RAJTAKAPTÁL, NINCS TÖRTÉNET

„Van egy történet, amit el szokott mesélni néha, hogy mikor a paddingtoni állomásról Oxfordba ment vonattal, találkozott egy fényképésszel, aki majdnem teljesen vak volt. Sötét napszemüveget viselt, és azt mondta, hogy tíz éve tette tönkre a retináját, amikor az Antarktiszra utazott. Az öltönye tökéletesen ki volt vasalva, a fényképezőgépét az ölében tartotta. Azt mondta, már másképp látja a világot, de ez nem feltétlenül baj. Megkérdezte, hogy lefényképezheti-e anyámat. Mikor felemelte a gépet és belenézett, anyám megkérdezte, mit lát. – Amit mindig – felelte. – Vagyis? – Homályt – felelte. – Akkor miért csinálja? – kérdezte anyám. – Hátha egyszer meggyógyul a szemem – felelte. Hogy tudjam, mi mindent láttam.”²

Az emlékezés és történetekben való létezés – legjobb tudásunk szerint – emberi sajátosság, ami rengeteg változáson ment át az évezredek során. Amióta megjelent és könnyedén hozzáférhetővé vált a digitális világ, ill. az internet, azóta az élményrögzítés és -megosztás fogalmai olyan dimenziókat hoztak a kommunikációba, és ezzel együtt az önmagunkról való gondolkodásba, amit még néhány éve sem hittünk volna. A közel, távol, intim, személyes, közösségi és általános kategóriái egy ideje új hálózatban kapcsolódnak, és definiálják egymást. S mintha önmagunk világának képek általi megmutatása, összehasonlítása, hírül adása valami kínzó szükséget enyhített volna, olyan mértékben harapódzott el a fotóblog mint kifejezésmód profik és amatőrök között egyaránt.

A naplóírás évszázados tevékenység ill. műfaj, az önreflexió, a számvetés egyik legrégibb formája, híres emberek naplója közös tanulságul szolgál, alapvető emberi kíváncsiságot elégít ki; nem véletlenül adták ki őket. Az önmagukat témául választó alkotók már a fotóművészetben is jó ideje feltűntek, az utóbbi közel másfél évtizedben pedig szinte önálló műtípussá vált a saját élet fotózása. Ennek temérdek formája lehet: a snapshot-szerű naplók, amilyenek például Nan Goldin sorozatai, hogy a műfaj egyik ikonját említsük, vagy Richard Billingham családfotói, hogy egy másikat. Itthon Elek Judit Katalin és Puklus Péter él elsősorban ezzel a fajta kifejezésmóddal. Szintén ide tartozhatnak a nagyon gondosan kitalált és kivitelezett tablók: ilyen volt nálunk a Koronczi–Gyenis által jegyzet Basic projekt két központi eleme. A téma megjelenhet könyvek (Sophie Calle: Exquisite Pain³), leporellók (pl. Csoszó Gabriella: Hiányzó képek, 2006) formájában is. A személyes fotók (nevezzük így most azokat, amelyek így vagy úgy, de a fotós saját életét mutatják be, onnan merítik tárgyukat) felölelhetnek egy életszakaszt (Elina Brotherus), egy kiemelt történést, vagy éppen folyamatosan is követhetik a fotós életét (Aleksandra Vajd – Hynek Alt). Nagy különbség lehet abban, hogy a fotós megjelenik-e a képeken, vagy csak a számára meghatározó környezetét mutatja be; hogy megfejthető-e, amit látunk (mint egy képregényben, kockáról kockára), vagy csak a fotós saját maga (és legszűkebb köre) tudja az életbeli történésekkel összekötni a látottakat, mi nézők pedig valamilyen esszenciát kapunk-e. Ezekben az esetekben vizuálisan, jó értelemben véve esztétikailag kapunk talán kicsivel többet, az értelmezéskor ugyanis a talányos képekkel szemben csak így járhatunk el, más fogódzónk nem lévén.

Amikor a képekben megalkotott napló, legyen az bármilyen típusú, blogként jelentkezik, módosulnak a szabályok és a jelleg. A fejlett nyugati kultúrákban mindennapos virtuális mező szereplőivé lépnek elő a folyamatosan, gyakran időtől és tértől függetlennek tűnően frissített napló-képek. Hírek a személyes világok szereplőitől a személyes világok szereplői számára. Mintha így hangsúlyosabbá válna a képekben rejlő pillanatnyiság, ami a befogadás jellegéből is adódik: egy kép – egy kattintás, vagy még annyi sem. A felmutatás, a kiemelés, az idő megállítása kevésbé lehetséges úgy, mint egy akár egy kiállítás végigjárásakor, vagy album lapozgatásakor.

