HALDOKLÓ EURÓPAIAK
Kurt Kaindl és Karl-Markus GaußNéprajzi Múzeum, április 11. – szeptember 15.
A vándorkiállítás fotósa, Kurt Kaindl germanisztikát és publicisztikát tanult, a Salzburgi Fotohof egyik alapítója, nemzetközi rangot szerzett fotográfus, fotó-elméletet és -történetet tanít osztrák és amerikai egyetemeken. Társával, Karl-Markus Gauß íróval, bő évtizede kutatja Európa kulturális térképének fehér foltjait. Nem kell egzotikus helyekre utazniuk, számos közeli, de rejtett zugban élnek olyan elfelejtett, kis létszámú népcsoportok, akik soha nem alkottak nemzetállamot, és nem is törekedtek ilyenek létrehozására. Mégis, évszázadokon át megőrizték nyelvüket és egyfajta kulturális önállóságukat. A számos nagy osztrák múzeumot megjárt kiállítás most utazik, az alkotók szeretnék felmutatni, hogy ezek a népcsoportok nemcsak a régi Európa elfeledett tanúi, de – mert nincs nemzetállamuk – örök határátlépőként egy jövendő, immár határok nélküli közösség előkészítői is. Olyané, amelyik nem csak gazdasági szükségszerűségekre épül, hanem már kulturális céljai is lesznek: „az Unió Európájában él néhány százmillió ember, akiknek más céljaik is vannak azokon kívül, amelyeket egy vámszabad kereskedelmi zóna határoz meg és teljesít. És az ilyenek számára az a hír, hogy egy népcsoport eltűnik, megszűnik létezni, felszívódik a nagyobb, szomszédos nemzetiségben, nem sikertörténet” – írja az e tárgyban publikáló Gauss a katalógus minitanulmányában. Olyan lényeglátóan összegzi fotós expedíciójuk célját, hogy szeretnék egy egész bekezdést idézni tőle: „Kötelességtudóan gondterheltnek mutatkozunk, amiért az Amazonas őserdőiben kihalás fenyeget egyes állat- és növényfajtákat, és sokan azok közül, akik megengedhetik maguknak a rossz lelkiismeret fényűzését, rendszeresen átutalnak a bankszámlájukról egy bizonyos összeget e fajpusztulás feltartóztatására. De azt, hogy a Földön beszélt mintegy 3600 nyelvből évente több tucatot is kihalás fenyeget, általában kevésbé fájlaljuk, inkább a haladás jelének vesszük, amely áldozatokkal jár. A bábeli torony hasonlatában az, hogy az emberiség különböző nyelvcsaládokra hullott szét, átokként, büntetésként szerepel, és a többség számára láthatólag az is maradt. Sajnálják, hogy nem ugyanazzal az anyanyelvvel növünk fel valamennyien, azt remélik, hogy valamiféle genetikai korrekció egyszer véget vet ennek a globális végzetnek, és az újszülöttek már a commercial English tudásával látják meg ezt a biznisz-napvilágot.Aki azonban nem azért szereti Európát, mert rabul ejtette a transznacionális konszernek varázsa, hanem mert sokra tartja az itt élő emberek az irányú esélyeit, hogy végre ne háborúkkal írják tele Európa történetét, annak újra kell gondolnia a nagy és a kis államok, sőt az államok és a nem államalkotó nemzetiségek viszonyát. Pontosabban: többnyire nem is kell újragondolnia, csak egyáltalán el kéne egyszer gondolkodnia felőle; mert sok minden, ami ezekkel a kis etnikumokkal megesik, még csak nem is rossz szándékból esik meg, csak meggondolatlanságból, tudatlanságból és nemtörődömségből” – írják, szokatlan szókimondással.Maga a kiállítás sorba rendezi annak a vagy tíz népcsoportnak a képeit és vázlatos sorsát, melyek életét felvillantja. A „kutatók” nagyon vigyáztak arra, hogy ne a „kincstári”, ünnepi, a turista folklórrá derivált sajátosságokat tárják a néző elé, hanem a hétköznapi embert, azt a mikrokörnyezetet, ahol a jó szemű fotós észreveszi, hogy például a világszerte házi-oltárrá vált televízió tetején néhány apró nipp árulkodik a házigazda – nemegyszer rejtett, vagy csak mostanában manifesztálódó – identitásáról, őseinek tudatos vállalásáról.Az első csoport a „svéd asszíroké”, akik Dél-Svédországban alkotnak kulturális és etnikai egységet. A mai Törökország, Szíria, Libanon, Irak és Irán területén élő hárommilliós