SZÉCHENYI SZEME

Roland Barthes Világoskamra című könyvét egy fényképpel való találkozásának élményével kezdi, ami elmélyítette a fotográfia iránti érdeklődését. Napóleon fiatalabbik öccsének 1852-ben készült portréja láttán fogalmazta meg az azóta sokszor említett mondatot: „Ezek a szemek, amelyeket most látok, még látták a császárt.” E különös hatású médium valószínűleg sokakból váltott ki hasonló érzéseket. Belenézni Kossuth vagy Bartók szemébe, felfedezni egy fényképen a pesti klasszicista Duna-part Hentzi által szétlőtt gyöngyszemének, a Redutnak romos maradványait: semmihez nem hasonlítható, különös szembesülés lehet a lélegző múlttal, a történelem valódiságával, még akkor is, ha mára már hétköznapi életünk részévé vált a nemzeti vagy az egyetemes történelem nagyjainak arcmásait látni könyvekben, reklámokban, pólókon…

A reformkor és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc jelesei közül is többeknek a vonásait ismerhetjük a fotográfiának köszönhetően. Deák Ferenc, Eötvös József, Kossuth Lajos, Görgey Artúr arcmását jó minőségű fényképek őrizték meg számunkra, s egy ütött-kopott dagerrotípián Petőfivel is találkozhatunk. De belenézhetünk-e a legnagyobb magyar, Széchenyi István szemébe?

Széchenyi 1860 áprilisában halt meg, a technikai lehetőségek tehát adottak voltak, akár nagy mennyiségben készülő, kereskedelmi forgalomba kerülő vizitkártya portréval is rendelkezhetnénk róla. Eddig azonban sehol nem jelent meg Széchenyi-fénykép, s az ikonográfiák sem tartalmaznak egyet sem. Érthető izgalommal olvastam hát a Fotóművészet 2007. évi 3. számát, amelyben Farkas Zsuzsa A műtárgyfényképezés kezdetei Magyarországon 1840–1885 című cikkében felvillantja annak a lehetőségét, hogy egy, az Akadémia kézirattárából előkerült, eddig ismeretlen vizitkártyán Széchenyi Istvánt láthatjuk fényképi valójában: „A kutatások során előkerült a bécsi Josef Bermann fényképe – írja a szerző –, melyen Hans Gasser szobrász Széchenyi István portréját mintázza a grófné jelenlétében Döblingben. Erről a fényképről festette meg teljes hűséggel zsánerképét Kiss József magyar festőművész, aki nem járt Döblingben. Korábban is feltételezhető volt, hogy a festménynek volt valamilyen konkrét előképe, mert túlságosan részletező.” (116. o.) A vizitkártya készítőjéről nincs adat a képen, csak Josef Bermann bécsi műkereskedő bélyegzője található a hátlapon.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a kérdésnek a fontosságát, vajon valóban valódi fotográfiával állunk-e szemben. Amennyiben igen, ez az eddig ismert egyetlen fénykép és így a leghitelesebb ábrázolás Széchenyi Istvánról, s az a tény, hogy esetleg fényképezőgép elé ült, nagy jelentőséggel bírna pszichológiai portréja megrajzolásában.

A fénykép kapcsán felmerülő legelső kérdés ugyanis az, beleillik-e a döblingi Széchenyi eddig ismert jellemrajzába a fényképezkedés? A másik, ezzel szorosan összefüggő probléma: elképzelhető-e, hogy a fénykép készítésének sem Széchenyi írásaiban, sem az új médium iránt nagy érdeklődést tanúsító sajtóban nincs nyoma? Az előbbi tényt magyarázhatná, hogy míg a mintázás 1858 augusztusában kezdődött, az 1848 szeptemberében megszakadt naplóbejegyzések 1859 októberétől folytatódnak, az 1853-tól írt részek elvesztek. A naplóban kétszer találhatunk utalást a szobrász Gasserlátogatására, 1859. november 29-én és 1860. március 8-án, amikor az utolsó simításokat végezte a szobron. Érthetetlenné teszi azonban az említés hiányát az, hogy a 48-as összeomlásból felépülő grófra, ahogy ifj. Vayer Lajos alapvető Széchenyi-ikonográfiájában megállapítja, „elemi erővel tört a művészi megörökítés iránt érzett régi ellenkezése.” Az arcmása megörökítésével kapcsolatos, 1848 előtti véleményét jól példázza a róla portrét készíttetni kívánó Bihar megyének 1836-ban adott válasza: „Talán czélirányosabb volna, valamelly más érdemes hazafinak választani személyét, ki magasabb polcon áll, mint én, s nem engem, kiben egyenesen megvallva, csak az a kis lélek ér tán csak valamit, melyet festeni nem lehet, de kinek sárgás, ráncteli képe és soványka, törődött teste képnek sehogy sem való.” Márpedig a fénykép nem egyszerűen megörökítést, hanem könnyen és nagy példányszámban sokszorosítható, minden addigi képrögzítő eljárásnál realisztikusabb képet jelent.

