GONDOLATOK A FOTÓKÖNYV-KIADÁS ELMÚLT KÉT ÉVTIZEDÉRŐL

Kevés területet találni a magyar kultúrában, amelyiken olyan látványos, szinte robbanásszerű változások következtek be, mint a magyar fotókönyvek kiadásában. Igaz, volt honnan felemelkedni. Szinte a semmiből teremtődött meg ez a fontos terület. Az elmúlt két évtizedben egy kisebb könyvtárnyi szerzői album, fotótörténeti összefoglaló, monográfia és technikai kézikönyv látott napvilágot. Pontos leltárt készíteni – a honi kiadás ezerarcúsága miatt – szinte lehetetlen, legfeljebb a fontos áramlatokat s a mára jócskán megváltozott helyzetet lehet felvázolni. És néhány gondolatot a közeljövőről, az internet és globalizáció Gutenberg-galaxis utáni világáról. Hiszen nemcsak az a kérdés, hogy vannak-e könyvek, hanem az is: vannak-e még olvasók?

Amikor az 1950-es, 1960-as években a világ gazdagabbik felén a múzeumok, majd a magángyűjtők is fényképeket kezdtek vásárolni, sőt a fotónak egyre több helyen saját múzeuma lett, a tekintélyes kiállítóhelyek sorra nyíltak meg a kamera művészei előtt, nagy példányszámú magazinok közölték a sokoldalas fotóesszéket, s a fotóalbumok elárasztották a könyvesboltokat, nálunk a fotó saját jogon könyv formájában szinte nem jelenhetett meg. Úti-, művészeti könyv illusztrációjaként, legfeljebb technikai-műszaki ismeretterjesztésként került a könyvesboltokba fotós kiadvány. Összességében is nagyon kevés.

Az alkotói albumok, fotótörténeti monográfiák, összefoglalók pedig igazi kuriózumnak számítottak. Az igényekhez képest csekély számú fotóművészeti kiállítás is jószerivel értékelhető minőségű és terjedelmű katalógus nélkül múlt el. A jó képekről és nagy életművekről az újabb generációk legfeljebb csak hallomásból értesültek. A hiányt a két szakfolyóirat sem volt képes pótolni. Hiába jelent meg a szebb napokban a Fotó több tízezres példányban, s hiába igyekezett a Fotóművészet legalább valamennyit megmutatni a nagyvilág trendjeiből, a művészeti albumokat nem helyettesíthették. Már csak a terjedelmük s a nyomtatási minőségük miatt sem.

A rendszerváltozás utáni néhány évben hirtelen felbolydult az egész magyar könyvkiadás. Az addigi központosított kiadás – néhány nagy, viszonylag tiszta profilú kiadóval – szinte egyik napról a másikra eltűnt, háttérbe szorult, s helyébe tömegével léptek be a döntően tiszavirág életű vállalkozások. Néhány zűrzavaros év után annyi világossá vált, hogy a könyvkiadásnak csak egy szűk szegmense jó üzlet – a fotós könyvek nem tartoznak ide –, és a kiadás terjesztés nélkül ellehetetlenül. Márpedig a terjesztésben – ez inkább kecsegtet üzleti sikerrel – gyorsan megindult a tőkekoncentráció, s mára nagyjából három cég uralja a piacot, és diktálja a feltételeket a kiadóknak. Sőt, a terjesztők megkezdték a még talpon lévő kiadók felvásárlását, ahogy a nagyvilágban másutt is.

Az ezredvéghez közeledve, egyre drámaibban csökkent az olvasók száma, különösen a fiatalabbak körében, s az mindenki előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a minőségi könyvek, a művészet, az igényes ismeretterjesztés üzleti viszonyok között a zsugorodó magyar piacon szinte képtelen megélni. Így aztán a pályázati lehetőségeknek, az állami s egyéb támogatásnak egyre nagyobb szerepük lett az 1990-es évektől. Az üzleti világ még mindig – vagy éppenséggel a jövőben még inkább – csekély érdeklődést mutat a kultúra támogatása iránt, a fotó pedig még ezen belül is nehéz helyzetben van. Az analóg fotóipar összeomlásával a teljes fotóélet struktúrája felbomlott. A régi kapcsolatok szinte semmivé váltak, az újak pedig nagyon nehézkesen épültek, épülnek ki. A digitális fotográfia üzletileg nem önálló univerzum, s ennek negatív hatását minden támogatásra számító alkotó, folyóirat és könyvkiadó a saját bőrén tapasztalja. Vagyis szinte csak a pályázati lehetőségek maradnak, s ezen belül is elsősorban az 1992 óta működő Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Fotóművészeti Kollégiuma. Nem túlzás, ha azt állítjuk, a magyar fotókönyv-kiadás felvirágzása az NKA létének köszönhető, s elég aggodalmas tudomásul venni, hogy NKA nélkül (vagy ezen belül az önálló fotókollégium nélkül) a honi fotókultúra helyzete alapjaiban inoghat meg.

A ma még járható szűk mezsgyén mégis elég sokan haladnak. Sokféle túlélési, létezési stratégia alakult ki a honi fotókultúrában és könyvkiadásban. A megszólalók véleménye, szempontjai, konklúziói elég sokfélék, mégis alkalmasak talán gondolatébresztőnek.

**

„Ismernünk kell a múltunkat, ezért is fontosak a könyvek”

Pőcze Attila, a Vintage Galéria vezetője

A művészeti könyvkiadásban bizonyos szempontból sokkal jobb a helyzet, mint húsz éve, de újabb nehézségek is adódnak. Jóval több fotográfiai témájú könyv jelenik meg, a példányszámok viszont korábbiakhoz képest jóval alacsonyabbak.

