A LÉT ABSZURDITÁSA

Zátonyi Tibor az 1970-es évek második felében kezdett el fényképezni. Azok közé az alkotók közé tartozik, akik a hazai fotográfiában a nyolcvanas évek elején úttörőként képviselték és elterjesztették a dokumentarista szemléletű képkészítés egyéni tartalmakkal és szimbólumokkal telített, szubjektívnek mondható változatát. Ez a fotográfiai attitűd azóta külön irányzattá fejlődött, melynek mind a mai napig rangos képviselői léteznek világszerte, és amely gyakran szolgál a fiatal alkotók számára saját maguk definiálásában referenciának, a művészi párbeszéd alapjának. Az aktuális progreszszióra koncentráló, képzőművészet centrikus művészeti diskurzusok számára napjainkban úgy tűnik, az alig egy évtizede még rendkívül elterjedt szubjektív dokumentarista felfogásmód kevésbé népszerű, az életművek következetesen tovább épülnek, és bizonyos időközönként egy-egy kiállítás vagy kötet megjelentetésével erre fel is hívják a közélet figyelmét.

Ha beszélhetünk következetesen felépített és alkalmazott atmoszférateremtő képi világgal rendelkező fotográfusról, Zátonyi Tibor biztosan ebbe a körbe tartozik. A fotográfia szerelmese, aki folyamatosan, belső késztetésből dolgozik, az eredményeket pedig belátása szerint ritkán, apró cseppekben tárja a közönség elé. Mindez talán összefügg egy inkább befelé forduló, szemlélődő lelki alkatú személyiséggel, aki számára saját maga és művei megmutatása inkább szükségszerűség, mintsem feltétlen vágy. A külvilág jelenségei megfelelő kiinduló alapot nyújthatnak neki arra, hogy azokat szelektálva és újrarendezve saját maga számára érvényes dolgokat fogalmazzon meg. Zátonyi alapvető attitűdje a klasszikus dokumentarista felfogásmód: a valóságban látható és érzékelhető jelenségeket közvetlen leképezéssel teszi láthatóvá képein. A megrendezetlen optikai látvány megragadása azonban csupán eszköz és semmiképpen sem végcél, ugyanis a pillanat, a szerkezet és a kivágás mint fotográfiai eszközök segítségével időtlen művészi látomásokat képes varázsolni.

A képek „nyersanyagai” a hétköznapi világ banális, jelentéktelen elemei, jelenetei. A kietlen vidéken magányosan álldogáló útjelző táblák, villanypóznák, oszlopok. Máshol kerítések, korlátok ráapplikált tárgyakkal, rávésett felirattal. Szanaszét hagyott tárgyak, ottfelejtett töredékek. Vagy szobrok részletei. Egyes képeken emberek is megjelennek a környezetben. Az alakok azonban többnyire a kép nézőjétől elfordulva, magányosan végzik a néző számára cseppet sem jelentőségteljes dolgaikat: a tájat nézik, arcukat eltakarva, magukba fordulva pihennek, gondolkodnak, vagy éppen feloldódnak pillanatnyi tevékenységükben, a mozgásban vagy a játékban. A képnéző számára kilétük éppúgy rejtve marad, mint mozdulatuk célja vagy értelme. Fogódzó híján a befogadó a felvételek helyszínét kezdi kutatni, hátha a megörökített tájak, terek hordozzák azt a többletjelentést, amitől indokolttá válna a képek elkészülte. Rá kell azonban döbbennie, hogy a fotók készítésének helye önmagában ugyanolyan semmitmondó a kívülálló számára, mint a megörökített pillanat. Egyes felvételek ugyanazon a településen készültek, mások máshol, ugyanabban az évben, vagy pár évvel később, vannak visszatérő helyszínek, de érzékelhető ezek esetlegessége is, valamint az, hogy a képek elkészülte szempontjából tulajdonképpen nem lényegesek. Látszólag tehát nincs kitüntetett helyszín, sem kitüntetett pillanat, kitüntetett személy vagy tárgy.

