AZ ELSŐ FÉNYÍRDÁK BUDAPESTEN
Minden fényképészeti összegzés a műfaj aktualizált meghatározásával kezdődik. Akár a fényképészet független voltára (independent art), akár függőségeire, akár a kultúrát meghatározó, nagyhatalmi szerepére lehet alapozni a különféle nézőpontok szerinti definíciót. Állást kell foglalni ez ügyben, melyhez többféle közelítési mód létezik. A Szilágyi-féle magyar fényképtörténetünk a technika fejlődését ismerteti,(2) a művészettörténeti rendszer a festmények és fényképek közötti különbségek vizsgálatára, analitikus elemzésére törekszik. A filozófiai, esztétikai, kultúrtörténeti, antropológiai és néprajzi értékelés, a gyűjtemények és képek története mellett az építészettörténeti megközelítés is elkerülhetetlen.A fényképészek új Prometheusok, akik meglopva a nap fényét, azzal rajzolnak; ha ezt az antik hagyományra utaló ítéletet elfogadjuk, akkor az alkotás tényét is elismerjük. Ahol alkotnak, vagyis képek készülnek – esetünkben az emberek arcvonásai a fény erejével a papírra vetülnek –, azok fontos helyek. A munkálatok ipari mérete, az elkészített felvételek hatalmas mennyisége nem számít negatív tényezőnek ebben az esetben. Az alkotások létrejöttének helyszínét mindig megbecsülték, függetlenül a körülöttük emelt építmények jellegétől. A stabil műtermek építészete a képzőművészet által kialakított titokzatos világhoz kötődik, ahol kibontakozik és megfogalmazódik egy-egy mű(remek). Vagyis egy mágikus helyhez vezet, amelynek kultuszát századokon átörökítette a kultúra. A képzőművészeti műhelyek 19. századra kialakult rituáléját átvette az 1839-ben született új műfaj. A fényképészeti műhely is különleges hely volt, ahova ünnepi külsőben vonultak be az emberek, mert ott halhatatlanná akarták tenni magukat. Hogy ez bűvös pillanat volt, vagy nem – az a műteremtől és a mestertől egyaránt függött. Az biztos, hogy a „fényképezést a műteremben” aktusát egy-egy életet meghatározó, megőrző mozzanatként írhatjuk le. Ahogyan Nádas Péter írja a 19. századi helyzetről: a fényképezkedés annak az elképzelésnek a jegyében zajlott, hogy minden embernek vannak nagy napjai.(3) Genius loci – a hely szelleme meghatározta a műveket, ahogyan a képzőművészeti alkotások, ugyanúgy a fényképek esetében is. Roger Fenton, a híres angol fényképész az 1854-es krími háború helyszínén egy vászon tetejű szekér bakján ül. Ez szolgált műhelyként a számára, melyet a leánya megörökített.(4)Lelkesedésem és egyben a fényképészet iránti elfogultságom a Borsos József-kutatás közben egyre fokozódik. A mester első műtermének helye, a régi füvészkert kapcsol össze az építészettörténészekkel. A Borsos-monográfia írásakor három forrásanyag van előttem: a levéltári, a hírlapi adatok és a fényképek. A levéltári anyag jelentős része kultúrtörténeti adatokat tartalmaz, hiszen a tűzoltástól a feljelentésekig, az adózástól a behajtásig, a cégalapítástól a ház összedőlésig mind megannyi adalék. A levéltári források kisebb csoportja a műtermek építészeti iratait tartalmazza. A régi füvészkert 1860–1870 között „paprikajancsi” territóriuma volt, ahogyan akkor csúfolták, a mai ELTE BTK területe telerakva bódékkal. Borsos József itt építette ki birodalmát, és életművének megértése az épített terek milyenségének kutatásához vezet. (1. sz. kép)Cs. Plank Ibolya 1997-ben jelentette meg első tanulmányát a pesti fényképészeti műtermekről, s kidolgozta azok tipológiáját.