Úgy áll a helyzet, hogy kiadni lehet, s ezt egyértelműen az NKA Fotóművészeti Kollégiumának támogatása teszi lehetővé. Enélkül lehetetlenné válna a mi kiadási programunk is. A pályázatokon nagyjából az előállítási költség 50-60 százalékát lehet elnyerni az NKA-nál. A költségek folyamatosan növekednek. Régebben még lehetett majdnem baráti alapon fordíttatni, szerkesztetni, lektoráltatni, ma már nem, s a nyomdai árak is folyamatosan emelkednek.

A mi kiadási terveink a galéria programjával szorosan összefüggenek, bár nem minden tárlatunkhoz kapcsolódik kiadvány. Másfelől úgy látjuk, a magyar fotótörténetnek számos fontos szereplője, alkotója, periódusa van, amelyikről eddig nem jelent meg könyv, nem történt meg a szakmai feldolgozásuk. Pedig szakmai konszenzus van ezen alkotók, korszakok fontosságáról. Ilyesmiket is igyekszünk megjelentetni. A Magyar Fotográfiai Múzeummal, például, folyamatosan egyeztetünk, s előfordul, hogy az övék kiegészítéseként lát napvilágot a mi kiadványunk. A múzeum kiadta Kálmán Kata és Hevesy Iván könyvét, mi pedig megjelentettük Kálmán Kata egyik kisebb kéziratát a Madzsar iskoláról.

Az első sorozatunk a két háború közötti modernizmus alkotóival foglalkozott, de nagyon fontosak az 1945 utáni alkotók s a róluk megjelent kötetek. És tervezünk egy harmadik szériát is a szűkebb értelemben vett kortárs alkotókról. Ez nagyjából a hatvanas évektől máig értendő, mondjuk, a Műhely-kiállítástól vagy Lőrinczy György munkásságától a jelenig. És talán annál jobbat nem is tehetünk, mint hogyha egy-egy mai fiatalt megfelelően prezentálunk. Ami ma a helyére kerül, az később majd nem szorul hiánypótlásra, ami egyébként is sokkal nehezebb feladat.

Kis példányszámú, kis kiadványokat adunk ki. Inkább több címet, akár ötöt-hatot évente. S elvétve, ha adódik rá lehetőség, akkor egy-egy átfogóbb, nagyobb monográfiát. Szabó Dezsőről keménytáblás, 160 oldalas, nagyobb, vagyis ezres példányszámú kötetet, például. A magyar fotográfiában viszonylag ritkán számíthatunk a klasszikus értelemben vett szponzorokra. Szabó Dezső könyve éppen azért valósulhatott meg, mert nemcsak az NKA, hanem az FHB Bank is támogatta. Ebből már majdnem összejött a szükséges három millió forint, de ha ez a két támogató nincs, akkor a könyv gondolata sem fogalmazódhatott volna meg.

Eleinte háromszáz példányban adtunk ki könyveket, most már ötszáz és ezer közötti példányszámmal dolgozunk. Ezer példány már nagyon jónak számít, abból még öt év múlva is marad, s ez nagyon fontos. Tán éppen akkorra derül ki ugyanis, hogy mennyire fontos a könyv.

Sajnos, a mi kiadványaink nem férnek bele a nagy terjesztői láncok boltjaiba, ahol inkább kevesebb címet kínálnak, olyanokat, amelyekből egy hónapban harminc-ötven darab is elfogy boltonként. Ha ez nincs így, akkor pár hónap után már küldik vissza a kiadónak a megmaradt példányokat. Ha valamelyik nagyobb közérdeklődésre számot tartó fotóskönyvet sikerül bekönyörögni az egyik terjesztői láncba, akkor is visszaküldik három hónap után a példányok zömét. Ők nem érnek rá kivárni, amíg apránként elfogynak a kötetek.

Szerintem, nekünk csak egyetlen esélyünk volna: a közös terjesztés. Manapság – igényesebb fotográfiai kiadványokat – árusít a Mai Manó, árusítunk mi is, a Magyar Fotográfiai Múzeum, a Ludwig, a Műcsarnok, az Írók Boltja és a Bookline. Ez a szűken vett szakmai közönségnek elég, hiszen ők tudják, mikor és hol juthatnak hozzá a kiadványokhoz, de nekünk éppen az a gondunk, hogy nem tudunk továbblépni ennél a néhány ezer fős érdeklődői körnél. Ki kellene alakítani a közös internetes értékesítési rendszert. Ez sokat segíthetne a terjesztési nehézségeken. Lehetne ennek gazdája a Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda. Fontos lenne, hogy nem kizárólag fotográfiával foglalkozna, és nem csak magyar művészekkel, hanem az egész régióval. Szinte alaptőke sem kellene hozzá, igaz, elég sok munkával járna. Viszont kinyílhatna a világ is a magyar könyvek és alkotók előtt.

Olyan drágák a művészeti könyvek, hogy szinte lehetetlen minden fontosat megvenni. 1996-ban, amikor nyitottunk, még sokkal komolyabb volt a könyvkínálatunk. Akkor a drága külföldi albumokat is jól el lehetett adni. Ma részben telítődött a piac, részben sokkal árérzékenyebb. Viszont olcsóbban nem tudjuk előállítani a kis példányszámú, igényes nyomdatechnikájú, igényes papírra nyomtatott képzőművészeti könyveket. A könyvkiadás nemzetközi árképzési gyakorlata az, hogy a kiskereskedelmi ár az előállítás ár kb. háromszorosa. A mi kiadványainknál az előállítási ár plusz húsz-harminc százalék az eladási ár. Ez a rendszer így eleve nem lehet nyereséges.