Azok a fajta fotók, amelyek a 1day1photo.com blog anyagát alkotják, efemer valóság és érzékelésdarabokat rögzítenek – ezek illékonyságát, egyszeriségét éppen a virtuális térben való, folyamatos hozzáférhetőség húzza még inkább alá.

A képnaplók fentebb (a teljesség igénye nélkül) említett típusai közül az utolsóba sorolható a 1day1photo fotó/artblog is. Elek Judit Katalin (Budapest), Hangay Enikő (New York) és Lei Benben (Peking) 2006 utolsó napjaiban kezdte meg a közös munkát, amelyet 2007 tavasza óta tekinthet meg a közönség az interneten. A három virtuális, párhuzamos valóságból 2008 nyarán lett valódi és közös: ekkor találkoztak először személyesen, amely találkozás apropója a két (párhuzamos) Budapesti kiállítás volt.⁴

A művészek artblognak definiálják művüket, valószínűleg azért, hogy ezzel is jelezzék az eltérést attól, amit a fotóblog kifejezés hallatán elsőre várnánk. A blog, azaz a napló szó használata ugyanis feltételezi talán, hogy lekövethető történet tárul majd elénk, noha a 1day1photo esetén ez nem így van. Általában nem tudunk meg kézzelfogható konkrétumokat a fotósok mindennapjairól, nem teleregényt kapunk kattintásaink nyomán. (Természetesen nem azért artblog valami, mert nem a hétköznapokról számol be. A blogger mindennapjairól azt tudunk meg, amit a blogger akar. Jelen szöveg nem ezt a hallatlanul izgalmas kérdést szeretné megválaszolni, de a probléma sokrétűsége miatt legalább ennyiben ki kellett térnie rá.⁵). A művészeket magukat még csak-csak meg lehet ismerni az utcán, de hogy mi fontos nekik, hogyan telik egy napjuk, melyik a kedvenc bögréjük és hányszor hívják fel az anyukájukat, az nem derül ki. Nincs történet a szó hagyományos értelmében. Ha ismeri életüket a néző, van fogalma az életük aktuális eseményeiről, akkor egy-egy kép valóban eligazít, és a felismerés örömét adja. Azon a napon például, amikor hosszan beszélgettünk ezen cikk apropóján, Hangay Lei haját fotózta le a kávézóban, ahol ültünk – de fel sem ismertem volna a helyet, sőt, nem is próbáltam volna beazonosítani, ha nem reménykedem, hogy olyan kép lesz feltöltve arra a napra, amely a közösen eltöltött pár órában készült.

Természetesen sokszor vannak nem személyes kapcsolatot igénylő, evidensen a felismerést/megértést segítő elemek a képekben. Ha például egy repülőgépről készült a fotó, akkor eléggé esélyes, hogy a fotós utazott aznap, vagy ha vörösre festett lábkörmöket látunk felülről, az ujjközökben az elválasztóval, akkor feltehetőleg éppen frissen lettek kifestve a fotós saját körmei, és így tovább. Ezek a közismert és adott esetben könnyen felismerhető részletek, képek váltakoznak teljesen felismerhetetlen, absztrahált látványtöredékekkel. Van, amikor a szerkezet, a geometrikus rendszer az izgalmas, van, hogy pusztán a felület különleges, vagy egyszerűen csak szép, van, hogy a dolgok másnak tűnnek, mint amik – például a falevelek mint fekete madarak lebegnek New York látképe felett. Van olyan kép, amely valamiért kiemelkedik a többi közül, máskor pedig mintha csak azért került volna valami lefotózásra, mert egyszerűen akkor ott volt. Vagy esetleg vicces volt, mint a paradicsomleves szélén ugrabugráló nyuszi (amely egyben szürreális látvány: a kedves kis állaté a vörös, véres mezőn), drámai, vagy éppen kínzóan hétköznapi semmilyen. A három alkotó kulturális különbségei szinte egyáltalán nem mutathatóak ki a képi világok alapján, a vizuális fogalmazásmód szinte teljesen azonos. Ha nincsenek is ma már nagy, műfajokat és világokat összekötő stílusok, azért a kortárs művészet „egynemű” nemzetközi világáról bátran beszélhetünk. Természetesen Lei képei egy európai szemnek néhol különösen izgalmasak, amikor olyan tájat, épületet, szituációt mutat be, amely nálunk kevésbé megszokott. De a mód, ahogy a témát látvánnyá teszi, az teljesen kompatibilis a másik két alkotó képalkotási módjaival.

