ÚGY ÉRZEM, JÓ CSAPATJÁTÉKOS VAGYOK

– Mikor és hol születtél?
– 1951-ben Budapesten, egészen pontosan Kispesten. Édesapám jogász volt és hajóskapitány a MAHART-nál, édesanyám matematika–fizika szakos tanár. Az ő nagy bánatára, a matematika és a fizika nem volt az erősségem, inkább az irodalom és történelem. Egy időben archeológus szerettem volna lenni, azután jogászi pályán gondolkodtam, nyilván az apám miatt is. De tizenhat éves koromban elkezdtem kosárlabdázni a Budapesti Honvédban, egészen huszonkét-huszonhárom éves koromig komolyan sportoltam, nagyon sokszor voltam ifiválogatott, és egyszer a felnőtt válogatottba is bekerültem. Közben a fényképezéssel is megismerkedtem, úgyhogy a jogászi pályából nem lett semmi, és a kosárlabdázást is abbahagytam.
Kicsi koromtól szerettem híreket hallgatni, és mindig elképzeltem, milyen jó lenne ott lenni a helyszíneken, és a fontos eseményeket fényképezni. Persze egy tizenkét éves gyerek még nem egészen fogja fel, miről szólnak a hírek, de tetszett nekem a hírcsinálás mítosza. Az újságírás nem vonzott, ugyanakkor a kompozíciót, a képekben való megfogalmazást nagyon izgalmasnak láttam.
– A hírek iránti érdeklődés nem annyira jellemző a gyerekekre.
– Nem, de én mindig figyeltem a körülöttem lévő dolgokat. Ugyanakkor nem hiszem, hogy nagyon különböztem volna a többi gyerektől.
Abban az időben a magyarországi kosárlabdában még nem létezett profi státusz, de lassanként, valamilyen módon már kezdtek fizetni a jó játékosoknak. A Honvédnak volt egy fényképésze, Fuszek Ferenc, egykori birkózó, ha jól emlékszem, akit jó fotósnak és kiváló embernek tartottam, és tetszett, hogy végigfényképezi a meccseket. A Dózsa György úti központ bejáratánál, kétoldalt volt egy-egy vitrin, oda tették ki a képeit, másrészt fölhasználták a klubnál, és néhány az újságokban is megjelent. Amikor megkérdezték tőlem, hogy milyen sportállást szeretnék, azt mondtam, hogy fotós szeretnék lenni. Jó, ezt el tudjuk intézni, mondták. És Fuszek Feri legnagyobb megdöbbenésére, másnap beállítottam hozzá, hogy itt vagyok, én lennék az új fotós.
– Tudom, hogy a Honvéd sok szakosztályt működtetett; de volt annyi sportesemény, hogy az két fényképészt igényeljen?
– Nem volt az komoly állás, nem fényképeztem én annyira sokat. De komolyan vettem. A szüleimtől kaptam egy Zenitet, és próbálkoztam. A sportágakat ismertem, fiatal voltam, gyors, a reflexeim rettentően jók voltak, de Ferinek a közelébe se értem, inkább csak tanultam tőle. Nagyon sok mindenre megtanított.
– Miért csak huszonkét éves korodig kosárlabdáztál?
– Azért, mert egyre komolyabban gondoltam a fotózásra. Elmentem az MTI-be, ahol Klinkó Márk, a Külföldi Képszolgálat vezetője megnézte a képeimet, tetszettek neki, és fölajánlott egy szabadúszó állást a Külföldi Képszolgálatnál. Most hallottam, hogy tegnap meghalt Lajos György*. Ő kezdett el velem foglalkozni. Nagyon jó kollégám és jó barátom volt, mindig fölnéztem rá.
– Miért az MTI-nél próbálkoztál?
– Azért, mert ők voltak a sajtófotó cég, mindig megnéztem a Madách téri vitrinjüket, és gyönyörűnek láttam az oda kitett képeket. Arról álmodoztam, hogy bárcsak egyszer az én képem is odakerülhessen; az volt az álmom, hogy legyen egy Trabantom, és egy jó fényképezőgépem.
Azt hiszem, nem voltak túl jók a bevitt fotóim, de Klinkó valószínűleg látott bennem valamit, és adott egy lehetőséget, amivel megpróbáltam élni. Elsősorban a sportfotózás érdekelt, később természetesen sok hír- és zsánerképet is kellett csinálnom. Persze eleinte csak annyi szerep jutott, hogy Lajos Gyuri felszerelését hurcoltam mint világosító, és tanultam tőle. Mivel ő nem érezte magát jó sportfotósnak, és tudta, hogy engem meg nagyon érdekel, lassan elkezdhettem kisebb versenyeken dolgozni. Az első igazi komoly lehetőség, amit kaptam, a budapesti vívó világbajnokság volt. Úgy emlékszem, óriási mázlim volt, néha a dolgok szinte maguktól történnek, mintha lassított filmen néztem volna a versenyt, „na, akkor most kell exponálnom!”, és megvan a kép. Nem is nagyon tudtam, mit csinálok, rutinom természetesen még nem volt, inkább természetes módon fényképeztem, és ennek köszönhetően jó anyagot tudtam bevinni az MTI-be. Az egyik kép, a Tus, második helyezést ért el a World Press Photo pályázat sport kategóriájában, ez akkoriban nagyon nagy dolognak számított.
– Lajos Györggyel meddig tartottad a kapcsolatot?
– Addig, ameddig el nem mentem Magyarországról. Később is meglátogattam néhányszor a Balaton melletti remeteéletében, megebédeltünk, jókat dumáltunk. Gyurit mindig egy kis visszahúzódás, szerénység jellemezte, és valószínűleg másként látta a világot, mint az emberek többsége. Velem mindig rendes volt.
– Nem vágytál arra, hogy átkerülj a riporterekhez?
– Nem, nagyon jól éreztem magam Gyuri mellett. Nyilván sok mindenkit ismertem, sok barátot szereztem a riporterek közül is, de nem láttam volna értelmét annak, hogy otthagyjam a beosztásomat. Egyre több megrendelést kaptunk a különböző vezető cégektől, mint amilyen például a Camera Press volt, óriási dolognak tartottam, amikor az első munkáimat csinálhattam nekik. Én gyakran fényképeztem ugyanazt az eseményt, mint amiket az MTI-riporterek, ilyenkor próbáltam egy kicsit másképpen, más szögből megoldani – nem jobban, nem rosszabbul, csak másként. De ebben nemigen volt még tudatosság, legalábbis eleinte biztosan nem. Azután lassanként egy kicsit egyéni stílust kezdtem kialakítani. Főleg sportot fotóztam, továbbra is abban voltam a legjobb.
– Miért hagytad ott mégis a Külföldi Képszolgálatot?
1973–74 körül megismerkedtem Rédei Ferenccel, valamelyik sporteseményen találkozhattunk. Nem voltunk napi kapcsolatban, de becsültem és tiszteltem őt. 75-ben megkeresett, és hívott, menjek át a Népszavához. Nagyon csábított, hogy magyar híreket fényképezhetnék, és az is izgalmasnak, újdonságnak tűnt, hogy napilapnak dolgozzam. Nem azt mondom, hogy kezdtem megunni az MTI-is munkát, de kezdtem megszokni, kezdett mindennapivá válni az, amivel foglalkoztam. Utólag nézve ki tudja, hogy jó volt-e eljönni az MTI-től vagy rossz? De akkor, fiatal, mindig az új lehetőségeket kereső emberként, vonzott az újfajta munka. És azt válaszoltam Ferinek, hogy miért ne, próbáljuk meg. Éreztem, hogy sokat fogok tőle tanulni, és ismertem azokat is, akik a fotórovatot alkották, T. Balogh Lászlót és Fejér Gábort.
– Miben volt más a Népszava, mint a többi országos napilap?
– Most, valamennyi tapasztalat birtokában már nagyon jól tudom, hogy a sajtófotós munka nagy része rutin. A napi feladatok nem igazán jelentenek nagy kihívást a fotósnak. Feri olyan atmoszférát tudott teremteni a Népszavánál, ami ezt a rutint minimálisra csökkentette. Elég sokszor volt olyan munkára lehetőségünk, ami akkoriban nem számított normálisnak, hétköznapinak. Gyakran bátorított minket arra, hogy úgy fényképezzünk, ahogyan akarunk, ne pedig úgy, ahogyan elvárják tőlünk. Az általa teremtett atmoszférának köszönhetően mindannyian a csapat tagjainak érezhettük magunkat, és azt hiszem, ez volt a Népszava igazi erőssége. Lehet, hogy a külvilág ebből semmit nem érzékelt (persze szeretném hinni, hogy igen), de nekünk rengeteget jelentett.
