LAJOS GYÖRGY (1934-2007)

Megértem a hivatásosakat, nehéz szavakat találni. Egyoldalúan búcsúztatni a búcsúzót, pedig a távozónak illene, ha módja, ideje volna rá - búcsúznia. Én szerencsére megtehetem, mert készültem erre a pillanatra. Ezt halljátok most.

Nehéz szólni azért is, mert olyasmiről van szó, amiben közös a sorsunk, kinek-kinek csupán az időpont kérdéses.
Amikor pedig elérkezik az idő, tovább nehezíti, hogy valamiféle mérleget szokás vonni, egy végső képet rajzolni a távozóról, holott az, mindenkiben készen van már. Olyan lett, amilyenre életében sikerült alakítania. A végső pillanat előtt, már csak reménykedni lehet: nem vétettünk túl nagyot…
Hinni benne! Hiszen hinni, érezni, egyébként is, születésunktől fogva ösztönösen szeretünk. Nem így vagyunk a tudatos gondolkodással, amire szükségszerűen rákényszerülünk… hol az élet, hol a halál követeli meg. Mint ahogy, kényszerű mostani ittlétünk is, hiszen nektek időt kellett szakítani napotokbó1, valóságos jelenlétetekre, én pedig, csak e tolmácsolt szavak révén lehetek most is köztetek.
S ha így szólhatok, kérem, ima helyett: – Gondolkozzunk hát! – használjuk ki e lehetőséget, hiszen életünkben annyiszor elmulasztjuk.
Elsőként lássuk be - bármilyen szomorú - valójában szokványos e jelen pillanat.
Szerte a világban, e percben is sokmillió mostanáig élőt búcsúztatnak. A különbség annyi: a távozóról, azaz rólam, azt mondjuk, ismertük. Legalábbis valahogyan viszonyultunk hozzá. Ismerni véltem magamat is, bár tudtam igazán lehetetlen, mégis törekedtem rá. A kialakított önkép természetesen hamis. A valódi-, és sokféle kép az lesz, amit Ti, magatokban rajzoltatok meg rólam. Számba véve jót, rosszat, s hozzátéve kialakitott ítéleteteket, ki-ki igénye szerint. Így formálódott, egy időben halványuló gondolati kép, amit hamarosan úgyis félre kell tennetek, hogy a magatokét alakíthassátok tovább. S ez is így van rendjén!
Kérem, ezt a belső képet tekintsétek most, és később is, személyre szóló gyászbeszédnek s egyben képzeletbeli síremléknek is. Egy valóságos helyett. Ezt szeretném, ez a kívánságom. Ily módon, saját igényetek szerint idézhető és gondozas nélkül kitart emlékezetetek végéig. Hamvaim pedig utazzanak csak fellelhetetlenül gyermekkorom kedves helyszínén, a Dunán.

Meddő szomorkodás helyett újra kérem, gondolkozzunk inkább, hiszen az nemcsak gyarapít, gyönyörködtet is. Vele tanultam értékelni az élet ízeit. Minden tevékenységemben, így fotósként is, a felfedezés öröme, maga a látás érdekelt. Érteni próbáltam mi zajlik körülöttem s bennem, mert a szaporodáson túl, mi más lehetne a cél, mint megfejteni valamit abból a misztériumból, amit életnek nevezünk. Közvetlen utód nélkül is, elmúlt korok élnek bennünk, s magunk is későbbi generációk része leszünk. Jó volt ennek tudatában figyelni jelenre, gondolni múltra, s aggódni jövőért.

Örülök, hogy veletek élhettem! Többet kaptam, mint érdemeltem. Búcsúzóul egy rezignált epizód, csendről, napsütésről, a közelmúltból:


Hangya halál

Nyárvége. Fogynak a tennivalók. Ülök a teraszon, bágyaszt az evés utáni zsibbadás… talán őt is. Házi rozsdafarkúm a kövezet szélén áll jóideje. Sütkérezik. A szellő ringatta árnyékfoltokat figyeli békésen a meszelt falon… nem szívesen repül, cserélődnek tollai. Közelgő nagy utazásra készül. Az idei két költés lázas sietségén, a délelőtti táplálkozáson túl, láthatóan szemlélődik mint én – dolgavégezetten.
Megszokott, természetes mozdulattal nyaka, csőre most mégis kinyúl… önkéntelen csippent valamit s a révedésbe máris visszahull. Nem látni rovart, ki- vajon mi zökkentette? Hangyák járnak arra, tudom... sosem pihennek. Egyikük dolgára siethetett s a kristályos augusztusi levegőn átsütő napfény szemvillanas alatt sötétült el: – Nincs levegő!… csak valami nyirok… kóma… Már az sem!… Társai a fű közt, nyilván sietnek pótolni a kieső munkaerőt.
Dolgozik az apró madárbegy is. Savaival egyesül lassan a hangyasav… együttesen bontják a reggeli kitinpáncélt, a déli lepke maradványait, hogy repülősre nőjön az erős toll.
Az éltető, jóságos Nap pedig mitsem változott… süt tovább mindenkinek – a távoli, sápadt szoftver-tervezőt se hagyja ki – madárnak, neked, nekem.
Lehajtom a fejem.


(Lajos György)