VISZONYLAG ÚJ KÉPEK SZILÁGYI LENKÉTŐL

Szilágyi Lenke „Viszonylag új” képei az emberek saját magukhoz való viszonyulásáról szólnak. Portrék és páros portrék. Páros portrék, minthogy az embert az is minősíti, ki áll mellette, ki a társa. Szilágyi Lenke elég bátor ahhoz, hogy megmutassa ezeket a pillanatokat, amikor az ember saját magával kénytelen szembesülni. Belefényképez az emberek arcába, minden esztétizálás nélkül. Szilágyi Lenke Fényképmoly címen (Ernst Múzeum, 2004) megjelent albumát követi a „Viszonylag új képek” című anyaga, amely szellemiségében rokonságot mutat az albummal. Leginkább azért, mert a dokumentarista hagyományt kevesen folytatják szívesen, azonban Lenke a tradíciókat felvállalva – amit lehet is vállalni –, formanyelvét megújítva tovább tudta folytatni a szociografikus vonalat.

Szilágyi Lenke saját magát a szubjektív dokumentaristákhoz sorolja. „A dokumentalitás művészi minőség – írja az Esztétikai ABC – azon műalkotások jellemzője, amelyek a maguk mondanivalóját nem a fiktivitás szférájában, hanem ténylegesen megtörtént vagy létező dolgok, jelenségek, események változatlan rögzítése vagy viszonylag minimális átalakítása révén fejezik ki”. Igen is meg nem is, mondhatnánk. Hogy a dokumentalitás fogalma mennyit változott az Esztétikai ABC szócikkének megfogalmazása óta, talán ahhoz lehetne mérni, hogy hogyan alakult a művészet, a fotóművészet fogalma ezen időszak alatt. Segédegyenest jelenthet a dokumentumfilm fogalma ugyanitt: „rendezői beavatkozás nélkül lejátszódó események rögzítéséből komponált filmalkotás, melynek nem a művészi általánosítás az erőssége, hanem elsősorban a társadalmi valóság életszerű bemutatásából nyeri hitelét.” Szilágyi Lenke esetében az egyszerű kép is elég absztrakt a valósághoz képest. De van itt még valami más is, amit Bán András ragad meg jellemzésében: „Munkáit nevezhetjük »lírai riportnak« vagy társadalmi riportnak, de nem ilyen szándékkal készültek: csupán a létről számolnak be… fényképein soha nem törekszik szimbólumteremtő egyszerűsítésre, az érzelmek széles, sokszor ellentmondásos körét szólaltatja meg. Felkészültsége és feladatai alapján professzionális fotóművész, mentalitása ugyanakkor megőrzött valamit a nézelődő ember ártatlanságából.” Lenke a Nénik, a Pávatoll, a Sárga cinetrip képeit tartalmazó színes sorozatában nézelődő emberként felöltözteti a mindennapokat. Formai újításával a színcsóvák kavalkádjában a hideg és meleg színek úgy kerülnek egymás mellé a nagyításokon, ahogy amúgy sohasem. Ezek a keményen egymásnak feszülő színek darabokra törik a képet, miközben mindez a Rudas idilljében vagy az utcai pad nyugalmában vagy a személyes terünkben történik meg velünk. Tagadva azt a nézetet, hogy a művészet alapvetően tragikus természetű lenne, „…esztétikai, pszichológiai, társadalmi konfliktusokból következik, azokat reflektálja. Ha az ember boldog – írja Miltényi Tibor –, akkor alapvetően otthon ül, lógatja a lábát és nem csinál semmit. A fotó evidens tudása a halálról minden képnek különös, melankolikus felhangot kölcsönöz. Ezért tud annyira fájni időnként. A halállal lehet szembenézni a fotón keresztül, a halállal, akivel máshogy nincs mit beszélni. (…) A művészet éppen azért olyan fontos számunkra, mert az emberi élet egyetlen értelmes alternatívája. A művészet az élet kicselezése; ami nem más, mint 60-70 évnyi kétségbeesett bénázás a tökéletes kiszolgáltatottság – család, ösztönök, iskola, pénz, munka, gének, politikai hatalom, betegség, halál stb. – állapotában”.

Szilágyi Lenkét, vallomása szerint, nagyon zavarja az ízléstelenségnek az a mérhetetlen burjánzása, ami most tapasztalható a világban. Fényképeihez sokszor regényekből, az irodalom színteréből merít. „Az irodalmi képből ered szerintem a fotó, amit én csinálok – csak ellentétes vele. Ott minden le van írva és elképzelhető, de nem látható, a fotón viszont csak az van konkretizálva, ami látszik, kiszakítva a valóságból, amit hozzá lehet gondolni, és ha jó, akkor rajta van az ismeretlen történet titokzatos levegője.” Ezek a történetek vannak felfűzve a Primadonnák (2007) című képre, vagy a Picasso (2007) című fénykép esetében, mely tiszteletadás a mesternek művének kortárs analógiáját megtalálva és megfogalmazva.

Ahogyan a Bundás nő (2005) ránk akasztja tekintetét, a Nemes jeles kisasszonyok I–II. (2006) könnyeden elbájolnak, vagy Halász (2004) gyakorlatilag írisz-diagnosztikára is alkalmas részletgazdagságú portréja megjelenik, úgy Szilágyi Lenke archive pigment printjeivel az igazi, póz-nélküli arcokat mutatja meg, annak a kornak a vizuális nyelvezetével, amely az álarcokra és az arculatokra alapoz.

Kemenesi Zsuzsanna