TÁRSASÁGI ROVAT 1.

A fotográfusok zöme szenvedélyes dokumentáló, de sajnos nem vérbeli öndokumentáló. Vagyis bármilyen hihetetlen, ha sok fényképész összejön valahol, bizony előfordul, hogy az eseményről mégsem készül fénykép. A résztvevők sokszor csak későn kapnak észbe: milyen kár, hogy nem hagytak magukról képi emléket az utókorra. Így aztán éppen a szakma eleven hétköznapjai halványulnak el, s esnek ki a közemlékezetből pár tíz év alatt, viták, előadások, kirándulások, bulik megismételhetetlen pillanatai. Egy hivatalból dokumentáló szakma, a fényképészé, bizony jócskán adós a saját sorsának képi emlékeivel.

Ezért aztán nem lehet eléggé megbecsülni azt, ami van. Azokat a képeket, amelyek mégis elkészültek, meg is maradtak, sőt nagyjából tudjuk is róluk, hol, kik és miért vannak rajtuk.

Schwanner Endre fél évszázada forgolódik a magyar fotográfia sűrűjében, s mint vérbeli fényképész, nem felejtette a kamerát a táskában akkor sem, ha vernisszázsokon járt, ha kirándulásokon, továbbképzéseken vett rész, sőt még akkor sem, amikor a kollégáit vendégelte meg egy-egy jó vacsorára. Így aztán, ami annak idején legföljebb privát emlékképnek készült, ma már a kollektív emlékezet fontos részévé vált. Olyan történéseket láthatunk a képein, amilyenekre ma már nincsen példa, s tán el sem hinnénk, hogy volt ilyen, ha a fotó nem tanúskodna róla. Ezeken a képeken számos olyan arcot fürkészhetünk, amelyik mára jócskán megváltozott. Virgonc ifjakként tűnnek fel ma már ősz hajú tekintélyek. S bizony a kérlelhetetlen idő múlásával egyre számosabbak azok, akiknek ma már csak az emléke s emlékképe él, és az is tán csak egyre szűkülő körben.

Az emlékeket elősorjázni nem olyan egyszerű: milyen rendszerben, milyen elvek szerint kerüljenek egymás mellé vagy egymás után a régi fotók? A szerző némi töprengés után úgy döntött, hogy egykor is egymáshoz kapcsolódó történéseket együtt mutat meg. Így talán érthetőbben rajzolódhat ki a korszak miliője, s könnyebben kísérhető végig egy-egy szakmai közösség hétköznapi élete.

Az emlékezés első fejezete a Népművelési Intézethez köthető, ahhoz az intézményhez, amelyik nélkül a magyar fotó közelmúltja nem érthető. A hatvanas évek elején, amikor a kultúrára még nem mondták, hogy áru, ez a nagy tekintélyű és komoly költségvetésű intézmény volt hivatott szolgálni, úgymond, a nép művelésének ügyét. Magyarán, felügyelte és szervezte a művelődéskutatást, irányította és segítette az óriási számú műkedvelő szervezetet, több más feladata mellett. Az 1960-as években a fotóamatőrség a legkedveltebb passziók közé tartozott, s ezt a passziót – lehetőség szerint – közösségekben űzték az igazán elszántak. A fotóköröknek és kluboknak amúgy is évtizedes hagyománya volt Magyarországon, s ezekben a közösségekben a tapasztalatlan kezdő technikai, esztétikai eligazítást kaphatott, s kézzel fogható szakmai, anyagi segítséget is.

A magát szocialistának mondó állam elvei szerint pedig: szép dolog az öntevékeny közösségi élet, s ugyancsak támogatandó az amatőr művészi tevékenység is. Így aztán az amatőr fotósok mozgalmát a szó szoros értelmében is támogatták, például azzal, hogy a Népművelési Intézet szervezésében a fotókörök vezetőinek szakmai továbbképzéseket tartottak, szakanyagokat bocsátottak a rendelkezésükre, pályázatokat hirdettek, tárlatokat szerveztek stb. A támogatásnak, persze, az is lényeges eleme volt, hogy – papíron legalábbis – a szocialistának mondott kultúrát kívánták az „amatőr elvtársaknak” közvetíteni. S persze, a szervezett amatőrmozgalom keretében sokkal könnyebben szemmel tartható, befolyásolható, irányítható volt a kísérletező állampolgár, mint egyébként. Ám a Kádár-korszak roppant ellentmondásos természete itt is tökéletesen megmutatkozott: gyakran azok sem vették komolyan a politikai elveiket, akik pedig ezért kapták a fizetésüket, s a hivatalosan „kommunikált” célokhoz képest a napi praxis gyakran jóval elevenebb maradt.