Vahot Imre 1858 végén a Napkelet című folyóirata számára kért képet Széchenyitől. Titkárának, Tasner Antalnak adott utasítása világosan kifejezi arcmásának megörökítésével és terjesztésével kapcsolatos véleményét. A gróf arra kérte Tasnert, válaszolja azt, hogy az Akadémia, a neje és mások is folyvást kínozzák, hogy festesse le magát, de olyan még nem született, akinek a kedvéért „papírra lecsípetné magát.” Vahot vegye elő egy régi képét, „pingáltassa szakállamat fehérre, képemet sárgára, multiplikáltassa ráncaimat” s írja alá, most így néz ki. A rosszul sikerült kép valóban a gróf tanácsát követve készült Franz Eybl 1842-es kőrajza nyomán. A rajz alatt ez szerepel: Emlékezetből rajzolta Vahot Imre.

Széchenyi nehezen engedett felesége kérésének is, hogy Gasser szobrot készíthessen róla. Az első ülésről így számolt be kezelőorvosa, Rudolf Gussmann: „A gróf tiltakozott, minek többszörösíttessék egy oly lény, ki a maga csupa egyedüliségében is ráunt magára. A gróf nem ült, hanem a szobában mindig fel s alá járt, a grófné ült a félárnyékban, figyelve, hogy mi lesz. A gróf nyugtalan, a művész nyugtalan, csak a grófné akart mindenkit szelíd szavakkal csillapítani. Mintha azt mondaná a gróf: „Érdemes-e fáradságra az én fájdalomban feloszló létemet agyag és márványban halhatatlanítani?” Ezek után erősen kétséges, hogy hozzájárult volna ahhoz, hogy fénykép készüljön róla.

Nem szólnak a fényképezésről a folyóiratok sem, jóllehet rendszeresen tudósítottak, ha valamely híresség lefényképeztette magát, vagy bárminemű kép készült a nemzet nagyjairól. 1858-ban a Vasárnapi Ujság arról adott hírt, hogy „Vörösmarty arcképe az eredeti photograph után rajzolva, a legnagyobb alakú művészi kőrajzban most készül s rövid időn a közönség kezébe jut.” Deák, a haza bölcse 1861-ben ült Simonyi Antal fényképezőgépe elé, amiről több lap beszámolt, minthogy 1842 óta „nem hagyta magát arcképeztetni.” A Vasárnapi Ujság még 1865-ben sem mulasztotta el felhívni az olvasók figyelmét arra, hogy egy Széchenyinél sokkal kevésbé jelentékeny személyiség lefotografáltatta magát: „Az akadémiai album számára Batthyány Fülöp herceg is elküldte fényképét Schrecker fényképészhez. A herceg mostanáig nem volt lefényképezve.” Elképzelhető-e, hogy a sajtó szó nélkül hagyta volna, ha Széchenyi István arcát sikerült volna a fényérzékeny lemezen megörökíteni? Nem valószínű.