nép az egyik legősibb keresztény hitközség, amelyeket szoktak káldként, arámiként is nevezni, de magukat asszírnak vagy szurojóknak hívják. Az utolsó évtizedekben a függetlenségért küzdő kurdoknak van útjában az ezer éve velük élő asszír nép. Különös módon – svéd támogatással – a menekültként még csak kurdul vagy törökül beszélő érkezők gyerekei már nem csupán svédül, de az ősi nyelven is beszélnek, s azt modernizálva például asszír–svéd szótárt is csináltak. Az egykor a svéd modern urbanisztika minta telepének épült Stockholm környéki Södertälje szatellitvárosa arab negyednek látszik, sok az arab felirat, de senki sem hord kendőt, hisz’ az asszírok keresztények.A „lausitzi szorbok” a német–lengyel–cseh hármas határ északi részén élnek, és vendeknek is nevezik őket (mi tudjuk, magyar vendek is akadnak). Ott két nyelvjárást is beszélnek és írnak: az 805-ben még Nagy Károly által letelepített, önálló nyelvtani rendszerrel is rendelkező utolsó egybefüggő területen élő szorbok északon protestánsok, délen, a cseh határ felé, katolikusok. Ha 1945 után Lausitz Csehszlovákiához került volna – amint Benesék szerették volna –, akkor a déliek már beolvadtak volna a cseh nyelvbe. De az NDK iparosítása is vagy 50 szorb falut áldozott föl a barnaszén felszíni fejtése érdekében. Most, hogy a nyomás csökkent, a fiatalok, úgy tűnik, 1200 év után elveszítik nemzeti identitásukat, és a hagyományok színes folklórrendezvényekké redukálódnak.Az „itáliai cimberek” létezése valóságos csoda. Ha nem is igaz a mítosz, hogy még a Rómára elsőként támadó germánok, az Alpok zárt völgyeiben letelepedett harcosok utódai lennének, tény, hogy az Olaszországhoz csatolt dél-tiroli németséggel semmilyen összefüggésben nem állnak. Valójában, a ma létező legősibb németet beszélik, azt, amit a bajorországi és itáliai birtokos papság által betelepített, sajtjáról világhírű Asiago-völgyben az elolaszosodott utódok már nem. A cimber nyelvet ma jóval délebbre, a Vicenza melletti hét cimber faluban beszélik még. A legegyszerűbb, földhöz ragaszkodó öregek, és egy öntudatra ébredt értelmiségi réteg, amelyik megpróbálja megőrizni a nyelvvel együtt fennmaradt regionális kultúrát is.A „szlovéniai Gottschee-iakat” a hatalmas alpesi erdőségek kitermelésére telepítették be a szlovén Rogba. Az egykor 171 falu 1320 óta az erdők felét tudta mezőgazdasági művelésbe vonni, s a táj nem adott megélhetést ennyi embernek. Sokan lettek gottscheberek/kucséberek, akik erdei portékáikat hordták eladni a városba. Az egykori középfelnémet dialektus a 20. században került veszélybe, amikor a 26 ezer lakó fele el- és kivándorolt a közeli városokba, és az Óperencián túli Amerikába. Hitler és Mussolini egyezsége nyomán a maradék az olaszokhoz tartozott volna: német–olasz lakosságcserét is terveztek. A partizánok győzelme után az otthon maradtak eltitkolták származásukat, most kezd az új szlovén állam ezzel a népcsoporttal foglalkozni. A fotós még lekaphatta a lakásokban régi zenét játszó, faragott relief alatt túlélő átszellemült akkordeonon játszó öregek egyikét, aki most újra gottschee-inak mondhatja magát.A „calabrai arabeszkek” az albán nemzeti hős Szkander bég 1468-as halálát követő oszmán hódítás után hajóztak át Dél-Itáliába, ahol miközben befogadták őket, majd Garibaldi seregének is hőseivé lettek, mégis máig tudták őrizni kultúrájukat, ha nyelvük erősen átalakult is. Szívesen fényképezkednek a hős bég sokfelé felállított bronzszobra alatt. A most nyíló múzeumaikat és kultúrházaikat azonban nem az olasz kormány, hanem az EU támogatja…A legkevésbé helyhez kötött kisebbség a „macedóniai aramunok”, mely nép Görögországban, Romániában és Albániában, illetve szórványban Szerbiában és Bulgáriában is honos. De sehol sem ismerik el őket kisebbségként. A Homérosz által megénekelt pelaszgok és/vagy trákok