AZ IGUÁNÁK FÖLDJÉN

Magyarországról leginkább Nyugat felé tekintünk. Ott keresünk példákat és mintákat, hogy másolhassuk, adaptálhassuk, amit ott látunk, tapasztalunk, tanulunk. Pedig a Nyugat már a 19. század vége óta rajta tartja tekintetét (is) a számára „egzotikus világokon”, ki- és felhasználja mindazt a forma és motívumkincset, ami ott évszázadok alatt fölhalmozódott; ami jó esetben is csak közvetve, átdolgozva, eltorzítva, „civilizált formában” és „domesztikálva” jut el hozzánk.

Nincsen ez másként a fotográfiával sem. A meghatározó, példaértékű alkotókat mindig nyugaton keressük, ők jelentik a követendő mintát, az etalont, hozzájuk mérjük magunkat, az általuk képviselt irányzatokat igyekszünk meghonosítani idehaza is. Ezért mindig jó alkalmat kínál a Hasselblad Alapítvány évente megítélt életműdíjának az átadása, amikor a díjat Magyarországon kevésbé ismert, esetenként teljesen ismeretlen alkotó kapja meg. Ilyenkor adódik a lehetőség, hogy utánanézzünk a névnek, és felkutassuk az internet legeldugottabb zugait is egy-egy képért, amivel az életmű újabb darabkáját ismerhetjük meg. Talán nem lesz ez másként idén sem, amikor már tudható, hogy a 2008. évi kitüntetett a mexikói születésű, ott élő és főként ott is dolgozó Graciela Iturbide.

Ki ő, mit kezdjünk személyével, munkáival, miként helyezzük el őt a fotográfia „egyetemes” terében? A kortárs dél- és közép-amerikai fotográfusok Sebasti?o Salgado kivételével jórészt ismeretlenek, pedig az ottani honlapokat böngészve nyilvánvalóvá válik, hogy a fényképezés minden területén kimagasló tudású és képességű alkotók tevékenykednek. Amíg az alkalmazott területen kifejezetten progresszívek, addig például a dokumentarista fotón belül számukra még ma is fontos a hagyomány, a megszokott sémák, formai megoldások és alkotóelemek alkalmazása is. Mélyen elkötelezettek a társadalom peremén élők iránt, és folyamatosan törekednek az ellentmondások, visszásságok bemutatására is. A főleg az ötvenes évek európai mintáit követő képeket ugyanakkor egy errefelé kevéssé tapasztalt fáradt melankólia és rezignáltság lengi be, amivel ki is emelik a témát a jelen aktualitásából. A világhírig azonban szinte sosem jutottak el a már említett Salgadót, a harmincas évek azóta világhírűvé vált dokumentaristáját, Manuel Alvarez Bravót, valamint néhány, Magyarországon végképp ismeretlenül csengő nevet, leszámítva, akiknek egyébiránt Iturbide köszönetet is mondhatna ezért az életműdíjért.

Az 1942-ben született Iturbide már serdülő korában is készített fényképeket, de nem igazán fogalmazódott meg benne, mit is kezdjen a képcsinálással. A hatvanas évek végén, egyetemi tanulmányai közben, a filmezést hagyta ott a fényképezés kedvéért, mert úgy érezte, ebben a médiumban képes megmutatni az őt foglalkoztató dolgokat oly módon, hogy szakít a bevett fogásokkal és megoldásokkal, és megengedhet magának egy kimondottan személyes hangvételt. Akkor fordult számára komolyra a dolog, amikor az egyik gyermeke elvesztése okozta trauma feldolgozásának a lehetőségét látta meg a képkészítésben. Ez a tragédia, még ha közvetett módon is, de meghatározó maradt későbbi alkotói periódusaiban. A párhuzam talán nem csak ebben adódik közte és a nála évtizedekkel idősebb mexikói festő, Frida Kahlo között. Ugyanis mindketten erősen kötődtek az ősi mexikói kultúra tradíciójához, és az nem csak témáikban, de motívumaikban is nagy hatást gyakorolt az életművükre. Emellett képi világukban központi szerepet kapott a nő társadalmi helyzete és szerepe, akit a társadalom által rákényszerített alávetett pozícióból kiemelve vizsgáltak. Míg Kahlónál érthető módon az anyaság és a gyermek, addig Iturbide esetében inkább a közösség és a nő viszonya vált uralkodóvá. A szürrealista pozíciót viszont mindketten elutasították. Kahlo egyenesen tagadta, hogy köze lenne hozzá, Iturbide pedig mestere iránti tisztelete és hatása ellenére sem élt azzal, hogy kihasználja ezt a túlságosan is kézenfekvő és könnyen tévútra vezető lehetőséget, és teleszórja szürreális motívumokkal képeit, bár vannak, akik utalnak ilyen „felhangok” egyértelmű jelenlétére.