Mindenesetre a Népművelési Intézet fotós programjainak zöme tényleg művelte és segítette a résztvevőket, ahogyan a korabeli fotóklubokban folyó munka is. Akkoriban a szakma struktúrája bizonyos szempontból jóval átláthatóbb s tán normálisabb volt, mint ma. A csúcs a Magyar Fotóművészek Szövetsége, tekintélyét s tagjainak kvalitásait aligha kérdőjelezték meg. A klubok, körök a Szövetségbe bekerülés előszobái lehettek az igazán igyekvők és tehetségesek számára. S bizony nem egy ma már tekintélyes fotóművész pályája az amatőrmozgalomból indult, ahogy a képek is tanúsítják. A Magyar Fotóművészek Szövetségének vezetősége és tagsága maga is segítőleg irányította az amatőröket, volt hozzá ugyanis „pénz és paripa”. A Népművelési Intézet pedig a köz művelésének céljaira a legjobbakat, sőt gyakran az amúgy politikai okokból némileg mellőzötteket hívhatta meg előadóként, tanácsadóként a rendezvényeihez. Komoly művészettörténészek, tudósok, közéleti emberek vállalták a szereplést az amatőr fotósok előtt is – ez akkoriban jócskán növelte a presztízst, hiszen ismeretterjesztésben közreműködni minden szempontból jó pontnak számított. S az az igazság, sokan maguktól is szívesen elvállalták a felkérést, meg az a kis pénz sem jött rosszul, amit kapni lehetett érte.

Az érdeklődés pedig elementáris volt. Igazi művelődési lázban égett a társadalom jó része. A korszak egzisztenciális körülményei, a közvélekedés, az értékrend s nem utolsó sorban a szabad idő mennyisége és szerkezete gyökeresen eltért a maitól. Fotóklubba járni, nyaranként alkotótáborokba menni, előadásokat hallgatni, hajnalig vitázva világot megváltani, hogy úgy mondjam, trendi dolognak számított. S ahogy a fotók is bizonyítják, mindennaposnak.

Szarka Klára

„A nálunk jelenleg működő fotóklubok legfontosabb célkitűzése, hogy a szocialista realizmus szellemében magas eszmei színvonalú fényképi műalkotások keletkezésének kedvező feltételeket teremtsenek.”

Így határozta meg az 1963-ban megjelent Fotolexikon a részben területi alapon létrehozott és a tanácsok felügyelete alá tartozó, részben pedig a szakszervezetek, vagy más társadalmi szervek által felügyelt fotóklubok célját és működésük alapelvét.

Nem célja a szerzőnek az idézett követelmény megvalósulásának taglalása. Célja viszont a magyar fotográfiai élet hatvanas és hetvenes évekbeli mindennapjainak bemutatása, ahogyan egy résztvevő kamerája látta.

Schwanner Endre

JEGYZETEK:

Első két „Központi továbbképző tanfolyam”-át 1959-ben és 1960-ban Budapesten rendezte a Népművelési Intézet. Az előadók névsora: Bánszky Pál, Bence Pál, Hevesi Iván, Járai Rudolf, dr. Király Zoltán, Maróti Gyula, Nemes Károly, Sándor Zsuzsa, Szegedi Emil, Tarczai Béla, Vadas Ernő, Vámos László.

A második rendezvényen már több, mint ötven hallgató vett részt, és a Kecskeméten 1985-ben tartott utolsó tanfolyamig ötvenöt fő volt az átlagos létszám. A legnagyobb létszám Pécsett volt 1966-ban, amikor két csoportban összesen százan voltunk kíváncsiak a tizenhat előadó húsz előadására.

Az Aesculap Fotóklub az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének égisze alatt működött. A korábbi fotókör 1959-ben alakult át fotóklubbá. A tagság nagy része természetesen az egészségügyben dolgozott, de más ágazatok dolgozói is a tagjai voltak.

1962-ben nemzetközi kiállítást rendezett az Aesculap Fotóklub a Váci utca 27. alatti ismert kiállítóteremben. (Később menza, illetve szovjet könyv- és hanglemezbolt lett.)

Gyulán 1964-ben és 1969-ben is rendezett tanfolyamot a Népművelési Intézet.

A következő tíz felvétel az emlékezetes szombathelyi táborban készült 1965-ben.

1975-ben a Budapesti Fotóklubban tartották a fotóklubok az évi összejövetelét, az Amatőrök Hetét.