leszármazottainak mondják magukat, nyelvüket dél-dunai-latinnak szokták nevezni. A kiállításon tehetséges kereskedő/kultúraközvetítő népként jellemzik őket, s Herbert von Karajanra vagy a román labdarúgó csodacsapat egykori sztárjára, Hagira hivatkoznak. Utóbbi harcias identitás-vállalása nyomán kezdik magukat újra nyíltan aramun kulturális közösséggé szervezni.A két alkotó szerint ez a legkevésbé a görögországiaknak sikerül, ahol talán Larissza és Ioannisz környékén beszélik a legtöbben ezt a nyelvet. De még mindig titokban, otthon, maguk között. Mert az EU-tag Görögországban – fittyet hányva az európai közösség elveire – még a népszámláláskor sem merül fel kisebbségi létezésükhöz, anyanyelvi oktatásukhoz szükséges rubrika, mint a kulturális autonómia legelemibb feltétele. Pedig a kiállítás rövid, tömör szöveges tájékoztató-bekezdései között náluk áll leginkább: kereskedő őseik voltak a kultúra és a Balkán politikai egyenjogúsításának előharcosai, éppen, mert sokat utaztak nyugatra. Fura módon, görögkeleti vallásukat a török idők alatt gyakorolhatták legszabadabban, jobb sorsuk volt, mint ma, amikor a görögök pejoratívan csak oláhoknak hívják őket.A „szarajevói szefárdok” abból a sokfelé szétszóródó ibériai zsidóságból származnak, akiket Katolikus Izabella 1492-ben űzött el Spanyolországból. Nyelvüket – másutt hívják bár judeo-espanolnak, ladinónak, romancenak vagy gaudezmónak akár – „a spanyol nyelv élő múzeumának” ismerik el. Inkább csak múlt időben, mert legnagyobb városaik, Szaloniki és Szarajevó százezres léptékű zsidóságát a nácik kiirtották. A szarajevói közösség maradványát a jugoszláviai polgárháború űzte el. 450 évig voltak itt otthon, és – mivel a 19. század végének osztrák (gyakran askenázi zsidó) hivatalnokaival számuk tovább növekedett – a 20. század elején nyolc zsinagógája is volt a városnak. A képeken ez ma mind rom. Az utolsó 500 fős konvojt a 90-es évek elején mentették ki az ostromlott Szarajevóból. A képek most golyózápor nyomait viselő, elnéptelenedett zsidó közösségi épületekről, temetőkről adnak hírt. S mágikusan egy huszonéves párról, akik talán az örök csodavárás szimbólumai.A „szlovákiai cipszerek” a Szepességbe a 12. században betelepített szászok, frankok és flandriaiak leszármazottai. A 3 300 km2-nyi területen Trinanonig a kastélyokban magyarul, a városokban németül, a falvakban főként szlovákul beszéltek. A második világháború után a városi cipszereket kitelepítették, a maradék szórványnak eddig szlováknak kellett mondania magát, most kezdik keresni a gyökereiket: de elsősorban szlováknak, másodsorban cipszernek nevezik magukat, s csak ritkán németnek, aki az Európai Unióban él. Nyelvüket azonban szeretnék megőrizni. A képek alapján sejthető önerős gazdaság ehhez kevésnek tűnik.Egy másik szlovákiai népcsoport a „degeszik” (csúfnevükön: dögevők), a romák legszegényebb rétege, akiknek száma ma félmillió körül van. Szegénytelepeken, megvetésben élnek. Az alkotópáros itt a legszókimondóbban kritikus: „a romák sorsa nem szlovák belügy, hanem európai probléma. Nem szabad azt az olcsó megoldást választanunk, hogy bűnösöket keresünk, hanem hosszú távon kell gondolkodnunk, képzéspolitikai szempontokat is figyelembe véve…” Ez az a pont, ahol az író és a fotós kilépnek a látlelet-készítő semlegességéből, és érezni lehet, hogy cselekvésre kívánnak buzdítani a munkájukkal. Különös ellentmondás, hogy a fotók gyakran saját családtörténetükre sem emlékező szereplői között van a legtöbb mosolygó arc.A „memeli németek” – Litvániában – talán a legkevésbé derűsek. Polgárként, kézművesként a késő középkor óta több hullámban érkeztek; az utolsó csoportban, 1944-ben, a „farkaskölykök”, akiket mint német szülők árva gyermekeit gyűjtötték ide össze, azután litván családok neveltek föl, s mostanában, 60 fölött kezdik keresni a testvéreiket… Német