KÉPLETESEN SZÓLVA
Osztrák–magyar kortárs fotókiállítás a bécsi Magyar Intézetben
Kiemelt szerephez jut a bécsi Collegium Hungaricum kiállítási programjában a kortárs fotóművészet. Tavasszal egy osztrák–magyar válogatás volt látható Detvay Jenő rendezésében; ehhez megjelent a Bolt Galéria 68. katalógusa. Kora nyáron Hegedűs 2 László önálló tárlata következik, új könyve és katalógusa bécsi bemutatójával egybekötve. Ősszel, a Fotóhónap keretében a Petrányi Zsolt és a Neuer Berliner Kunstverein igazgatói posztjáról nemrég nyugdíjba vonult Alexander Tolnay által, egy három állomásos németországi kiállításra összeállított magyar anyag jön Bécsbe, ugyancsak átfogó katalógussal. A kiadványba Beke László írt tanulmányt, s várhatóan külön jelenik meg az idén januárban Berlinben tartott előadása a magyar fotográfia és a német főváros kapcsolatáról. A bécsi kiállítások nemzetközi igényét jelzi az is, hogy megnyitásukra együttesen kér fel magyar és osztrák szakembert a Collegium Hungaricum. A tavaszi tárlatot például Walter Seidl, az Erste Bank konceptuális gyűjteményének (amely májusban Dunaújvárosban mutatkozott be) kurátora és Beke László nyitotta meg; az utóbbi elemzés szerkesztett változatát közöljük. Ez a kiállítás nem egyszerűen egy szubjektív válogatás, hanem egyfajta állásfoglalás a magyar fotóművészetről – és nemcsak arról. Detvay Jenő, aki az 1970-es évek elején újdonságot kereső fiatalként és autodidakta művészként lazán kapcsolódott a budapesti avantgárd mozgalmakhoz, majd hosszú éveken át Párizsban élt, a politikai rendszer megváltozása után létrehozta a BOLT Galériát, melynek profilja a fotó körül rajzolódott ki.Feleségével, Hangyál Judittal együtt több mint félszáz kiállítást rendezett, melynek maradandó dokumentuma mintegy hetven darab képes füzet és néhány könyv a 90-es évek java fotográfiai termésével, illetve néhány ezer érdekes fényképpel. 2007-ben pedig előállt egy könyvvel, melyben érdekes és elfelejtett írások találhatók a fotográfiában kapcsolatban, teletűzdelve talált – „kukázott” – fotókkal, melyeken Detvay végzett el digitális, illetve tipográfiai átalakításokat. (Még nem találtam olyan személyre, aki ennek a könyvnek mint ajándéknak ne örült volna.) Ha valaki ellátogat Detvay Jenő honlapjára (www.detvay.hu), meggyőződhet arról, hogy ő egyfelől kurátor és alternatív galériás, aki a fényképet állította érdeklődése középpontjába, ugyanakkor figyeli annak kapcsolatait a többi művészeti ággal vagy akár a mindennapi élettel, akciókat rendez, melynek hol eszköze, hol végterméke a fotográfia, és ezek az akciók nemzetközi kapcsolatrendszereket mozgatnak meg.A mostani válogatás sem csak azzal a szándékkal állt össze, hogy híradással szolgáljon egy ország vagy egy főváros fotóéletéről. Inkább álláspont felvétele vagy állásfoglalás (Standpunkt, Stellungnahme) egy olyan világban, amelyben naponta képek milliárdjai forognak körülöttünk. A rengeteg kép közül néhány tucat megáll (stehenbleiben) egy pillanatra, és különös konstellációvá rendeződik össze. Öt magyar művész munkái, kiegészítve két osztrák fotós műveivel, melyek mintegy emblematikus keretet biztosítanak az egész kiállításnak: az egyik utcai járókelőket rendez sajátos tér–idő alapú panorámákba, a másik banális zöldség-tenyészeteket rögzít időtlennek látszó csendéletekké.Furcsábbnál furcsább képek találkoznak a kiállításon, első látásra semmilyen értékelhető összefüggés nincs köztük. Valójában Detvay Jenő mintha arra helyezte volna a fő hangsúlyt, hogy minél eltérőbb készítési technikák kerüljenek egymás mellé. Minden technika az illető alkotónak akár emblémája is lehetne.Baranyay András grafikusként kezdte pályafutását és az 1960-as évek végén csatlakozott a híressé vált avantgardista művészcsoporthoz, az „Iparterv-generáció”-hoz. Már ekkor kidolgozott a konceptuális fotóhasználat szellemében két jellegzetes képtípust, a portrékivágásokat és a ceruzával színezett, bemozdult vagy egymásra exponált fényképeket. Többen vagyunk még, akik a csaknem negyvenéves arcrészletek modelljeit fel tudjuk