KÖNYVESPOLC
Dobos Sándor: Mediterrán mesék
122 oldal 100 képpel, 29,5x20 cm
Magyar Fotográfusok Háza, 2008., ISBN 978 963 87620 2 3
Darvas Iván színművész jegyezte meg hetykén, amikor egyszer a legkülönfélébb dolgokban bizonyított kimagasló képességei titkáról faggatták: Ja, kérem, specifikus tehetség nincsen. Dobos Sándor, aki vegyész, tudós létére mindig is folytatott alkotó művészeti tevékenységet, mígnem végül(?) a fotográfiánál kötött ki, igazán jó példa erre.
A Fotóművészetben másfél évvel ezelőtt közöltük Dobos Sándor panorámaképeit, és annak alapján Jean-Luc Monterosso egy olaszországi egyéni kiállításra hívta meg őt. Ha jól tudom, ennek a könyvnek a kiadására is ez adott lökést, sokak örömére, hiszen a szerző – fotográfuskénti fiatal kora ellenére – a képeit szeretők széles táborát tudhatja magáénak. Nem is fognak csalódni, bár a panorámaképek léptékük és oldal-arányuk miatt elsősorban kiállításra kívánkoznak, olyan ez, mintha Tarkovszkij Rubljov-filmjét televízión látná az ember. Mégis, amikor falon, megfelelő méretben nem tudjuk nézni, jó ez a mesekönyv is, igen jókat lehet barangolni fél órákat időzve egy-egy kép felett, az utcákra, házak közé, a házak ablakai mögé képzelve magunkat.
Lélek és test Kertésztől Mapplethorpe-ig, a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével
Baki Péter tanulmányával
492 oldal 232 képpel, 24x27 cm
Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2008., ISBN 978 963 7063 52 7
Ez a könyv egyben a Szépművészeti Múzeum azonos című kiállításának reprezentatív katalógusa. Nem mellékesen tehát dokumentum arról, hogy 2008 nyarán fotóművészeti alkotások kerültek a legrangosabb magyar képzőművészeti intézmény falaira. Dr. Baán László, a múzeum főigazgatója elgondolkodtató okát adta a nagy áttörésnek: a Tate Gallery-ben járván végigolvasta a bejáratnál a világ legnagyobbjainak tartott művészek listáját. Szerepelnek ezen a listán magyarok is. De valamennyi ott szereplő magyar – fotográfus volt.
A könyv, miként a kiállítás is lenyűgözően szép és gazdag. A kiválasztott kortárs magyar fotográfusok képei olyan arisztokratikus társaságban szerepelnek, amihez nemigen vagyunk szokva. Ezeket a dimenziókat a kurátor szándéka mellett a Szépművészeti Múzeum nemzetközi tekintélye biztosította. Ez nemcsak az anyagiak előteremtését tette lehetővé, hanem a kiállítandó képek kölcsönzését is a világ híres múzeumaiból és gyűjteményeiből. Fotótörténeti esemény volt tehát a javából, amit a kiállításon, és a könyvnek hála így már akárhányszor otthon is átélhettünk-átélhetünk.
Eifert János: Aktfotográfia
160 oldal körülbelül 300 képpel, 20,3x26,4 cm
Dialóg Campus Kiadó, 2008., ISBN 978 963 7296 86 4
Eifert János rögtön az előszóban felteszi a kérdést: megtanulható-e az aktfényképezés? A könyv léte azt bizonyítja, hogy ő végül igennel válaszolt saját kérdésére. A kérdés egyébként általánosabban is feltehető, és a válasz aszerint lehet igen, talán vagy nem, hogy milyen a tanulás útja, és/vagy a végeredményt illetően mik az elvárások. Ha sokat foglalkoztunk szépirodalommal, és minden egyéb feltétel is megadatott, akkor ha eljön az idő, talán(!) szebb szerelmi vallomást tudunk majd írni, mint megelőző irodalmi tanulmányok nélkül. Ezzel szemben áll a Hogyan írjunk szerelmi vallomást című speckoll, ami az előző lehetőséghez képest idő- és költséghatékonyabb, és a legbiztosabb eredményt hozza. Hiszen célirányos, mint a kézimunka előnyomás: csak arra kell vigyázni, hogy a vonalon belül maradjunk. Az egyetlen bibit a szerelmi vallomás lényege okozza, hogy ugyanis dadogva is többet ér szívből, mint bravúrosan, esztétikusan, de lélek nélkül. Márpedig az akt nagyon intim műfaj, mint a művészeti tevékenységek kivétel nélkül. Azt ajánlom tehát, válasszuk ketté a dolgokat. Forgassuk a könyvet azért a gazdag ismeretanyagért, amit felvonultat, csemegézzünk kedvünk szerint a bőséges képanyagban, fotótörténeti és kortárs alkotók műveiben. De ha gépet veszünk a kezünkbe és a modell előtt állunk, ne azon járjon az eszünk, hogy a könyv melyik képét tudnánk sémaként az adott pillanatra erőltetni, melyik mondatára, jó tanácsára tudnánk támaszkodni, mert abból csak hamisság lesz, nem szerelmi vallomás. Hagyjuk, hogy az olthatatlan kíváncsiság vezessen minket, és a tehetség és kreativitás – ha van.
