HETEROGÉN TÁRLAT
A Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjasok beszámoló kiállításáról
Mind szakmai, mind látogatói körökben nagy várakozás előzi meg a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjasok beszámoló kiállításait. A kitüntetett figyelmet magyarázhatja, hogy a tárlatokon a szakmai zsűri által az elmúlt években legígéretesebbnek talált fiatal tehetségek legfrissebb művei sorakoznak. A fiatal művészek alkotásai ideális esetben mindenki számára tájékozódási pontokat jelentenek a hazai fotográfia meghatározó alkotói törekvéseit illetően. Persze az összkép nem önmagában, hanem a szcéna egészén belül értendő, ezért elég nagy bajban lenne az, aki csupán ezen kiállítások alapján szeretne a műfaj egészét érintő következtetéseket levonni.Azonban az ez évi tárlat színvonalbeli heterogenitása ráirányíthatja a szakmai közélet figyelmét arra a tényre, hogy a „fotóművészet” kifejezés jelenleg egyénenként eltérő értelmezéssel bír, és hogy az ezt díjazó állami támogatási forma gyakran személyes preferenciák gyűjtőhelye. A kialakult helyzet persze nagyban összefügg a hazai fotótörténet szinte teljes feldolgozatlanságával és a fotóelméleti kategóriarendszer hiányával, amelynek következtében jelenleg főként technikai kritériumok határozzák meg a fogalmat. Ha mégis szeretnénk valamilyen kategóriák mentén leírni a legutóbb kiállított műveket, általánosságban megállapítható, hogy mindegyik alkotás kiindulópontja a felfogható, a valóságban fizikailag megtapasztalható és megragadható látványelemekben rejlik, amelyek az alkotói folyamat során többletjelentésre tesznek szert, vagyis a dokumentarista felfogásmód különböző változatait képviselik. Ám az alapvető képkészítői attitűd tekintetében hasonló fotográfusok művei széles skálán mozognak, a hagyományos értelemben vett fotóriporttól kezdve, a klasszikus szubjektív dokumentarizmuson keresztül, az úgynevezett új dokumentarista, konceptuális felfogásmódig. Az alkotói stratégiák sok helyen azonban nem precízen átgondolt koncepciók mentén, hanem a technikával való kreatív bánásmódban határozódnak meg. A kiállított nyolc fotográfus alkotásai között két olyan fotósorozat is helyet kapott, amelyek a hagyományos értelemben vett fotóriport kategóriájába sorolhatók. A riportsorozat általános jellemzője, hogy olyan jelenségekre kívánja felhívni a figyelmet, amelyeket a földrajzi körülmények vagy speciális jellegük miatt az átlagember nem láthat. Egy adott témáról készített riport feladata, hogy a kép készítője a néző számára ismeretlen területekről tájékoztasson. A fotóriportnak azonban ennél többről nem szükséges szólnia, nem szükséges, hogy a fotográfus megfogalmazzon az adott témával kapcsolatos bármilyen prekoncepciót, az a jó, ha a fotós személyes viszonyulása a témához nem tükröződik a képen. A néző ugyanis a képről a tapasztalható valóság egy képkockáját várja, méghozzá olyan módon, hogy minél több, számára kezelhető új információt nyújtson az adott témáról.Bócsi Krisztián riportsorozata napjaink egyik leggyakoribb, sok esetben halálos kimenetelű betegségének, a ráknak az emberi életre gyakorolt hatását mutatja be. A kvázi tablón a betegség különböző stációi jelennek meg, amelynek két végpontja az egészséges élet és a sírkő. A képeken különböző korosztályú és nemű emberek láthatók általában kórházi környezetben, kezelés közben vagy arra várakozva. A fotósorozat nagy előnye, hogy Bócsi nem a megrázó eseményekről készített riportképekre általában jellemző túlcsorduló érzelmességgel, hanem szikárabban, kívülálló módjára vezeti végig a tekintetet a betegek személytelen kálváriáján.Kovalovszky Dániel fotóriportja a Dél-Szerbia és Montenegró közötti határvidék, a Szandzsák területének életébe enged bepillantást. A festői természeti környezetben élő emberek kilátástalan, nyomorúságos helyzetét bemutató humánus, megindító képsorozat finom líraiságát hangsúlyozza a képek pontos megszerkesztése és esztétikus elrendezése.Látszólag távoli, egzotikus vidékekre kalauzolják a nézőt Rajcsányi Artúr fotói: az elhagyatott, az emberi élet nyomait többé-kevésbé magukon viselő, kietlen vidékeket mutató felvételek – a képaláírások szerint – többek között a kaliforniai Golden Valleyben, az új-mexikói Los Alamosban, a