Az egyetlen, ami kitüntetetté teszi őket, a fotográfus aktusa, amely a valóságot alkotó dolgok sokaságából kiválasztotta, és megörökítette. A fotográfia pedig, jól tudjuk, képes arra a misztikus cselekedetre, hogy a leghétköznapibb, legbanálisabb jelenségeket költői módon olyan többlettel ruházza fel, amely materiális létükön túlmutató, másik dimenzióba, metafizikus világba helyezze. A kép által ilyen módon soha nem volt, más módon nem érzékelhető összefüggések válnak felfoghatóvá. Ugyanakkor – mint arra a fotóelméleti írások sora rámutat – a fotós, amikor kiemel bizonyos dolgokat a tér-idejükből és megörökít, kiemeli a mulandóságból, megteremti egyúttal saját emlékművüket. A képeken mindig az látszik, ami volt, ha nem is túl hosszú ideig, de a másodperc töredékéig biztosan. Bár tudható, hogy az expozíciók a pillanat tört részében készültek, Zátonyi képein mégis úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, és nem csupán egy pillanatra, hanem a feltáruló világ öröktől ott lett volna.

A precízen komponált fotókon mintha a dolgok archetípusai sorakoznának és alkotnának egy egészet. A felvételeken minden esetben fontos a különböző minőségű és anyagú dolgok egymásra hatása, egymást átjárva pedig viszonyuk a végtelenhez. Az eredeti funkciójukból kiragadott elemek, jelentésükből kiragadott események párbeszédéből új minőség születik. Ahogy az élő és az élettelen átjárja egymást, fokozatosan hasonulni látszik egyik a másikhoz: az élettelen élettel telik meg, az élőlények tárgyszerűvé válnak. Ebben a folyamatban nagy szerepe van annak, hogy a sorozatban sok kép tere a végtelenbe tűnő messzeség, amelyben az alakok feloldódni látszanak. A nagy távlatokban az előtérben levő valami elveszti kiemelt szerepét. Mindegy lesz többé, hogy villanypózna vagy emberalak magaslik a tájban, netán zászlót lenget a szél. Nem alakról vagy eseményről és azt körülvevő, kommentáló háttérről van itt már szó, hanem a kettő egysége megteremtésének lehetőségéről. Vajon lehetséges-e az ember és az általa birtokba vett, módosított természet között valamilyen egység? Egyáltalán hol ér véget az egyén, és hol kezdődik a külvilág?

Az egyén és az őt körülvevő világ közötti kapcsolat kérdése olyan elemi egzisztenciális szükséglete az embernek, amely talán az előfeltétele a mindennapi létezésnek, annak, hogy valóban otthonosan érezhesse magát a világban. A szuverén személyiség számára azonban ahhoz, hogy bármilyen otthonosságot érzékeljen saját létében, szükségszerű, hogy értelmezze saját világba vetettségét. A vallási, filozófiai és ideológiai világmagyarázatok letűnése utáni kor ugyanakkor nem kínál kielégítő válaszokat ezekre az elemi kérdésekre, gyűlnek tehát a kérdőjelek, amelyek fokozzák a szubjektum világidegenségét, és saját létezése rezignált tudomásul vételére kényszerítik. A szükséglet azonban olyan erős vágyat indukál, amely akkor is dolgozik, ha úgy tűnik, az illúziókkal való leszámolás megtörtént. A szinte légüres térben történő „levés” is feltételez az én részéről valamilyen művészi vagy filozófiai reflexiót erre az állapotra, akinek magánya így kozmikussá nőhet.

Úgy tűnik, Zátonyi nem állításokat szeretne közölni, nem valamilyen harmadik személy számára értelmezendő tartalmat akar átadni, hanem saját maga számára próbálja meg a képek által újrateremteni, értelmezni az őt körülvevő világot. Bár az egyes képek helyszínei alapvetően nem lényegesek és sokszor semmitmondóak is, hiszen lehetnének a világ egy másik pontján is, mégis feltűnnek bizonyos motívumok, amelyek kulturális indexként azonosíthatóvá teszik készítőjének tér-idejét. A feliratok, a nyomtatott képek, bizonyos öltözékek, valamint a különböző házilag, kispályás megoldásokkal megbuherált tárgyak, a kommunista propaganda képvilágát idéző plakát és megannyi apró elem a közép-európai identitás vizuális jegyei, amelyek a többi jelenséghez hasonlóan a régióban élő emberek mindennapjainak szerves részeként velük élnek.