KÖNYVESPOLC

Könyvespolc

Pécsi arcképek 2.
Halász Rudolf
100 oldal 62 képpel, 16x23 cm.
Pécs/Sopianæ Örökség Közhasznú Társaság Pécs, 2008.
ISBN 978 963 86767 4 0

Magát becsüli meg az a közösség, amelyik korábbi jeles személyiségeit, vezetőit megbecsüli, ahelyett, hogy átlépne rajtuk, sőt megtagadná őket. Ez az igazság mára feledésbe merült ebben az országban, annál nagyobb öröm ezt a könyvecskét forgatni, Halász Rudolf emlékét felidézni. A mai világ annyira különbözik már attól az időszaktól, amiben Ő alkotott és kultúraszervező tevékenységét kifejtette, hogy aki nem élt benne, vagy valami módon fel nem készült belőle, az meg sem tudja ítélni annak eredményeit, értékeit, visszásságait. Manapság persze (?) nincsen is igény a múlt reális megítélésére, de úgy látszik pécsi kollégáink ez alól szerencsére kivételt képeznek.
Egy ilyen könyvtől képek bemutatása mellett leginkább tiszteletköröket várhatunk, de figyelmesebben olvasva elő-elővillannak régi pengeváltások, egykor átélt feszültségek emlékei, ami nemhogy elvenne az emlékezés emberi voltából, hanem tartalommal tölti meg azt, finom korrajzot szőve aköré a fotográfus köré, aki negyedszázadnál hosszabb ideig a pécsi szellemi élet egyik kiemelkedő személyisége volt.

Gulyás Miklós
Hon – Magyarország keresése
236 oldal 111 képpel, 30,3x21,3 cm.
Gulyás Miklós kiadása, 2007.
ISBN 978 963 06 2773 3

Előző számunkban Pfisztner Gábor írt Gulyás Miklós képeiről, most viszont az ezekből a képekből alkotott könyv is a polcunkra került.
Sok olyan fotós van, aki a fotográfia lehetőségeinek korlátait feszegeti – kifelé. Gulyás mintha az ellenkezőjét tenné konokul, azt feszegeti, hogy amit unalomig tudni vélünk, azt valóban tudjuk-e. Képesek vagyunk-e a jól (?) ismert (forma)nyelvet pontos, valóban pontos és árnyalt kifejezésre használni. Nem babra megy a játék, hiszen Gulyás nem kevesebbet tűzött ki célul, mint képei felfűzésével a Hon bemutatását. A dolgot az teszi nehézzé és felelősségteljessé, hogy erről a honról igen sok vállalhatatlan képzet kering mostanában, nagy tehetség és pontosság kell ahhoz, hogy a dolog a szerző szándéka szerint szóljon.
Nekem valószínűleg már örökre kedvenc könyvem marad Robert Frank Amerikaiak című albuma, és ebből sejthető, hogy Gulyás Miklós könyvét is szeretem. Nem mintha a kettő között formai kapcsolatok lennének: sokkal inkább a gesztus, ami rokon, az a gesztus, ami olyan őszinte és magától értetődő, és annyira a fotográfia (egyik) lényegéből fakadó, hogy e helyütt nevetségessé válnak azok a szavak, mint korszerűség, modernség, „trend".

Pettendi Szabó Péter
Háttér – Járt-e már Budapesten?
98 oldal 50 képpel, 28,5x23,3 cm.
Holnap Kiadó, 2008
ISBN 978 963 346 823 4

Szabó Péternek is foglalkoztunk már azzal a munkájával, ami az idei Nemzetközi Könyvfesztivál idejére megjelent könyve anyagát adja. A dolgok jelentéséből adódóan egyébként ezek a képek nem is annyira fotográfiai, mint társadalomtudományi elemzést kívánnak. Az alapképlet elsőre égbekiáltónak látszó visszásságokat vet fel, azt ugyanis, hogy méretre igen kicsiny, efelől tehát könnyen átjárható országunk lakosságának nem elhanyagolható része úgy éli le az életét, hogy közben egyetlen alkalommal sem látja szép (illetve koszos, málladozó, zsúfolt, elviselhetetlen levegőjű és légkörű) fővárosunkat. A dolognak nyilván számtalan oka van, a hagyománnyá nemesített röghöz-kötöttségtől (aminek „hűség" lett a szinonimája, vesd össze a „vándormadár" megbélyegzéssel) a lakáshiánytól, lakás-maffiától-jogrendtől, a pénztelenségtől, a magyar „vendéglátás" anomáliáin át (a magyar ember vendégszerető, értsd: a gazdag és becsapható külföldi vendéget szereti) a szó szerinti igénytelenségig, és ezeknek az okoknak is vannak okai, természetesen. Ok például az Amerikába kivándorolt másfél millió magyar is, meg az azóta elmentek, mert ennyi mobilitás-génnel szegényebbek lettünk. A kérdésfelvetés amúgy majdhogynem későn jött: csak egy frankó kis távmunkát kell szerezni, a kaját házhoz hozza a pizzafutár, és miközben a pizzát magunkba tömjük a képernyő előtt, a többi igény is kielégíthető internetileg, nemhogy a szomszéd városba, még az utcára sem kell lemenni érte.