– Összehasonlítgattad magadban az akkori három-négy napilapot?
– Előfordult, de nem rendszeresen. Melyik fotós nem kíváncsi arra, hogy jobb-e a többiektől? Nyilvánvalóan jó érzés volt, ha egy sportversenyről jobb képem született, ha a góllövő jobb szögből látszott, ha a tornász ugrását bravúrosabban elkaptam a levegőben, mint más riporterek. De ezzel valószínűleg mindenki így van.
Szerintem a Népszava, a fényképeket tekintve, az egyik legmerészebb lap volt, és valószínűleg a legjobb stábbal dolgozott. Feri vezetési képességei, tanítói szerepe és minden, amit elvállalt, sokat segített. Nagyon jó fotósok nőttek fel vele az utóbbi harminc évben, sokan köszönhetik neki a karrierjüket; az egyikük én vagyok, Lajos Gyurinak és Rédei Ferinek köszönhetem, hogy fotós lettem.
– Mennyire voltatok tájékozottak akkoriban?
– Külföldi viszonylatban természetesen kevésbé. Nagyon hittünk a magyar fotózásban, teljes joggal, hiszen tíz-húsz kiváló riporter dolgozott az országban, Benkő Imre, Petrovits László, Pálfai Gábor, hogy csak néhány nevet mondjak. Valódi aranykornak mondhatnám a hetvenes évek sajtófotóját.
– Egy idő után a Népszavánál is kezdted érezni a megszokást, amit korábban az MTI-ben?
– Igen. Ez nyilván minden foglalkozásnál, minden állásban bekövetkezik. A fotós lelkének a minősége határozza meg, hogy képes-e újraéleszteni magát, képes-e új irányt, újfajta vágyat találni. Sajnos a fotózás halála a rutin, és az a fotós, aki nem tudja újrateremteni azt az érzést, amit gyermek- vagy fiatal korában érzett, nem képes sokáig megmaradni ezen a pályán. Nekem szép lassan kezdett megint pezsegni a vérem, hogy valami újat keressek, és bár nagyon-nagyon szerettem Ferivel együtt dolgozni, kezdett másfelé húzni a szívem. Kalandvágy, semmi más: újat, szebbet, jobbat, érdekesebbet akartam.
– El a laptól vagy el Magyarországról?
– Akkor már Magyarországról el. Nem politikai okokból, semmi ilyesmi nem volt a háttérben, és a népszavás munkának sem volt hozzá semmi köze; egyszerűen fiatal voltam, és szerettem volna másban is kipróbálni magam, szerettem volna még jobb lenni. Láttam a nagy külföldi lapokat, még emlékeztem a Külföldi Képszolgálattal kapcsolatban lévő emberekre, és kezdett bennem motoszkálni, milyen izgalmas lenne nekik dolgozni. És belevágtunk.
– Kivel?
– A feleségemmel. Persze nagyon nehéz volt dönteni. Itt kellett hagyni a családot. De ezt sok fiatal megtette már, egy huszonéves ember nemigen számol minden körülménnyel, ehelyett azt mondja, gyerünk! Öt, tíz vagy pláne tizenöt évvel később már nem biztos, hogy így döntöttünk volna, hiszen nehéz lépésről van szó, amit még fiatal korban is csak kevesen vállalnak, de akkor pont olyan volt a szituáció, hogy az önbizalom, a kalandvágy és a többet akarás együttállása elért egy kritikus pontot, és elindultunk. És azóta sem bántam meg, hála istennek.
A feleségemmel befizettünk egy párizsi útra, és egyszerűen otthagytuk a csoportot. Bordeaux-ban volt egy ismerősöm, nála laktunk három vagy négy hónapig. Magammal vittem a fényképeimet, a portfoliómat, és megpróbáltam a Sud Ouest nevű, elég fontos helyi lapnál elhelyezkedni. Ott azt mondták, hogy „a képeid nagyon jók, de nem vagy francia.” Azóta a szakma nyilván sokat változott, de a franciák hozzállása valószínűleg ma is ilyen, egy külföldinek rettenetesen nehéz lehet állást találnia.
– És az, hogy onnan jössz, ahonnan Capa, Brassa?, Kertész jött, nem számított?
– Lehet, hogy számított volna, de én csak egyetlen helyen próbálkoztam, talán másutt több szerencsém lett volna. Alig beszéltem angolul, franciául egyáltalán nem tudtam, és azt az állást rajtam kívül még vagy tucatnyian szerették volna megkapni. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk Kanadába menni. A bordeaux-i konzulátuson beadtuk a bevándorlási kérvényünket, és az alatt a három hónap alatt, amíg az elbírálásra vártunk, kosárlabdáztam egy helyi csapatnál. Fizetést nem nagyon kaptam, de segítettek ebben-abban. Érdekes időszak volt, sok barátot szereztem, jó éreztem magam. Három hónap múlva megkaptuk a bevándorlási engedélyt. Nem tudom megmondani, hogy Kanada miért csábított, nem tudtunk róla semmi közelebbit, de a nagysága, a vadregényessége izgalmasnak tűnt. Olyan képem volt róla, hogy nagy, nyugodt, vendégszerető ország. A konzulátuson a tisztviselők is nagyon rendesek voltak velünk, és lehet, hogy végül ez döntötte el. 1980. március 21-én érkeztünk Kanadába, rettenetesen hideg volt. Tudtam, hogy Torontóban él egy másod- vagy harmad ági, távoli rokon, fölhívtam, hogy tudna-e segíteni, és mondta, hogy igen, menjünk hozzájuk. Három-négy hónapot nyelvtanulással töltöttem, amit az állam támogatott, ez nagyon jól jött, a végén már egész normálisan beszéltem angolul. Elkezdhettem állást keresni.
– Csak fotós munka jöhetett szóba vagy bármi más is?
– Bármi, de nyilván fotósként akartam volna dolgozni. Az volt az álmom, miért adtam volna föl? Volt egy viszonylag jó magyarországi anyagom, az ejtőernyős macska, ami még az MTI-nek készült, egy repülő századnál, akik macskát vittek magukkal az ugrásokhoz, varrtak neki egy ernyőt, és úgy dobták ki a helikopterből. Ezt az anyagot vittem magammal a Toronto Sun című bulvárlaphoz, nagyon tetszett nekik. Kérdezték, hogy mi a specialitásom, mondtam, hogy a sport. Elküldtek középiskolás amerikai futballt fényképezni, viszonylag jól is ment. Persze meg kellett ismerni a Magyarországon teljesen ismeretlen sportágat, de még mindig gyors voltam, még mindig jók voltak a reflexeim, a csúcspontot kellett megtalálni és elkapni, és akkor minden oké. Nem sokáig foglalkoztam ezzel, én egy igazi állást szerettem volna. Elmentem a Toronto Star nevű napilaphoz, ők Kanada egyik legnagyobb újságja. Bejelentkeztem Fred Ross photo editorhoz, képszerkesztőhöz, megnézte a portfoliómat, „Jók a képek, de a neved, öregem, szörnyű”. Mondtam, hogy én nagyon meg vagyok vele elégedve. „Nem, téged mostantól Tom Lukovnak hívnak.” Engem ugyan nem, és kisétáltam az ajtón. Akkor még nagyon büszke voltam. Megtudtam, hogy a torontói The Globe and Mail című újságnál dolgozik egy bizonyos Tibor Kolley nevű fotós, eredeti nevén Kölley Tibor, aki már odakint született, de beszélt magyarul. Nagyon jó sport-, hír- és zsánerképei voltak. Fölhívtam telefonon, elmondtam neki, hogy Magyarországról jövök, tudna-e segíteni abban, hogy valamilyen állást kapjak. Azt mondta, felejtsem el az állást, semmiféle esélyem nincs. Na de mégis, próbálkoztam tovább. Azt mondta, segít abban, hogy a képszerkesztőhöz bemehessek egy interjúra, de készüljek fel arra, hogy nincs esélyem. A képszerkesztő, Derek Coates egy igazi cockney, azzal a lehetetlen kelet-londoni akcentussal beszélt, amin a taxisofőrök, emellett tipikus, rettentően erőszakos angol volt. Emellett nagyon rendes ember. Leültünk beszélgetni, nekem egyébként sem volt kifogástalan az angolom, az ő akcentusát meg egyáltalán nem értettem, úgyhogy fogalmam sem volt arról, hogy miket mondott. De a beszélgetés végén azt mondta, rendben, próbáljuk meg. Kiküldtek néhány munkára, és mivel tetszett nekik az első két-három anyagom, további munkákat kaptam. Körülbelül másfél évig szabadúszóként dolgoztam. Ez azt jelentette, hogy az adott munkákért fizettek, persze odafigyeltek arra, hogy lehetőleg mindennap kapjak feladatot, ennek fejében elvárták, hogy csak nekik dolgozzam. Ebből a pénzből, ha nem is annyira jól, de normális módon meg lehetett élni, annyira, hogy az első hónapokat leszámítva nem voltak anyagi gondjaink. Eleinte még az otthonról hozott kamerámat használtam, később vettem egy Nikon F3-at. Vártam a lehetőséget, hogy főállású fotós lehessek, mert annak a lapnak dolgozni rangot jelentett. Másfél év után kaptam egy státuszt, és azután tíz évig dolgoztam a Globe and Mail főállású fotóriportereként.