Igyekszünk elhelyezni könyveinket azokra a helyekre, ahol megőrzik őket és hozzáférhetővé válnak a szélesebb szakmai közönség részére is: ilyen a Magyar Fotográfiai Múzeum, a Pécsi József Szakkönyvtár is. A fotós iskolákat is megkérdezzük: van-e könyvtáruk, kell-e valami nekik tőlünk? Ez természetes, hiszen mi lehetőséget kapunk az NKA-tól, hogy kiadhassunk, s ezért próbáljuk is továbbadni a műveket. Szerencsére, ezt a szerzők vagy a jogörökösök is megértik. Látják, elsődleges szándékunk, hogy eljusson az olvasóhoz a könyv, hogy ösztönözzük a vizuális kultúrát.

Az egész magyar fotókultúra egyik kulcskérdése az oktatás. De hogyan lesz jó oktatás, ha nincsenek jó könyveink? Vagy ha ezeket nem tudjuk eljuttatni a közönséghez? Az alkotók számára is létfontosságú, hogy tájékozódjanak a kortársaikról, s megalapozott fotótörténeti ismereteik legyenek. Ismernünk kell a múltunkat, ezért is fontosak a könyvek.

Bármennyire is piaci körülmények között élünk, én nem adhatok ki mást, mint amit értékesnek és fontosnak tartok. Ha ez nem eladható, akkor is. Az a feladatom, hogy ahány embert csak tudok, győzzek meg arról: ez jó. Vehetjük példaként Kálmán Kata kéziratát a Madzsar iskoláról. Fontosnak tartom Hevesy Ivánt és Kálmán Katát, a magyar mozdulatművészetet, s ennek kapcsolatát az akkori szellemi élettel. Ez ma Magyarországon kétszáz embert érdekel, illetve, ha szerencsénk van, és az egyetemeken éppen ez szóba kerül, akkor még kétszázat.

A mai fiatal fotóművész generáció már sokkal inkább képzőművészeti közegbe integráltan képzeli el a munkáit. Sokkal inkább a képzőművészet története s a kortárs művészet iránt érdeklődik. Az biztos, hogy paradigmaváltást élünk át: a képek előállítását, hozzáférhetőségét, a technikát illetően egyaránt, s ez hat a könyvkiadásra is. A kiállító terem falai és a könyvek lapjai helyett vagy mellett, egyre markánsabban megjelenik a világháló mint kommunikációs felület.

A technikai változásnak pedig még mindig csak az elején tartunk. A nyomtatott kultúrának ezután a mainál is nagyobb küzdelmeket kell vívnia. Az egyik esély a „megmaradásra” a kis példányszámú, speciális közönséghez eljuttatott kiadvány.

**

„Minőségi könyvkiadás akkor lesz, ha lesz igazi könyvkiadó”

Beszélgetés Gera Mihály szerkesztővel

– Mikor gondolt arra először, hogy a kortárs fotográfiát mindenekelőtt albumokkal kellene bemutatni?

– Bár eleinte kiállításpárti voltam, már kezdetben az volt a gondom, hogy a fotográfusokról jószerivel semmilyen írott információ nem lelhető fel. Folyton csak beszéltünk képekről, sok olyan fotót tartottam számon, amelyikről rengetegszer hallottam, de még sohasem láttam. S eleinte, éppen ezért, úgy gondoltam, fontos volna, hogy a kiállításokhoz készüljenek katalógusok. Aztán rájöttem, hogy sok értelme annak sincsen, ha kevéske szöveg és néhány kép marad csak meg a tárlatból. S már a hetvenes években szorgalmaztam, hogy albumokat kellene készíteni.

– Akkor még a kultúrának – s ezen belül a fotóművészetnek is – államilag támogatott, de ugyanakkor ideológiai megfontolások alapján központilag irányított rendszere volt. A könyvkiadásról nem is beszélve. Sokkal kevesebb kiadó volt, mint most, mind államiak, vagy államilag ellenőrzöttek. S a könyvek sorsát főként a politikai, művelődéspolitikai s csak kevéssé az anyagi szempontok határozták meg.

– Akkoriban még másképpen mentek a dolgok, a Magyar Fotóművészek Szövetségében (MFSZ) dőlt el jószerivel minden. S amikor az albumokat ügyét forszírozni kezdtem, rögtön az volt a kérdés: na, de kinek először? S ebben nem lehetett megállapodni.

A fénykép varázsa című kötet lett az áttörés. Az 1989-es kiállítás-sorozatról – ezt a fotográfia felfedezésének 150. évfordulójára szervezték – terveztek egy kötetet, tanulmányokkal. Annyit sikerült elérnem, hogy kibővítettük a terjedelmét, és kétnyelvű lett. A pénz akkoriban nem volt olyan nagy gond. Talán akkor indult el az egész. Én akkoriban már nagyon pártoltam a kiadványokat, és a Fotóművészeti Galériában ki is adtunk egy katalógus-sorozatot. Amíg adtak rá pénzt. Egyébként a MFSZ akkori elnökségével lehetett tárgyalni, de az úgymond diplomáciai bonyodalmak miatt rendre elakadtak a kezdeményezések. Mondok egy példát: Inkey Tibor meghívott magához. Elmondta, hogy megírta az életrajzát, és szeretne egy könyvet a képeivel és az általa írt szöveggel. Igen ám, de rögtön feltették a kérdést: miért éppen az Inkey?

– Hogyan változott meg a helyzet a rendszerváltás után?

