A GYEREK SZEMÉVEL

A bennszülöttek utolsó Paradicsoma megér egy misét. Váteszi üzeneteik fogadása évtizedek óta aktuális téma Nyugaton. Utóbbi égtáj lakóinak kedvenc rítusai – mint például a fotózás – talán összeköthetnek hatalmas földrajzi és kulturális távolságokban élő embereket is. Éppen a misét szintén régebb óta megérő Rómába utazva olvastam el egy méltán népszerű író híres regényének végét. Főszereplője talán a világ első hírügynökségének történetét beszéli el. Csapata vezetőjeként sok szarkazmussal, öniróniával és mégis hittel teli kíváncsisággal viszi-hozza a híreket. Kelet és Nyugat között. Elődként hivatkozik a Napkeleti Bölcsekre, akiknek mintájára tíz(ti-zenegy) társával a Szentföldről elindul „visszafelé”, hogy elújságolja a bölcsek küldetésének kiindulópontján: a Megváltó valóban megszületett, és fel is áldozta magát az emberért. Közben 1200 év eltelt, a keresztes háborúk is éppen elbuktak már. De ők – fotó helyett – bizonyítékként visznek magukkal egy szent kelyhet/hamis ereklyét, amely hitelesíti az általuk elhozott évezredes friss hírt. Átlépték az emberlakta valóságos Föld és a Biblia által leírt üdvtörténet virtuális Paradicsomának határait. És ezt meg visszajövet adják hírül.

Naiv tudásúnak látszó térképük mindenható, elvezet oda is, ide is.

Előbb rengeteg viszontagság után eljutnak egy ezoterikus-egzotikus helyre/időbe, ahol igen különböző bennszülöttek – a középkori geszták híres fantázialényei – csúfondárosan felmondják az eltelt évezred keresztény tévelygéseinek leckéit: az artotiritákról (akik nem hisznek az Utolsó vacsora megszentelt borában), a circumcellionitákról (akik vágynak a vértanúságra), a donatistákról (akiknek papjai megtagadják híveiket), a pau-liánusokról és bogumilokról (akik nem hiszik a Fiú megtestesülését). Ezek az igen különböző szörnyalakú lények együtt élő népek ugyan, de folyton azt keresik, hogy milyen dogma, halálos bűnnek számító tévhit is választhatná el őket igazán egymástól. Isten eredetéről vitatkoznak, valamint, hogy miként kell elképzelni a Szentháromságot, és vajon más-e az Ige, vagy az is hasonlatos a Teremtőhöz? Egylé-nyegű-e a Fiú az Atyával? (Lásd pl. Madách Imre Tragédiájában a homousziosz megszállottjait!) Vagy csak hasonló, homoiu-sziosz? Ennek hívei – a szörnyű-séges anomeusok – is öltek az elvek mián. Az emberiség regénybéli tükör-populációja végül elpusztul, mert az összefogásra a bajban is képtelen.

Miközben Umberto Eco parabolájában a bennszülöttek Istent begyömöszölik egy szóba „i”-vel vagy „i” nélkül, ezer éve el sem tudják képzelni, hogy a hasonlatosság képe nemsokára begyömöszölhető lesz egy sötét dobozba is, ahonnan ilyen-olyan mágiával elő is lehet majd onnan hívni. S azzal a „hasonlatossággal” a hírek ágense igen erősen képes lesz majd hatni a hírek távoli nézőire. Messzi világok, más színű, más képű, más hitű és más szokások között élő népei: a másik nyelvének ismerete nélkül is kommunikálni fognak majd. Sőt, csodák csodájára, még meg is érthetik egy-mást… Mondjuk, újságok és fotófesztiválok fényképeinek közvetítésével.

Rómában pedig Fotófesztivál volt (Fotografia Festival Internazional di Roma), legalább 100 fotókiállítással, ezerféle szemszöggel. Egyet találtam – bennszülött gyerekek Paradicsomot hírül hozó képeivel –, ami számomra is igazán ünnepi esemény volt. A 8x1000giovani alapítvány fényképeit valahogyan úgy fogadta a közönség, mint Eco regényében Baudo-lino tanmeséjét arról, hogy minden meg nem értés, gyűlöl-ködés, szenvedés és háború ellenére, a földi lét ünnep. Az ünneplők pedig gyönyörűek. A C. E. I. (Olasz Püspöki Konferencia) projektje a világ legszebb/legszegényebb négy sarkában működő katolikus missziók munkájának örömeit villantja fel. Olyan gyerekek fényképeit menedzselve, akiknek addig soha nem volt a kezében fényképezőgép. A misszionáriusok megmutatták az ezerévnyi civilizációs hátrányban – a boldogság rejtelmes, rejtett szigetein – élő 5–14 év közötti gyerekeknek, hogyan kell begyömöszölni hason-képmásukat a boksz-gépekbe, majd kiosztották az egyszerű masinákat.

