SCHEIBBS ÜRES KIRAKATTÖRTÉNETEI

A Norvégiában élő Ingrid Book és Karin Hedén táj, építészet és közösség metszéspontjában alkot. Fotóra alapozott munkáikat – a regionális értékek, illetve ezek forrásainak felfejtését – videóval és irodalmi igényű szövegekkel kombinálják. Triviális képi közléseikben szinte észrevétlenül jelennek meg ökológiai témák, az alternatív életformák iránti kíváncsiság és empátia. Talán a Föld (Gaia) megszemélyesítése, betegségének (kedves tanárunk a „Föld ragályos bőrbajaként” diagnosztizálta – mármint az emberiséget) gyógyítása a céljuk. Az alkotópáros kritikusan fordul a globalizáció mindennapi életbe tolakodó jelenségei, például elhagyott üzletek üres kirakatai felé, szociografikus kutatásaik kisközösségek mitopoétikus közléseit, a hely szellemét gyűjti, keveri képi gyógyfőzetébe. A rafinált szövegtömörítés szinte Örkény egyperceseinek bravúrját idézi – de kegyetlenebb humorral, már-már élveboncolással.

A most kiállított projekt a ma ötezer lakosú alsó-ausztriai városias falu, Scheibbs középkori mondáitól a közelmúlt oral historyig megjelenő valóságát keresi, de módszerük etnológus-, geográfuskutatásokra, társasági és rendőri hírek dokumentumaira is támaszkodik. A közlés helyét, az elbeszélő anonim személyét fotónaplóban rögzítik, hogy azután magát a vészterhes eseményt, sorsokat, a melodrámát saját logikával, de egymástól igen eltérően leírt riportokként mellékeljék a fotókhoz, megtartva az elbeszélő dialektusából, szövegszíneiből, életkorából, társadalmi állásából adódó sajátosságokat. Néhány, a hely közös emlékezetében élő történetet többen is elmesélnek. A kurátor hangján halljuk is a szöveget. A különbségek és azonosságok fontos részei a hatásmechanizmusnak. Amint a közlők öltözéke, arca, városi és/vagy táji háttere is része annak a történelem-mozaiknak, melynek alapjait a francia Annales köre fogalmazta meg, még 1937-ben. Azután annyi minden történt Európánkban – nemcsak a harctereken, de a legjelentéktelenebb települések tízezreiben –, hogy történész legyen a talpán, aki ezekből a mikro-történelmekből összerakja a hihetetlenül összetett igazi nagyot.

Book & Hedén időképeket készít, melyben az írás lineáris formái keverednek a beszélt mítoszok körkörös, mitopoétikus nyelvezetével. Látják a Platónnal vitázó ?mile Durkheim relativista időszemléletének (A vallási élet elemi formái, Európa Könyvkiadó, 1997) tévedését, ti. a társadalmi idő nem azonos magával az örökkévaló idővel. „Sajnos a vele szemben felállított univerzalista elmélet sem képes kielégítően megmagyarázni – például a transz/ihlet állapot időélményét, (...) az idő archaikus formái bárhol-bármikor átszakíthatják a társadalmilag szentesített idő-burkokat” – írja Nádor Judit Sámánság: a művelés művészete (Akadémiai Kiadó, 2007) c. munkájában. A sűrítés példájaként hozza a halálközeli állapotot mesélők megállt idejét, a bibliai Józsué megállt Napjának és az inkák által megőrzött Nap kipányvázásának mítoszát.

Ha tetszik, a Scheibbsbe „gyógyítani” hazalátogató alkotópáros képei-szövegei is megállítják a többszörösen halálközeli (középkor, nácik, globalizációs elnéptelenedés) hely idejét, megkísérlik a kívülálló elbeszélőt bevonni a transzba. Mutatják, hogy az archaikus idő nem zárt, nem egzotikus: a mi leegyszerűsítő lineáris, racionalista időfelfogásunk archetípusa inkább, melyben kicsi és felfoghatatlanul nagy időtartamok hatásának mindenki ki van téve. Ezek az óvatlan pillanatban történt halálos balesetben, vagy évmilliókban mérhető evolúciós eseményekben egyaránt megnyilvánulhatnak – teszi a fentieket közérthetővé Nádor Judit.

A scheibbsi tragikus történetek előadóinak gyakran hajlott dereka jelzi, megroppannak falujuk halálközeli élményének megélt súlya alatt: gyógyításra várnak. A környezet valósan haldoklik: a hely a bányái és hutái miatt egykor a rablólovagok, az útjai miatt háborúk célpontja, a náci Ausztria, majd a Harmadik Birodalom tragikus végjátékának idejében pedig – már nem is ártatlan – áldozat. A kiállítás történeteiből kiderül, hogy a „gyilkos föld” a háború után is rászolgál kétes hírnevére.