– Amikor én lettem a szövetség elnöke, kitaláltam egy könyvet. 1991-ben jelent meg Itt vagyunk címmel. Kiszámoltuk, hogy mennyibe kerül egy oldala, s mindenki vásárolhatott magának benne felületet. Így gondoltuk feloldani a kínzó kérdést: kinek legyen először könyve? Hiszen óriási volt az elmaradás. Megszerkeszteni viszonylag egyszerű volt, csak terjeszteni nem bírtuk. S be kellett látni, hogy a szó igazi értelmében a magyar fotókönyvkiadás mögött nincsen kiadói háttér. Nincsen infrastruktúra, csak botcsinálta kiadás létezik. Egyébként máig. Az 1989 előtti időszak esetleges volt. Akkoriban a kiadók néha-néha vállaltak fotókönyvet, vagy azért, mert láttak benne kereskedelmi hasznot, vagy személyes ismeretség alapján lehetett ilyet kiadatni. Vagyis egyéni, személyes albumok nem jelenhettek meg, csakis ritka kivételekkel, szinte kuriózumként.

– Aztán lett egy könyv- és lapkiadó, amelyik fotóra specializálódott. Újraindították például a rendszerváltás hajnalán megszüntetett havi lapot, a szélesebb közönségnek szóló Fotót.

– Igen, ekkor alakult meg a Pelikán Kiadó. A kiadványok sora Az év fotói albummal kezdődött, s ez óriási siker lett, százezres példányszámmal 1993-ban. A Pelikán jól menő kiadónak számított. 1993-ban az Esterházy–Szebeni könyv, A vajszínű árnyalat, úgyszintén nagy siker lett, financiálisan is. S végül náluk sikerült megjelentetni a Fotó Inkey-t, minisztériumi támogatással. Sikeres könyv lett az is, ahogyan Balla Demeter Legyen meg a Te akaratod című albuma is. A Pelikán terjesztette is a kiadványait, s nagyobb részt el is fogytak azok az albumok. Sőt, saját terjesztői hálózatot akartak létrehozni. Normális dolog lett volna, a világ más tájain – az USÁ-ban például – működik is, afféle előfizetői hálózatként. Csak ehhez én nem értek, ebben, mármint a terjesztésben, mindig meg is buktam.

– A Pelikán – ahol maga kiadói főszerkesztő volt – profilja a kortárs magyar fotográfia lett, ugye?

– Amiről én beszélek, az csakis a kortárs magyar fotográfia. Még a kezdet kezdetén megállapodtunk Kincses Károllyal, hogy fotótörténetet nem adok ki. Egymást nem keresztezzük. 1995-ben terveztem el, hogy induljon egy kismonográfia-sorozat, a Fényképtár. Azonos méretű legyen a múzeumi könyvekkel, még a tipográfia is hasonló. Nagyon az eszemben volt még az örök probléma: annak a kérdése, hogy ki legyen az első. Hosszas töprengés után rájöttem, van egy remek megoldás: Berekméri Zoltán. Nem lehet azt mondani, hogy rossz fotográfus, már nem él, nem zavar senkit. Jól is sikerült az első kötet, és jól el is ment. A második kötetnél, Fejér Ernőénél a Pelikán, mint kiadó már egy kicsit bukdácsolt. Volt egy listám a tervezett kötetekről, s az volt a fő szempontom, hogy akinek még nincsen albuma, az előbbre kerüljön. Csak közben megbukott a Pelikán. De azóta már a 30. Fényképtár kötetnél tartunk.

– Ez a sorozat nagyon markáns koncepcióval indult el. Annak idején beszélgettünk is erről, ahol tudtam, én is propagáltam, mert remek ötletnek tartottam.

– A Fényképtár döntően olyanokat mutat be, akik mögött már jelentős életmű van, de éppen a korábbi mostoha kiadási körülmények miatt nincsen albumuk. S ez félelmetes is szerkesztői szempontból. Ha egy huszonévesnek nem annyira jól sikerül a könyve, hát, istenem, majd lesz neki jobb. Na, de amikor egy hetvenévesnek készül az első könyve? S egyben az utolsó is. Ilyenkor nagyon sok mindenre kell ügyelni.

Akkoriban még lépcsőzetesen képzeltem el a kiadást. Azt gondoltam ugyanis, hogy van hátterem egy virágzó könyvkiadónál, a Pelikánnál. A Fényképtárat leletmentésnek szántam, száz válogatott kép, rövid bevezetővel. Akkoriban azt hittem, erre a sorozatra majd igazán fölfigyelnek a szakmában. Hiszen olyasmit mutatunk be, amiről sokan hallottak, de kevesen látták. A közelmúlt fotóértékeit mentjük meg. De nem figyeltek föl rá. Egy ember látta át ennek a fontosságát, pedig ő nem is akart belekerülni, s adott még pénzügyi támogatást is hozzá. Balla Demeter.

Aztán indult egy fotóesszé-sorozat, csekély költséggel, kis méretben, 24, 32, illetve 64 oldalas. Benkő Imre, Spilák Zsuzsa, Gaál Zoltán megjelent, ismertek és még kevésbé ismertek lettek volna benne. Az volt a cél, hogy a fiataloktól elszedjem az éppen elkészült munkáikat, hogy ne áporodjon náluk, amíg hozzájutnak, hogy végre komolyabb albumuk lesz. A harmadik fajta könyv, a nagyobb, az életmű-album. Ebben az első Balla Demeter volt, aztán Urbán Tamás Fotóriportok 1975-1995 című albuma jelent meg. Sajnos, a fotóesszére később már nem lett pénz. S a többi fajtában is bizonyos koncepcionális változások következtek be.

Ezeken kívül adtam ki olyan könyveket, amelyek igazából egyikbe sem tartoznak: például Tímár Péter légi felvételeit. Sikerkönyv lett. Meg Féner Budapestje. Nekem mindig csak az volt a fontos, hogy az anyag fotográfiailag legyen a helyén. Soha sem készítettem olyan könyvet, amelyiknek valamilyen eszközbeli szenzációja volt. Mondjuk, panoráma képek, el sem megyek megnézni, nem érdekel. Legyen Budapest, és mindegy milyen eszközzel készülnek a képek.