Iturbide 1969-ben iratkozott be a mexikói állami egyetem filmes szakára, ahol nem sokkal ezután megismerkedett későbbi mesterével, a fotográfia mellett filmezéssel is foglalkozó Manuel Alvarez Bravóval, aki az amerikai Edward Weston és olasz származású élettársa, múzsája és modellje, Tina Modotti közvetítésével ismerkedett meg egykor az európai szürrealizmus eszméivel és képi kifejezési formáival. Bravo korábban magazinoknak dolgozott, emellett készítette ma is jelentős képeit, amelyeknek köszönhetően akkor már elismert alkotónak és dokumentarista fotósnak számított Mexikóban. Az épp csak „szárnyait próbálgató” Iturbidét asszisztensévé fogadta, aki egészen haláláig mellette dolgozott. De bármennyire sokat is tanult tőle, és bármennyire emlékeztet stílusa és esetenként kompozíciós megoldásai, és utalnak vissza a kiválasztott arcok illetve testhelyzetek arra, ami Bravó képein látható, Iturbide mégsem maradt puszta epigon, egy második, női Bravó. Viszonylag hamar elkezdett a maga választotta önálló úton járni, ami által olyan problémákhoz és helyzetekhez került közel, melyek jobban illeszkedtek saját érdeklődési köréhez.

Első alkalommal 1975-ben mutatkozott be kiállításon a Mexikóvárosban megrendezett Tres Fotógrafas Mexicanas című tárlaton, ahol két honfitársával közösen léphetett a közönség elé. A kiállítással kapcsolatban megjelent elismerő és kedvező kritikai méltatás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ettől kezdve folyamatosan jelen lehetett munkáival a világ kiemelkedő múzeumaiban és galériáiban. Ezt követően jelent meg a Sonora sivatagban élő Seri indiánokat bemutató Los Que Viven en la Arena (1981) című albuma. A változást viszont nem csak a külföldi megjelenés lehetősége hozta el a számára. Néhány évvel a kiállítás után 1979-ben Francisco Toledo, a népszerű festő és grafikus meghívta a Mexikó délkeleti részén fekvő Juchitánba. Ebben a mintegy százezer lelket számláló kisvárosban és környékén laknak az ősi indiántörzs, a zapotekok maradványai, akik még az ottani viszonyok között is különleges életmódot folytatnak, amit teljesen áthat a pre-kolumbián kultúra és a konkvisztádorok által elterjesztett katolicizmus sajátos keveréke is, de ahol a nők biszexualitása ennek ellenére sem számít erkölcsi eltévelyedésnek.