nevadai Tombstone-ban készültek. A képeket jobban szemügyre véve azonban kiderülhet, hogy a hangzatos nevek semmit sem árulnak el a valódi helyszínekről. A helységnevek tehát akár össze is keverhetők, sőt a helyszínek szabadon behelyettesíthetők a néző saját élményeivel, tulajdonképpen ugyanúgy lehetnek a szerző által a kísérőszövegben megjelölt Colorado alsó folyásánál (ahova egyébként a fiktív történet szerint korunk egyik ismert fotográfusával, Zátonyi Tiborral mentek szarvasra vadászni), mint Magyarország egyik félreeső részén. A panorámakép hatását idéző, valójában kompakt géppel, hazai környezetben, a lehető legszimplább fotográfiai eljárással készített borongós, szürkés képek egyben magára a médiumra is reflektálnak azáltal, hogy rákérdeznek a képek által megismerhető valóság problematikájára.Az ember nélküli, mégis az emberi beavatkozás nyomait magukon viselő tájak állnak Pecsics Mária munkáinak a középpontjában. A felülnézetből készült, nagyméretű panorámaképeken nyomon követhető a humánum természeti formákat átalakító folyamata. Az emberi tevékenység nyomán az egyes területek egyszerre viselik magukon a múltbeli és a jelenlegi beavatkozások nyomait, így a felületek szép lassan az egymást is felülíró módosítások nyomán az emberrel való kapcsolatuk térképei lesznek. Az elhagyatott táj foglalkoztatja Kudász Gábor Ariont is, azonban az ő képterei nem meghatározhatóak és nem is tekinthetők a szó klasszikus értelmében vett tájképnek. Urbánus, emberi környezetek inkább, amelyekkel kapcsolatban érzékelünk ugyan egyfajta bizonytalanságot abban a tekintetben, hihetünk-e a létezésükben, azonban nem tudjuk tételesen megfogalmazni, mi okozza ezt az érzést. A szerző éppen a referenciát vesztett állapot előidézését célozza meg, amikor például különböző fényforrások együttes használatának segítségével alkot bizarr világot, vagy organikusnak tűnő idegen elemet, egy fenyőfának álcázott mobil antennát helyez bele a tájba, amelyet különböző környezetekben, különböző évszakokban örökít meg. A környezetben megjelenő emberek – mivel valószínűtlenül sokan és különféle mozgásfázisokban láthatók egyetlen képen – egyáltalán nem növelik, hanem éppenséggel csökkentik a térbeli tájékozódást.Hermann Ildi tablószerűen elrendezett képei az 1960-as, 70-es években megsokasodott nyaralók világát idézik meg. Az egyéni ízlés szerint berendezett, mégis nagyjából azonos méretű, hasonló bútorzattal felszerelt házacskák az elmúlt rendszerben a gondtalan pihenés helyszíneiként funkcionáltak. Az emlékképek esztétikáját is alkalmazó kompozíciókon az emberek egyedisége feloldódik a domináns vizuális környezetben. A kádári kort idéző nyaralók berendezési tárgyaikkal és lakóikkal a kollektív emlékezet hordozóivá válnak, szerencsére anélkül, hogy áthatná őket a napjainkban egyre elterjedtebb retró-nosztalgia.Magyar Ádám egyetlen kiállított óriásképén az emberi környezet már nem játszik semmilyen szerepet, a hosszú fotófolyamon egymás után menetelő, téren és időn kívül létező embertömeg látható. A hétköznapi ügyeiket intéző, telefonáló, cipekedő arctalan járókelők látszólag igen elfoglaltak, igyekeznek eljutni a céljukhoz. Azonban azáltal, hogy az alkotó a szereplőket kiszakítja eredeti tevékenységük téridejéből, egyúttal megfosztja őket annak valódi céljától és értelmétől, hasztalanul bolyongó masszává téve őket. Varga Gábor Ákos képein a fotográfiai képalkotás egyik őselemének számító fény-árny játék lehetőségeit gondolja tovább. A felvételeken a sokak által feltett, sokféleképpen megfogalmazott kérdést feszegeti: milyen viszonyban áll a felvételek készítője saját képeivel, megjeleníthető-e egyszerre a fotón az, ami a gép előtt és ami/aki mögötte van? A beszámoló tárlat időközben lassan bezárt, a Mai Manó Ház falai közé új kiállítások kerültek. Az utókor számára, egy-két rövidebb ismertetőn kívül, megmarad a minden évben elmaradhatatlan katalógus, amelynek rezignált alaphangját rögtön a bevezetőben megkaphatjuk Kincses Károly Pécsi József fotográfiai életművét méltató szövegét olvasva, aki a fiataloknak az utolsó mondatban odaveti: „Aki részesült, részesül, részesülni fog a róla elnevezett ösztöndíjból, a feladó bankszámláján túl legalább ennyit tudjon róla.” Böröczfy Virág