Visszapillantás 1981–2005. A magyar sajtófotó huszonöt éve
192 oldal 183 képpel, 20,7x27 cm
Press & Pictures Kiállításszervező és Kiadói Kft., ISBN 978 963 87620 2 306 2137 3
Ahogy a bor is kiforr, és eltűnnek belőle a felesleges savak és ízek, úgy rostálta meg az idő huszonöt év sajtófotó-termését, mennyiségben apró töredékére, de a hatását sokszorosára növelve. Alig (de azért, sajnos) találni a kötetben üres formát, olcsó blick-fangot, ott van viszont, és túlsúlyban huszonöt év története-történelme, a kor feelingje is. Csupa olyan képen, amiket eddig is ismertünk, csak most ezek a képek jó társaságba, egymás társaságába kerültek, és a sok salak nélkül a hatásuk felerősödik. Tudtuk persze, hogy a magyar (sajtó)fotósok krémje mire képes, mégis szinte meglepő látni ezt a minőséget, ha az újságos standok napi felhozatalával öszszevetjük. Ha létezne lelkiismeret, furdalhatná a kiadókat, a fő- és nemfő szerkesztőket, akik keze közt a képek (és szövegek) újsággá lényegülnek át, hogy valami anti-alkimistaként még az aranyból is le ne írjam már, mit állítanak elő.
A jó képeknek sok értelmezhető rétege van, s hogy ezek megnyíljanak, a nézőnek is fel kell nőnie a feladathoz. Nekünk ehhez a felnövéshez az idő és a tapasztalatok segítettek: aki a napi hírben akkor volt, aki volt, arról azóta sok mindent megtudtunk, amit akkor sejteni sem lehetett. Grósz Károlyt például akkor nem sokra tartottam, de gumigerincű kollégái közül felfelé emelkedett egyszerű karakánságával. De érdekes nézni arcokat a rendszerváltás ,,elitjéből” is. Kosáry Domokos hangosabban is mondhatta volna: Az, ha valaki az előző rendszerben nem vitte semmire, az önmagában még nem érdem... Nem egy közülük mára a többedik pártjában kavar – kárunkra mégsem lett Churchill belőle. A húsz éves távlatból is fontosnak tetsző események azóta már ikonná vált képei közé sajnos odajelentéktelenkedett pár olyan is, amely akkor sem ért, és most sem ér sokat. Kár, mert nyilván nem a helyet kellett kitölteni, biztosan lett volna oda is méltó aspiráns. De a könyvnek ettől még feltétlenül ott a helye a polcon.
Brassai – An Illustrated Biography
206 oldal 176 képpel, 24x31 cm
Flammarion, 2005., ISBN 2 0803 0497 6
Brassaival én mindig zavarban voltam. Tudtam, hogy jó fotós, szerettem az Éjszakai Párizst, még jobban azóta, hogy a technikai-világítási turpisságokat leolvastam a képeiről. Élvezettel olvastam két könyvét, fel nem foghatom, miért várat magára (ha csak át nem aludtam valamit) az 1980-ban Romániában (Kriterion) kiadott Előhívás magyarországi közreadása. Mindezek dacára valami nem állt össze nekem Brassainál: nagy volt a szakadék a Párizs és a többi kép között. Nagy volt az örömön, amikor ezt a könyvet valamelyik pesti könyvesboltban kisasoltam: meglettek a hiányzó, az éjszakai Párizson túli jó Brassai képek, azok a képek, amik eddig hiányoztak nekem ahhoz, hogy a szerző sajátos, a képzőművész-léttől, a rajztudástól és írni tudástól áthatott karaktere az életműben kiteljesedjék. Ebben a könyvben alig találni, épp csak jelzésszerűen a nagyon ismertekből, a nagyobb rész portrék, életképek, vagyis olyan dolgok, ami nélkül az a kor, az a művész-világ – vagy mondjuk inkább, az a világ – elképzelhetetlen lenne, és talán nem is érne semmit. Brassainak volt szeme és volt humora, bennfentes volt a szó legjobb értelmében, és ez nemcsak akkor nyer bizonyítást, amikor hírességeket, művész-kortársait fotografálta, hanem akkor is, amikor az utcán, piacon, bárhol fényképezett. Az Éjszakai Párizs nem egyszeri fellángolás volt, még ha talán rögtön induláskor mindjárt a csúcs is. Egy szó, mint száz: Brassai tényleg nagy fotográfus volt...