(5) Összegyűjtötte a terveket és a legkorábbi időszaktól egészen az 1910-es évekig elemezte azokat. Az Építészeti Bizottság adatai közül, a tervtárba kiemelt építészeti tervekből jó néhányat az ő válogatásában láthatott a nagyközönség először. A kiváló tanulmány a további kutatások bázisát képezte, hiszen a precíz építészeti elemzések mellett tekintettel kellett lenni a fényképészet technikai fejlődésére, igényeire is. A mindenkori technikai állapot nagyban befolyásolta az épületek milyenségét.E témában az elmúlt tíz év alatt számos irányból megindultak a kutatások, melyek közül az alapot a két építészeti összegzés jelenti. A Pavilon építészet a 19–20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből 2001-ben jelent meg, az azonos című kiállítás katalógusaként.(6) A munkatársak az országos és világkiállítások ideiglenes építményeit dolgozták fel saját anyaguk tükrében. A tanulmányok azért is fontosak, mert az egykori építmények csak tervek, rajzok és fényképek formájában maradtak meg, vagyis csak a dokumentumok szintjén léteznek. A pavilonok és kioszkok építészeti definíciója újraértelmezi az épületeket, a korábban marginális helyzetben lévő építmény csoport szerepét vizsgálva. Ha a pavilon építészet egyenlő az ideiglenes építészet fogalmával, akkor a fényképészeti műhelyek udvarokban, kertekben, házak között felállított építményei is azok. Lővei Pál szerint a kiállítási pavilon és csarnok ideiglenes-efemer voltának bizonyítéka a bonthatóság és a más helyszínen történő újra felállítás. Ilyen példát ismerünk a szobrász- és fényképészeti műtermek esetében is. A festőknek speciális építményekre nem volt szükségük, hiszen egy világos szobában dolgozhattak, ott fogadhatták a klienseket is. Madarász Viktor volt az első pesti festő, aki Párizsból hazatérve 1869-ben műteremházat építtetett. (Terve sajnos nem maradt meg) A 19. század közepén emelt, úgynevezett rögtönzött szobrászműtermek ideiglenes jellegűek voltak, ezt bizonyítja Engel Józsefnek a Nemzeti Lovardában 1868-ban felállított műterme, amelyet 1871-ben Haliczky Béla segítségével áthelyeztek a Futó utca 17. szám alá. Az építmény üvegfalú terve megmaradt. Kugler Ferenc szobrász műterme 1868-ban a Beleznay kertben eleve ideiglenes építménynek készült, ezért Schusbeck Pál építész tervét korrigálni kellett, nem kerülhetett a telekhatár vonalára, csak hat láb (kb. 180 cm) távolságra a faltól. (2. sz. kép) Kugler műtermét 1873-ban Csonka Simon fényképész vásárolta meg, melyet Farnek József építész megfelelően átalakított.A bontható fényképészeti műterem példája Szentkuthy István nevéhez kötődik. Rövid ideig a Borsos-Doctor cég kiváló alkalmazottja volt, majd 1864-ben önállósodott. Megvásárolta a csődbe jutott Országh Antal fényképészeti műtermet és azt a Kerepesi út 65. szám alatt, az ún. Mátyás király ház udvarán újra felépítette. Műterme rajzát Szentkuthy felvételeinek hátlapjának grafikájából ismerjük. (3-4. sz. kép)A pavilonok jelentéstartalma a 19. század folyamán a polgári építészet eszköztárába tevődött. Az említett kötetben Hídvégi Violetta mutatta be a pesti építmények közül a kertészeti társulat, cukrászdák és éttermek, az állatkerti épületek és a zenecsarnok terveit. Önálló csoportba sorolta a vendéglátó helyeket, melyek között üvegszalonok is voltak.A másik építészeti összegzés, amely a tudományos kutatások alapja, Hídvégi Violetta Pest város Építő Bizottmányának iratai repertóriuma; ebben az 1861–1873 között beadott terveket dolgozta fel.