nyelvű újságjuk terjesztője a képen inkább elszánt, semmint optimista. Pedig gazdasági értelemben – a fotókat „olvasva” – ők tűnnek a panoráma legkevésbé elesett csoportjának.Ugyancsak e földön – de délebbre, Belorusziában is – élnek a „litvániai tatárok”, akiknek őseit ötszáz éve egy herceg testőrségeként hozták ide. Karaitáknak is nevezik magukat, muzulmán vallásúak, akik szertartásaikat arab nyelvű Koránból celebrálják. Múzeumukban én is megfordultam, megható volt történelmük szinte családias privát léptéke, légköre. Az utószóban ugyancsak hosszan itt élő egykori népként jelenik meg a zsidó karaimok emléke – akiknek egyik híres, az elveszett zsidó törzsről szóló könyvében Arthur Koestler is főszerepet szánt –, az 1941-es fasiszta népirtás óta szinte nem is léteznek többé.S végül, de talán nem utolsó sorban következnek a „fekete-tengeri németek”. 1800 körül érkeztek Rajna-Pfalzból Odessza környékére. A munkásmozgalom élharcosai lettek (például Karl Liebknechtovra keresztelték az itteni Wormsot), a sztálini időkben, mint megbízhatatlanokat, mégis szétszórták őket az ázsiai szovjet köztársaságokba, a maradékot a Ribbentrop–Sztálin paktum betűje szerint pedig lakosságcsereként utaztatták a Birodalomba. Forgács Péter immár világhírű Dunai exodusában, az amatőrfilmes hajóskapitány dokumentálta is: a pozsonyi zsidókat a tengerre szállító gőzös visszaútjának német paraszt utasai hogyan takarítják tisztára hátrahagyott portáikat, hogyan búcsúznak el sírva a kutyától… Most a független Ukrajna visszacsalogatná az ázsiaivá lett fekete-tengeri németeket. Fogadásukra csak konténerekre futja, nem csoda, ha legtöbbjük szeretne a Rajnáig továbbutazni. A fotó szereplőinek tudatosan választott háttérépületei, például egy neoromán német dóm immár 15 éve nem helyreállított romjai, indokolják e szándékot.„Tanulhatunk tőlük, valamennyiüktől, akik tartani tudták magukat az asszimiláció kényszereivel és csábításaival szemben, üdvözítőnek mégsem az elzárkózást, hanem a mindennapi határátlépést találták. Megtanulhatjuk tőlük azt, ami a jövőben mindannyiunk feladata lesz: hogy megváltozzunk, és közben mégis megmaradjunk. Európéerekké váljunk az alakuló Uniónak megfelelően, és közben megőrizzük azokat a sajátosságokat, amelyek kontinensünket alkotják” – mondja fotós és író. S ostorozza a világszerte terjesztett egyen-kultúrát, amely „ugyanazokat az irányadó képeket és kényszerképzeteket propagálja, és juttatja el a legtávolabb eső zugokba is. A kisebbségek helyzete tehát nehéz, még ott is, ahol nem üldözik, hanem támogatják őket…” Majd – szinte mágiaként – olvasom a végszót: „… amiről itt beszéltünk, saját ügyüknek érzik európaiak, akik tudják, hogy (…) az Európai Unióban olyan gazdagság van, ami nem mérhető Euróban, és amelynek az értékét valójában még fel sem becsülték. Ez a gazdagság az üzletet zavaró sokféleséggel, Európának gazdaságilag aggasztó, kis részekből összetevődő mivoltával függ össze, és ha ezt egyszer a magunkévá akarjuk tenni, előbb fel kell ismernünk, és fel kell fognunk azt az egyszerű tényt, hogy mit jelent Európa az európaiak számára.”Időszerű szavak, trendekkel szembeforduló, bátor kiállítás a Magyar Néprajzi Múzeumban – mégha például a csángók és sokan mások ki is maradtak a merítésből.A beszámoló leadása előtt még egyszer visszamentem a már egy hónapja nyitva tartó kiállítás vendégkönyvét megnézni. Csak egyetlen érzéketlen, sőt gyűlölködő bejegyzés akadt – nevezetesen a görög nacionalizmus szemszögéből ellenkező – a sok külföldi között. A többség elismerően csodálkozott rá a még soha nem halott kulturális mikrovilágok képeire, vagy nagyon is ismerősként üdvözölte azt, mert bár kivándorolt már, de az otthoni albumokból emlékszik rá, hogy ő vagy a szülei is éppen onnan meg amonnan menekültek el, jó messzire, Európán kívülre. Szegő György