– Hogyan alakult a Kölleyvel való viszonyod?
– Nagyon jó barátok lettünk, ma is ugyanott dolgozik, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Abban, hogy azt mondta, felejtsem el az állást, semmi rosszindulat nem volt, sőt abszolút jóindulatúan figyelmeztetett. Könnyen lehet, hogy nélküle soha nem kerülhettem volna be a legkomolyabb kanadai újság képszerkesztőjéhez interjúra. Meglepte, hogy a végén sikerült, de biztos vagyok benne, hogy ebben semennyi féltékenység vagy irigység nem volt.
– A Globe and Mail azt jelenti, hogy „A Világ és a Levél”?
– Igen, és valószínűleg két korábbi újság összevonásából jött létre. Ez Kanada nemzeti újságja, a központ Torontóban van, de Vancouvertől Montrealig nyomtatják. Nagyon magas szintű, politikailag elkötelezetlen lap, a színvonalát tekintve olyasmi, mint Amerikában a New York Times.
– Hány fotóst foglalkoztattak?
– Érdekes módon nem sokat: azt hiszem, összesen talán tíz fotós lehetett akkoriban, azután még kevesebb, most megint fölemelték a létszámot, kilenc-tíz emberük van. A Toronto Star több képet használt, mi kevesebbet, emellett a hírekhez gyakran vettünk át UPI- és AP-képeket.
Nekem természetesen kint is meg kellett alapoznom magam mint sportfotós. Meg kellett tanulnom a baseballt, az amerikai futballt, a jégkorongot, amiket korábban alig vagy egyáltalán nem láttam. De viszonylag gyorsan beleszoktam, és a kollégáim is segítőkészek voltak.
Elfelejtettem mondani, hogy korábban megpróbáltam bekerülni a UPC-hez, ez a United Press Canada, a UPI kanadai kirendeltsége. Viszonylag új cég volt, egy nagyon jó szerkesztő futtatta, Bob Carroll, aki sok tehetséges fényképészt fedezett föl. Elmentem hozzájuk állást keresni, behívtak interjúra, és pont előttem járt ott egy másik jelentkező is, Gary Hershorn, aki ma is a világ egyik legtehetségesebb sportfotósa. Ő kapta meg az állást, és az volt a különbség kettőnk között, hogy én sem a baseballt, sem az amerikai futballt nem ismertem. Mondták, hogy sajnos anélkül nehéz lesz állást találnom. Gary azóta, 1980 júniusa óta is a barátom, most már tizenkilenc-húsz éve a Reuternak dolgozik, ő az amerikai szolgálatunk vezetője.
– Ezek az interjúk elég komolyak voltak, gondolom.
– Nyilvánvaló, hogy a fényképeknek jóknak kell lenniük, anélkül senkivel nem tárgyalnak. Maga az interjú inkább „érzésre megy”. Nagyon kevés fotószerkesztő engedheti meg magának azt, hogy ne nézzen meg valakit, mert mi van, ha nem néz meg egy őrületes tehetséget. Úgyhogy egy interjú lehetőségéhez jutni viszonylag könnyű, de a remélt állást megkapni rettenetesen nehéz. Az, hogy a jelentkező megkapja-e az állást, lényegében azon múlik, hogy milyen benyomást kelt magáról – feltételezzük, hogy a képei jók –, milyen a hozzáállása, nyernek-e azzal, ha fölveszik, képes-e a szerkesztő úgy formálni őt, ahogyan szeretné, és biztos-e abban, hogy két, három vagy öt év múlva olyat produkál, ami a szerkesztőség vagy az ügynökség hasznára válik, és amivel jobbak lesznek, mint a vetélytársak. Úgyhogy az igazi interjú egy hosszú, hosszú beszélgetés.
– Észreveszik, ha valaki blöfföl?
– Ó persze! A nagy lapoknál, ügynökségeknél lévő szerkesztők nagyon értenek a szakmájukhoz. Nem nagyon lehet őket átrázni.
– Az sem fordulhat elő, hogy nem vesznek észre egy óriási tehetséget?
– De, az előfordulhat. És olyankor a falba verik a fejüket.
– Kanadában nem kellett olyan elutasítástól tartani, mint Franciaországban, ugye?
– Nem, Kanada nyitott ország, és nem érdekli őket, hogy az ember honnan jött, milyen háttérrel. Csak az számít, hogy mire vagy képes. Amerika is ilyen, de a keményebb, erőszakosabb változatban. Engem soha nem vonzott Amerika, Kanadát viszont szerettem. Kicsit hosszúak, depressziósak a telek, de azt meg lehet szokni, én soha nem bántam a hideget, nem zavart az ottani időjárás. Ne felejtsd el, hogy Toronto délebbre fekszik, mint Firenze, úgyhogy nem annyira hideg, mint az északi területek.
– Tíz évi ottani lét után arra gondoltál, hogy most már ott is maradsz?
– Biztos voltam benne. Mivel elég jól fényképeztem sportot, 1986-ban a Globe and Mail kiküldött a mexikói futball világbajnokságra, ahová Kanada is bekerült, első ízben.
– Magyarország 2:0-ra győzött ellenük.
– Ott voltam, és a szovjetek elleni 0:6-on is ott voltam. Lényegében ez volt az első komoly, nagy munkám. Akkoriban a képet nem lehetett másként elküldeni, csak valamelyik nagy ügynökségen keresztül, akik azon túl, hogy maguk is tudósítottak, a kisebb lapoknak szolgáltatást nyújtottak, előhívták a filmet, és az elkészült képeket egy S16 nevű telefotó masinán keresztül juttatták el a szerkesztőségeknek. A mi lapunk a Reuter képszolgálatán keresztül dolgozott, tőlük rendelte meg a szolgáltatást. Ez a képszolgálat körülbelül egy évvel korábban alakult meg, úgy, hogy a nagy múltú, százötven éves angol Reuter hírügynökség megvette az amerikai UPI fotó osztályát. Természetesen az ő csapatukkal együtt fényképeztem a meccseket, ez a csapat három-négy sportfotósból, két laboránsból és egy szerkesztőből állt. Nagyon jól ment a munka, majdnem minden meccsen sikerült jó jeleneteket elkapnom, jó pillanatokban exponálnom, talán soha nem sikerült olyan jól focit fényképeznem, mint akkor. Ráadásul több képem született a meccseken, mint a Reuter riportereinek összesen. Igazából akkor ismertem meg a világszintet. Kanada rögtön az első forduló után kiesett (Magyarországgal együtt), és nekem elvileg haza kellett volna mennem. Akkor Bob Schnitzline, a cég észak-amerikai főnöke odajött hozzám, és mondta, hogy meg voltak elégedve a képeimmel, sőt időnként jobbak voltak, mint az övéké, ezért azon túl, hogy a képeimet továbbították Torontóba, néhány képet a saját világszolgálatukban is fölhasználtak, vagyis a Reuteren keresztül a világ összes lapja megkapta, természetesen Kanadán kívül. Cserébe a Globe and Mail nem fizetett a képtovábbításért, ez a megoldás persze mindenkinek nagyon előnyös volt. Schnitzline megkérdezte, hogy akarok-e maradni, fölhívják a lapomat, hogy kölcsön adnak-e a világbajnokság hátralévő idejére. Mondtam, hogy persze, és a lap sem látta akadályát annak, hogy még néhány hétig Mexikóban maradjak. Attól kezdve a Reuternek dolgoztam, és ők fizették minden költségemet.