Fogjuk vallatóra magát a vizitkártyát, vegyük szemügyre részleteit! Valóban fényképpel van-e dolgunk? Kétségtelennek tűnik, hogy a kép bizonyos részei – elsősorban a szélei – valóban fényképből származnak, ahogyan azt Farkas Zsuzsa is megállapítja. Ilyen a bal sarokban látható ablak és függöny, a mögötte sötétlő, szélfútta faág, esetleg a szintén baloldalon álló fotel, valamint a jobboldali asztalt borító drapéria és az előtte fekvő szőnyeg. A kép hátterét – ha egyáltalán az is fotográfia – szembeötlően, alaposan átfestették. A vizitkártya ugyanis megdöbbentő hasonlóságot mutat a Széchenyi utolsó találkozása Jósika Samuval Döblingben című litográfiával, amelyet a Képes Újság 1860 decemberében küldött szét előfizetőinek. Különösen a kandalló és környezete, valamint a gróf alakja s a fotel, melyre bal könyökével támaszkodik A kompozíció is erősen emlékeztet a litográfiára. A vizitkártyán Jósika figuráját a szobrász és a feleség, Crescence alakja ellensúlyozza. Úgy tűnik, a kép készítője Széchenyi alakját és a mellette álló fotelt némi átalakításokkal a fenti metszetből vette. A Farkas Zsuzsa által közölt vizitkártyán a fej körül egyértelműen látszik a körülvágás nyoma, ami annak a jele, hogy az alakot később illesztették a háttérbe. Erre utaló jelet a szobrász nadrágjánál is megfigyelhetünk. A vizitkártyán nem látjuk Széchenyi kézfogásra előrenyújtott jobbját, sem a baloldalit és fotelt. Azt, hogy ez a berendezési tárgy valóban fényképről származhat, alátámasztani látszik az is, hogy az ismeretlen szerző litográfiáján nem ez, hanem egy egészen más jellegű karosszék látható a szobrász helyén. A kép készítője Széchenyi alakját a kőrajzhoz képest a vizitkártyán kissé balra tolta, és kényelmes, otthonos pózba helyezte a litográfián a Jósika Sámuel üdvözlésére siető, gesztikuláló grófot. Széchenyi ruháját és a bal kezét könyökből átalakította – itt meg is változik a ruha árnyalata –, kezébe adva a litográfián is látható pipát, és az alakot a fotelnak támasztotta. A nadrág redői és a láb vonala azonban egyértelműen a litográfiát idézik. Minden bizonnyal kicserélte Széchenyi fejét is Josef Kriehuberművészileg színvonalasabb litográfiájára, melyet a neves portretista, Hans Gasser szobra alapján készített, s melyet a mellszobor mellett Széchenyi legjobb öregkori arcmásának tartanak. Az a tény, hogy a litográfián található tárgyak mindegyike, így a fotelhoz támasztott pipa is megtalálható a vizitkártyán és a litográfián egyaránt – kivéve a már említett baloldali fotelt és a Crescence helyén lévő zsámolyt –, két dolgot jelenthet: vagy a kőrajzot használta fel háttérként is a vizitkártya fotográfusa, vagy az előbbi esetében is egy fénykép szolgált a jelenet foglalatául.

Mindkét eset elképzelhető, s találunk rá példát a magyar fotótörténetben is. Az 1860-as években, amikor egyrészt a fotográfia technikai korlátai miatt, másrészt mert bizonyos fontos eseményeken a fotográfusok nem vehettek részt vagy nem férkőzhettek elég közel a történésekhez, gyakran tudósították a közönséget fénykép és grafika kombinációjával előállított képekkel. Ezeket a képeket, melyeket a riportfényképezés őseinek tarthatunk, esményrekonstrukciónak, még inkább eseményreprezentációnak nevezhetjük. Számos ilyen ábrázolás készült az 1867. évi koronázásról. A képek nagy részét egy Pataki József nevű litográfus készítette, többségüket Borsos és Doctor felvételeinek felhasználásával. (Különös egybeesés, hogy Pataki eredeti neve Josef Bärmann, akárcsak a tárgyalt vizitkártya hátlapján szereplő műkereskedőé.) Egyik kollázsán Székely Bertalan riportrajzába helyezett portréfotókat, egy másikon Borsos és Doctornak a koronázási dombról készült fényképébe illesztett rajzolt lovasokat, fényképes arcmást és a kardvágást néző tömeg egyes részleteit Heller József felvételéből. A litográfusok pedig már javában használták a fotográfiát portrék, városképek és enteriőrök előképéül. Összefoglalva: a vizsgált vizitkártya nagy valószínűséggel grafikai és fényképi elemek felhasználásával készült kollázs reprodukciója.