– Apropó, Budapest. Ebben a témában igazán sok mindent szerkesztett.

– Közben ugyanis belépett a fotós könyvkiadásba a Városháza Kiadó. Ott először Hajdú József könyvéhez írtam szöveget, 1998-ban. Török Gyöngyvérnek – a kiadó vezetőjének – ötlete volt, hogy minden évben adjunk ki három kis albumot, egy már nem élő idős mester, egy középkorú és egy fiatal budapesti képeivel, Csak képek lett a címe. Ez hét éven keresztül ment, vagyis 7x3 könyv jelent meg. Néhány albumot ki tudtunk adni a Budapest Ösztöndíjasok képeiből (Benkő, Gárdi, Dezső Tamás), valamint Az én Budapestem sorozatból, de aztán a városházán is megszűnt a kiadás. Ahogy a főpolgármester helyettes, Schiffer János lemondott. Sajnos, ez is általános jelenség: nagyon személyekhez kötődnek az ügyek.

Még a városházánál kitaláltam egy régi pesti képekből álló albumot, a Ma már csak emlék címűt, s páratlanul nagy sikere lett. Ezt követte az Olvasó Budapest, meg Friedmann Endre Emberek című kötete. Aztán ezek a sorozatok is megszakadtak. Szerencsére, az MTI-nél, ahonnan a régi budapesti képeket válogattam, rájöttek, hogy mekkora kincsek vannak a birtokukban, s elindították a Kor-Képek sorozatukat. Szerencsére olyan elnök-vezérigazgató van ott, Vince Mátyás, aki szereti a fotót. Még lapot is adnak ki, a Fotós Szemet.

Azért néha jó dolgok is történnek: a Városháza Kiadó újra működik. Karácsonyra megjelenik a Csak képek 8. sorozata, benne Fényes Tamás, Frankl Aliona és Sztankó Bálint kötete; ősszel megjelenik Az én Budapestem sorozatban Gaál Zoltán: Mi van odafönt? című albumba a budapesti háztetőkről, és még egy album, Budapest egyesülésének 135. évfordulójára 135 év 135 kép címmel.

– Mi történt a Pelikán csődje után?

– A Pelikán megszűnése után elvihettem az ügyeimet Pánczél Gézához, aki régi kedves kollégám volt, s először Intera, majd Interart Stúdió néven az ő haláláig működött a kiadás. Páncél pár éve autóbalesetben halt meg. Már az ő keze alatt gyarapodott tovább a Fényképtár, s megszületett az Ata Kandó, meg a nagybaracskai akotótelepre emlékező kötet, s Kudelich Lajosnak újabb kötete. Pánczél halála után Várlaki Imre, a Folpress nyomda igazgatója ajánlotta fel, hogy átvállalja a kiadást. Azt mondom ugyan, hogy a Folpress a kiadó, de az gyakorlatilag Várlaki úr és én vagyok. Kiválogatom a fényképeket, megírom a bevezetőt, korrigálom, itthon korrigáltatom az angol szöveget, hogy minél kevesebbe kerüljön. S minden hiba is abból adódik, ha az ember már annyit dolgozik egy-egy könyvön, hogy nem is lát rá rendesen.

– Nem könnyű szinte infrastruktúra nélkül; de mégis egyre komolyabb, könyvészetileg is egyre komolyabb kötetek jelenhettek meg.

– Amikor már többször jártam külföldön, s a magam szerény eszközeivel próbáltam kint ezeknek a könyveknek helyet teremteni, rájöttem, hogy a Fényképtár hiába kétnyelvű, s hiába van benne annyi érdekesség, nem éri el azt a minőségi színvonalat, amit Nyugaton elvárnak. Ha most csak úgy kézbe veszem, rendben van, de ha beviszem egy olyan helyre, ahol ott az európai könyvkiadás, akkor azok mellett, szegénykéim, szegényesek.

– Vagyis a minőségi szempontok egyre fontosabbak?

– Még élt Gink, a nagy tárlatát tervezte a Mai Manóban, amit sajnos, már nem élt meg. Halála után elhatároztuk, kiadunk egy reprezentatív albumot, olyat, amelyik meghaladja a korábbi életműköteteket. Ebben Várlaki úr és munkatársai remek partnerek voltak. 300 képes összefoglaló lett, kimagasló nyomdai kivitelben, és sok mindenben meghaladva a hazai átlagot. Eddig négy ilyen jelent meg: Gink után Friedmann Endréé, Zaránd Gyuláé és Nagygyörgy Sándoré. Tervezzük Fejér Ernő életmű albumát, amelyik a jövő évben jelenik meg. Nagygyörgynek még a Pelikánnál jelent meg Zsákmány címmel egy kisebb kötete, de az nem volt igazán kedvemre való. S még szintén a Pelikánnál jelent meg, például, Benkő Imre Acélvárosa, az ózdi munkáit magába foglaló album.

Ha a múzeum könyvkiadását, s az általam felsoroltakat nézzük, meg hozzákapcsoljuk, hogy mennyi minden egyéb jelenik meg, akkor azt kell mondani, hogy hihetetlen, szinte felmérhetetlen változás következett be 1990 óta. Gondoljon bele, amikor, mondjuk, 1972-ben írni akartunk valakiről, mennyire nehéz volt egy-egy adathoz hozzájutni.

– Vagy, amit még az elején említett, alig ismertük a képeket, még a klasszikusokat, a folyton emlegetetteket sem.

