HA ENNYI, AKKOR ENNYI

Markovics Ferenc 2006-ban jelentette meg Fények és tények című könyvét, amelyben feldolgozta az akkor ötvenéves Magyar Fotóművészek Szövetségének történetét. Munkája 1956. július 28-tól napjainkig tekintette át a Szövetség tevékenységét, és vette számba az Életmű-díjasokat, közöttük a pécsi dr. Szász Jánost is, aki a Mecseki Fotóklub meghatározó tagja volt.

A Mecseki Fotóklub érdekes módon éppen egyidős a Szövetséggel, a klub tagjai közül számosan tagjai is a Szövetségnek. Tekintsük át, hogy milyen közös halmaz képezhető az összevetésükből. Névsorba szedve dr. Barthó L. Béla, Cseri László, Csonka Károly, dr. Gyenes Zsolt, Halász Rezső (Rudolf), Harnóczy Örs, Kalmár Lajos, Kürti Mihály, dr. Lajos László, Lantos Miklós, Mánfai György, Panyik István, dr. Szász János, Szöllösy Kálmán, Tám László, Tillai Ernő, Tóth Károly azok, akiket a Szövetség tagjaiként és elsősorban Pécshez köthető fotográfusként említ és idéz a kötet. Sokkal, de sokkal többen vannak Pécsett, akik számottevően részt kérnek és kapnak a magyar fotózás történetében és jelenében, de mert nem tagjai a Szövetségnek, Markovics könyvében értelemszerűen nincsenek említve. Ők leginkább a Mecseki Fotóklub kötelékében tevékenykedtek. Ezt a hiányt a Mecseki Fotóklub ötvenedik évfordulóját ünneplő kötet pótolta.

Keresve se találnék jobb megfogalmazást arra, amit egy fotóklub születésnapjának ünneplése közben mondani lehet. Idézek tehát az említett ünnepi kötet előszavából: „Ebben a közösségben most az ötven évvel ezelőtt még nem is sejtett látásmódok, technológiák és társadalmi beállítódások szemléjét is el kell végeznie annak, aki a fotóval bárminő közösséget kíván vállalni. De hihetetlen mégis, hogy egy közösség, amelynek létrejöttét nem hivatalos szándék, vagy politikai megfontolás, hanem a közakarat sürgette, mindmáig úgy és azért létezik, ahogy és amiért megteremtői létrehozták.”

A klubalapítók emlékének szentelt formás könyv, gazdag kiállítások és ünnepi közgyűlés keltették a benyomást, hogy a Pécsett működő Mecseki Fotóklub jubileuma talán többről is szólhat, mint egy jelentős kort ünneplő születésnapról. Magyarország a kérészéletű csoportos önbeteljesítések hona, mert előszámlálni nagy számban tudunk ugyan szervezeteket, élettartamuk azonban az emberi lehetőségek ívéhez képest csekélynek tetszik, esetenként titkos kór ármányait sejtető. Ebben a klímában ötven év… (néhányan sokértelműen sóhajtanak ilyenkor…) Fontoljuk hát meg alaposan, mit mondunk róla.

A magyar és európai fotográfia történetének számon tartott alakjai távoztak el közülünk az elmúlt ötven évben. Ők évtizedek adminisztratív és alkotói energiáit fordították a Mecseki Fotóklub „felépítésére”. A „kibontakozás és az Aranykor” Dr. Oppe Sándor, Halász Rezső (aki most a klub galériájának adta a nevét) nevéhez fűződik. Ahogyan ők, úgy a később csatlakozó dr. Szász János és az újabb nemzedékhez tartozó Csonka Károly sincsenek közöttünk. Születtek viszont ezen idő alatt fotográfusok, akik a XXI. század léptékének és technikáinak megfelelő módon kapcsolódnak elődeik tevékenységéhez. Meghonosodott itt sok minden, ami a modernizálódó Európában a fotográfia hagyományát a látásmódok, a jelentések kutatásának, technológiai megújításnak eleddig ismeretlen teljesítményein keresztül felidézhette. Pécs fotóklubba tömörült alkotói elfogadható szinten járultak hozzá a fényképezés nagy sebességgel átalakuló konvencióinak letelepítéséhez, miképpen a fényképezés megújításának számtalan, jól megjegyezhető gyakorlattal jelezték honi esélyeit. Életet tudtak adni annak a – az ötvenes évek végétől Pécset és Baranyát jellemző, gazdagon árnyalt – couleur localenak, aminek megörökítéséhez nemigen volt a fotografálásnál elevenebb, más eszköz. És miközben mindez elsősorban a dokumentatív funkciókra vonatkozóan látszik igaznak, a „megörökítés” hátterében még a lefojtott kulturális politikai helyzet ellenére is az erős esztétikai megújulás igénye forrt. Nem lehetett az teljesen véletlen, hogy az „új fotográfia” olyan erővel vált érdekessé ötven évvel ezelőtt Pécsett is, hogy erejét fitogtatva egyszeriben egy elkötelezett alkotóközösséget is ki tudott állítani.