(7) A Levéltári segédletek negyedik kötetében 11 402 tétel szerepel, jelölve az építmények funkcióját is. A rendkívüli méretű munka kutathatóságát mutató segíti, sőt digitális formában az engedélyek a tervekkel együtt láthatók. Az ezer oldalas jegyzékben jól kereshető minden ideiglenes építmény is.Az eddig nem ismert fényképészeti épületekre két jelentős forrásanyagot felvonultató kötet hívja fel a figyelmet. Németh Ferenc a bánáti fényképészettel foglalkozó tanulmánya(8) szerint a térségben 100 fényképész háromnegyed része vándorolt, csak nagyon kevesen telepedtek le. Oldal István 1854-ben alapította nagybecskereki vállalkozását, s 1864-ben üvegtermet építtetett. Fia a Gizella parkban 1895-ben emelte ma is álló, impozáns napfényműtermét. Ez az építmény nagyon hasonlít a verseci Stefanovic-féle üvegszalonhoz, aki 1875 körüli verzói hátlapján „staklena sliharnica”-nak nevezte azt. Számos további utalást találhatunk a kötetben, amelynek köszönhetően a szabadkai fényképészet ismertetőjében is közöltek egy tervet Pietsh Ferenc napfényműterméről, melyet Salga Mátyás építész alkotott 1907-ben.(9)Miklósi-Sikes Csaba Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916 című munkája Székelyudvarhelyen jelent meg, 2001-ben.(10) A kötet okmánytárának adatai közül a kézdivásárhelyi Bogdán Ferenc 1880-ban épített, a mai napig álló napfényműterme emelkedik ki. A könyvben közölt további reprodukciók is a műtermek helyéről tájékoztatnak.A 2007-es év szenzációja a székelyudvarhelyi Kováts István-műterem Néprajzi Múzeum-beli bemutatkozása volt. Kiváló enteriőr képeken láthattuk a tetőszerkezet használatát, az oldalsó üveg falazat több rétegű, a fényt fókuszáló, bonyolult rendszerét. Fogarasi Klára írása Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen. A Kováts-napfényműterem száz éve címmel a magyar anyag áttekintésére is utal.(11) E műterem impozáns belső képe a hatalmas fényképezőgéppel immár szervesen hozzátartozik az elérhető analógiákhoz, sőt a magyar fényképészet történetéhez is.Érdekes építészeti tanulságokkal szolgálhatnak a felvidéki építmények is, például Kozics Ede egy bérház negyedik emeletén kialakított különleges tetőszerkezete. (5. sz. kép)Sajnos a magyar vidéki fényírda építészet feltárása még a dokumentum szintjén sem teremtődött meg. A Friedrich János-féle szentesi fényírda újraépített másolata a réginek: 1985-ben lebontották, majd 1997-ben felépítették a hasonmás épületet, amely ma múzeumként funkcionál.(12) A visszaemlékezések alapján tudjuk, hogy az 1905-ben megnyitott műterem üvegteteje nem volt megfelelően vastag, ezért nádszövet védte. A fényképészeti főidényben, azaz húsvéttól karácsonyig, a felvételezés idején fel kellett csavarni a nádszőnyeget.Egy másik épület 2003-ban került az érdeklődés homlokterébe, akkor mutatták be egy szegedi pálinkagyáros emeletes házának udvarán, 1892-ben építtetett földszintes, üvegtetős műtermet, amelyet először Kozmata Ferenc használt. Az épület nemrégen hivatalos, állami védettséget kapott. Fachwerkes (fagerendás) vázszerkezetének eredeti beosztása a korábbi építményekkel azonos. A főépületet bádogborítású félnyeregtető fedi, középen nagy felületű üvegtáblákból álló üvegtetővel, a kis oldalszárny fölé nyeregtető borul. A vakolatlan épület favázas szerkezetének közeit tégla tölti ki. Az oldalfalnak majdnem a teljes felülete üvegtáblákkal beépített. A ma rajziskolaként funkcionáló hely őrzi eredeti belső felosztását is.