– Azt tudtam, hogy André Kertészt kiadni nem gond. Ezt megtapasztaltam még a Fotóművészeti Galériában. Akkor járt Magyarországon Kertész, s kiadtak egy könyvet róla, tőle. Kint az utcán álltak sorban érte az emberek. Viszont mennyi remek magyar fotográfus volt, van, akinek ma már a nevét sem ismerik a fiatalabbak. A nemrég elhunyt Lajos György micsoda remek fényképész volt, de még ő maga sem tudta igazán, hogy mit is alkotott. Miért kapta volna fel rá a fejét bárki, hogy könyve jelent meg Lajos Györgynek. Hogy úgy mondjam, nem volt úgy „fölépítve”, ahogy az manapság szokásos és szükséges.

Pontosan tudom, a legnagyobb hiba, amit elkövettem, az, hogy a terjesztésben nem bírtam előbbre lépni. Lassacskán megtanultam, hogy vigyázni kell a szerkesztésnél, de ez nem elég, vigyázni kell a tervezésnél, ez sem elég, a nyomdában is ellenőrizni kell mindent. Vagyis ez egy folyamat. Még a Pelikánnál – sorozaton kívül – jelentettük meg a Pécsi József könyveket. Az özvegytől kaptunk rá anyagi támogatást. Akkor adtuk ki a 12 aktot, de sajnos, csúnya lett. Rájöttem, hogy nem bízhatom másra az ellenőrzést, vagyis egészen a nyomdáig kézben kell tartani az egészet. Alapvető tanulság, például, hogy fekete-fehér fényképeket csak duplex nyomással érdemes kiadni. Pécsi özvegye a 12 akt fiaskója után úgy érezte, hogy tartozom neki. S ezért is adtuk aztán ki a Fényképezés művészetét, meg a Fotó és reklámot. Az szebb lett, mint az eredeti svájci kiadás. S megjelentettük még Pécsi elméleti írásait is.

– Sajnos, ezeknél is meg kell jegyezni, hogy szinte jeges közöny és érdektelenség fogadta az egyik legnagyobb magyar fotográfus és teoretikus, Pécsi József alapvető munkásságának kiadását. Szinte érthetetlen.

– A szakma nem is tud róla, hogy ezek megjelentek. Rév Miklós képeiből kiválogattunk százat a Fényképtárnak. Ez a kollekció megmutatta az ő vitathatatlan tehetségét, s egyben remek keresztmetszetet is adott. Amikor Rév meghalt, s gyorsan a nekrológhoz kellett információ, akkor vetődött fel, hogy hát van egy könyve, abból meg lehet írni. Utána volt Hemző Károly vernisszázsa, a Szövetség akkori elnöke odajött hozzám, s mint friss élményt mondta el nekem: csak most látja, hogy milyen nagyszerű sorozatot szerkesztek. A Fényképtárra gondolt, amiben Rév Miklós kötete az ötödik volt.

– Tehát annak azért örülhetünk, hogy micsoda felvirágzása lett a fotókönyvkiadásnak, nem?

– Az a bajom, hogy nagyon sok a könyv, de a minőségi szempontok nem dominálnak. Még ma is az a fő szempont, hogy olcsó legyen. S lehet is olcsóbban csinálni. Például, a nagybaracskai albumnál komoly vita, mondhatni veszekedés volt erről. Nem voltam hajlandó elvinni egy vidéki nyomdába, amelyik a negyedéért kinyomta volna. Egyszerűen nem engedtem, a fényképek nálam voltak, és nem adtam oda. Nagyon meg voltam sértődve, még a kiállítás megnyitójára sem akartam elmenni, aztán végül mégis. És ott, látva a kész könyvet, mindenki kérte az elnézéseket, de akkor már benne volt fél év idegeskedés.

– Azt hiszem, hogy a minőségi szempontok éppen azoknál a kiadóknál sikkadnak el, amelyek csak néha, csakúgy mellesleg vágnak bele a fotótémába. Erről saját, keserű tapasztalatom is van.

– Számos olyan fotóanyagot ismerek, amelyiket, ha gyenge minőségben adják ki, senkit sem érdekel, de ha kiemelem benne, ami izgalmas, s nem engedem el a könyv tervezőjének fantáziáját, hanem odakötöm a témához, vagyis, ha elegánsan kiadom, akkor izgalmas album lesz belőle. Ha valami a tartalomnak nem megfelelő módon születik meg, azzal már nincs mit kezdeni. S ennek megint csak ott a gyökere, az eredője, hogy nincs igazi kiadó. Ha én igazi kiadói szerkesztő vagyok – bizonyos háttérrel, pénzösszeggel –, akkor azt mondom iksznek: kiadom a könyved, a következő fényképeket kérem, s ezekért ennyit fizetünk. Így megy ez a Városházán. S akkor nincs az idegőrlő huzavona a szerzővel: ezt a képet még tegyük bele, de azt meg ne. S még az általam írt szövegbe is belejavít. Én joggal kérdezhetnék vissza: láttad már te, hogy én a te fényképedet kicseréltem egy általam készítettre? Miért hiszed, hogy tudsz írni? Ugyanis, ha nem úgy megy a dolog, hogy megvettem a fotókat, s én dolgozom velük, akkor olyannal kell könyvet szerkesztenem, aki nem ért hozzá. Aki dilettáns. Csak ő úgy gondolja, hogy nem az. Ha kiadó vagyok, akkor szerződést kötünk, leírjuk, mi a feladat, mi a kötelező stb.

– A szakmában tekintélyesnek számító alkotó szájából hallottam, ahogy ledorongolta a kollégáját, amiért az rábízta a szerkesztői munkát a könyv szerkesztőjére, s attól fogva nem szólt bele, mert úgymond, ahhoz a szakember jobban ért. S fotográfus kollégája veszekedett vele: hogy engedheted, az a te könyved!