De visszatérve a látványok dekódolásának kérdéséhez: elsősorban a szem és az érzékek, az érzékelés blogja a 1day1photo, ahol a pillanatnyi rögzített látvány a fontos: ma ez a „világra vetett pillantás”, ez a nézet volt furcsa, szép, vagy bármilyen, még akkor is, ha épp ez a kép talán köszönő viszonyban sincs a fotós hangulatával, napjával, a lemondott megbeszélésekkel vagy kiborult liter tejjel. Illetve, bizonyos értelemben nagyon is van hozzá köze, csak másképp. A gyomorban, az érzékek, érzések táján. Megnézhetjük, mit látott, mit érzett, és azok közül mit ítélt megmutatandónak a fotós. Azaz, hogy számára melyik felvétel válhatott a „nap képévé”. Ezzel a fotóval kommunikál velünk és a másik két művésszel, és ez talán mélyebb kapocs, mint a mindennapi apróságok, konkrétumok ismerete a másikról, ugyanakkor személytelenebb, univerzálisabb. Ezzel a furcsa paradoxonnal kell szembesülnünk, ha jobban beúszunk a 1day1photo blog képeinek sűrűjébe.

A blogon a weboldal felületét majdnem kitöltő, nagy méretben, egyenként jönnek egymás után a fotók. A Műcsarnok Menü Pont Galériájában triptichonokba rendezve kerültek vetítésre, ami az utólagos, közös, személyes munka eredménye. Mivel az alkotók saját elmondásuk szerint ezt a hármas formát tartják a projekt lényegéhez legközelebb állónak, így én is így fogom kezelni a képeket.

A Műcsarnokbeli tárlat a képek bemutatásának „high tech” megoldása. Ez a netes blog-jelleghez is illik, mert a triptichonok egy folyamatosan változtatható webfelületről töltődtek le, amelyre a művészek a kiállítás ideje alatt is naponta feltöltötték képeiket. A feltöltött képekből összeállított triptichonok azonnal megjelentek a Műcsarnok vetítésén is. A hármas kompozícióba rendezettség üzenet értékű: egységbe kapcsolja a képeket, jobban megfelel az „együtt” alapkoncepciónak. Ezzel a megoldással egymás mellé kerülnek a már említett párhuzamos valóságok, és az is könynyebben megfigyelhető, hogyan hatottak egymásra, hogyan hangolódtak össze az alkotók a képfeltöltés ideje alatt. A vetítés során a hármas fotók alatt mindig megjelenik a készítő neve és a városé, ahonnan a fotós való. Ahhoz azonban túl gyors a vetítés, illetve túl sok és homogén az anyag (legalábbis egy „ülés” alatt), hogy minden egyes képnél időnk legyen megkülönböztetni és megjegyezni az alkotókat. Homogén alatt egy viszonylag egyenletes minőségű, és abszolút koherens képi világot értek: sokszor az az érzése a nézőnek, mintha egy alkotótól származna az öszszes kép. Egy idő után persze viszonylag sikeresen lehet találgatni, melyik kép kié, sőt. Elek Judit Katalin és Lei Benben esetében arra is lehet biztonsággal tippelni, hogyha két hasonló kép jön egymás után, és az első az egyiküké volt, akkor a következő szinte biztosan a másiké. Hangay ettől még egyáltalán nem lóg ki az egységből. Az ő munkái kicsit finomabbak, rendszerint kevésbé direktek, talán valamivel viszszafogottabbak, és ha lehet, még líraibbak, mint a két másik fotós képei. Hangay Enikő saját maga például kevesebbszer szerepel a fotókon, mintha vonakodna maga felé fordítani a kamerát. Amikor megjelenik (akár valamelyik fotóstársa képén), akkor is főként úgy, hogy hoszszú, sűrű barna hajával vagy szemeit vagy száját fedi el, vagy arcának csak egy része látszik. Elek munkáit jól ismerjük, nem meglepő, hogy számára a saját élet fotózása erőteljesen találkozik önmagának dokumentálásával is. Jellemző rá ez a fajta megmutatás, felmutatás, a változások lekövetése egy töredékes, de szinte folyamatos tükörben – a kameráéban, a saját és a néző szemében egyaránt. Mintha vallatná a kamerát, ahogy a tükröt szoktuk: mutass meg, ma milyen vagyok, most milyen vagyok, innen nézve milyen vagyok. Lei szintén többször szerepel, bár nála nem mindig tudjuk, hogy tényleg őt látjuk-e. Egy idő után, több kép ismeretében azért ráérzünk: ő az elsuhanó árny vagy az alsóneműben fekvő test. Fesztelenül mutatja saját magát, mondhatni, tabuk nélkül – de ezt egyáltalán nem szokványos módon vagy képtípusokban teszi, pl. egyszerűen a meztelenség használatával. Az egyik triptichonon (2008. 03. 16.) például egy egészen absztrakt, első ránézésre szinte azonosíthatatlannak tűnő, szabálytalan forma – egy szőrcsomó kerül elénk Lei részéről, amelyről hosszas elmélázás után kezdjük sejteni, hogy várhatóan egy női test-részt látunk. A kép önmagában is izgalmas, ám a hármas elrendezés plusz töltetet ad neki: Lei képe a jobb szélen helyezkedik el, míg a bal oldalon Hangay fotója ágas bogas bokrokat mutat alulról felfelé nézve. Szinte ugyanaz a forma, szinte ugyanarra szétálló szálak/ágak. Középen Elek fotóján ugyanaz a nézőpont, mint Hangayén: egy színes csíkos inges alak hátát látjuk – s felette az égen azt nézzük, amit ő. Egy, az ingével megegyezően csíkos ejtőernyőt. A hármas kompozíció a fotósok összehangoltságán túl a befogadható világ mélyebb, átfogóbb összefüggéseit, egy-anyagúságát mutatja.