Amennyiben a képen látható fényképi részletek valóban Széchenyi döblingi lakosztályában készültek, azok csak Ludwig Angerer felvételéből származhatnak, aki a gróf halála után, 1860. április végén végigfényképezte minden szobáját „épp azon berendezéssel, mint azokat az üdvezült még életében használta.” Nincs tudomásunk arról, hogy más fényképész valaha is lefotografálta volna Széchenyi lakosztályát. A felvételek közül, melyek egy tervezett Széchenyi-album számára készültek, négy megtalálható a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményében, s az egyik azt a szobát, Széchenyi fogadótermét örökítette meg, melyben a vizitkártyán látható jelenet játszódott, de a helyiségnek, mely könyvtárul is szolgált, egy másik oldalát mutatja be, így nem használható biztonsággal az azonosításhoz. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a függöny virágos mintája nem mond ellent a vizitkártyán látható elmosódott mintának. Az is az Angerer-féle képek használata melletti feltevést erősíti, hogy az ő képeinek szélei ugyanolyan elmosódottak, mint a vizitkártya két szélén lévő fényképi részletek.

Ugyancsak Ludwig Angerer nevéhez fűződik Gasser szobrának képe, melynek a Történeti Fényképtárban őrzött példányát Széchenyi Ödön ajánlotta „szomorú emlékül” egy ismeretlen barátnak Cenken, 1860. június 17-én.

Mivel a Jósika látogatásának emléket állító metszet az év végén hagyta el a nyomdát, felmerül az a kérdés is, vajon valóban Kiss József festménye készült-e a fénykép után vagy fordítva? Előfordult, hogy képzőművészeti alkotást dolgoztak át fényképi elemek felhasználásával, mint Pataki József fent említett, Székely Bertalan képéből készített kollázsa. Angerer döblingi képei áprilisban készültek, azokat ismerhette a festő, ami elég magyarázat lenne a mintázat környezetének részletező ábrázolására.

További kutatást igényel, s feltehetőleg az „ereklye-ipar” működésének mechanizmusába is érdekes bepillantást engedne annak kiderítése, ki és miért készítette a kis vizitkártyát.

Amilyen könnyű volt Széchenyi reformkori tevékenységét változatosan, lelkesítően megfesteni, kőre rajzolni, annál nehezebb lett volna döblingi éveit eseményképeken megörökíteni. A gróf élénk társas életet folytatott, rengeteg látogatót fogadott, ennek képekbe foglalása azonban meglehetősen egyhangú témának ígérkezett, s Jósika vizitjének képre vitelével már példa is volt rá. (A kétségtelenül eseményszámba menő házkutatások megörökítése nem jöhetett szóba.) A szobor készítése minden szempontból jelentős esemény, így önmagában is indokolt volt, hogy a vizuális emlékezet számára megörökíttessék.

Egy másik eshetőség, ha magával a készülő szoborral s esetleg az annak nyomán készült metszetekkel keresünk összefüggést. Hírességek arcmásainak árusítása jó üzlet volt. A Nefelejts szerint „a nagy férfiú gyászos kimúlta óta” 1860. június elejéig tizennégy kisebb-nagyobb, többé-kevésbé sikerült arcképe jelent meg, legalább 20 ezer példányban. A képeket könyvkereskedőknél lehetett megvásárolni, vagy a kiadóknál megrendelni, és „göngyben” (fára göngyölve) azonnal szállították. Áruk 1-2 forinttól 14-15 forintig terjedt.

A Vasárnapi Ujság így ír erről: „Elhunyt nagy hazánkfia országra szóló népszerűségének egyik bizonyítéka (…) többi között az a számtalan arckép, mellszobor s ezekkel együtt járó többféle kisebb iparüzlet is, melyek száma napról napra szaporodik.” Például Werfer Károly, akinek a Széchenyi és Jósika találkozását bemutató metszetet köszönhetjük, még 1860-ban megjelentette Kriehubernek a Gasser-szobor alapján készült portréját, sőt nem sokkal Széchenyi halála után, április végén az „1859-ben készült remek mellszobor” Ludwig Angerer által felvett képe után is díszes kőnyomatot adott ki. Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedő májusban előfizetési ívet küldött szét Széchenyi arcképére és mellszobrára. Az arckép „a dicsőültet élete utolsó évében tünteti elénk, s Gasser igen hű szobra után jeles művészünk, Barabás által rajzoltatott kőre,” a szobrok pedig „Gasser által készíttettek, még pedig életnagyságban és kisebb alakban. Az életnagyságú mellszobor ára 20, a kisebbé 8 forint. A nevezett könyvkereskedés bronz szobrokra is elfogadja a megrendeléseket, életnagyságúra 300, a kisebbre 60 forintjával s az általa eladandó bronzszobrok akár 5 százalékát az országos Széchenyi emlékre ajánlja fel.”