(13) (6–7. sz. kép)Mindnyájan ismerjük Mai Manó három napfényműtermet és lakásokat magába foglaló négyemeletes házát a Nagymező utcában, mely 1892-től épült Nay és Strussz építészek tervei alapján. Bár az egyik napfényműtermet 1999-ben eredeti állapotában rekonstruálták, mégsem lett vonzó társasági vagy kiállító tér. Úgy vált zárvánnyá, hogy építészeti bázisát sem használják fel, mert ha létezik is építészeti felmérés, kutatás, tanulmány, azt még nem publikálták.(14) (8. sz. kép)E példák felemlegetése csak azért fontos, mert minden átfogó történeti munka része az épített környezet bemutatása. A napfényműtermek mint speciális helyek a fényképészet történetének első negyven évében meghatározóak. Megértéséhez tisztában kell lenni azzal, hogyan működött benne a fénnyel való világítás, hogyan tagolódnak a munkafázisok által a terek. A századelőn épült és ma is álló egyes építmények a terveken nem látható, nem jelölt részletekre hívhatják fel a figyelmet. A természetes fény fontos szerepet játszott a 19. század második felének fényképezési munkájában. A műtermek központi része üvegcsarnok volt, ahol függönyök és fényterelők segítségével szükség szerint felső, elülső vagy oldalfényeket lehetett beállítani. A jól szervezett cégek nagy helyiségekben, sok alkalmazottal dolgoztak. Szükség volt negatív sötétkamrára az előhíváshoz, egy kisebb sötétkamrára a kazetták behelyezéséhez és cseréjéhez, egy nappali fénnyel világított másolóhelyiségre, öblítő helyiségre a papírképek számára, retusszobára a negatívok és pozitívok kezeléséhez, egy könyvkötészetnek nevezett helyiségre, a nedves és száraz kasírozáshoz és a képek fényezéséhez, fogadó-, várószobára és öltözőfülkére.1858-ban az a megtiszteltetés érte Simonyi Antalt, hogy a fényképészet tárgyában elsőként, előadást tarthatott az Akadémián. A kiváló fényképész, ma már megmagyarázhatatlan okok miatt, a gyorsító vegyszerekről és a gépek automatizálásáról beszélt, és nem azokról az esztétikai megállapításairól, amiket korábban, már az 1855-ös világkiállítás kapcsán megírt. Az építészeti összegzésnek is Simonyi Antal az egyik fő szereplője, hiszen az 1856-ban felépített favázas kis tornya az első speciális fényképészeti építmény volt Pesten. Hídvégi Violetta és Cs. Plank Ibolya csoportosították a napfényműtermek emeletes bérházak tetőterében és pavilonszerű építményekben 1861–1873 között kialakított változatát is. Impozáns fényképész gárda sorakozik fel. A budai Kohaut József mellett számos pesti mester: Barabás Miklós (9–10. sz. kép), Canzi Ágost (11. sz. kép), Szentkuthy István, Streliszky Lipót, Bülch Ágoston, Peschky Ede, Pataky József, Borsos József, Gévay Béla, Klösz György, Christ Anna, Koller Károly, Schaffer és Réthy, Rostagni Alajos, Mayer György, Tiedge János (12. sz. kép), Licskó János. Három esetben fordult elő, hogy az építtető nem azonos a fényképésszel, csak a családnevük ugyanaz. A fényképészeti vállalkozás egy-egy család: testvérek, rokonok, házastársak, gyermekek együttes munkájából állt. E tanulmányhoz választott építészeti tervek között találkozunk az emeletek felett a tetőtérben és az udvarokban álló műhelytervekkel is. Nemrégiben Kugler Ferenc szobrász hagyatékában találtam egy nagyon érdekes felvételt, melyen művei láthatók a szabadban. A háttérben pedig a Beleznay kertben ott állt Christ Anna üvegműterme, melyet úgy örökítettek meg 1870 telén, hogy félrehúzták az összes függönyt, így a teljes belső szerkezet is felmérhető.