ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT...

Az 1956. július 28-án megalakult Magyar Fotóművészek Szövetségének rendeltetését és feladatainak megfogalmazását a FOTO (akkor még rövid o-val) szeptemberi számában közölt beszámoló különböző irányokból közelíti meg.

A bevezető részben az „új művészet” világnézeti és szervezeti egységének igényéről ír a névtelen szerző, majd a Népművelési Minisztérium képviselőjének beszédéből kiemeli: „A Szövetség a sokféle művészeti irányzat és felfogás közötti termékeny vitákban megtalálja azokat a legfontosabb alapelveket, amelyek gyakorlati érvényesítése lehetőséget teremt a szocialista eszmeiség, ízlés, felfogás kifejezésére a fotóművészetben is.” Vadas Ernő pedig – többek között – arról beszél, hogy a Szövetségnek foglalkoznia kell az amatőrökkel is, mert belőlük lehetnek a művészek. Végül olvashatjuk, hogy a Szövetség a fotóművészet egységének szellemében az egész szakterület elvi, szellemi irányítója lesz. Emellett feladata lesz a fotóművészek, fényképészek, fotóriporterek és fotóamatőrök gazdasági érdekképviselete is.

A fiatal szervezet előtt az előbbiekben megfogalmazott célok és feladatok mellett egyéb tennivalók is álltak. Ezek közül itt csak kettőt emelek ki. Az egyik az önálló fotóművészet létezésének hivatalos és társadalmi elismertetése, a másik az utánpótlás biztosítása, és ezzel együtt a felsőfokú művészképzés megvalósítása.

A fotóművészet hivatalos elismerése ekkor már jó úton haladt, legalábbis a legfelsőbb szinteken. Ennek bizonyítéka, hogy a művelődéspolitikai irányelvekben a művészetek felsorolásában helyet kapott a fotóművészet is, de bizonyíték a Szövetség megalakulása is, ami nem történhetett volna meg a legfőbb illetékesek hozzájárulása nélkül. Nem volt egyértelmű az elismerés a társművészetek egyes köreiben és egyes helyi hatóságok felfogásában. A társadalmi elismertséggel nem volt különösebb baj. Ezt a fotóművészeti kiállítások népszerűsége bizonyította a legmeggyőzőbben.

A Szövetség első, függetlenített főtitkára, Vámos László nagy lendülettel fogott hozzá az alakuló közgyűlésen megfogalmazott és az Alapszabályban is rögzített feladatok végrehajtásához. Megkönnyítette a helyzetét az a tény, hogy a megalakulás előkészítésében maga is részt vett. A jubileumi visszaemlékezés kapcsán most két témáról, az amatőr mozgalom támogatásáról és az utánpótlásról szeretnék szólni. A két, egymástól el nem választható területtel való foglalkozást indokolttá és sürgetővé is tette az, hogy az 1956-os forradalom zűrzavarában több jeles szövetségi tag külföldre távozott, és a magyar fotóművészet számára kikerült a látókörből.

Vámos László egyetértett azzal a véleménnyel, hogy az utánpótlást az adott helyzetben és felsőfokú művészképzés hiányában, az amatőrök köreiből kell és lehet biztosítani. Ennek érdekében meg kellett találni azokat a módszereket, amelyek nagy biztonsággal segítik a kiválasztódást azokban a már működő, vagy megalakítandó szervezetekben, amelyekben magasabb igénnyel fotografálók már akkor is dolgoztak. Ebből a megfontolásból született meg 1957-ben a Szövetség által támogatott fotóklub mozgalom. Szövetségi ösztönzésre egyes jól működő vidéki fotószakkörök klubbá alakultak át. Ahol ilyenek még nem voltak, ott rövidesen megszerveződtek. A MADOME is ekkor változtatott nevet, Budapesti Fotóklubra.

A fotóklubokban azok az amatőrök találtak helyet és alkotási lehetőséget, akik a fotózás alapismereteit már elsajátították, de ennél többre törekedtek. Szövetségi segítséggel kialakultak a klubszerű működés alapelvei. A szakmai fejlődést jórészt a Szövetség által kiküldött előadók biztosították. Ösztönző erő volt és egyúttal a reményeket is táplálta a Fotóklubok Szalonja néven, 1957-ben indult vállalkozás. Ez kiállítás-sorozat volt, valamennyi klub részvételével. Az első szalont a Ceglédi Foto Club rendezte.

A képanyag az első bemutató után vándorolt az országban. A klubszalon jelentősége abban volt, hogy a kiállítók nem csak bemutatkozhattak, hanem ösztönzést is kaptak ahhoz, hogy országos vagy nemzetközi kiállításokon is jelentkezzenek. Ezzel együtt erősödött a klubok kiállításrendezői kedve és biztonsága is.

