LEHETSÉGES VILÁGOK

Az emberiséget a képek készítésének korai korszakától kezdve izgatta a látható valóságban rejtőző, a köznapi észlelés során fel nem fogható összefüggések feltárása. Az esztétikai gondolkodás különböző periódusaiban vissza-visszatérő elvárás a művészettől és az összefüggéseket meglátni tudó művésztől azok minél érzékletesebb közvetítése a befogadó felé. A fotográfia feltalálása óta bebizonyosodott, hogy a látványt a lehető legtökéletesebb módon leképező apparátus segítségével létrehozható képek talán éppen e tulajdonságuk miatt képesek más művészeti ágnál hitelesebben „dokumentálni” a dolgok mélyén munkálkodó rejtett igazságokat a néző számára.

A digitális képalkotás és képfeldolgozás korában ugyan visszafordíthatatlanul megdőlt a fotográfia valósággal kapcsolatos relevanciája, ugyanúgy, ahogy a médiaképek korszakában a dokumentarista felfogás elvesztette azt a szerepét, hogy egymaga mutathasson rá a társadalmat, az emberi viszonyokat deformáló feszültségekre. A mindent elárasztó képdömpingben az egyén már nem a megismerés eszközeként, hanem a folyamat értelmezőjeként tekint a képekre.

Erdei Krisztina, úgy tűnik, képek által értelmezi az életét. Egy kvázi vizuális naplót készít azáltal, hogy kihasználja a digitális technika emberi léptékkel nézve „korlátlan” potenciálját, azaz a gépét mindig magánál tartva maximálisra növeli a képkészítés lehetőségét. Így megteremti annak a lehetőségét, hogy bármilyen véletlenszerű impulzust megörökítsen és visszanézhessen egyszerre az adott helyen és időben, ami kitágítja a kísérletezés esélyét, és nagyobb teret ad a közvetlen reflexióknak élete történéseiben.

Képei formavilága a privát fotó esztétikáját idézi: a komponálási szabályokra látszólag nem figyelve, „össze-vissza” kattintgatva, egyes elemek zavaróan ki-belógnak a képbe, vagy bosszantóan életlenek. A nem éppen a legjobb pillanatban elkapottnak tűnő emberi arcok öntudatlan fintorban rögzülnek. Mivel a privát képek zöme technikailag képzetlen készítőhöz kötődik, ezen felvételek esetében megengedhetők az olyan „szarvashibák”, mint a nem megfelelő expozíciós idő, vagyis a képek erős túl –vagy alulexponálása. Az adott képsorozat egyenetlen tónusai szintén a pillanatok esetlegességét, ebből eredően viszont őszinte közvetlenségét erősítik.

Az Erdei Krisztina által „ellesett” pillanatok saját létezésének helyszínein, a privát élet, a társas érintkezés színterein valósulnak meg. Az intim környezet az egyedüllét, illetve a családi és a baráti élet helyszínei: a fürdőszobák magánya, a terített asztal, a szülinapi zsúr, az óvodai farsang, a kedvenc tévénéző fotel, a lakóteret körülvevő kiskert. A társas kitüntetett pillanatok a meccsek, a partik, a tömegközlekedés, a vásári bazárba, a piacokra és a tengerparti üdülőhelyek világába kalauzolnak. A privát és a tárasági események a szubjektumon keresztül párbeszédre lépnek egymással, elkezdik egymást áthatni, illetve egymásba hatolnak a képeket néző-átélő személyén keresztül. Ebben a furcsa játékban fokozatosan érvényét veszti a kint és bent fogalma, ezzel párhuzamosan elvesznek az élőt az élettelentől elválasztó éles határvonalak: az élőlények élettelen tárggyá merevednek, az élettelen tárgyak életre kelnek. Az abszurd víziókban az ember és környezete az animált jelenetek egyenrangú szereplői. Nincsenek többé oda nem illő részek, zavaró körülmények. Hirtelen természetessé válik, hogy a gumihajó akkora, mint a panelház, a tengerparton macialakú rózsaszín lények figyelnek, és hogy a fúrót tartó férfi egyik szeme nyomógomb. Mindezek a jelenségek az ember uralmába hajtott környezetben a fogyasztói társadalom és kultúra részei.

