KORTÁRS MAGYAR FOTÓ BERLINBEN
„Már régóta tervezgetem, hogy kiállítást rendezek a kortárs magyar fotóművésztnek, de magyarként utolsónak hagytam, mintegy habnak a tortára” – mondja elégedetten Tolnay Sándor, aki 2007 végéig töltötte be a Neues Berliner Kulturverein igazgatói posztját. De büszke is lehet, január 18-án, egy pénteki napon számos látogató érkezett az NBK kiállítóhelyiségeibe, köztük Dr. Peisch Sándor, berlini magyar nagykövet. Ezt követően a Hallescher Kulturvereinben rendezett második kiállítás is sikeresen zárult. A következő állomások Esslingen és Bécs.A kiállítás ugyanakkor a tizenkettedik és egyben az utolsó abban a sorban, amelyben különböző országok és kontinensek kortárs fotóművészetét mutatta be az NBK. A sorozatot Tolnay Sándor hívta életre, aki már az esslingeni években, a városi galéria igazgatójaként is nagy figyelmet szentelt a fotográfiának, és már 1989-ben megalapította az I. Nemzetközi Fotótriennálét. „Amikor Berlinbe érkeztem, kitaláltam ezt az országok köré szervezett történetet” – meséli Tolnay. A cél az volt, hogy „minél inkább eltávolodjunk a csillogó és fényes prospetkutsok képi világától, és az ország szellemisége kerüljön a középpontba.” Éppen ezért hiába is keresgélte volna bárki a kiállításon a pusztában álló gémeskutat, a subába bújt pásztorokat vagy a „cigányromantikát”. Ehelyett a magyar hétköznapok, a mindennapi valóság áll a hat művész figyelmének középpontjában. Mindegyikük saját módszert talált, hogy mindezt magáévá tegye, feldolgozza vagy létrehozza.A szervezők természetesen tudatában voltak annak, hogy a mai magyar művészgeneráció súlyos örökséget cipel. A főként külföldön jól ismert nevek – Brassa?, Robert Capa, André Kertész, Munkácsi Márton, Almássy Pál, Besnyő Éva és Moholy-Nagy László – jelenítik meg a magyar fotográfia hírnevét.A közönség ezért is igen magas elvárásokat támaszt. Másrészt viszont nem problémamentes, hogy kizárólag olyan fotográfusokról van szó, akik külföldön szereztek hírnevet, miután hazájukat politikai vagy személyes okokból elhagyták. „Ez a tény a mai napig azt a meggyőződést eredményezi a magyar művészeknél, hogy az olyannyira vágyott elismerést csak az ország határain túl kaphatják meg. A mi kiállításunk ehhez kívánna szerény segítséget nyújtani” – írja Tolnay a katalógus előszavában.A kiállítás célja természetesen nem az, hogy átfogó képet nyújtson a kortárs magyar fotóművészetről, hanem inkább „a sajátosságait szeretné pillanatfelvételekben” megmutatni. A tizenkét kiválasztott alkotó túlnyomórészt egy fiatalabb generáció tagja, és tizenegy különböző megközelítést képvisel, ami Beke László művészettörténész szerint két fő irányzatba sorolható: egy „hagyományosba”, illetve egy „experimentálisba”. Tolnay Sándor szerint pedig „állandóan a legkülönfélébb irányzatok metszéspontjaiban helyezkednek el: a fekete-fehér dokumentarista fotó hagyományáéban, a kilencvenes évek művészi fotográfiájáéban, illetve a konceptualista fotóéban.” Amire rákérdeznek, az a művész viszonya környezetéhez, továbbá a valóság és a társadalmi körülmények, valamint a magától értetődő valóság a realitás és a fikció határán. A Műcsarnok igazgatója, Petrányi Zsolt szerint 2003 és 2005 között egy olyan fiatal művészgeneráció lépett színre, amely számára a technika alárendelt szerepet játszik. „Az ő szemükben a kép ténye sokkal fontosabb, mint az ábrázolás formája.” Számukra még csak nem is lényeges a véletlen kiküszöbölése, hanem sokkal inkább olyan „szívesen látott” kísérőjelenség, amely minden további nélkül beilleszthető.A kortárs fotóművészet legidősebb tagjai Szilágyi Lenke és Jokesz Antal, akik dokumentarista irányultságú műveikkel nagy hatást gyakoroltak a fiatalabb fotósok generációira. Jokesz Antal a kiállításon bemutatott műveivel időutazásra vállalkozik. A hetvenes években fekete-fehér nyersanyagra készített képeit számítógép segítségével egy színréteggel vonja be. Ezáltal az emberek karikatúraszerűnek, nem