– Hogyan érinthette ez a saját riportereiket?
– Szerintem semmilyen problémát nem okozott nekik, jól kijöttünk egymással, a legtöbben ma is a kollégáim. A döntőt én fényképeztem a Reuter számára, tagja voltam annak a hat riporternek, akik akkor dolgozhattak. A döntő után elköszöntünk egymástól, a vezetők és a szerkesztő is nagyon szépen búcsúztak tőlem, mondták, hogy majd beszélgetünk, majd találkozunk, majd keressük egymást. Hazautaztam Kanadába, és ahelyett, hogy elfelejtettek volna, szép lassan elkezdtek jönni az állásajánlatok, itt van üresedés, ott van álláslehetőség, szóval nem hagyták annyiban. Én mindig azt válaszoltam, hogy nagyon jól érzem magam Torontóban, akkor már a téli olimpiát fényképeztem Calgaryban. Semmi okom nem volt elhagyni az addigi munkahelyemet, de valami mégis motoszkált bennem, hiszen láttam, átéltem, tapasztaltam, hogy milyen a világ egyik vezető ügynökségének dolgozni. Bill Craighton, a Reuter németországi főnöke, akit Mexikóban ismertem meg, 1989 szeptemberében fölhívott, hogy van egy vezető állás Berlinben, nem megyek-e át. Mondtam neki, hogy Nyugat-Berlinben soha nem történik semmi – szinte egy hónap sem telt el, és lebontották a falat, úgyhogy azt az állást talán el kellett volna fogadnom. 1990-ben meghalt az édesapám, és egy kicsit közelebb szerettem volna lenni a mamámhoz, hogy gyakrabban meg tudjam látogatni. Amikor fölajánlottak egy újabb állást Bécsben, elfogadtam.
– Bécsben több minden történt, mint Nyugat-Berlinben?
– A Reuter felépítése szerint Bécs nemcsak Ausztriát jelentette, hanem regionális központ volt, amihez Kelet-Európa is hozzá tartozott, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország stb., és ez a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás, a politikai, a gazdasági és a társadalmi változások idején rendkívül izgalmas feladatot jelentett. Ma egészen más a helyzet, már nem Bécs a kelet-európai központ, minden országban saját tudósítónk van, Budapesten például Balogh László, akivel együtt dolgoztunk a Népszavánál, és már a kilencvenes évek elején is külsőzött a Reuternek.
Kanadát nehezen hagytuk ott, a feleségem, Annamária is fényképezett, már itthon is dolgozott a Nők Lapjának és különböző divatlapoknak, Torontóban sikeres divatfotó stúdiója volt, amit föl kellett számolni. A Globe and Mail megértően fogadta a döntésemet, ebben a világban természetes, hogy ha valaki igazán jó ajánlatot kap, nemigen utasítja vissza. Átköltöztünk Bécsbe. Akkor zajlott a délszláv háború, sok helyre utaztam, rengeteg sportot fényképeztem a környező országokban, minden olimpiára, minden fontosabb futballmeccsre, atlétikai versenyre én mentem, de gyakran jártam Afrikába is.
– A Reuternek miért csak 1986-tól volt saját fotószolgálata?
– 1985-ben, amikor megvették meg a UPI-t – ami remek cég volt, de akkoriban már elég gyenge lábakon állt –, a Reuter nyilván úgy érezte, hogy az új korszakban már nehezen bírná a konkurenciával folyó harcot profilváltás, önálló fotó osztály nélkül; az AP, az Associated Press volt a legfőbb vetélytársa. A Sygma, a Magnum és más slide agencyk, „dia-ügynökségek”, bizonyos munkákban szintén vetélytársnak számítottak, de ők más piacokat céloztak meg, inkább a képeslapokat, magazinokat látták el képekkel, és leginkább megrendelésre dolgoztak. A Reuter akkoriban főleg a napilapoknak kínált képeket (naponta körülbelül százat-százhuszat), az összes eladott kép hetven-nyolcvan százaléka újságokban jelent meg, amiért havi bért fizettek. A fotószolgálat megalakulásakor természetesen nem voltam ott, de azt hiszem, ötven-hatvan fotóssal kezdték a munkát, mindannyian a UPI-tól jöttek át, és remekül fényképeztek. A Reuter később is a legjobb embereket „szerezte meg”, ide jött például Gary Hershorn is, akiről korábban meséltem, úgyhogy három-négy éven belül tényleg komoly szintű fotószolgálatot építettek ki.
– Az volt a céljuk, hogy a Föld valamennyi térségében legyen saját tudósítójuk?
– Nem feltétlenül. Akkoriban másként álltak hozzá az ügynökségi fényképezéshez. Sokkal szabadabban utaztunk, sokkal inkább arra törekedtek, hogy két-három nagyon jó fotós is megjelenik egy-egy munkán, és az ő munkájukat biztosan meg fogják venni. Nyilván voltak fotósaink a nagyobb vagy fontosabb helyeken, úgynevezett firemaneknek, tűzoltóknak használták őket, a központban ültek, és onnan mentek ki az érdekesnek vagy fontosnak vélt eseményeket fényképezni. Én is ilyen fireman voltam Bécsben.
– Volt arra lehetőség, hogy a fényképész hosszasan elmélyülhessen egy-egy témában?
– Akkoriban nem nagyon. Sokkal inkább gyors, kemény, azonnali sajtófotózásról volt szó. Most már van lehetőség a hosszasabb munkákra is. Nekem Bécsben nagyon sokat kellett dolgoznom. Sokat utaztam, egyik helyről a másikra rohangáltam, de ennek köszönhetően egy-két éven belül megalapoztam magam, engem bárhová el lehetett küldeni, akár sport-, akár hírfotózásra. Még mindig a sportfényképezésben éreztem magamat jónak, de Horvátországba, Szomáliába is elküldtek; Szomália messze van Bécstől, de az amerikai partraszállás idején sok fotósra volt szükség, és nálunk a távolság nem számított, csak az, hogy ki tud egy-egy feladatot elvégezni.
– Dolgozhattál volna kevesebbet is?
– Persze, mindig lehet lógni. De az hamar kiderül. Igazából egyetlen dolog vezeti az embert a fényképezésben: akar-e ezzel foglalkozni vagy sem? És én rendkívül élveztem a munkát, szerettem a tempóját, jó emberekkel voltam körülvéve, állandóan sokat tanultam, és éreztem, hogy jó csapatjátékos vagyok. Ebben a fajta munkában nem nagyon lehet a sztárt játszani. Természetesen mindenkinek kiváló fotósnak kell lennie, de még fontosabb, hogy össze kell tartanunk, annál is inkább, mert gyakran kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a biztonságunkról van szó. Ha ma, vezetőként választanom kell egy szupersztár és három-négy átlagon fölüli, de nem sztárolt fotós között, akkor egyértelműen az utóbbiakat választom.
Egyre komolyabb feladatokat kaptam, a svédországi futball Európa-bajnokságon a szerkesztési feladatokba is belekóstoltam, Athénban az atlétikai világbajnokságot is én szerkesztettem.
– Mindig a központ mondta meg, hogy mi a feladat?
– Javarészt, de én is próbáltam témákat javasolni. Meg kell találni a finom egyensúlyt a buzgómócsingos túllihegés és a hátrahúzódás között, és főleg azokat a munkákat kell elvégezni, amiket kérnek. A túlzott önpromóció visszaüthet. Nem csupán a főnökök elismerését kell kivívni, hanem a kollégákra is figyelni kell. Ha valakiről elterjed, hogy a többiek hátán taposva akar előbbre jutni, az mindenképpen visszaüt.
– Túllihegés nélkül is lehet valaki az átlagosnál aktívabb.