A tömegkultúra terei és képei bejönnek az ajtón a privát szférába a televízió, a tömegtermelés során készült használati tárgyak és azok médiaképei által. Azáltal, hogy a mindennapi élet részeivé válnak, a hétköznapok feltűnésmentes velejárói, színesítő formaságai lesznek, az emberek belső világával közvetlen kapcsolatba kerülnek, internalizálódnak. Jelenlétükkel alakítják észlelésünket, így a világ megismerését is. Olyan jól ismert belső sémákká válnak, amelyekhez mint vonatkoztatási rendszerhez viszonyíthatunk egy-egy új dolog befogadásakor. Ennek a folyamatnak a globális jellegére hívják fel a figyelmeket a képaláírások, precízen megadják a készítés helyét és idejét, amelyekből kiderül, hogy az azonos jelenségeket megmutató felvételek valójában a világ különböző pontjain – tulajdonképpen bárhol – készültek.

Ahogy a mai ember már nem függetlenítheti magát a különböző csatornákon felé áradó képektől, a gombrichi „elfogulatlan szem” csupán egy régmúltnak tűnő korszak ideájává válik. A fogyasztói képdömpingben minden képkészítő tudatában hordozza a megszokott látványvilágot, és azt felhasználva, bizonyos vizuális elemeit kisajátítva építkezik vagy éppen ezzel párbeszédet folytatva polemizál. Erdei Krisztina a tömegképek harsány színvilágú, kissé műanyagízű édeskésségét és dekorativitását felhasználva fogalmazza meg személyes élményeiből kiinduló, általánosabb érvényű megállapításait.

A képi megformálás erőteljesen reflexív, vagyis nem a képen látható személyekre vagy dolgokra utal vissza, hanem sokkal inkább a kép készítőjére, az ő problémáira, az ő helyzetére. Ezért nem meglepő, ha azt állítjuk, a kortárs diskurzusokban sokat hangoztatott gender kérdés a fotók nagy részén tetten érhető, vagyis a szerző nagy érzékenységgel kérdez rá a hagyományos női szerepekre – anyaság, háztartásvezetés, a szexuális vágy tárgya –, illetve érdeklődése gyakran fordul a banális, sokszor aprócska mütyürök felé.

Az a törekvés, hogy a képkészítő az őt körülvevő és feltételezhetően reális világban zajló eseményekről és dolgokról, eredeti kontextusukból kiszakítva egy új tartalom megfogalmazása érdekében, új összefüggésben vizsgálata tárgyává teszi, a sokak által papíron már megszüntetett dokumentarista alkotói attitűdöt követi. A dokumentarizmust ugyanakkor személyes elemekkel telíti azáltal, hogy a képek mondanivalója nem egy harmadik személy figyelmét irányítja rá valamilyen tudattól független törvényszerűségre, hanem a saját mentális képét veti össze a valóságelemek felhasználásával készített dokumentumokkal, így próbálja önmagát definiálni a világban. A vizuális napló felépítését követő öndefiníciók azonban magukban hordozzák a Roland Barthes-i punctum felismerését azáltal, hogy a befogadót lehetséges új narratívák megfogalmazására késztetik, kitágítják a kép tér-idejét a rögzített történéstől a lehetséges valóságok felé.

A klasszikusnak nevezhető szubjektív dokumentarizmust Erdei képei kapcsán inkább előképnek kell tekinteni, mint műfaji kategóriának, ugyanis közvetlenségükkel egy sokkal személyesebb valóságfeltárás irányába mutatnak. Az élénk színeket használó, médiaképek között szocializálódott fiatal alkotók kitágítják a dokumentarista képfelépítést egyrészt az alkalmazott műfajok, másrészt a privátfotó felé, ez az attitűd pedig a dokumentarista fotográfia egyik megújulási iránya lehet.

Erdei Krisztina: Formaságok, Lumen Fotóművészeti Alapítvány, Budapest, 2007.

Böröczfy Virág