Tényleges működéssel töltött, ekkora idézettséggel alátámasztott fél évszázadot a Miskolci és a Soproni Fotóklubon kívül igen kevesen tudnak maguk mögött. Pécsett ötven éve, 1957. március 8-án megszületett egy alkotóközösség, a Mecseki Fotóklub. Ma már nincsenek ugyan szenzációk, a kevesek között mégis örömteli különösségével hat a tény, hogy még most is létezik. Nagy „csapatok” színtelenedtek el időközben, drámai kiüresedések és elmagányosodások terepévé változtak egykor elismert, művészettörténeti jelentőségű eseményeket gerjesztő és karbantartó formációk. És igaz ugyan, hogy az emlékezéssel felidézett történelemben sajnálatosan és törvényszerűen elvész néhány izgató, érzéki minősége miatt lényeges mozzanat, de ha semmi másért, már csak emiatt, csak azért is forduljunk bátran a fotográfiához, ami visszavezet az ideológiamentes kezdetek tényeihez. Id. Vadász István, Dobszay Jenő, Szendrődy István 1957-es belső tereihez, szívszorító aszkézissel megfogalmazott, korfestő magányos tárgyaihoz. Kérjünk segítséget attól az anyagtól, médiumtól, aminek létezése itt nemcsak esztétikai, hanem emberi minőségek dicséretére kell, hogy sarkalljon bennünket. Tóth Károly Virágárusának kopott kabátú, svájcisapkás polgárasszonya (1958) ugyancsak pontos reprezentációja a történeti időnek. Mindamellett, hogy az ekkor készült képek funkcióját ezúttal mégiscsak a dokumentálásra egyszerűsödve kívánjuk igénybe venni, el kell ismernünk, hogy Horváth Imre Parázs (1961) című képe egyszerre technikai bravúr és esztétikai erejű telitalálat, amelyben a portrét az ujjbegyek barázdái, a töredezett, ápolatlan körmök és a hamvadó cigarettaparázs alkotják meg.

Nem lehetett véletlen a modern fotóművészeti tendenciák irányában tájékozódó Mecseki Fotóklub létrejötte. Megalakulásától fogva jelen van tevékenységében a nemzetköziségnek valami nagyon szerényen érvényesíthető minősége, a kelet-európai szabadság alig méltatott vívmánya, ami a megértésnek árnyaltabb sugarú körét biztosíthatja. Európa városainak különböző klubjai, versenyei, kiállításai hívják a Mecseki Fotóklub tagjait, küldenek egymásnak anyagot, katalógusokat, vendégművészeket. És fogadnak is ilyeneket. Szerveznek maguknak, másoknak is kiállításokat, dia-, diaporáma „fesztivált” rendeznek, hazai és külhoni országrészek fotográfusait invitálják rendszeres bemutatókra, majd maguk is küldenek anyagokat a különböző helyszínekre. (1973-ban Nemzetközi Fotófórum néven ismertté vált egy több országot átfogó kiállítás-sorozat, amely 1993-ig tartott. Baranya és Vas megye, Karintia, Stájerország, Horvátország, Szlovénia, Friuli-Venezia Giulia tartományok fotósai vettek részt ezeken.) Ugyancsak nemzetközi kiállítás-sorozatot szerveztek a „Nő” témára, és a klub egy évtizede gazdája a nagysikerű Kortárs Magyar Fotográfia rendezvényeknek. A fiatalabb klubtagokból létrejött Fókusz csoport a modern társművészetek problémavilágát is befogadva alakította ki fotóművészeti profilját.