– A főnök feladata észrevenni, meglátni, hogy kinek mi az erőssége, és őt hogyan, milyen feladatokra lehet a legjobban használni. Nem árt, ha valaki maga jelentkezik egy-egy munkára. De nem szabad túlzásba vinni, főleg nem a csapattagok kárára, az ő érdekeiket is szem előtt kell tartani. Inkább a főnökök és a kollégák vegyék észre a jó tulajdonságainkat, az aktivitásunkat, és az eredményeink beszéljenek magukról, mint hogy magunk hangsúlyozzuk azokat. Nekünk akkor, a kilencvenes évek elején már jó csapatunk volt – szeretném hinni, hogy ez ma sem változott –, nagyon kevés olyan emberrel, aki valamilyen negatív szempontból kilógott a sorból.
– Még mindig telefotón küldted a képeket a központba?
– Igen. De már akkor sem telefonon, hanem komputeren keresztül kaptam meg a feladatot, ami nem internetkapcsolatot jelent, hanem a Reuter által kiépített, System77 nevű, belső hálózatot. Ezen keresztül Bécsből élőben tudtam beszélni Londonnal vagy a többi regionális központtal. Jött egy üzenet, hogy például holnap el tudok-e menni Albániába (akkor döntötték le az Enver Hodzsa-szobrot). Mondtam, hogy persze. Összeállítottam a cuccot, a kamerákat, az előhívó felszerelést, a nagyítót, a műholdadó berendezést, és ezzel a száz kilós csomaggal indultam el. Amikor megérkeztem valamelyik helyszínre, a szállodai fürdőszobát mindig berendeztem sötétkamrának, ott hívtam elő a színes filmeket, ott készültek a színes nagyítások. A sajtófotós munka nem kizárólag fényképezésből állt. A képeket műholdon továbbítani egy külön tudomány volt, amit minden firemannek, minden utazó riporternek magának kellett megoldania.
– Ilyen életritmus mellett nem könnyű családot alapítani.
– Nehéz dolog. A feleségem rendkívül megértő volt, mindenben támogatott, és ez ma is így van. Harminc éve vagyunk házasok.
Tíz évig csináltam ezt a fajta munkát; van aki hamarabb elfárad, van aki sokkal tovább bírja. Meg lehet szokni, meg lehet szeretni, kialakul egy külön kis közösség, amiben mindenki ismer mindenkit.
Bécsben három évig maradtam. Meghirdették a moszkvai Chief Photographer of Russia állást, ami igen komoly beosztásnak számított, és egy kollégám azt mondta, biztosan én fogom megkapni. Mondtam neki, hogy én ugyan nem, mert nem is pályázom. De két-három nap múlva fölhívtak a londoni központunkból, hogy beadtam-e már a jelentkezésemet. Erre mégis beadtam a pályázatot, és megkaptam az állást. Moszkvába költöztünk, a feleségemnek ismét föl kellett adnia az addigi munkáját. Moszkva nem csak Oroszországot jelentette, hanem Ukrajnát, Kazahsztánt és az akkor már független balti államokat is, úgyhogy hat-hét fotósból álló, nagy csapattal, komoly társasággal dolgoztunk, 1993-tól 96-ig.
Egy kicsit vegyes érzésekkel mentem oda, volt bennem egy pici tartózkodás az ottani léttel szemben, de csak két-három hét kellett ahhoz, hogy az össze barikád leomoljon bennem, és nagyon megkedveltem a munkatársaimat. A fotósaink nagyobb részben oroszok voltak, szakmailag is rendkívül jók és emberileg is rendesek, tisztességesek, megbecsültük egymást, ma is közel vannak hozzám. Persze mindenütt vannak jó fotósok, már nem úgy kell elképzelni, mint régebben, hogy a nagy fehér vadász megjelenik, és megtanítja a bennszülötteket. A nyolcvanas évek végén, a politikai változások kezdetén, amikor a nyugati nagymenők megjelentek Kelet-Európában, és keresték a helyi kapcsolatokat, segítőket, munkatársakat, kialakult egy fotós réteg, akik szabadúszókként kezdték, de hamar kiderült, hogy rendkívül ügyesek. A Reuter a kelet-európai változások óta sok helyi fényképészt alkalmaz. Ilyen szabadúszó volt a legelső időkben Petar Kujundzic Belgrádban, aki ma a Global Desk nemzetközi központunkat vezeti Szingapúrban; a jelenlegi afrikai főfotósunk, Radu Sigheti Romániában; a lengyel Pawel Kopczynski, aki ma Közép- és Kelet-Európa főfotósa Berlinben. Ma ugyanezt lehet tapasztalni Kínában és Indiában is, rengeteg fiatal tehetség nő föl, Kínában ezrével vannak valóban magas színvonalon dolgozó amatőrök, szabadúszók és profik.
– Ha 93-ban mentél Moszkvába, akkor ott voltál a puccs idején.
– Ott voltam, amikor a parlamentet lőtték, egy tank mellettem sütötte el a löveget, a frász jött rám. Biztosak voltunk benne, hogy a puccs Jelcin győzelmével fog végződni, de azt nem sejtettük, hogy tankokat fog bevetni a puccsisták ellen. Megtörtént. Fotós szempontból nagyon érdekes munka volt, az egész moszkvai időszakomnak ezek a napok jelentették a csúcspontját. Persze egy kicsit minden munka veszélyes, de ez sem volt veszélyesebb, mint a többi. Az osztankinói tévétorony ostroma volt a legrosszabb, a tömeg megpróbált betörni az épületbe, valaki belőtt egy rakétagránátot, a biztonsági szervek visszalőttek, és akkor sokan meghaltak, köztük két fotóriporter is. Szerencsére közülünk senki nem sérült meg, de akkor éreztem először annak a fontosságát, hogy utánanézzek az embereimnek, és hogy felelősséggel tartozom a csapatért. Az ilyen esetekre is igaz, hogy a riporter rutinból dolgozik. Nem úgy kell elképzelni, hogy a hős riporter berohan a tűzbe, és lélegzetelállító képekkel jön vissza. A sajtófotós soha nem dolgozik egyedül, még ha a vetélytárs ügynökséghez tartozóval is, de párban vagy csapatban mozog, olyan emberekkel, akikben megbízik. Aki nem fogja azt mondani, hogy menjünk még egy sarokkal, még tíz lépéssel közelebb a tűzhöz. És aki nem hagyja ott, ha valami baj történik. Mondom, ebben a világban mindenki ismer mindenkit, talán ezer-ezerkétszáz komoly sajtófotós dolgozik a világon, talán még annyi sem.
A moszkvai három év igazán jó volt, nagyon megszerettem a munkatársaimat, még ma is fölhívnak a születésnapomon. Akkor már kevesebbet fényképeztem, főleg a szerkesztés, a csapatépítés és a vezetés volt a feladatom. Persze igyekeztem kimenni fotografálni, egyrészt hogy jól érezzem magam, másrészt kell, hogy a főnök időnként megmutassa, még meg tudja oldani azt, amit a riporterektől elvár. Én Magyarországon sok témán, esszén dolgoztam, ez később, amikor a hírfotózás jelentette az életemet, természetesen háttérbe került. Érdekes módon ma újra hiányzik a fényképezés, foglalkoztat, hogyan lehetne visszatalálni a gyökerekhez, egy kicsit modernizáltabb, újabb formában, talán a multimédia segítségével. De Moszkvában egyértelműen fontosabb volt számomra a csapat, mint maga a fényképezés.
– Miért csak 1996-ig voltál ott?
– A Reuternél általában három évig tart egy külföldi kinevezés, hogy az ember ne unja meg, a szeme ne szokja meg túlságosan a környezetet. Három év után már nem vesszük észre azt, amire az első hónapokban még rácsodálkoztunk. Ezenkívül másoknak is lehetőséget kell adni, az új embereket is ki kell próbálni.