Mindegyik folyóirat közölt – nem csak előfizetőknek ajándékba küldött mellékletként –valamilyen Széchenyi portrét, s mint a Képes Újság egyik 1859-es szerkesztőségi közleményéből kiderül, nem csupán a műmellékletek, de a folyóiratokban megjelent mindenféle kép gyakran került a szobák falára: „Néhány előfizetőnk megkeresett bennünket a miatt, hogy miután az egyes képeket szeretnék keretbe illeszteni, ne nyomatnánk semmit a képek hátuljára.”

A Széchenyi-emlékek nagy mennyiségben s valamilyen formában a társadalom alsó rétegeihez is eljutottak. Vándorkereskedők filléres kínálatában is megjelentek. A Napkeletben megjelent hír szerint olasz vándorkereskedő tért be a pesti Laudon kávéházba, ötven krajcárét árulva Széchenyi gipszszobrait. Egy bánáti földesúr méltatlannak tartva az összeget a nagy magyarhoz, öt forintot adott érte.

A Széchenyi halála után készült öregkori arcmások legtöbbje Gasser szobrát vette mintául. A szobornak – művészi becsétől eltekintve – legnagyobb érdeme, hogy élő modell után készült, vagyis Széchenyi 1848 utáni egyetlen hiteles portréja. Az idős Széchenyi arcmásának azonban meg kellett küzdenie az ereje teljében lévő, reformkori gróf képével. Olvasói leveleket idézve egy öregkori képpel kapcsolatban ezt olvashatjuk a Vasárnapi Ujságban: „Ó ne menjen e kép a közönség közé! (…) ne lássuk e lelkileg összemarcangolt alakot, e széttépett harmóniát, jegedt typusával.” Az 1848 előtti képekkel kapcsolatban elhangzott leggyakoribb dicséret, hogy „a nagy grófot teremtő tetterejének legszebb idejében fogja fel”; abból a korból származik, „midőn a nagy férfiút életének legszebb szakában működött köztünk.”

Széchenyi 48 előtti portréját megrajzolva a Vasárnapi Ujság felszólította a művészeket: „Ezen alakot örökítse meg nekünk a művészet, s mi annak láttára mindannyiszor fel fogunk lelkesedni, holott a döblingi alak inkább csak fájó részvétet kelti fel keblünkben s csupán azon kevesek előtt bír mélyebb érdekkel, kiknek alkalmuk volt őt utolsó magányában meglátogatni.” A Gasser-szoborról, melynek rajzát közölte, így szólt a lap: „A jelen mellszobor a híres bécsi szobrász, Gasser műve, ki azt 1859-ben természet után készíté. E körülmény tevé mintegy kötelességünkké, a szobrot hű rajzban bemutatni, bár, meg kell vallanunk, nem örömest tesszük ezt s nem tartjuk kívánatosnak, hogy művészeink leginkább e később kori arcképek készítésével s terjesztésével foglalkozzanak. Nem ilyennek látta Magyarország Széchenyit, nem ezt az alakot láttuk mi az ország s megyék gyűlésein, az Akadémia elnöki székében s annyi hazai egyesület üléseiben! S valóban kár a jupiteri alak iránti emlékeinket új, idegenszerű alakkal eltörölni akarni. Azonban mindazok, akiknek alkalmuk volt a nagy grófot élete utolsó éveiben is ismerni, állítják, hogy Gasser szobra hű s hogy Széchenyi kevéssel halála előtt csakugyan ilyen volt, csakugyan ennyire elváltozott! – Azért mutatjuk be mi is e képet olvasónknak, ki előtt az ezen alakban is nagy érdekkel birand, de rajzoló művészeinket szeretnők megkérni: rajzolják nekünk a mi Széchenyinket azon korból, melyben a nemzetet felriasztá álmából s azután vitte előtte a zászlót erős kézzel! S rajzolják azon alakban, melyhez mindnyájunk emlékei kötvék, melyet csodáltunk, tiszteltünk és szerettünk.” Az 1860-as években a passzív ellenállásból a nemzeti követelések egyre erőteljesebb hangoztatásával kilábaló Magyarországnak a nemzeti ébredés korának Széchenyi-képére volt szüksége.