Magnum Football
184 oldal 138 képpel, 21x15 cm
Phaidon Press Limited, ISBN 0 7148 4521 3
Aki a foci lényegére kíváncsi, ezt a könyvet, és ne a futballvébét nézze. Ezekből a képekből megértheti, mi (volt) az a játék, amiből a pénz és a marketing meg a politika a mai torzszülöttet kitermelte. Merthogy a dolog valamikor nem a zsonglőr-tökéletességről, nem a pályán meghalásról, nem a milliós fizetésekről és nem a meccs közbeni zsidózásról-cigányozásról és az azutáni randalírozásról szólt. Ha magnum-fotós járt volna 1960-ban Budapesten, lefényképezhette volna a Parlamenttől alig kétszáz méterre, a Duna partján volt murvás focipályát. Ebédidőben a Markó utcai Koldátor szövetkezet hűtőgépszerelői kergették a labdát rajta, délután pedig a Szemere utcai fiúiskola úttörő őrsei (jaj, bocsánat) játszották az iskolai bajnokságot, percnyi pontos mérkőzésekkel, egy-egy felsős diák játékvezetésével, és vita, veszekedés, valamint tanár felügyelete nélkül. A focit ennek a könyvnek a képein is a játék öröméért játsszák, országra, fajra, nemre, életkorra való tekintet nélkül, virtusból, mint ami valamikor a sportra általában is jellemző volt, mielőtt a szponzorok, a sportvezetők, a marketingesek, doppinggyártók és doppingellenőrök, léhűtők és lihegők, politikusok és potyalesők, szóval a sok büdös lábú bunkó és a pénz tönkre nem tett mindent. Vagy majdnem mindent, mert miközben a szerencsétlen emberek ledózerolt házai helyén épült csilivili stadionban nézők előtt kémcsövekbe versenyt vizelnek a nemzetek legjobbjai, talán egy eldugott udvarban vagy egy mezőn labda pattogása hallatszik, meg vidám zsivaj, és nem vér fröccsen, legfeljebb verejték, és egy jó sör meccs után a kocsma asztalánál. És azt a sört aztán – dolga végeztével – színképelemzés nélkül, becsukott ajtó mögött lehet majd a pisszoárba csurrantani.
David Lachapelle: Hotel Lachapelle és Heaven to Hell
168 illetve 344 oldal 160 és 224 képpel, mindkettő 30x38 cm
Bulfinch Press 2006 és Taschen, 2006., ISBN 978 0 82122 2636 0 és ISBN 13 978 3 8228 2572 3
Ez a két könyv – az 1996-ban megjelent, és korábban már bemutatott LaChapelle Land kötettel deklaráltan trilógiát alkot. David Lachapelle, akit sztárok sztárfényképészeként emlegetnek, és barokkosan burjánzó képei, nőmodelljei miatt olykor még Fellinivel is rokonítanak, bámulatos kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Lachapelle munkássága részben a reklámfotónak abból a már évtizedekkel ezelőtt is létezett fajtájából eredeztethető, amely játékfilmes megközelítéssel és hatalmas eszköztárral, olykor népes statisztagárdával létrehozott virtuális valóságon alapult, de ugyanúgy kötődik az előző számunkban is boncolgatott, szintén kvázivalóságokra, makettezett világra épülő fotográfiai felfogáshoz is. Mindezt persze hollywoodi dimenziókban kell elképzelni, ahol még a kerti törpe is (ex-szovjet kollégájához hasonlóan) hatalmas. A dolog attól dekadens, hogy már ad abszurdumig elvitt, tehát egyfajta végállomás, jövőtlen, mert nem fokozható tovább. És mint ilyen, sajnos nagyon időszerű, tökéletesen ráillik önfelszámoló, öngyilkos világunkra. Olyan, mint egy nagy római orgia, miközben a barbárok már dübörögnek a folyosón, azzal a különbséggel, hogy itt nemcsak a rómaiak, hanem a barbárok is mi vagyunk.
Tímár Péter