Három év után elköltöztünk Londonba, ahol senior photographer, vagyis felelős szerkesztői állást kaptam. Akkor kezdtem igazán megérteni és megtanulni a hírügynökségi munkának azt a részét, hogy a beérkező képeknek megfelelő minőségben kell kimenniük. De nemcsak az asztalnál ültem, hanem sokat utaztam egész Európába, a nagyobb munkákat összefogni. Másfél évvel később meghirdettek egy ázsiai fotó főszerkesztő-helyettesi állást. Érdekelt a munka, előtte soha nem jártam Ázsiában, jelentkeztem, és megkaptam. Szingapúr a központ, ott éltünk hat évig, azért olyan sokáig, mert két év után megürült a főszerkesztői pozíció, amit aztán én töltöttem be. Komoly munka volt, körülbelül nyolcvan fényképész tartozott hozzánk, nagyon jó banda jött össze. Én mindegyiküket ismertem; ennyi ember természetesen nagyon sokszínűen, egymástól eltérően dolgozik, mindegyiküket másként kellett megszólítani, irányítani, vezetni. Persze nem kizárólag én foglalkoztam velük, voltak helyetteseim is, de felelős állásról volt szó, ahol tényleg oda kellett figyelni, hogy a dolgok jól menjenek. Sikerült a térség Reuter-fotó színvonalát magasan tartani. Én magam egyre kevesebbet fényképeztem, néha elmentem az Austral Open teniszversenyekre vagy Japánba, de főleg szerkesztettem, és a csapatot fogtam össze. Hat év után éreztem, hogy kezdek fáradni, szerettem volna visszajönni Európába. 2002-ben sikeresen megpályáztam a berlini központú közép- és kelet-európai fotó főszerkesztői állást, de nem sokáig maradtam ebben a munkakörben. Három és fél évvel ezelőtt a Reuter úgy döntött, hogy létrehozza a Global Picture Editor pozíciót. Korábban az Amerikát, az Ázsiát és az Európát, Afrikát és Közép-Keletet jelentő, egymástól függetlenül működött három fotó főszerkesztőséget egy központi, nem fotós hátterű főszerkesztő fogta össze, akinek a fotóval nem kellett foglalkoznia. Hosszú tépelődés után döntöttem úgy, hogy megpályázom ezt a fotóigazgatói állást.
– Mások is jelentkeztek?
– Hogyne, ez nagyon komoly beosztás. Hatszáz sajtófotóssal kell foglalkozni, és nem a konkrét, napi fényképezési munkákkal, hanem stratégiákkal, hosszabb távú tervekkel. Nagyon kemény, komoly felvételi interjún kellett keresztülmenni, és a cég legfontosabb vezetői, köztük az újságírók, a tévések, a fotósok főnökei előtt kellett elmondanom az elképzeléseimet. Nem volt könnyű, de addigra a különböző állásaimnak köszönhetően már szereztem gyakorlatot az állásinterjúk terén. Az is segíthetett, hogy korábban ázsiai főszerkesztő voltam, de ezt nem tudom biztosan, mert ilyen fotóigazgatói státusz addig nem létezett.
– Örültél, hogy megkaptad az állást?
– Természetesen örültem, de ideges is lettem tőle, hogy anyám, én nem ilyen lovat akartam. Sokáig gondolkodtam azon, hogy belevágjak-e vagy se. Igazából azért jelentkeztem – lehet, hogy ez furcsán hangzik –, mert a kollégáim akarták. A 2004-es portugáliai futball Európa-bajnokságon dolgoztunk, amikor meghirdették az állást, és sokan jöttek oda hozzám azzal, hogy nekem mindenképpen pályáznom kell. Jól éreztem magam az akkori helyemen, azt is sejtettem, hogy ez az új munkakör semmi más, mint állandó, folyamatos crisis management – ebben igazam is lett –, mégis belevágtam, mert úgy gondoltam, hogy ismerem a fotósokat, jól tudnám őket képviselni, tudnék az érdekükben valami hasznosat tenni. Nem mintha addig borzasztó rossz helyzetben lettek volna; de tudtam, milyen érzés úgy dolgozni, hogy közben lőnek, hogy rosszak a körülmények stb. Úgy hiszem, jól bánok az emberekkel, és azt is pontosan tudom, hogy munka közben miken mennek keresztül.
– Határozott időre szólt a kinevezés?
– Három évre szólt, amit nemrég meghosszabbítottak újabb két évre. Nincs kimondva, de a Reuternél egy ilyen munkakört három-öt évig lehet ellátni. Sok stresszel jár, én sem nyolc órát dolgozom naponta, hanem huszonnégyet, mert amikor alszom, akkor is a feladatokon jár az eszem, de jól bírom a stresszes helyzeteket, igyekszem azokat úgy megoldani, hogy se engem, se a környezetemet ne rombolja. Van még másfél évem ebben a pozícióban, és nem gondolkozom azon, hogy mi lesz utána. Szerencsére nem kell idegeskednem amiatt, hogy ne lennének új ötleteim.
– Jól értettem, hogy hatszáz fotósért vagy felelős?
– Állítólag hatszáz fotós dolgozik a Reuternek, ebből kétszázötven a főállású, körülbelül száz-százhúsz a főállású szabadúszó, aki kizárólag nekünk dolgozik, a többiek pedig szabadúszók. A kétszázötven főállású java részét ismerem, többek között azért, mert a nagy horderejű munkákra sok embert összegyűjtünk, például a pekingi olimpiára kilencven fotóssal megyünk.
– Azt már szervezitek, gondolom.
– Persze, már több mint egy éve. És amint vége lesz az olimpiának, elkezdjük szervezni a 2010-es dél-afrikai foci világbajnokságot. A szervezés rettentő sok logisztikai munkát jelent, de ezzel, bár odafigyelek, nem én foglalkozom, hanem a sportfotó-főszerkesztő.
– És a Föld mely pontjaira figyeltek elsősorban?
– Nyilvánvalóan Irakra, Afganisztánra, Myanmarra vagy Burmára, Izraelre és a Közel-Keletre, és attól félek, hogy Koszovóra is megint figyelnünk kell majd. Amerika mindig fontos, és Kína, Japán is az, a Japánban megjelenő újságok rendelik tőlünk a legtöbb képet, ami rendkívül nagy bevételnek számít.
– Ma kik a legnagyobb vetélytársaitok?
– Még mindig az AP, azután a francia AFP, mind a kettő ügynökség remekül dolgozik. Egyre inkább jön föl a Getty, ez egy amerikai kereskedelmi ügynökség, de próbálnak világcéggé fejlődni, egyre inkább ott vannak a szórakoztatóiparban és a sportban. Aztán ott van a European Photo Agency, amit a kisebb európai cégek hoztak létre, többek között az MTI is.
– A digitális fényképezés a sajtófotográfiában is sok változást hozott. Vannak, akik szerint a változásnak inkább negatív vonásai vannak. Nálatok téma-e ez?
– Nem, mi egyáltalán nem gondolkozunk ezen, mert ma nem lehet nem digitálisan fényképezni. Ma már képtelenség lenne a régi technikákhoz, a filmnegatívhoz visszatérni. Nyilvánvaló, hogy a digitális technika megváltoztatta a fényképezést. Sokan azt mondják – nem feltétlenül értek velük egyet –, hogy könnyebbé tette a munkát; igen, bizonyos szempontból könnyebb lett a munka, de szerintem inkább nehezebb. A fejlett technikának köszönhetően olyan sokan lesznek képesek jó képeket létrehozni, hogy az igazán kimagasló színvonalat csak a legkiválóbbak tudják majd hozni. Mondok egy példát: régebben, mondjuk húsz évvel ezelőtt, a 100 méteres síkfutás célszalagjának elszakítása jelentette a sportfotózás magasiskoláját. Ma ez alapkövetelmény, ötven riporter közül negyvenkilenc megoldja, ha valaki nem képes rá, sehol nincsen. De az, aki megengedi magának a kockázatot, és másfajta szögből, másféle megoldással fog exponálni a kellő pillanatban, mint a többiek, lesz az igazán kiváló, az ötven riporter közül talán csak egy-két ember. Most sokkal nehezebb kiváló fotóssá válni, mint néhány évtizeddel ezelőtt, mert túl sokan képesek a jó színvonalra.
A digitális fotóra visszatérve, hogyan mondhatná egy hírügynökség a megrendelőknek azt, hogy a szöveges hírt most küldjük, de a képekre még várni kell, amíg előhívjuk, lenagyítjuk, megszárítjuk, bocs. Amellett a digitális kép minősége semmivel nem rosszabb, egy új Nikonnal, új Canonnal olyan helyzeteket is meg tudunk oldani, amikről korábban nem is álmodtunk. Egyetlen egy komoly hírfotós nem akar visszamenni a filmes géphez. Már nem lehet visszalépni.
– Nálatok mikor történt az átállás?