A Mecseki Fotóklub létrejötte és ötvenéves múltja is igazolja, hogy mintha Pécs vizuális művészetében vagy száz esztendeje munkálna valamilyen több forrásból táplálkozó, formális intézményekhez lazán tapadó és immár legalább négy-öt nemzedék munkálkodását tartalmazó áramlat, amit senki nem nevez meg sehogyan sem, különösen Pécsi Iskolaként nem. Különben is, rettenetesen nehéz lenne ma néhány semmi mással össze nem téveszthető stílusjegyet kimutatni a klubban vagy körülötte tevékenykedő nemzedékek egymásra épülő munkálkodásában. De van néhány körülmény, ami mégis alátámasztani látszik a feltételezést, hogy a történeti folyamat kisebb egységei, diffúz személyes kitörési kísérletei, progresszív és hagyományos alakzatai, vagy éppen a másutt kiteljesedő életművek mégis ide kapcsolódó kontúrjai nagyobb távolságból kirajzolnak egy laza és mégis értelmezhető jelhalmazt. Ami legalább az itt, Közép-Európában élők számára akár önmegerősítésként is feltétlenül nagyobb figyelmet követelhetne magának. Amely jelhalmaz tartalmát most a megszokottnál fölényesebben lehetne a couleur locale valamiféle összegzett értékeként kezelni. Nem szükséges még ma sem fenntartásokat megfogalmazni az említett nemzedékekhez tartozó vezéralakokkal kapcsolatban. Ellenkezőleg! Teljes elismeréssel kell adóznunk azoknak az alkotó személyiségeknek, akik ebben a kissé vidékies légkörben korszakról korszakra vezéralakok maradtak. Jelentős súlyú helyben maradók és nagy emigránsok. Visszatérők vagy éppen most távozók. A hatvanas–hetvenes években kevésbé, mostanában több ok miatt veszélyeztetettebb formában (van ebben önveszély és külső nyomás is…), de a Mecseki Fotóklubban létezik a személyeknek és teljesítményeknek olyan folyamatossága, az intézménynek olyan presztízse, amelyek az általánosítás nagyobb formátumában is megkövetelik az elismerést. Talán éppen ebben a nagyobb léptékű áttekintésben lesz igazán észrevehető, hogy a Mecseki Fotóklub ténylegesen mit jelentett az elmúlt fél évszázad vizuális kultúrájában.

A klub ötvenéves története mintha egy modellt képviselne, amiben minden pozitív érték találkozása valószínűsíthető. Amit a világ a legkülönbözőbb képtípusokhoz és fotóművészeti műfajokhoz kötve elismeréssel idézhet fel, az megnyugtató, többnyire magabiztos formában jelenik meg a fotóklub működésének hosszú történetében. Nincsenek nyomai erőteljes félrehúzásoknak, hisztériának, avantgardista kivagyiskodásnak. A Focus csoport tematikai megújulási javaslatai is csak félszegen feszegettek formanyelvi dilemmákat, szelíd stilizálásaik a klub kulturált, intellektuális mértéktartását figyelembe vették. Hiszen, ha a közösség közegének minőséget követelő várakozását tekintjük, alighanem nemzedékeket folyamatos mozgásban tartó inspiráció ölthetett testet a heti zsűrikben, amelyeknek során a sokat próbált „nagy öregek” beszéltek meglátásaikról, az új felvételeket értékelve. A különböző kiállításokra történő felkészülés, a válogatások parázs vitái, a meg-megjelenő hazai és külhoni vendégek meghökkentő munkái, véleményük, a rokonszakmák képviselőinek tájékoztatói az „élet iskolájának” felső tagozatát, olykor „nem középiskolás” fokát is jelenthették az amatőr fotográfusok számára. Nem látunk ebben az ötven évben szakmai intoleranciára utaló nyomokat, és nem is keverhetjük ezt össze a kelletekorán megfogalmazott kritika állításaival sem. Nagy könnyebbség volna annak a ténynek a rögzítése, ami az ötven év kreatív gyakorlatának összegzéseként mondjuk a „csoportstílus” fogalmában összegződhetne. A Mecseki Fotóklub azonban népesebb és nemzedéki összetételét illetően is rétegezettebb volt mindig annál, mintsem hogy valamilyen egységes látás- és közlésmódot alakított volna ki. Voltak műfajok, amelyeknek képviseletében megjelent valamiféle egyéni törekvéseket is mindvégig érzékeltető összhang, de ezek sem alakítottak ki „iskolára” jellemző formai kánonokat. A klub létezésének és produktivitásának tényén kívül a szemlélet, látásmód, technika erősen egy irányba mutató vagy igazodó erejét nem érzékeljük. Megbízható középszer – mondhatnánk, miközben ezt a minősítést a „nagy korszakra” vonatkozóan egyáltalán nem gondolhatjuk lekicsinylőnek. Hiszen éppen a szellemi és technikai megbízhatóság kvalitásainak hiánykorszakát éltük a hatvanas–hetvenes években, és inkább a jelenkori visszatekintéseket minősíti, hogy ezt a kvalitást észreveszik-e, avagy nem abban, ami a szemek előtt feltárul. Látva a Pécsi Kisgaléria visszatekintő kiállítását, és lapozgatva az Előhívás kötetet, a műformához köthető, mindenben felbukkanó „szépség” folyvást finom stilizálásokban tapadt a „képes beszédhez”, amit a depolitizált művészi attitűdök minden esetben tükröztek. Az összhang és a drámai összeütközések, diszharmóniák egyforma sterilizálással váltak kiállításképessé, a szépelgés csapdáihoz olykor igen közel. Nagy amplitúdójú kiugrások egyik fertályon sem érzékelhetők.