(15) (13–14. sz. kép) Erről a képről eszünkbe juthat Barabás Miklós szarkasztikus megjegyzése, mely szerint az üvegkalitkák nyáron katlanok, télen pedig hidegek, kifűthetetlenek voltak. Borsos mesternek is éjjeli tűzőrt kellett alkalmaznia a szigorú tűzveszélyességi előírások miatt. A lift, a telefon és főleg az elektromosság modernizálta a fényképészeti műtermeket, az utóbbi hatására az üvegfalazatot általában téglára cserélték. Erre példa a festő-fényképész Csillagi Lajos aradi műterme, amelynek 1880 körül téglával befalazták az oldalát. (15. sz. kép)Az első fényírdák finom rajzú terveinek építészeti olvasata majd akkor válik teljessé, ha magyarázatokkal és értelmezésekkel együtt megjelenik a Hídvégi–Cs. Plank szerzőpáros tervezett tanulmánykötete. Akkor majd tisztázódik számtalan részletkérdés is. Például Borsos mester 1866-ban az üvegműterem mellett egy vászonfedeles sátor felállítására kért engedélyt. Hat cölöp, amelyet esőben vászonnal fedtek, szolgált a fakeretbe szorított napfény nagyítások létrehozására. Ez is a műhely része volt, amint arra Talbot fényképész legkorábbi, 1846-os felvétele rámutatott.A pesti lakcímjegyzékek alapján tudjuk, hogy az iparrendtartás változása miatt az 1860-as évek elején tízről hatvanra emelkedett a pesti fényképészek száma. A mesterek részben új épületeket emeltek, részben átalakításokat végeztek. A városon belüli mozgásuk jól nyomon követhető. A Victoria and Albert Museum legújabb ismertetője szerint a londoni tanácsnál regisztrált (professzionális) fényképeszek száma 1851-ben ötvenegy fő, majd 1861-ben 2534 fő.(16) Döbbenetes adat, és nem tudjuk elképzelni, hogy hol, milyen helyiségekben dolgozott ennyi ember?Az új művészettörténet-írás a műtermek, berendezésük és a bennük folyó élet leírásával a művészet és műalkotás társadalmi kontextusait, a műalkotás genezisének összetevőit tárja fel.(17) Ehhez kapcsolódóan sok történetet gyűjtöttem az újságokból a műtermek mindennapi életéről. Részletes leírások maradtak meg a szertartás menetéről, a vidám és tragikus helyzetekről. Az újságok tudósítottak a műhelyeket magukba foglaló épületek összedőléséről, megrepedezéséről is. A balesetek közül egyet említek: a Sugár út(18) elején (a „Váci boulevard” sarkán) állt Békei Ödön (aki a Borsos–Doctor-műteremben tanult) és társa fényképezési terme, mely alacsony, barakkszerű épület volt. 1877. november 26-án tizenkét órakor a mellette álló Szerecsen utca 2. számú régi, rozzant, kétemeletes épület – a közmunkatanács tulajdona – Sugár út felőli tűzfala beszakadt „A szél miatt a tető oldalfalából körülbelül hét öl magas s ugyanoly széles rész iszonyú robajjal zuhant alá a fényképező csinos fa-házikójára s annak nagyobb részét pozdorjává törte. Szinte isten csodája, hogy a teremben, hol fényképezni szoktak, senki sem volt, s így emberélet nem esett áldozatul. A fényképész a melléképületben foglalatoskodott s oda a kőzápor nem hatott: A tető egy részét szabta le és a fényképész műszereinek nagyobb része rakottyává zúzodott, a tulajdonképpeni műterem, érintetlen maradt. A kár háromezer forint volt.”(19)A fénykép ma már látásunk alapja, melynek hatását egy folyamatosan munkálkodó pók módszeréhez hasonlíthatjuk. Mindent befon, valójában újabb és újabb csapdákat készít, míg végül már csak ezeken a fénykép-hálókon keresztül látjuk a világot. Mondhatjuk úgy is, hogy a „képi gondolat” kiszorítja a gondolatot – Siegfried Kracauer 1927-es megállapítása nyomán.(20) Bárhogyan vélekedünk a művekről, ahol születtek, erős helyek voltak, melyet érdeklődésünk, ha kell, védelmez. Az ideiglenes, bontható, mondhatni „könnyű szerkezet” miatt a fényképészeti építmények pusztán a kultúrtörténet részeként válhatnak védelmezett helyekké.