A szobor mintázását ábrázoló vizitkártya annak a bizonyítéka, hogy a büszt valóban az élő modell után készült. Úgy is fogalmazhatunk, hogy kiemelte annak a kortársak által legnagyobbnak tartott érdemét: élethűségét. A kis fénykép hitelesítette, s ezáltal népszerűsíthette a bécsi mester művét, hozzájárulhatott annak eladhatóságához.

A vizitkártya keletkezésének okairól felvázolt feltevés igazolása vagy megcáfolása még alapos kutatást igényel. Az írásom elején feltett kérdésre azonban véleményem szerint nagyobb biztonsággal adható válasz: nem nézhetünk Széchenyi szemébe.

Tomsics Emőke

A teljes képaláírások:

08011700.jpg Jósika Samu és Széchenyi István utolsó találkozása Döblingben – Ismeretlen mester litográfiája, 1860. Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok

08011701.jpg Jósika Samu és Széchenyi István utolsó találkozása Döblingben – Ismeretlen mester litográfiája, 1860. Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok

08011702.jpg Széchenyi István. Josef Kriehuber litográfiája, 1860 – Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok

08011703.jpg Széchenyi István. Hans Gasser mellszobra, 1860 Ludwig Angerer felvétele Széchenyi Ödön dedikációjával Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

08011704.jpg Hans Gasser Széchenyi Istvánt mintázza döblingi szobájában 1860, Vizitkártya-reprodukció, albumin Ismeretlen fényképész felvétele Magyar Tudományos Akadémia Kézirattár

08011705.jpg Szoba Széchenyi István döblingi lakosztályában. A korai Thonet-székekkel berendezett szoba falán Magyarország térképe mellett a Vahot Imre tervei szerint Vízkelety Béla és Franz Kollarz által készített Eger ostromát ábrázoló litográfia és a Napkelet egyik 1860. évi, szintén Vízkelety által rajzolt divatképe látható, 1860. április vége, albumin. Ludwig Angerer felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

08011706.jpg Széchenyi könyvtárként is használt fogadószobája döblingi lakosztályában. Az asztalt ajándékba kapott apróságok borítják, alatta iratokat tartalmazó láda fekszik,1860. április vége, albumin. Ludwig Angerer felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

08011707.jpg Széchenyi egyik döblingi szobájának sarka. Az angol bőrkárpitos fotelen fuvolái, a mellette álló támlásszéken egyik papírból készült „bolondsipkája” látható, melyet a szobákban végzett sétáin viselt a huzat ellen, 1860. április vége, albumin. Ludwig Angerer felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

08011708.jpg Széchenyi döblingi hálószobája. Itt fogadta legközelebbi barátait. Az ágy és az íróasztal között áll a „gondok karosszéke” (Sorgenstuhl), melyben 1860 húsvét reggel holtan találták. A mellette látható asztalkán egyik „bolondsipkája” fekszik. A háttérben nyíló ajtón át a kis kabinetbe látunk, ahol Széchenyi ideje nagy részét töltötte. Abból nyílt a fogadóterem, melyben Gasser a híres mellszobrot mintázta, 1860. április vége, albumin. Ludwig Angerer felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Jegyzetek:

Roland Barthes: Világoskamra, Európa Kiadó, Budapest, 1985. 7. o.

Ifj. Vayer Lajos: Széchenyi képe In: Magyarságtudomány, 1942. 1. szám 94-115. o. (Vayer: Széchenyi képe)

Rózsa György: Széchenyi-ikonográfia. In : Széchenyi és kora, Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület, Budapest, 1991. 269–318. o. (Rózsa: Széchenyi-ikonográfia)

A Széchenyi ábrázolásait feldolgozó alapvető munkák nem tartalmazzák az említett vizitkártya képet, ami annál különösebb, mert a Széchenyi Múzeum tárgyjegyzékében szerepel. (Szily Kálmán–Viszota Gyula: A MTA Széchenyi-Múzeumának tárgyjegyzéke. Budapest, A MTA kiadása, 1905.)