Cs. Lengyel Beatrix
Olaszhoni emlék
Az itáliai magyar emigráció fényképeinek katalógusa
342 oldal 337 képpel, 29x21,5 cm.
Magyar Nemzeti Múzeum, 2007.
ISBN 978 963 7061 32 5

Az olasz és a magyar történelemnek az idők során való többszöri összefonódásáról tanultunk ugyan, de Európai Unió ide, vagy oda, most mintha távolabb lenne egymástól a két ország, mint számtalanszor az elmúlt évszázadok során. Nemszeretem politikai haverkodások mellett manapság leginkább az énekes madarakat kaszaboló olasz vadászokról írtak a lapok, és a hatvanas évek digózó – egy pár nejlonharisnyáért mindenre kész – magyar lányainak mára pornósztárrá-politikussá nemesedő utódjairól, egykor az átmeneti terület-visszaszerzésekben élveztük Mussolini jóindulatát, cserébe vásároltunk tőle ócskavassá avult hadfelszerelést, a Nagy Háborúban öltük egymást, sőt nagyobb dicsőségünkre a magyar repülőgépek még Velencét is megbombázták.
Pedig a kapcsolatoknak fényes lapjai is voltak. A negyvennyolcas Szabadságharc után hazafiak sora talált oltalmat Itáliában, és sokan közülük utóbb az olasz történelem hőseivé is lettek. Ez az időszak már szerencsésen egybeesett a fényképezés elterjedésének időszakával, Lengyel Beatrix pedig kitartó munkával felkutatta, és ebbe s szép kötetbe rendezte a magyar emigrációt megörökítő fényképeket. A fotográfia akkori állása szerint döntő többségben portrékat látunk, kevesebb csoportképet, melyek mint egy családi album fotói segítenek megismerni hálánkra és megbecsülésünkre érdemes elődeinket. Sokakat közülük névről ismerünk a történelemkönyvből, de még a legismertebb, Kossuth Lajos is élményt ad: a százforintosról ismert, idealizált hős helyett a képek sora az idő múlásával megöregedő, esendő embert mutat, aki, ha a történelemkönyv megfelelő lapjaira képzeljük, még az agyonsematizált forradalmat-szabadságharcot is megtölti élettel.

Hámori Gábor
Budapest madártávlatból
208 oldal 202 képpel, 24,6x23,5 cm
Alexandra Kiadó, 2008.
ISBN 978 963 370 688 6

Hámori Gábornak és az Alexandra kiadónak egy korábbi, pécsi légifotó-albumáról írtunk annak idején. Mint az ilyen albumok általában, ez is nagyon érdekes, hiszen olyat mutat, ami az átlagember számára elérhetetlen, szó szerint is titkos világokba kukkanthatunk be, és ez lenyűgöző. Ugyanakkor ez a könyv is, mint a (magyar) légifotó-albumok általában, magában hordoz egy fogyatékosságot, és Pécsnél Budapest sokkal nagyobb város lévén a probléma is arányosan nagyobb. A városfotózást néhány kollégánk – túlzás nélkül állítható – tökélyre vitte. Szabóky Zsoltot említeném példának, aki bármikor felsorolja házak százairól, hogy melyik hónap melyik napján, hány óra hány perckor hogyan állnak fények-árnyékok a homlokzaton, ha történetesen süt a nap. Nemcsak a célponton, de akár a környékén egyetlen állvány, ideiglenesen eltávolított szobor, bármi változás évekkel elodázhatta annak a háznak a fényképezhetőségét. Szabóky – és hasonlóan igényes kollégái – egyetlen felvételért odamentek akár ötször, mire az a mércéjük szerint tökéletes lett. A légióra azonban drága. És ebből egyenesen következik, hogy a magyar légifotós egyetlen felszállásból is lekaszál három-négy kerületet. Ha szerencséje és jó szeme van, ezek között lesz három-négy kiváló kép, de lesz ötven közepes és ötven csapnivaló is. Öt felszállásból akkor tizenöt-húsz képünk van, a legjobb esetben. Akkor sem több, ha a fotós nagyon jó. Ötven-száz felszállásra pedig aligha van valakinek pénze. Arra meg valószínűleg ideje és energiája nincsen, hogy legalább gyalog, órával, iránytűvel és jegyzetfüzettel végigjárja a fényképezendő városrészeket, felmérendő, hogy egyáltalán mit remélhet egy adott időpontú felszállásból sikeresen lefotografálni.
A pécsi könyv kapcsán említettem – a jelek szerint okoztam is sértődést vele –, hogy otromba dolog a képekbe holmi grafikai önmegvalósítás okán belerondítani a képaláírásokat. Megvásárolván a Budapest-albumot, első dolgom volt megnézni, hatottak-e ebbéli kirohanásaim. Dehogy hatottak. Pedig olyan ez, mint amikor valaki beszáll a liftbe a feleségével, és egyszer csak egy harmadik ember, egy izzadó hájas idegen hirtelen ráugrik a nőre. Vagy jobb esetben nekinyomja a falnak, és a nyakába liheg. Kérem szépen, tartsuk meg a fél lépés távolságot…