– Erről beszélek. Minőségi könyvkiadás akkor lesz, ha lesz igazi könyvkiadó. Nagyon sok olyan kiadvány van, amelyik rengeteg pénzbe került, és nem éri meg az árát. Nem lett olyan, amilyennek lennie kellett volna. Ugyanis, gyakran úgy készül az album, hogy csak a végén keresnek nyomdát, s aszerint, hogy mennyi pénz maradt a nyomásra. Nem azt nézik, hogy az a nyomda mit tud erről a területről, milyen referenciái vannak.

Összességében hullámzó a teljesítmény, a nívó. Vannak nagyon szomorú tapasztalatok. Nekem nagy szerencsém van, mert amint a Pelikán megszűnt, elmentem a Folpresshez, ahol kedvelik a fotográfiát, és érzékenyek a minőségre; attól fogva minden munkát odavittem. S ma már úgy áll a helyzet, ha érkezik a Folpress-hez Angliából egy megrendelő, akkor megmutatják neki a fotóalbumaikat. Az a referenciájuk. Abban a nyomdában ugyanis van egy igazgató, aki remekül felkészült szakember, ráadásul igényes is. Vannak remek gépmesterei, akik végrehajtják a megrendelő minden kívánságát. Horváth Imre könyvtervező, akivel évtizedek óta együtt dolgozunk, a tervezéstől az utolsó ív nyomásáig nem engedi el a könyvet. Megbeszéli a mesterrel mit és hogyan szeretne. Végül ott van Várlaki Imre, aki dönt a kérdéses esetekben. Így, persze, drágább a nyomás, de ha minőségről van szó, a Folpressben nem ismernek lehetetlent. Gondjuk van rá.

– Mennyiben változtak a példányszámok?

– Példányszámban szinte mindenki lejjebb ment. Mi is. Jelentősen nem. Bizonyos könyveknél ezer példány az általános, másoknál inkább csak ötszáz. S még ez sem alacsony a mai viszonyok között. A tárolás nehéz ügy, a legtöbben igyekeznek is továbbadni a raktárkészleten.

Nagyon sok mindennel próbálkoztunk terjesztés ügyében. Még az Interart Kiadó idejében harminc vidéki könyvkereskedőnek ajánlottuk fel, hogy postán elküldjük nekik a könyveket, és bizományban árusíthatják. Egyetlen helyről válaszoltak, de, sajnos, ebből is az lett, hogy elveszett náluk valamennyi albumunk. Baján szemrehányásokat kaptam, hogy nem jutnak hozzá a nagy baracskai fotográfiai alkotótelepről szóló albumhoz, pedig érdekelné őket, hiszen közel volt hozzájuk az alkotótábor. Semmi gond, van ott könyvkereskedés, gondoltam. Nos, az egykor jól menő üzletben ma már csak néhány könyv áll a polcokon borítóval előre, középen pedig az éppen aktuális sikerkönyv toronyba halmozva.

Amikor még Török András volt az NKA elnöke, sikerült elindítani egy programot. Azokat a könyveket, amelyeket az NKA támogatott, megvették könyvtáraknak. Ma már ez sincs. A könyvtárak pályázhatnak könyvtámogatásra. André Kertészre pályáznak, de Schwanner Endrére nem biztos, hogy fognak. Annak idején egy bizonyos összeghatárig megvették a könyvtáraknak a kiadványokat. A következő elnök úgy értékelte, hogy a kiadók még egy bőrt le akarnak húzni az NKA-ról. Holott nem erről van szó, hanem arról, hogy aki Zalaegerszegen vagy Nyíregyházán él, az is megismerhesse az albumokat.

– Szerencsére, a kiadást azért még támogatják.

– Ha megszűnne az önálló fotóművészeti kollégium, akkor vége lenne az egésznek.

Egyébként már régen fel lehetett volna lépni intézményesen és keményen a terjesztés ügyében is. A terjesztéshez bizonyos összefogásra volna szükség. De, sajnos, ez nálunk nem megy.

Pedig úgy látom, hogy az albumok iránt van bizonyos érdeklődés, vásárolnának is többet. De nagyon kevés az árusítóhely, és alig van információ az újdonságokról. Vidéken a tizedét nem ismerik, mondjuk, annak, amiket én szerkesztettem. Igazából lemérhetetlen, hogy milyen igény volna rá.

– Milyen tervei vannak a mai körülmények között?

– Úgy érzem, nem érdemes már folytatni. Nem hiszem, hogy bárki elől elvettem a munkát. Hiszen annyi tennivaló van. A pénzt egyre nehezebb összeszedni, jószerivel a szakma perifériáján vagyok. Én nem fényképezek, nem ebből élek. Gondoljon bele, nem nekem fontos, hogy megjelenjen x vagy y albuma. Viszont még soha senki nem kérdezte meg, hogy miben segíthetne.

**

„Gyakran úgy érzem, hiába dolgozok”

B. Müller Magda, a Történeti Filmalapítvány vezetője

A standfotósokat jórészt kirúgták, a digitális anyagokat gyakran nem is ők készítik. Roppant nehéz helyzetben vannak, rászorulnak arra, hogy megkapják a képeikért a jogdíjakat. A könyveinkben megjelent fotókért mi mindig fizetünk a fotósoknak. Erre is össze kell koldulnunk a pénzt.