Ehhez hasonló, de más, szintén meg nem beszélt együttállások miatt már a triptichonok közös létrehozása előtt is evidens volt, hogy az alkotók „össze vannak huzalozva”. A képek feltöltésén kívül nem volt közöttük kommunikáció, mégis nem egyszer mindhárman ugyanazon a napon ugyanolyan alaptémát fotóztak (pl. lábak, gömbök, állatok, stb.), vagy hasonló volt a kompozíció, a színek, a hangulat. Ez a furcsa, enyhén misztikus jelleg könnyen magával ragadja a nézőt, és berántja a látványvilágukba. A sorozat-jellegből adódik, hogy ha egy-egy kép önmagában kevésbé lenne különleges, a projektbe való beágyazottsága, a hármas kompozíciókban betöltött elengedhetetlen szerep mégis megindokolja mindegyik beemelését. Nem minden napra jut egyébként triptichon, azaz, nem minden nap készült három olyan kép, amely összeillett volna az alkotók szerint, de már az is kizáró ok volt, ha valamelyik fotós a saját aznapi képét ítélte később vállalhatatlannak. Ezzel utólag oldódik az a „kényszer” is, miszerint minden naphoz tartoznia kell egy képnek. Az utólagos rendezés során természetesen képcsere, vagy bármilyen helyzet-mentő eszköz kizárt – éppen ezért nem a fotónapló manipulációja, hanem a közös jelleg másik dimenzióban történő megvalósítása történik.

A Liget Galériában a Menü Ponthoz képest egy korántsem pejoratívan értett low-tech megoldás volt látható. A kiállítás a néhány éves trendet követi, amikor az igen egyszerű installálási mód a képek világát valósítja meg: a kasírozatlan, keretezetlen papírképek egyenként a falra simulnak, méreteik látszólag rendszertelenül sokfélék. Ez a technika és a kiállítás módja a képeken szereplő látványok súlytalanságát, esetlegességét, összekeverhetőségét, snapshot-szerűségét hangsúlyozza. A Liget-beli tárlat egyik legfontosabb üzenete, hogy nem találunk sem neveket, sem bármilyen jelzést, amely eligazítana, melyik képet ki alkotta. A névtelenség aláhúzza a vetítésen már érzékelhető „egy szem, egy kéz” jelleget, ráadásul jelzi, hogy a fotósok ezzel nem csak, hogy tisztában vannak, de alapvetően lényegesnek tartják.

A névtelenséggel valósul meg ugyanis végképp a Mi, valóságosból virtuálisba és viszsza. Hogy tudjuk, mi mindent láttak.

Somogyi Zsófia

JEGYZETEK

¹ A szerző második éve részesül az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő művészettörténészi, műkritikusi ösztöndíjában. A cikk címének első sora: Kispál és a Borz: Rajtakaptál.

² Nicole Krauss: A szerelem története. Magvető Kiadó, Budapest, 2006. 56. o.

³ Thames & Hudson, 2004.

⁴ Várnagy Tibor, a projekt kurátora, Kínában ismerkedett meg Lei Benben munkáival 2005-ben, s azzal egy időben érzett rá a blog művészeti kihasználásban rejlő különleges lehetőségekre. A 1day1photo alapját ő hívta életre, amikor összekötötte Lei Benbent Elek Judittal – az ő munkáit tartotta a blogok jellegéhez, és Benben munkáihoz a leginkább passzolónak a magyar alkotók közül. Elek hívta meg a projektbe Hangay Enikőt, s így nem csak a művészi spektrum, hanem a földrajzi látószög is tágult: a világ három pontján élő, három, harminc körüli fotóművész pillantásai váltak hozzáférhetővé világszerte.

⁵ Köszönet a cikk megírásához nyújtott segítségért Puklus Péternek.