Vámos László a Szövetség kezdeményezéseinek hatásairól közvetlenül is tájékozódni kívánt. Ezért választott maga mellé informátorokat a klubhálózatból, akikkel kötetlen formában és rendszeresen megbeszélte az időszerű kérdéseket. Győrből Meződy István, Kecskemétről Juhász Albin és Miskolcról Tarczai Béla tartozott ehhez a szűkebb körhöz, később csatlakozott Ibos Iván.

Az amatőr mozgalom erősödése lehetővé és szükségessé tette, hogy a Szövetség részletezze és ismertesse koncepcióját a mozgalom és a fotóművészet viszonyáról. Vámos László ezt 1958. február 28-án és március elsején, országos klubankéton tette meg. Ezen 14 klub vezetői és érdeklődő tagjai vettek részt. Meghívást kaptak a témakörben érdekelt szervek, szervezetek képviselői is. Az itt elhangzott előadást a Szövetség nyomtatásban is kiadta. („Vámos Lászlónak a Magyar Fotóművészek Szövetsége főtitkárának referátuma… a művelődésügyi politika irányelveinek végrehajtásáról”.)

A klubmozgalom a magyar fotográfia derékhadává erősödött, de a művészeti utánpótlás dolgában nem tudott gyors eredményeket produkálni. Vámos László 1957 végén új ötlettel állt elő. Tervbe vette úgynevezett tehetségkutató pályázat kiírását. Ennek nyertesei a Szövetség költségén rendezendő magas szintű, bentlakásos tanfolyamon vehettek részt, nem volt titok az szándék, hogy a feltételek teljesítése esetén a sikeres pályázók a Szövetség tagjai lehetnek. A pályázat eredményesnek bizonyult, mert közel 50 pályamunka érkezett be. Ezeket Vadas Ernő, Vámos László és Tomori Ede bírálta el. A szigorú rostán végül is 16 pályázó maradt fent. Egy pályázó munkahelyi gondok miatt visszalépett, és így a tanfolyamon 15 amatőr fotós vehetett részt. Név szerint a következők: Budapestről Buday László, Kónya Kálmán, Nagy Lajos, Prímás Gyula és Thuránszky László, Debrecenből Dr. Pethő Bertalan, Győrből Meződy István, Kalocsáról Kovács Gyula, Miskolcról Dr. Écsy Zoltán és Tarczai Béla, Pécsről Tillai Ernő és Tóth Károly, Szegedről Dr. Imre József és Mihály József, Szombathelyről pedig Szigetvári Ferenc.

A tanfolyam szellemi atyja Vámos László főtitkár, vezetője Kálmán Kata, szervezője Rötzer Henrik, házigazdája Tomori Ede volt.

u

A tanfolyam helye és ideje: A MADOME Belgrád rakparti helyisége, 1958. április 28. – má-jus 9.

Előadók voltak: Szegedi Emil, Dr. Sevcsik Jenő, Reismann Mariann, Sziklai Dezső, Járai Rudolf, Dr. Zajky Zoltán, Dr. Vajda Ernő, Dobrányi Géza, Dr. Király Zoltán, Hevesy Iván, Rév Miklós, Kálmán Kata, Vámos László.

Fotótúrát vezetett Kecskemétre és környékére Vámos László, Budaörsre Vadas Ernő. Műtermi gyakorlatot tartott Reismann Mariann.

A szervezők gondoskodtak arról, hogy a résztvevőknek megfelelő szabad idő álljon rendelkezésre a fővárosban történő fotografálásra is. A negatívokat a MADOME laboratóriumában – szakmai felügyelet mellett – ki lehetett dolgozni. Ezt követően állandó volt a képbírálat. Ezt hivatalosan Szegedi Emil végezte, de a hallgatók egymás között is megvitatták a képeket.

Szerencsés volt a helyválasztás azért is, mert az előadóterem falain éppen egy országos kiállítás képei voltak láthatóak.

A tanfolyam a tervek szerint, zökkenő nélkül bonyolódott le. A résztvevők egyöntetű véleménye az volt, hogy sokat tanultak, mert az előadók ismereteik legjavát adták, és bőségesen volt idő és alkalom szakmai konzultációra is.

Az előadók és a szervezők igyekezete és a hallgatók érdeklődése egymásra talált, ennek következtében mindnyájan úgy éreztük, hogy sokat fejlődtünk.

A pályázat és a tanfolyam hozadéka elsősorban az volt, hogy Meződy István és Tillai Ernő 1958-ban, Tóth Károly 1959-ben, Nagy Lajos és Tarczai Béla 1960-ban, Kónya Kálmán és Dr. Pethő Bertalan 1961-ben a Szövetség tagjaivá lettek.

Kovács Gyula kalocsai tanár 1970-ben kikerült az Egyesült Államokba, és ott ismert természetfotóssá nőtte ki magát. Magyarországon Pécsett és Kalocsán volt önálló kiállítása. Julius G. Kovatch néven szerepelt a világban. Tóth Károly egykori tanfolyamhallgató tartja vele a kapcsolatot. Az ő útján kaptam Kovács Gyulától képeket és róla információt.