A Mecseki Fotóklub szakmai toleranciája, a majdhogynem baráti atmoszférájában rejtekező érzelmessége, vonzó vidékiségének lassú reakciósebessége mind tükröződnek a munkákban. Különösen hat leírva, de ez a légkör egy olyan lehetséges világot konzervált, amelyben nemcsak események (mint a modern művészetben), hanem folyamatok is sejthetők. Felelős emberek szakadatlan jelenléte, akarása, önkéntesség, amelyben a jó sikere és a rossz elviselése döntően helyben ható körülmények maradtak. Az éveken át, hétről-hétre találkozások megkerülhetetlenné váló társasági rutinja. Amelyben egymással teljes párhuzamosságban képeződnek le, vagy jönnek létre mindazok a lehetséges kreatív válaszok, amit a „külvilág”, a közfigyelem maga szélesebb körben is idején valónak tart. Ahol létrejöhetett a szakmai önművelés és az egymás munkájába adott aktív bekapcsolódás példátlanul magas színvonalú formája. És ennek eredménye, a nemzetközi ritmusok iránti érzékenység. Az elsősorban intellektuális belátáson alapuló igazodáskényszer okán egy sor nagyszabású vállalkozás, fotóművészeti akció. Tartós közösségről van szó. Nem héroszok, emberkéz alkotta művek jöttek létre, egyszerű fényképek, amelyeknek alkotói most sem tartanak számot arra, hogy kultusz emelkedjen fölébük. A képek azonban az őket megillető helyre szeretnének kerülni. Az őszi pécsi rendezvények és a megjelent könyv jótékonyan támogatták a többszörösen veszélyeztetett emlékezést.

Aknai Tamás

Jegyzetek

Balogh Robert: Autonóm rekesz. Pécs, Pécsi Kisgaléria, 2007. október 5–29. In. ECHO, 2007. 5–6.

Előhívás – A Mecseki Fotóklub 50 éve. 1957–2007. (Alexandra Kiadó) című könyv és a Pécsi Kisgalériának a Mecseki Fotóklub jubileumához kapcsolódó kiállítása alapján.

Jelentősebb fotóklubok a teljesség igénye nélkül: Aeap Fotóklub – SOTE, Budapest (1957), Bakony Fotóklub (1961), Debreceni Fotóklub (1931), Dunakanyar Fotóklub (Vác), Esztergomi Fotóklub, Impro Fotóklub. (Mezőtúr, 1988), Jászkun Fotóklub (Szolnok), Kanizsa Fotóklub (Nagykanizsa) Kőbányai Fotóklub, Körös Fotóklub (Kunszentmárton), Mezőföld Természetfotó Klub (Dunaújváros), Napfény Fotóklub (Szeged, 1997), Nógrád Megyei Fotóklub (Salgótarján, 1965), Nyíregyházi Fotóklub (1976), Objektív Fotóklub (Veszprém), Óbudai Fotóklub (1969), Rosti Pál Fotóklub (Dunaújváros, 1962), Somogyi Fotóklub (Kaposvár, 1958), Soproni Fotóklub (1901), Székely Aladár Fotóklub (Gyula, 1984), Miskolci Fotóklub (1956).