– 1998-ban, a franciaországi futball világbajnokság volt az első olyan sportesemény, amikor kizárólag digitális kamerákat és wireless technológiát használtunk. Erről a technológiai főnökünk győzte meg a sportfotó-szerkesztőt, bár az ilyen szintű változtatások nem egyetlen emberen, hanem egy csoportnak a döntésein múlnak, még akkor is, ha végül egy embernek kell a végső szót kimondania. Hihetetlenül gyorsak voltunk, és rettenetesen megvertük a konkurenciát, beleértve az AFP-t, akik otthon, a saját országukban dolgoztak, rossz néven is vették tőlünk. Onnantól kezdve nem lehetett hagyományos kamerával dolgozni.
– Mitől jó egy riporter? Mikre figyelsz, ha valaki bekopogtat hozzád?
– Ahogy korábban is mondtam, egyetlen szerkesztő sem engedheti meg magának azt, hogy elszalassza egy tehetség fölfedezését. Amit én keresek bennük, az a szem, a másokétól eltérő látásmód, hiszen a kiválót az különbözteti meg az átlagostól, hogy ugyanabban az időpontban és helyen, ugyanabban a helyzetben olyat lát meg, amit a másik nem. Ma sokkal nehezebb megkülönböztetni valakit a tömegben, nehezebb kiemelkedni a jó, de átlagos fényképészek közül. Ezért mondom, hogy a szem az, ami igazán számít, hogy meglátod-e, megérzed-e a formákat, a színeket, hogy képes vagy-e másként látni a világot – ezt keresem a fotósokban. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy minden fiatal számára a 22-es csapdáját jelenti, hogy nehéz kiemelkednie, megmutatnia az egyéni látásmódját addig, amíg nem kerül helyzetbe, ahhoz viszont, hogy sajtófotósként lehetőséget kapjon, valamit mutatnia kell. Ezért nem is azt várom a jelentkezőktől, hogy valami jelentős eseményen készült kimagasló képekkel keressen meg, hanem hogy olyanokat mutasson, amikről kiderül, hogyan lát. Szintén fontos szempont a kitartás és a csapatszellem, mert a hírfotósnak bele kell illeszkednie a bandába. Néha nem árt egy-egy nehezebb ember, némelyik emberünk nem a legideálisabb személyiség, de meg kell nekik bocsátani, annyira jól fényképeznek. A szürke eminenciások sem igen jutnak előre riporterként, szükség van az egyéniségekre, és főleg olyanokra, akik szívesen dolgoznak együtt.
– Tudnál mit kezdeni egy fotóművésszel?
– Természetesen. Mi nagyon sokféle emberrel dolgozunk. A hírügynökségi fényképezés sokat változott, tíz évvel ezelőtt nagyon célratörő, egyenes, behatárolt módon oldotta meg a feladatot. Ma az újságok valami újat, egyéniségeket akarnak mutatni, a napilapokban és a magazinokban egyre több a közös vonás, mindkettő magazin stílusú képeket szeretne közölni. Régen az eladott képek kilencven százalékát napilapok vásárolták meg, ez réges-régen megváltozott, egyre több magazin és hirdetési ügynökség tartozik a vevőink közé, és ez szintén másfajta fényképezést igényel. Mi megéreztük ezt, és az utóbbi három-négy évben tudatosan sulykoltam, hogy az a fotografálás a jó, ami különbözik az átlagostól. A korlátok, a határok helyett engedjük, hogy a riportereink frissebbek, érzékenyebbek, színesebbek legyenek, szabadabban szárnyaljanak, sőt bátorítjuk őket erre. Továbbra is szállítjuk a mindennapi betevőt hozó átlag hírképeket, de ezen túl komoly stábot építettünk ki azokból az emberekből, akik másként fotografálnak, akiknek egyedi, meghatározó a stílusuk. Ők, ha akarod, művész típusok, akiknek a képei galériák helyett újságokban láthatók.
– Van-e penzum, elvárás a riporterrel szemben?
– Nincsen norma, egy jó fotós úgyis tudja, hogy mikor és mennyit dolgozzon. Azzal, hogy elkezdenénk kergetni őket, semmit nem érnénk el, csak rosszabbul érezné magát miatta. Ha valaki nem érzi magát rosszabbul, ha kevesebbet dolgozik, nincs helye köztünk. Pici közösségről van szó, ahol a hír rettentő gyorsan terjed. Mindenkinek megvan a helye a struktúrában, ezért senki nem engedi meg magának azt, hogy lejjebb engedje az ázsióját. Nyilvánvalóan vannak tehetséges és még tehetségesebb emberek, de ellene lennék egy A csapat, B csapat, C csapat meghatározásnak, igyekszünk mindenkinek annyi lehetőséget adni, amennyit tudunk. Persze vannak specialisták, akik a sport-, a háborús vagy a zsánerfotó területén jobbak, mindenkinek van valami erőssége, de lényegében mindenféle feladatot meg kell oldaniuk.
– Ezek a specialitások már az odakerülésükkor adottak, vagy te is változtathatsz rajtuk?
– Nagyon sok mindent lehet megváltoztatni, kialakítani. Finbarr O’Reilly, aki Afrikában, Dakarban él, és rettentően tehetséges, nem tudott sportot fényképezni. Elvittük Berlinbe, ahol egy hónapon keresztül semmi mást nem csinált, mint európai rutinmunkákat, sajtótájékoztatók, protokoll, futballmeccsek, hogy megismerje és megbecsülje a sajtófotózásnak ezt az oldalát is.
– A Reuter fényképez protokollt?
– Nem, igyekszünk elkerülni a protokollt, amennyire lehet. Az persze elkerülhetetlen, hogy az államfői találkozókat fényképezzük, hogy a kézfogás meglegyen, de ilyenkor is arra bátorítjuk az embereinket, hogy másként, más szögből exponáljanak. Többször is előfordult, hogy ugyanarra az eseményre két riportert küldtem, az egyiknek meg kellett oldania, amit kellett, a másik szabad kezet kapott, nem baj, ha egyetlen felvétel sem lesz jó, de próbáljon meg szabadabban mozogni. Ez az esetek ötven százalékában bejött, és az ötven százalék tíz százalékában jó képeket eredményezett. Ha ez a tíz százalék kinevel valakiben egy újfajta látásmódot, új stílust, már megérte.
– Ki szerkeszti a riporterektől befutó képeket?