valóságosnak, mesterségesnek hatnak. De a mozdulataik és másokhoz fűződő kapcsolataik semmit sem veszítettek kifejezőerejükből, mi több, egészen időtlenné válnak.Szilágyi Lenke dokumentarista képeivel, amelyeket a nyolcvanas évek óta a Budapesten és az ország különböző pontjain felvirágzó underground szcénában készített, kiérdemelte a magyar fekete-fehér fényképezés „nagyasszonya” címet. A kilencvenes évek óta már színes nyersanyagot is használ, mint az itt kiállított party-sorozat esetében is. A lazaság csak látszólagos, magány és elhagyatottság lengi körül az alakokat. Az utóbbi időben elsősorban megint a szubkultúra, a fiatalság problémái és az emberek egymáshoz fűződő viszonyai foglalkoztatják.Fabricius Anna munkáiban is az ember áll a középpontban, egyedül vagy csoportokban. Jeleneteiben viselkedési mintákra kérdez rá, illetve kifigurázza azokat. Az Anyatigris sorozatban az anyákat saját otthoni környezetükben engedi szóhoz jutni. A nagyméretű és részletgazdag felvételek a szemlélőt akarata ellenére is bevonják a babájukkal foglalatoskodó anyák helyzetébe. Szász Lilla is társadalmi kérdéseket vet föl. Újságírói és személyes stílusban foglalkozik a szélsőséges körülmények között élő nőkkel, akikről saját környezetükben készít portrét. A kis közösségek és a társadalom peremén lévő figurák adják a témáját a László Gergely és Rákosi Péter alkotópáros munkáinak. Fantom című, humoros hangvételű portrésorozatukban a rendőrségi körözéskor szokásos képeket használnak, amelyekkel ártatlan járókelőket szembesítenek, hogy „megmutassák, közülünk bárki bármikor kriminalizálható” (Tolnay Sándor).Eperjesi Ágnes szintén a hétköznapokra és a munkára reflektál, de főként nőkkel kapcsolatban. Különleges technikája révén a fénykép inkább médiummá válik. A különféle, általa összeszedett műanyag tárgyakra illusztratív, a képregényeket idéző jeleneteket visz fel, amelyeket azután lenagyít és szöveggel egészít ki. Ironikus a kép és a szöveg összjátéka, ami különféle jelentésrétegeket tár fel.Kudász Gábor Arion „csendes hangulatképeiben” (Petrányi Zsolt) az embert csak az általa hátrahagyott nyomok képviselik. A kihalt elővárosokat, üres parkolókat és magányos utcákat ábrázoló éjszakai városi tájai megvilágításuk miatt mesterkéltnek és titokzatosnak hatnak. Minden további nélkül lehetnének bűnügyi filmek helyszínei is. Szabó Dezső munkáival megkérdőjelezi a fénykép hagyományos szerepét mint a valóság lenyomatát. Az általa gyűjtött számtalan, katasztrófát ábrázoló tévé- és magazinkép jelenti művei alapját. Ezeket fényképezi magas érzékenységű nyersanyagra, amikről nagyméretű nagyításokat készít. Fényképeinek igazságtartalma bizonytalan marad, folyamatosan lebeg.Gyenis Tibor a Tíz fölösleges mozdulat című sorozatában vicces módon szemléli az emberi beképzeltséget, tekintettel a természet kijavítására, miközben a természetes és mesterkélt ellentétpárral játszik. Az ember és természet megszakadt kapcsolata áll Csoszó Gabriella, a konceptuális fotó képviselőjének munkája középpontjában. A 415 képből felépülő installációjában magányos sétára invitál a Duna-partra. „De hisz senki sem megy oda sétálni. Aki mégis ott időzik, az a kisdolgát végzi, vagy horgászik az itt kiömlő szennyvíz közvetlen közelében, vagy csak az útra kelő hajókra vár. Egyetlen városlakó sem jár a parton.”A megrendezett fotó jól ismert képviselőjének számít Gerhes Gábor. A konstruktivizmusból, a XX. századi modernekből vagy az 50-es és 60-as évek áporodott levegőjéből hozott létre asszociatív helyszíneket, amelyekben színpadias jeleneteket kapcsol össze grafikus formákkal. Azt, hogy esetében az esztétikus képről vagy a valóságról, illetve egy filozófiai tartalomról van-e szó, rábízza a szemlélő intuíciójára.A megnyitó végén Dr. Tolnay Sándor így összegzett: „Ha csak szerény mértékben is, de járuljon hozzá a mi kiállításunk ahhoz, hogy az itt bemutatott művészek odahaza és külföldön is megkapják azt megérdemelt elismerést.” Anne Kotzan