Az év fotói 2007
263 oldal 419 képpel, 20,5x27 cm
MÚOSz és VIVA Média Holding 2008
ISSN 963 7619 74 7

A magyar fotóriporterek éves seregszemléjének képanyagát végignézni érdekes és elgondolkoztató dolog. Érdekes, hiszen manapság talán nincs is korlát a fotósok előtt, szinte csak a szerencséjük és a kitartásuk szab határt annak, hogy az év eseményeiből – itthon és külföldön – mit fotografálnak. Elgondolkodtató pedig azért, mert az összejött képtömeg sokkal inkább a mai befogadó közönség, mintsem az ország-világ éves eseményeinek tükre. Harminc-negyven évvel ezelőtt volt tíz-tizenöt kimagasló fotóriporter az országban, és ha jól emlékszem, akkor egy igen gyenge átlag; mára ez az átlag sokkal magasabb színvonalú a most is meglévő kiválóságok mellett, mégis, alig hihető, hogy ezek az egyébként nagyon szép és hasznos évkönyvek a majdani generációknak olyan értéket jelentenek majd, mint nekünk a Pesti Napló képes mellékletei. Lehet, hogy tévedek, de a mai riportképek gyakran túlságosan poénosak, blikkfangosak, (fel)színesek ahhoz, hogy igazán informatívak és időtállóak legyenek. Hangsúlyozom, én ezt a befogadók és nem a fotósok számlájára írom, hiszen az utóbbiak alkalmazottak, és még az sem várható, hogy szabadidejükben kilépjenek a megrendelő által diktált értékrendből, mert hovatovább azt sem tudják, mi az, hogy szabadidő. Adja Isten, hogy mellékesen elkészüljenek (és a memóriakártyáról ne a kukába kerüljenek) a kevésbé tökéletes képek is, ahol több a lélek rezdülése, az üzenet, és talán kevesebb a bravúrosan elkapott grimasz, a jópofaság, nem olyan tökéletes a forma. Persze tudom, már régen nem én vagyok a célközönség…

The Complete Pirelli Calendars
640 oldal 731 képpel, 30x31,5 cm
Thames & Hudson, 2007
ISBN 978 0 500 54349 8

Ez az album annyira komplett, hogy lassan eléri a kezelhetőség határát. A történet 1963-ban kezdődött, vagyis 45 évvel ezelőtt, és akkortól évente megkapta valaki, kellőképpen híres fotográfus a feladatot, hogy készítse el a Pirelli gumigyártó vállalat éves naptárát. Speciális fotótörténet született tehát, ami egyszerre kortükör is, és a mindenkori fotós és a mindenkori megrendelő (PR főnök? vezérigazgató?) vizsgája. Ezen a szinten és ott nyilván nem a főnökfia-effektus dolgozik, mégis észlelhető némi hullámzás a színvonalban, vannak, akik időközben klasszikussá váltak, másoknak ez nem sikerült, vannak névismétlések és érdekes kimaradások, hangos durranások és halkabb pukkanások egyaránt. Arra is időközben jöttek rá, hogy egyfajta fotótörténetet írnak, onnantól láthatóan nagyobb a felelősségérzet.
Nekem már van régről egy „komplett" Pirelli-albumom, az még fele ilyen vastag volt, és kiszámítható, hogy a tíz évvel későbbi mekkora lesz, de drukkolok, hogy a folyamat ne szakadjon meg, még ha a falinaptár erősen menne is ki a divatból. Nálam mint reklám ugyan nem vált be a dolog, soha nem volt meg a veszélye annak, hogy Pirelli gumit rakjak a kocsimra, de a hazai vállalatok reklámról alkotott elképzelései dacára mégis van értelme az egésznek: hozzájárul ahhoz, hogy a Pirellit a minőséggel társítsa az ember. A rendszerváltáskor azzal hitegettük magunkat, hogy majd nálunk is jönnek a pirellik a pénzüket szórni, de ez valahogy más, mint a nemzeti címerre ráragasztott MOL (OTP, XYZ – nem kívánt törlendő) embléma a sportolók tréningruháján, hogy a tűsarkúcipőbenfutás első helyezettjének járó egy milláról ne is beszéljek.

Tímár Péter