A Mostviertel agrárvidék, nagyrészt szőlőből, kisebb részben fémiparból élő nép lakja sok évszázada. 1918-ban a Gott, Kaiser und Vaterland jegyében a fekete–fehér–vörös pángermán győzelmet remélő helyi önvédelmi egységek ellenállnak a tanács (szovjet) kísérletnek. De pár évre Julius Raab keresztényszocialista Heimwehrje elodázza az NSDAP (a Hitler-mozgalom) térhódítását is. Mégis, 1938. március 14-én Hitler Bécs felé tartva megáll itt – a lehetséges ellenerőket akkorra már letartóztatták –, a lelkes vagy megfélemlített tömeg az állomáson integet, ujjongva lengeti a sebtében osztott horogkeresztes lobogót. Amint a 43-as év veszteségeinek deprimált hangulatában – a rendre, szorgalomra épülő agrármunkát nincs már, aki elvégezze – sem lázad, de immár őszintén üdvözli a magyar zsidó kényszermunkások érkezését, akik a Melk melletti Mauthausen-külsőtáborból járnak fel ide dolgozni. Röviddel a közelgő amerikai–orosz csapatok itteni találkozása előtt, a fanatizált civilek maguk ölik meg a magyar foglyok ezreit Göttlingben, Ybbsben, Randelgben, Persenburgban, Scheibbsben.

„Kevés bátor akad, aki élete kockáztatásával egy darab kenyeret dobna a Mauthausen felé hajtott kényszermunkás menet végeláthatatlan sorai közé” – írja Klaus-Dieter Mulley történész, aki Alsó-Ausztria Története 1938–45 című művén dolgozik. A Duna túlparti Krems főútja mellett, gazos bokorban kétnyelvű emlékművet láttam, azoknak a görög politikaiaknak az emlékére, akiket 1945. április 6-án, még a rend nevében, a helyi börtönben (ennek egy része ma a Kunsthalle/Krems) legyilkolnak. Emlékmű és a témája szemlátomást elfeledve. Winnifred Wagner így írt az 1923-ban még sikertelen Hitlerről: „A terror eszközével némították el, ám kiirtani soha nem fogják tudni őt, ahhoz túl mélyen gyökeredzik az emberek tudatában.” (in: Brigitte Hamann: W. Wagner avagy Hitler és Bayreuth, Európa Könyvkiadó, 2005). Meggyökeredzik? A földet művelő, növénytermelő reményének kifejezése. A kultúráé is. Máig így lenne? Van-e a környék gazos bokraiban magyar áldozatoknak emlékműve? Nem találtam. A fenti helytörténeti munkában olvasom, hogy ha az ellenállás az idegenek életéért nem is lépett fel, például Amstetten környékén megakadályozta, hogy saját hídjukat a nácik felrobbantsák.

Nemrég, ide (is) kívánkozó példaként hallgathattam Standeisky Éva beszámolóját a honi mikro-történelemre építő 56-os kutatásáról. Levélben jelentkező adatközlője, egy dunántúli szegény település lakója – a beszolgáltatásokban passzív-résztvevő raktáros – elmeséli, hogyan reagált a falusi kocsma közönsége a számonkérésre ösztönző szónokra: „Szelíden tovább ittak, hazamentek, lefeküdtek”. Az emlékező a szomszéd gazdag faluba járt át dolgozni. Másnap is átkerékpározott oda, ahol azonnal elfogták, fel akarták akasztani… Pár kilométerre egy másik történelmet írtak. A két magyar falura rímel a két osztrák szomszéd település, Scheibbs és Ybbs, hasonló sorsot mért rájuk a történelem. Mégis, akár egyetlen ember is fordíthat az idő rozsdásodó kerekén. A Scheibbs melletti Ybbsben sem akadályozta meg senki, hogy a zsidó temető árjásított (arisiert: eufémikus műszó a zsidó tulajdonból elrekvirált javakra) sírköveit a város eladja a kőfaragóknak, hogy a zsidó temető földjébe a háború ínséges éveiben krumplit ültessenek, vagy hogy az elárvult szertartásépületbe beköltözzön egy család. Végül itt nem várták be a norvégiai fotós akkupunktúrát, és egy helybeli kezdett a föld-gyógyításba. Dr. Johannes Kammerstätter, a Scheibbsi Francisco Josephinum Mezőgazdasági Iskola nyugdíjas hit-tanára megelégelte, hogy így távozzon a háborús nemzedék, és a zsidó temetőben még megmaradt, ledőlt sírköveket diákjaival felállította, ha kellett, az írásokat újrafestették. A föld – legalábbis –, kezd gyógyulni. Így sorolhatom például Eveline és Lazar Thierfeld, David Adler, Simon Sommer, Fanny Spira vagy Leopold és Julius Neuer neveit. Az üres temető melletti területekre az iskola fémműhelyében készült vasszobrok (ez a vidék a Dunának és a vasnak köszönhette felemelkedését) kerültek, a nácizmus ellen fellépő helybéliek emlékére: Franz Sitteré, aki a közeli Hartheim kastélyban működő pszichiátria ápolójaként embereket mentett, Dr. Erwin Lederé, aki egy haláltábor parancsnokaként a körülmények jobbításával, hamis papírokkal – a túlélő tanúk szerint – életeket kímélt meg. Vagy Theresa Rageré, akit az alábbi verséért, tán 60 év fölötti korára tekintettel, tán a ki nem mondható egyetértés kódjaként, „csak” bebörtönöztek:

„Nem akarunk háborút

Nincs szükségünk győzelemre

Szabad Ausztriánkat akarjuk

És örömünnepet a Hitler-dög felett”

Ilyen gyógyító mágiaként, sámán-ráolvasásként kódoltam Book & Hedén salzburgi kiállítás-fotóit/meséit. Időképeikből az örökkévalóság hite, az emberlét méltóságának illúziója árad.

Szegő György

(A képaláírásokat Beliczay Zsuzsa fordította)