélküli portrék. Szász Lilla Százszorszép című szériája olyan gyerekekről szól, akiket nem hagyott el az édesanyjuk. Pontosabban, az ő félig még gyermek, nehéz sorsú édesanyjukról szól a sorozat, amely egy azóta bezárt anyaotthonban készült. A fotókon fiatal nők, terhesen, kisbabával, mosolyogva, élettel telin, bizalommal néznek a kamerába, a lehető legkézenfekvőbb módon. Nyoma sincs annak a pokolnak, amit egyébként oly jól ismernek. Ők is. Kovalovszky Dániel olyan embereket fényképezett, akikre nem azt mondjuk, hogy gyermek, vagy anya, vagy apa, hanem csak ennyit: öreg. A megnevezésben sincsenek benne, még a hiányzó viszonylataik sem. Az Öregek otthonai sorozat egyik legszívszorítóbb képén egy néni áll egy udvaron, botja a kezében, az óráját nézi. Mellette a fehér kerti asztalnak támasztva a székek, lefelé néznek, rájuk már ne üljön senki. A napnak vége.Hogy az életet kezdeni vagy befejezni nehezebb légüres térben? Valószínűleg összehasonlíthatatlan terhekről van szó. A négy fotós alkotásainak közös és valódi művészeti értéke, hogy úgy mutatják be ezeket a világokat, hogy közben nem szeretnénk máshová nézni.Vannak aztán olyan közösségek, amelyek másfajta kapcsolódások révén, s másfajta okokból maradtak magukra. A Folyamatos Jelen IV. tárlatának címe Látható történetek7 lett – mintha finom utalás rejlene benne, hogy az előző válogatás csupa „nem létező” közösségről szólt. Az eddigi utolsó kiállítás azonban egységes művészi alapállásból induló alkotókat sorakoztat fel: mindannyian a dokumentarista fotográfia tanulságain indultak, s annak más-más útját folytatták, valósították meg. Molnár Zoltán a leginkább a műfaj gyökereiig nyúló, ma már talán időtlennek is nevezhető látásmóddal készítette erdélyi romákról való sorozatát (Roma portré – Erdély, 2002–2005). A fekete-fehér képek első látásra akár az 1930-as években is készülhettek volna, néhány kép az FSA és magyar „megfelelői”, például Kálmán Kata képeit idézik. Ám ami „ismerős bennük”, elképesztő, mert az, hogy anno voltak ilyen világok, rendben van. De ma?! Ami pedig „ismeretlen”, az az a fajta képi gondolkodás, amely Molnár sajátja: különleges nézőpontú, néha szarkasztikus humorú fotói nem-is-hihető világot, jeleneteit és lakóit mutatják. Dezső Tamás is messzire vetődött, szintén Romániában vett szemügyre egy kis települést, amelynek lakói évtizedes szegénységben, réges-régi hagyományokkal, természetközeli életet élnek. A fotós mesebelinek tűnő képein az egység jól látható: a vöröses levelek között megbújó asszonyarc mintha azt mutatná, hogy itt minden csak egyfajta része ugyanannak a közegnek. Képei lenyűgöző kompozíciói a fénnyel teli életnek, sugárzó színeknek, nagyon konkrét formáknak, és a koszos, kopott, mocsárszerű nyomornak, amelynek jellemzője, hogy elmossa, elrohasztja a kontúrokat. Mindezek ellentéte és egysége egyszerre jelenik meg a sorozatban. Fekete András képei Oroszországban készültek, a mindennapi életről, de elszigetelt helyekről: börtönökről is, azok szubkultúrájáról. A fekete-fehér és színes képek ilyen vegyítése különleges egységbe hozza a látványt, mintha jobban vagy kevésbé fókuszált lenne a pillantás, mintha egyszer az egyik, máskor a másik mondana el többet a pillanatnyi látványról. A moszkvai busz ablakából látott utcakép már a hó miatt is lefojtott, míg az életfogytigosok börtönében készült portrék abszurd, bizarr mivoltát éppen a színek emelik ki. Barakonyi Szabolcs egy közel lévő közeget fotózott, a maga szokásos, sokszor egészen finom képi együttállásokra vagy poénokra való fogékonyságával. Az új dokumentarista vonalat képviselő alkotó Tébánya című sorozatában az előző kiállítás több szériájához hasonlóan magukra hagyott fiatalokat mutat be – csakhogy, őket nem a családjuk hagyta cserben, hanem a rendszer, mely megváltozott körülöttük, noha nem kérték, sem a régit, sem az újat. Észrevétlenül és tehetetlenül vesztettek el valamit, ami soha nem is volt az övék. Ez a nem agresszív meglopottság, ez a nem drámai, csak passzivitásba szorító üresség lengi be életüket. Barakonyi, köztük élve, a mindennapjaik apró részleteit, finom mozdulataikat, együtt-lógásaikat örökítette meg. Divatos frizura, a neccharisnya, cigi, sör. Csak ne lenne ott az az „És?”.A Folyamatos Jelen kiállítás- és katalógussorozat nagyon szerencsés választás, hiszen bármeddig folytatható. Az eddigiek pedig kellőképpen meggyőzőek afelől, hogy folytatni kell a sort: részben, hogy mi itthon valóban észrevegyük, kikkel állunk szemben, amikor fotósainkat emlegetjük, hogy tisztában legyünk azzal a hallatlanul magas színvonallal, amit fiataljaink is képviselnek a fotográfia terén. Másrészt azért kell folytatni, hogy mindezt a világnak is el tudjuk mondani, s hogy abba a művészeti kontextusba kerüljenek az alkotások, ahová a maguk nagyon markáns egyediségeikkel képesek. Hogy meséljenek az alkotóról, rólunk, és arról, hogy képben vagyunk mindazzal, ami a miénk.Somogyi ZsófiaJegyzetek1 Bacsó Béla: A felszín kicsiny szimptómái. Jelenkor, 2006. év 49. évfolyam 3. szám 303. oldal és http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=9652 Folyamatos Jelen I., 2005 május, Portugália, Braga, Museu da Imagem.3 Folyamatos Jelen I. kötet, Csoszó Gabriella műleírása.4 Folyamatos Jelen II., 2006. március, Budapest, Platán Galéria (Lengyel Intézet)5 Folyamatos Jelen II. kötet, Csizek Gabriella bevezetője.6 Folyamatos Jelen III., 2007. szeptember, Budapest, Budapest Galéria kiállítóháza.7 Folyamatos Jelen IV., 2008. szeptember, Mai Manó Ház.