– Mivel mi világügynökség vagyunk, naponta ezerötszáz képet küldünk ki (persze nem mindet kapja meg minden ügyfelünk, például nem küldünk krikettet Japánba, és nem küldünk szumót Indiába), nem tehetjük meg, hogy egyetlen irányba nézzünk, nekünk mindenre figyelnünk kell. Nagyon sok újság a mennyiséget értéknek veszi, egyenleget vonnak a darabszám és az érték között. Más országokban, és szerencsére Magyarország is ilyen, a lapok inkább kevesebb, de minőségi fényképet kérnek. E kétféle igény között elég nehéz megtalálni az egyensúlyt, szeretném hinni, hogy sok és jó minőségű fotót tudunk küldeni. Szingapúrban van a központi szerkesztőségünk, ötvennégy ember dolgozik ott, közülük harminckettő az, aki a beérkező képeket Photoshopban megnézi, és műholdon keresztül kiküldi az újságoknak. A műszakot egy felelős szerkesztő vezeti, ő felel azért, hogy a legjobb képek menjenek ki, megfelelő legyen a sorrend, mert nincs annál rosszabb, ha a gyengébb kép megy ki először, és a legjobb csak tizedikként, sokadikként, pedig ez elő szokott fordulni. A fotóson is sok múlik, nem mindegy, hogy milyen sorrendben küldi be a képeket, hiszen a szerkesztő nem várhatja meg, amíg az összes befut, neki folyamatosan dolgoznia kell, a gyorsaság nagyon sokat számít, anélkül minden borul. Ennek elkerülésére, és tudva azt, hogy a fényképészek zöme rossz szerkesztő, kidolgoztunk egy szerkesztési szisztémát, aminek a lényege, hogy a legjobb szerkesztőinket akárhol tudjuk használni. Például, ha van egy futballmeccs Angliában, és a németországi irodánkban van egy nagyon jó szerkesztőnk, ő minden felvételt azonnal lát, szinte élőben szerkesztheti az angliai meccs képeit, azokat rögtön olyan sorrendbe tudja szerkeszteni, ahogyan ő szeretné, a chicagói meg a szingapúri alszerkesztők ugyanabban a percben elvégzik a szükséges munkákat a Photoshopban, Miamiban megírják a szöveget, és amikor mindennel készen vannak, Szingapúrból föllövik a műholdra. Ennek az az előnye, hogy bizonyos munkákat kiveszünk a fotósok kezéből, és azokat annak a területnek a legjobbjai végzik el. Néha a mi riportereink is meg szoktak sértődni amiatt, hogy elvesszük tőlük a szerkesztés lehetőségét. Ezen úgy próbálunk segíteni, hogy kisebb csapatokat alakítunk ki, ezek két-három fényképészből és egy szerkesztőből állnak, olyan emberekből, akik régóta együtt dolgoznak, és megbíznak egymásban. Ezek a csoportok nem kizárólag egy-egy országon belül jöhetnek létre, nemzetek közöttiek is lehetnek. Öt-hat éve ez a szisztéma még nem működhetett volna, most már megvan hozzá a technológiánk, amivel egyedül a Reuter rendelkezik, a többiek mostanában próbálják utánozni. Nagyon jó technikai főnökünk van, remek ötletek pattannak ki a fejéből, nekem az az érzésem, hogy néhány lépéssel mindig sikerül mások előtt járnunk. Ez a technológia nem csupán gyorsabbá és jobbá tesz bennünket, hanem a fotósok közötti atmoszférát is javítja, és új irányt ad a közös munkának. A következő lépés azt lehet majd, ha a kamera ki tudja kerülni a komputert, ezzel már a Nikon és a Canon is próbálkozik. Mi Canonnal dolgozunk, pillanatnyilag az új EOS–1D Mark III-mal, a tervünk az, hogy az olimpiára minden riporterünk ezt vihesse magával. A korábbi gépeket, a Mark II-ket, amik még mindig csúcsminőségűek, továbbadjuk a szabadúszó hálózatunknak, mert a célunk az, hogy a technikai minőség olyan magas legyen, amennyire csak lehetséges.
– Mi miatt mondanál egy-egy időszakot sikeresnek vagy sikertelennek?
– A siker vagy a sikertelenség mérhető adatoktól függ, egy képnek vagy egy anyagnak a sorsából sok minden leolvasható. Mindig ellenőrizzük, hogy az újságok hány százalékban használták föl a tőlünk kapott képeket, és hány százalékban a vetélytársaktól kapottakat. Elsősorban a főnökök szeretik tudni a számokban, százalékokban kifejezhető adatokat. Szerintem az igazi mérce mindenkiben belül van. Amikor a fényképész vagy a szerkesztő visszatekint az általa elvégzett munkára, tudja, hogy az rendben van-e, hogy jól dolgozott-e. Én is inkább a belső érzéseimre hallgatok. Senkinek nem okozok nehézséget, nem állítom be kudarcnak, és nem vonom felelősségre, ha nem az ő képe, anyaga kerül be egy napilapba. Gyakran mondom azt, hogy a riporterek biztonsága a legfontosabb, és inkább visszaveszek a tempóból, nem hajszolom őket előre, még akkor sem, ha azzal rövid távon veszítünk. Előfordul, hogy a fotósaink elmennek tőlünk, néha maguktól, néha mi tanácsoljuk el őket; de ha ez utóbbi történik, soha nem egy-két vagy akár négy-öt sikertelen munka miatt történik, hanem a hozzáállása miatt, amikor hosszabb időn át úgy látjuk, hogy már nem érdekli őt a munkája.
– Nálatok fordult elő az, hogy egy libanoni riporter utólag több rakétalalálatot retusált a képre, mint amennyi valójában becsapódott…
– Igen, ez az én fotóigazgatóságom idején történt. Rettenetes stresszt okozott. Rám nézve nem volt blama, mert a szakmabeliek közül bárkivel előfordulhatott volna, sajnos nálam fordult elő. A főnökünk úgy jellemezte az esetet, hogy storm in a teacup, „vihar egy pohár vízben”, igazából nem is volt több, de természetesen engem is kellemetlenül érintett, és a Reuter presztízsének sem tett jót. Egyetlen manipulált képről volt szó, de a bloggerek lecsaptak rá, és onnantól nem volt megállás. A hamisítást is egy amerikai blog site fedezte föl, nem volt nehéz, annyira nyilvánvaló és durva volt a képbe való beavatkozás. Ma már sokkal szigorúbb a rendszerünk, nem fordulhatna elő, hogy egy manipulált kép ennyire sok szerkesztő figyelmét elkerülje, de akkor átcsúszott a rendszeren, amiért rendesen meg is fizettünk. Ugyanakkor a hasznunkra is vált, új ellenőrzési rendszert fejlesztettünk ki, megerősítettük az addig sem laza etikai kódexünket, pillanatnyilag a mi szisztémánk a legjobb a világon. Egyébként is jól reagáltunk, nagyon gyorsan léptünk, a fotóstól azonnal megváltunk, hiszen azt minden fotósunknak kötelessége tudnia, hogy a képmanipulálás milyen következménnyel jár. Egy héten belül egy nagyon komoly megbeszélést tartottunk a vezető fényképészeknek, akik a beosztottaikért felelnek, nagyon hamar életbe léptettük az új szabályzatot, és végül megerősödve jöttünk ki az ügyből.
A Reuter komolyan veszi a pártatlanságot és a függetlenséget, ez a két dolog a működésünk alapja, és soha nem avatkozik be bel- vagy külpolitikai kérdésekbe. Ezt rendkívül komolyan gondoljuk. Nem engedhetjük meg, hogy ne így legyen, hiszen óriási világcég vagyunk, nem csupán londoni, hanem New York-i, torontói, szingapúri központokkal, és körülbelül százötven irodát tartunk fenn a világban.
– Voltak-e sikertelen munkáid?
– Hogyne lettek volna, ez mindenkivel előfordul. Két alkalommal is fényképeztem úgy, hogy elfelejtettem a filmet befűzni, gyanús volt, hogy már a negyvenvalahányadik kockát mutatja a számláló. Nem hiszem, hogy van olyan fotós, aki soha nem követ el hibát, a mi embereinkkel is előfordulnak hasonló bakik. Fontos, hogy ilyenkor nem szúrjuk le őket – aranyszabálynak tartom, hogy a jó hírt írásban közöljük, a rossz hírt vagy a kritikát szóban, négyszemközt –, az ilyen szintű fényképész amúgy sem miattunk érzi magát rosszul, hanem maga miatt. Jó, persze azt szeretnénk, hogy minél ritkábban bakizzanak. Ha egy fotóriporter tizedszerre is kamera nélkül indul el dolgozni, könnyen elterjedhet róla, hogy nem elég megbízható.
– Sejtesz-e valamit a jövő sajtófotójáról?
– A televíziónak egyre nagyobb a szerepe, a hírfotózásnak keményen meg kell vele küzdenie. Az internet sebességének növekedésével több ügynökség is mozgóképet kezd használni a fénykép helyett. A jövő nagy kérdése az, hogy a fotó hogyan, milyen irányba képes fejlődni. Úgy néz ki, hogy a hírközlés továbbra is fontos, de az már nem számít, hogy az milyen formában történjen. Szerintem a hírközlésnek az interneten közvetített multimédia a legjobb formája, ami a szöveg, a kép, a grafika, a mozgókép, a zene egy csokorba fogásából születik. Ez lehet egyszerű slide show, diavetítés, vagy ugyanez zenével, zörejjel, kommentárral kísérve. A videó, a fotó és a hang együttese eggyel magasabb szintet jelentene. A Reuternél keményen dolgozunk a megoldáson, már kezd körvonalazódni az ideálisnak látszó forma. Amerikában és Európában egyre kevesebb napilapot adnak el, érdekes módon Japánban egyre többet. Nem hiszem, hogy a papírra nyomott újság teljesen meg fog szűnni, de nyugaton egyre többen az interneten szerzik az információt. Ez a hírfotózásban is változásokat hoz, nem napi egy címfotó kell, hanem sok, nem egyetlen kép tudósít valamiről, hanem egy képsorozat, vagy még inkább mozgókép. Néhány fotósunk állókép helyett már videókat készít, kíváncsian várjuk, hogy mi lesz belőle.