ismerni, holott már a felvételek készültekor az volt Baranyay fő törekvése, hogy a felismerhetőség küszöbét vagy a pszichológiai kifejezés határait relativizálja. Eltakart önarcképei és gesztustanulmányai ugyancsak az „elszemélytelenítés” módozatait kombinálják a pointillista festőtechnikára emlékeztető színes felületekkel.Czeizel Balázs fotogrammal, illetve fotogram hatását keltő, beszkennelt és felnagyított rovarportrékkal jelentkezik. Árnyalja a róla alkotott képünket, ha tudjuk, hogy foglalkozása alkalmazott grafikus és könyvtervező, aki több fotómunkájának alapgondolatát a nyomdatechnikából meríti. Hatalmas pók- és rovar-„fantomjai” beilleszkednek abba a sorba, amelyhez kagylók, csigák 19. századi röntgenfelvételei is tartoznak, majd fotogramok, később fénymásolók, írásvetítők felületén jelennek meg élő vagy halott növények és állatok. A fekete alapon megjelenő, átlátszó testű rovarok monumentális, rebbenékeny csontvázakká válnak, és a fotogram műfajához járulnak hozzá.Hajdú József, aki egyébként kiváló építészeti és műemléki fotós, a „talált fotó” fogalmát is bevonja a kiállítás gondolati kontextusába. Hozzájutott egy jelentős mennyiségű röntgenfelvételhez, melyeket már az 1930-as években hangfelvételek céljaira „recikláltak”, és negatívként alkalmazva, további képek létrehozására használta fel őket. Hajdú ezzel a gesztussal egy technika- és szellemtörténeti folyamatba illeszkedik be, ha arra gondolunk, hogy maga Moholy-Nagy László, a fotogram egyik feltalálója javasolta a korabeli viaszlemezek kreatív feldolgozását (bekarcolással „konkrét zene” létrehozására), míg napjainkban Hajdú kortársai már az elektromágneses, illetve digitális lemezek (CD-k, szilíciumos kijelzők) felületét teszik alkalmassá új, mechanikus vagy kémiai eredetű képek megjelenítésére.Herendi Péter felfogása közel áll Czeizel Balázs képi világához, amennyiben őt is foglalkoztatja a nyomda- és optikaközeli makro- és mikrofelvételek reduktív, „minimal artos” látványvilága. Képalkotásának kiindulópontja már önmagában is különleges műalkotás, a saját, zsugorított háromdimenziós maszkja (a New York-i szobrásznő, Louise McCagg munkája). Ahelyett, hogy tárgyfotót van csendéletet készítene róla, Herendi olyan digitális printekkel kísérletezik, melyeken az arckép komor, vészjósló, fekete, sajátos fétistárggyá válik.Detvay Jenő a tőle megszokott módon ismét talált fotók digitális reciklálásával foglalkozik. Régi sportfotókat, úszókat, (sí)ugrókat kettőz meg tükörszimmetrikusan, ezáltal elidegeníti az emberalakot amúgy is rendkívüli mozgásformáitól és pózaitól, s kimerevített architektonikus alakzatokat hoz létre belőlük. Nemcsak architektonikus, hanem egyúttal archetipikus jelek jönnek így létre, akárcsak Brancusi vagy Modigliani kariatidái száz évvel korábban.A két osztrák kiállító egymás legszélsőségesebb ellentéte. Michael Michlmayr hosszú, vízszintes sávokba rendezi a nagyvárosi járókelőket, akik hol ritmikusan tagolják a teret, hol libasorban menetelnek, aszimmetrikus szekvenciákat alkotnak, a szabályosságot és a szabálytalanságot váltogatva ismétlődnek. A művész visszanyúl a korai konceptuális fotó alaphelyzeteihez, ugyanakkor igyekszik olyan „tér–idő-kontinuumokat” létrehozni, melyek a fotó, a film, a videó, vagy akár a sportpályákon használatos célfotográfia időspekulációit kombinálják egymással.Michlmayr szofisztikált képi világával szemben Armin Bardell maga az „állóvíz” és a mozdulatlanság. Befőttesüvegekben hoz létre uborkatenyészeteket, melyekben észrevétlenül zajlik az élet: a fénykép a természeti folyamatokat modellezve halad a pusztulás felé. Az alkotó nagy súlyt helyez arra, hogy ugyanezeket a helyzeteket, illetve képeket más és más kiállításon, más és más társadalmi környezetben mutassa be.Ez a kiállítás kiválóan alkalmas arra, hogy mint egy képi konstellációban, „fotográfiai mező”-ben (Pierre Bourdieu), összefüggéseket fedezzünk fel különböző indíttatású, eltérő társadalmi feltételek között dolgozó, szubjektív technikai eljárásokkal kísérletező alkotók között. Beke László