Dr. Écsy Zoltán miskolci gyógyszerész a szaktudományban és a gyógyszerészek hazai és nemzetközi szervezeteiben kapott feladatokat, s ezek miatt kénytelen volt a fényképezéssel felhagyni. A többi, itt nem említett tanfolyamhallgatóról nem sikerült információt szereznem.

Vámos Lászlónak eredetileg az volt a terve, hogy a pályázatot és a tanfolyamot kellő időben megismétli. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a szövetségi tagok közül többen kifogásolták, hogy a Szövetség túlzottan foglalkozik amatőrökkel és anyagiakat is áldoz erre a célra a művészek rovására. Ettől kezdve az amatőrök a Magyar Fotóművészek Szövetsége érdeklődési köréből fokozatosan kiestek.

Az amatőr mozgalom és az érdekek képviseletében hiányok mégsem keletkeztek, mert a Népművelési Intézet kezdett intenzíven foglalkozni ezzel a területtel. Az Intézet illetékes osztályvezetője, Bánszky Pál jó kapcsolatot épített ki Vámos Lászlóval és a Szövetséggel. A jó együttműködés garanciája volt Réti Pál elnökségi tag intézeti beosztása: 1959-től dolgozott az Intézetben, mint a fotóügyek szakreferense. Ő oldotta meg a szakmai továbbképzés gondját az évente megrendezett központi fotótáborozásokkal és hasonló helyi kezdeményezések támogatásával. A különbség a szövetségi tanfolyam és az intézeti táborok között annyi, hogy az előzőben szigorú válogatás után lehetett részt venni, az utóbbi nyitva volt bárki számára, aki jelentkezett és a költségeket vállalta.

Az intézeti táborokban a feltételek könnyebbsége ellenére érvényesült az igényesség. Így a Szövetség és az Intézet együttműködése végső soron a művészeti utánpótlás egyik forrásává vált.

Az évforduló közeledvén, levélben kerestem meg az elérhetőnek vélt egykori tanfolyamhallgatókat, hogy közösen idézhessük fel az emlékeket. Leveleimre Budapestről Nagy Lajostól és a tanfolyam idején még debreceni dr. Pethő Bertalantól, Miskolcról dr. Écsy Zoltántól, Pécsről Tillai Ernőtől és Tóth Károlytól kaptam választ. Tóth Károly azzal is megörvendeztetett, hogy az Amerikába kivándorolt kalocsai Kovács Gyuláról hírt adott.

Mikor az 50. évfordulóra emlékezés gondolata felvetődött, az 5 évtized törmeléke alól előkerültek jegyzetek, történetek, fényképek, de főként a mesterek és tanítványok arcai, gesztusai. Szívesen emlékezem Kálmán Katára, aki a jó anya gondosságával törődött velünk. Vámos Lászlóra, aki mindennap érdeklődött dolgaink állásáról, s ha tehette, személyesen is megjelent közöttünk. Emlékezem Tomori Edére, az udvarias házigazdára és kollégára, aki hajlandó volt késő éjszakáig is velünk maradni, hogy az aznap készült negatívokat a MADOME laboratóriumában előhívhassuk. Emlékeimben él a szerény és készséges Rötzer Henrik, a barátságos és szolgálatkész öreg mester, aki a pihenés óráiban derűs történetekkel szórakoztatott bennünket.

A tanfolyam hallgatói közül Kónya Kálmán gránátos alakjára és széles karimájú kalapjára emlékezem. Ő fanyar humorával és kifogyhatatlan anekdotáival mindig tudott hangulatot teremteni. Kár, hogy nincs már közöttünk. Tillai Ernő körül állandóan heves szakmai viták robbantak ki. A másik pécsi, Tóth Károly, alig észrevehető, mégis igen aktív tagja volt a társaságnak. A debreceni orvostanhallgató, az együttes benjáminja, mintha kissé elfogódottan mozgott volna az „ öregek” között. Úgy érezte, hogy a többiekhez képest nem eléggé járatos a szakmai dolgokban, amit az is bizonyít, hogy az első leexponált filmjét ismét befűzte a gépbe és ráfotózott. Az aggályok és a bizonytalanság akkor tűnt el, amikor egy tanfolyami fotósétán az Anya című képét elkészítette és bemutatta. Ezzel a képpel később két országos kiállításon aranyérmet nyert. Pethő Bertalan szemlélődő filozofikus alkata már a tanfolyamon megmutatkozott. Ezzel később a Fotóművészet szerkesztő bizottságában találkoztam, a beküldött elgondolkoztató dolgozatai kapcsán.

A még élő és elérhető tanfolyamhallgatók emlékezését az 50 év előtti eseményekre részben a pályázati anyagból vett, részben pedig a tanfolyam ideje alatt készített fotók reprezentálják.