A téma másik feldolgozása a szerzőtől: Nemzeti nagyjainkról készített műalkotások népszerűsítése reprodukción. In: Farkas Zsuzsa–Papp Júlia: A műtárgyfényképezés kezdetei Magyarországon, 1840–1885. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2007. 42–44. o.

Josef Bermann (1810–1886) bécsi mű- és zeneműkereskedő és kiadó. A neves üzletet apja, Jeremiás (1770–1855) alapította. Nevéhez fűződik többek között Jakob Alt Duna-albumának (1850) és az első statisztikai térképeknek a kiadása.

Gasser, Hans (1817–1868) osztrák szobrász. A bécsi művészeti akadémián és Münchenben tanult. Számtalan épületplasztikát készített, így a Carlteater, a Borze és az arzenál díszítését. 1850–51-ben az akadémián tanított. Tanítványai között volt Izsó Miklós és Lotz Károly.

Széchenyi István: Napló, Budapest, Gondolat 1982. 1332. o. és 1351. o.

Vayer: Széchenyi képe

Idézi: Rózsa: Széchenyi-ikonográfia 271. o.

Dr. Komlóssy Ferenc: Széchenyi István gróf élete, Budapest, Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, 1911.

Vayer: Széchenyi képe 111. o. 44. szám

Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok (MNM TKcs) leltári szám: 4151

Idézi: Czakó Elemér: Széchenyi a legnagyobb és leghívebb magyar, Budapest székesfőváros kiadása, 1941.

Tiedge János fényképét Vahot Imre és a fotográfus adta ki. Vasárnapi Ujság, 1858. 32. szám, 382. o.

Iparlap, 1861. 29. szám, 236. o.

Vasárnapi Ujság, 1865. 8. szám, 93. o.

Képes Újság, 1860. 34. szám, 403. o.

Vayer: Széchenyi képe, 112. o. 48/z.

MNM TKcs lelt. szám: 6297

Kriehuber, Josef (1800 v. 1801–1876) osztrák festő és grafikus. A bécsi művészeti akadémián tanult. Arcképeket és tájképeket festett. Az 1820-as években a portrélitográfia felé fordult, és korának szinte minden neves személyiségét, köztük számos magyart kőre rajzolt. Litográfiáinak száma meghaladja a háromezret. Az egyik legnépszerűbb bécsi művészként tartották számon.

MNM TKcs leltári szám: 2143

A koronázási képekkel kapcsolatban lásd: Tomsics Emőke: A valóság és képi mása. A fotográfia az 1867. évi koronázáson. Megjelenés alatt.

Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára (MNM TF) leltári szám: 974/1950

MNM TF leltári szám: 976/1950

Vasárnapi Ujság, 1860. 19. szám, 226. o.

MNM TF leltári szám: 2430/1957 – 2433/1957

MNM TF leltári szám: 1940/45.

Nefelejts, 1860. 10. szám, 119. o.

Az Akadémián lévő festmény után Heckenast által kiadott portré 2 forintba (Nefelejts, 1860. 10. szám, 119.o.), míg a Gasser-féle szoborról készült, Werfernél megjelent „díszes kőnyomat” 14 forintba került. (Vasárnapi Ujság, 1860. 18. szám, 215. o.)

Vasárnapi Ujság, 1860. 21. szám, 241. o.

MNM TKcs leltári szám: 9674

Megjelent: Képes Újság, 1860. 7. szám, 83. o.

Vasárnapi Ujság, 1860. 18. szám, 215. o.

Nefelejts, 1860. 6. szám, 71. o.

Képes Ujság, 1859. 13. szám, 155. o.

Napkelet, 1860. 29. szám, 463. o.

Vasárnapi Ujság, 1860. 23. szám, 278. o.

Vasárnapi Ujság, 1860. 19. szám, 226. o.

Vasárnapi Ujság, 1860. 23. szám, 277. o.

Vasárnapi Ujság, 1860. 21. szám. 241. o.