Az akció szcénáját mindenütt videó-felvételekkel is dokumentálták. A kiállítás látogatója a tárlat centrumában beülhetett egy vetítőbe, és megnézhette, hogyan, milyen életvidáman is zajlott le mindez. És a misszió videóin és werk-filmjein láthattuk a képek készítőit, szereplőit is. Hasonló paradicsomi helyeket évtizedek óta tárnak elénk a nagy magazinok és földrajzi társaságok folyóiratai által felszerelt profi fotósok. A misszionáriusok tőlük „tanulták” a kamera nyelvét. Ez a nyelv gyakran túl steril, mesterkélt snapshot vagy technológia-ízű. A gyerekek képei viszont őserejűek. Látásukat még nem rontotta meg a média. Arra kérték őket, hogy próbálják távoli „hasonló” embereknek a képpel elmesélni hétköznapi életüket. Vakuk is voltak a boksz-gépeken, egy normál napba így az éjjelek is belefértek. És minden, amihez csak kedvük volt.

És amikor a filmek megérkeztek a szudáni Nuba-hegyekből, a brazíliai Amazóniából, a nepáli Mustang-völgyből, a Pápua-Óceániai Trobriand korallszi-getről Rómába és előhívták azokat, nyolcezernyi mosolygó gyerekfotó, és derűs lakókörnyezetük erőforrásainak vidám áradása tárult a stáb elé. A távoli földlakók képessége: hogy közvetíteni tudnak a lenti és fönti dolgok között, egyesíteni tudják önmagukat a Kezdettel, a Nappal, a csillagokkal, a tűzzel, a tengerrel, a fűvel, a háziállatok vagy az élettelen elemek erőivel. Egy darab kőnek a Himalája lejtőin, a Nuba-hegyeken és a korallzátonyon is isteni jelentése lehet, ha még vannak, akik értik a jelet.

Különös tanulság, hogy ezt az üzenetet nem a tanult fényképész mesterség és a hozzá társuló technika tudta kézbesíteni a kiállítás nézőinek, nem is a misz-szionáriusok vagy az önfeledt bennszülöttek „homoiusziosz” fotográfiái, hanem – hiteles képeik által – maguk a gyerekek. A tárlat most útnak indul, visszaviszik a négy missziós állomás iskoláiba is, amelyek segítségével elkészülhettek. Minden helyszínt, az összes „más népet” megmutatják minden másik terep lakójának is. Így lesz a történet kerek. (Esendő ötlet, lehet, hogy azután békén kéne hagyni őket.)

És itt visszaérkezünk a be-vezetőben idézett expedíció középkori hit-vitázóihoz: feltehetjük a kérdést, eredendő-e a bűn? Vagy kellenek hozzá Ádámok és Évák, hozzá Lucifer és fényképezőgép?

Szegő György

Amazonas-vidék, Brazília, dél-Amerika

Egészen néhány évvel ezelőttig a janomami nép sorsa megpecsételődni látszott. Járványok, szennyezés, erdőirtások, minden külső hatás az ő ezredéves életmódjuk ellen irányult, és így minden napjuk a létért folytatott küzdelemmé vált. Mára a helyzet megváltozott, és a janomamik népessége ismét növekedni kezdett. Visszatértek a régi, különös, szimbiotikus együttéléshez az anyafölddel, amelyet olyan sokáig védelmeztek. Ez tette lehetővé, legalább részben, hogy olyan emberek, mint Carlo Zacquibi atya a Consolata misszióból, aki több mint húsz évet töltött a janomamik között, megvédte jogaikat és támogatta az oktatásukat, egészségmegőrző programjukat, a katolikus egyház „Otto per Mille” adományozó programja által.

Trobriand, Pápuaföld, Óceánia

Számunkra Pápua-Új-Guinea valóban a föld másik oldala. A Trobriand-szigetek még ennél is távolabb vannak. Itt megállt az idő: csak a szél látszik mozogni, amely hatalmas hullámokat csap föl és meghajlítja a pálmafákat. A házak is viskók, az emberek nyitott tűzrakó helyeken főznek, az élelem nagy része hal, éjszakánként csak a hold és a csillagok világítanak. Teljes az elszigeteltség – amint a segítség szüksége is. Ezen a távoli helyen olasz misszionáriusok és apácák nyújtanak egészségügyi és szociális ellátást, a katolikus egyház alapított gyakorló iskolákat.