Iturbide az első látogatást követően éveken keresztül visszajárt ide, ahol egy idő után már nem pusztán lefényképezte a helybéliek életét és szokásait, de elmélyült barátságot is kötött a közösség tagjaival, akik befogadták, vagy ahogy Iturbide mondta egy interjúban, adoptálták. Nem pusztán megmutatkoztak számára és eltűrték, hogy fényképein dokumentálja különféle szokásaikat és rítusaikat, vagy megörökítse portréjukat, de maguk is aktívan részt vettek a munkában, feltárták titkaikat, elbeszélték történeteiket, témákat javasoltak neki, felhívták a figyelmét furcsa és különleges dolgokra, amelyek érdekesnek tűnhettek egy kívülálló számára. Ennek ellenére, illetve részben talán az emberekkel – főként nőkkel – kialakított kapcsolata miatt, Iturbide képei egyfajta etnográfiai kutatómunka dokumentációja helyett kimondottan személyes jellegűvé váltak. Sok esetben a tárgyszerűséget is félretéve, inkább arra törekedett, hogy kifejezésre juttassa azt az érzést, amit ez a furcsa és zárt világ váltott ki belőle. A megszakításokkal csaknem egy évtizeden át itt töltött időszakban készült felvételek Juchitán de las Mujeres („Juchitáni asszonyok”) címmel megjelentek album formájában, majd kiállításokon is láthatóak voltak világszerte.

Ennek a hagyományokat és a modern társadalom kultúrájára is jellemző elemeket elegyítő közegnek a hangulata és különleges légköre, furcsa, az idegen számára meghökkentő szokásai (pl. a tradicionálisan matriarchális társadalom, a „pogány” és katolikus elemek keveredése a hitvilágukban, a rítusok, a barbárnak és kifejezetten kegyetlennek tűnő, korábban betiltással fenyegetett állatáldozatok, más népi szokások) mindenképpen szerepet játszottak abban, hogy Iturbide szakított a klasszikus dokumentarista megközelítéssel. Fokozatosan kiérlelt, jól felismerhetővé váló képi világában a dokumentum jelleg és az én folyamatos keresése került finom egyensúlyba, miközben határozott és erélyes állításokat, manifesztumokat fogalmazott meg azokról, akiket megjelenített. „Az itt élő embereken és a mexikói kultúrán keresztül találok igazán magamra” – mondta egy interjúban. „Ugyanakkor – folytatta – bizonyítékát is adom annak, amit láttam. Mindez mégis nagyon személyes. Ami engem a fényképezésben érdekel, az az emberi nézőpont és a költészet.” Számára a fényképezés elsősorban önkifejezési formává vált, a szövegek helyett képekben, amelyekkel leginkább önmagának tartott tükröt, mint ahogyan ezt sokkal konkrétabb formában is megtette számtalan önarcképével. Itt kapnak különös hangsúlyt az egyéb munkáiban is felbukkanó állat- és növénymotívumok, ami által még inkább rámutat a természetes közegében létező élővilághoz fűződő viszonyának jelentőségére. Az indiánok lakta vidékeken járva közvetlen kapcsolatba kerülhetett a természettel, és azt is megtapasztalhatta, miként lehetséges az ember számára a beilleszkedés anélkül, hogy megváltoztatná, kifosztaná és maga alá gyűrné azt. A természet és kultúra a modern ember számára már rég elfeledett kölcsönhatása, a hagyomány, a progresszió, a táj és az identitás különösen hangsúlyossá vált ebben a közegben, ahol a növények és állatok szimbolikus tartalommal telítődtek, ami a régi hiedelmekre és a modern gondolkodásra egyaránt visszavezethető. Csendéletszerű megjelenítésük valóban a halott természeti lényt emeli ki többszörösen is a fénykép segítéségével, miközben ellentmondásos módon irányítja rá a figyelmet a Mexikóban jelentős halotti kultuszra és az élőállat áldozatokra.

1986-ban Iturbide felkérést kapott, hogy vegyen részt abban a csoportos munkában, amelynek eredményeképpen jelent meg az A Day in the Life of America (1987) című album, amelyben Iturbide a Kelet-Los Angeles-i White Fence körzetben élő mexikói amerikaiak életéről készült képeivel szerepelt. Egy barátja révén ismerkedett meg azzal a családdal, amelynek tagjai később barátságukba fogadták, és bevezették abba a különös világba, ahol a helyi cholo kultúra rítusai és az itt divatos festett falak motívumai segítségével egyaránt megkülönböztették magukat a határon túli és itteni mexikóiaktól, illetve a fehér és fekete amerikaiaktól is. Iturbide ugyanakkor szemtanúja és így krónikása is lehetett annak, ahogy ezek a helyi divat szerint öltözködő többnyire fiatalok hátrahagyták jeleiket, „tag”-geltek vagy graffitiket festettek, néha pedig még kisebb-nagyobb balhékban is részt vettek.