A terjesztés sem egyszerű dolog. A mi könyveink viszonylag kis példányszámban jelennek meg, s a terjesztők levesznek az árból negyven-ötven százalékot. Alig marad valami. A Szindbád könyvünket inkább más csatornákon értékesítettük (például a Duna tévén keresztül), s ez működött is. Csakhogy így meg nem kerül ki az utcára, folyton jönnek a telefonok, s érdeklődnek a vevők, hogy hol kapható a könyv.

Nekem már az is jó, hogy ezek egyáltalán megjelennek, s eljutnak azokhoz, akiket érdekel, akik szeretik ezeket. Kitesszük a Filmszemlén, árusítunk is. Mégis gyakran úgy érzem, hiába dolgozok. Éppen a könyvterjesztés és a propaganda az, amit egyedül már nem vagyok képes megoldani.

**

„Ki az, aki meg fogja majd venni?”

Kaiser Ottó, az Alexandra Kiadó munkatársa

A könyvkiadás rettentően nehéz terület. Sok szempontot kell megvizsgálni. Nemcsak azt, hogy volt egy rendszerváltozás, nemcsak azt, hogy a fotográfusoknak is át kellene programozniuk a fejüket, hiszen az olvasóknak is megváltoztak az igényeik, az is fontos szempont, hogy átálltunk a digitális technikára. Ez az albumoknál néha nagyon furcsán sült el, nem azt kapta vissza a fotográfus vagy a kiadó, mint amit várt. A nyomdaelőkészítés – ez szintén digitalizálódott – sem volt képes felvenni az új ritmust.

Nagyon-nagyon széles a választék, bár ezt én még nem érzem túl nagy problémának. Nemrég Göteborgban és Stockholmban jártam, s megnéztem az ottani könyváruházakat – miután erős a kötődésem az Alexandrához –, ahogyan másutt is a világon. Bizton mondhatom, sehol nem találtam olyan szép könyváruházakat, mint amilyeneket Matyi Dezső építtetett, s nem találok ekkora választékot sem. S nem azért, mert külföldön butábbak, igénytelenebbek volnának, hanem azért, mert ott letisztultabb a piac. Külföldön nem nagyon látok olyat, hogy ugyanarról a témáról három-négy fotográfus öt-hat féle albumát ajánlanák.

A legfontosabb nem ez, hanem az, hogy leveszik-e ezeket az albumokat a polcról. Meg kellene ezt érteniük a fotográfusoknak. Hiszen az nagyon szép, ha valaki a saját gyönyörűségére fotósorozatokat készít, de meg kellene kérdeznie arról valakit, hogy érdekli-e mindez az embereket vagy sem. Sokan megkeresnek, hogy segítsek nekik fotóalbumokat kiadni. Az esetek nyolcvankilenc százalékában egyetlen kérdést kell csak feltennem: ki az, aki meg fogja majd venni? Nem tudnak rá válaszolni, azt mondják, ezt így nem gondolták végig. Akkor mit gondoltál végig? Odamennek a kiadóhoz, hogy tessék már nekem nyolc-tíz milliót adni – nagyjából ennyibe kerül ma egy fotóalbum –, mert én ezt szeretném. Gyermeteg elképzelés. Végig kellene nézni, mire is van igény.

Ha kísérleti műfajról van szó, periferiálisabb témáról, annak is megvan a módja. Akkor fel kell építeni egy programot: odaadni művészeti újságnak, kiállítani stb., hogy majd egyszer legyen belőle egy fotóalbum. De úgy, hogy itt van kétszáz fotó, adjátok ki, mert ha nem, akkor kulturálatlanok vagytok, az, szerintem, nem megy.

Egy fotóművészeti folyóiratban, ahol ez megjelenik, nem is volna szabad ilyesmit mondani, de az az igazság, hogy sokan egyszerűen belemenekülnek abba, hogy ők fotóművészetet csinálnak. Ahogyan a tehetségtelen szobrászművészek vagy festők is gyakran menekülésként használják a művészetet, s úgy hiszik, nem kötelesek megmagyarázni a közönségnek, hogy mi a bánatos istent is ábrázolnak a műveik. Pedig alapvetően mégiscsak a közönségnek alkotunk.

**

Művészet az interneten

A művészi fotók webes megjelenése hasonlít a képzőművészeti albumhoz. A festmény specialitásairól (finom tónusok, ecsetkezelés, képnagyság, oldalarányok stb.) a legjobb nyomat is csak szűk, szegényes információval szolgálhat. Ráadásul a képzőművészeti album úgy sorjáztatja a műveket, a képeket úgy szerkesztik a könyvbe, ahogyan az a szerző-szerkesztőnek megfelelő, s bármennyire méltányolható esztétikai-tudományos szempontok is vezérlik őket, az egész mégiscsak önkényes az eredeti műtárgy megjelenéséhez, létezéséhez képest.

S bár a művészi fotók esetében is a leggyakrabban lehetetlen pótolni az eredetivel való találkozást, bizonyos fajta fényképek szerencsésebb helyzetben vannak például a festményeknél, amikor monitoron meg kell jelenniük. Ugyanis, ha a fénykép nem tudatos módon, előre eltervezetten készült bizonyos méretben, különleges technikával esetleg, akkor jóval kevesebb információt veszít el a neten. Egy kis túlzással azt mondhatjuk, a fénykép – kevés kivételtől eltekintve – ebből (de csakis ebből) a szempontból igénytelenebb a megjelenését illetően, mint a festmény. Nagyobb eséllyel megmaradhat valamennyi a varázsából a neten is, legalább annyi, mint a festménynek a jó albumban.

Ha pedig a fotó elsősorban dokumentum, illetve dokumentum jelleget öltő műalkotás, akkor a helyzet még kedvezőbb, a web bizonyos esetekben szinte adekvát megjelenési formának látszik. Vagyis a net akár menekülési út is lehet (bizonyos) fotóművészet számára.