(1) Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Képzőművészeti gyűjteményében Az első fényírdák Pest-Budán című kiállítás megnyitójaként 2008. június 4.-én.(2) Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig. Budapest, 1996 Magyar Filmintézet
(3) Nádas Péter: Mai Manó kultikus tárgyai. In: Szerk. Kolta Magdolna: Mai Manó fotográfiái. Budapest, 2003. 7–11.
(4) Mark Haworth-Booth: Photography: An independent art. Photographs from the Victoria and Albert Museum 1839–1996. London, 1997. 124.
(5) Cs. Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten. Budapesti Negyed 1997. tavasz 15. 6–105.
(6) Lővei Pál: Magyarország és a világkiállítások. 17–47., Hidvégi Violetta: „Pavilonépítmények” Pesten az egyesítést megelőző évtizedben. 57–67. In: Fehérvári Zoltán–Hajdú Virág–Prakfalvi Endre: Pavilon építészet a 19–20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. OMvH Budapest, 2001.
(7) Hidvégi Violetta: Pest város Építő Bizottmányának iratai repertóriuma I–III. Budapest, 2001. Fővárosi Levéltár
(8) Németh Ferenc: A bánáti fényképészet története, 1848–1918. Újvidék (Novi Sad) 2002.
(9) Raffai Judit: Szabadkai fényképészek az esküvői fényképek tükrében (1862–1940). Subotica-Szabadka 2005. 40.
(10) Miklósi Sikes Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben, 1839–1916. Székelyudvarhely, 2001. 102.
(11) Fogarasi Klára: Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen. A Kováts-napfényműterem száz éve. Budapest, 2007. Néprajzi Múzeum 52-57.
(12) Tokácsliné Fridrich Ida-Rózsa Gábor: Fridrich album. Múlt-jelen-jövendő. Szentesi fotótörténet sok képpel Fridrich János Fényirdájából. Budapest, 2001.
(13) M. Szabó Magdolna: A belvárosi fényírda. Szeged (folyóirat) 15. évf. 2003. 2. január 30–33. oldal
(14) Szerk. Kolta Magdolna: Mai Manó fotográfiái. Budapest, 2003. 7–100.
(15) Zsuzsa Farkas: Reproductions in a Sculptor`s Estate from the 1870s: Anna Christ`s Photographs of Ferenc Kugler`s Statues. In: Görgy Szűcs ed.: Annales de la Galerie Nationale Hongroise 2005–2007. Budapest, 2008. 142–153.
(16) Mark Haworth-Booth 1997. i. m. 124.
(17) Keserű Katalin. Előszó. In.: Szerk: Hadik András–Radványi Orsolya: Művészek és műtermek. Tanulmánykötet és katalógus a Budapest, a művészetek városa című kiállításhoz. Ernst Múzeum, Budapest 2002. 7–10.
(18) Mai Andrássy út.
(19) Ellenőr 1877. 56. november 26.
(20) Magyarul: Siegfried Kracauer: A fényképezés. Café Bábel 1997. 3. 73–87.