A Mexikó és az USA délnyugati államai között húzódó határvidéket a spanyol ajkúak La frontera néven emlegetik. Ez a terület most már lassan évtizedek óta a félreértések, a kisstílű politikai játszmák, a nyugtalanság közege, ahol rendszeres az ember- és drogcsempészet San Diego és a mexikói határváros, Tijuana között. 1990-ben Iturbide behatóan tanulmányozta ezt a régiót és az itt is fellelhető cholo kultúrát a két nagyon különböző felfogású világ határmezsgyéjén.

Csaknem egy évtizeddel később, ismét felkérésre, részt vett egy olyan munkában, amelyben Sebasti?o Salgadóval és Raghu Rai-jal dolgozhatott közösen. Ennek során Mexikóban és Indiában is jártak, az elkészült anyagot pedig, 2002-ben India Mexico címmel, a chilei Museo Nacio-nal de Bellas Artes-ban állítottak ki nagy sikerrel.

Iturbide eddigi legutolsó jelentős munkája a korábban említett honfitársához, a festő Frida Kahlóhoz kapcsolódik. 2004-ben meghívást kapott a Kahló-ról elnevezett alapítványtól, hogy készítsen felvételeket a neves festőnő és férje, Diego Rivera közös otthonában. Ekkor megnyitottak számára két helyiséget, amelyeket Kahlóék rendelkezése szerint több mint ötven éve zárva tartottak. Iturbide előtt egy nyomasztóan élettelen világ tárult fel, amit nem is kívánt másképp ábrázolni. A hideg érintetlenség halál-merev állapota uralja a képeket, amelyek fakó színeikkel tökéletesen átadják a sok évtizedes mozdulatlanság hangulatát. Iturbide színes nyersanyagot használt, bár nem törekedett arra, hogy azt a ragyogó színvilágot, ami annyira jellemző volt Kahlo művészetére, belecsempéssze a fagyos látványba. Az itt született felvételekből 2007-ben kiállítást rendeztek a washingtoni National Museum of Women in the Arts-ban.

Graciela Iturbide utolsó munkáit a korai felvételeivel összevetve, jól láthatóvá válik az a folyamat, amelynek során átalakult stílusa, miközben bizonyos vonások, például az álomszerűség, szinte folyamatos kísérőeleme maradt. Kezdetben inkább a Westonra, Modottira és Bravóra jellemző szürreális elemeket igyekezett a náluk is jól megfigyelhető módon integrálni dokumentarista képeibe, amivel viszonylag hamar felhagyott, mivel más mozzanatok sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak számára. Az álomszerűséget inkább Kahlóhoz hasonlóan értelmezte műveiben. Nem az álomból vezette le a valóságot, nem azt akarta láthatóvá tenni, ami a tudattalanból valamilyen módon előszivárog, nem az álmok lehetséges világát helyezte át a képi realitásba, hanem a valóság ábrázolására törekedett, amit álomszerű módon jelenített meg a maga személyes és intim módján. Miközben folyamatosan igényt tartott a valóság jelenlétére, számos jelképet épített be hol nyilvánvaló, hol pedig rejtett módon, és folyamatosan túllépett azon, hogy csupán a tárgyi valóságot képezze le. Valami többet akart, nemcsak abban az értelemben, hogy a képek elsősorban saját világról alkotott felfogását tükrözik, és a világhoz való viszonyáról beszélnek, hanem abban az értelemben is, hogy azt az alapvető élményt juttathassa kifejezésre, amit számára a látottak és tapasztaltak képbe foglalása jelentett. Lényegében minden képe önmagáról szól, és arról, mit jelent neki az a környezet és az a kultúra, amiben él, aminek tiszta formáját elsősorban az ősi indián világok jelenhez alkalmazkodott közegében találhatott meg tiszta és egyértelmű formában.