EGY KÖNYV UTÓÉLETE 1.

A Fények és tények című kötethez 513 fotográfus életrajzi adatait és 1028 képet kellett összegyűjtenem, ötven évre visszamenően, viszonylag rövid idő alatt. Különösen nehéz dolgom volt a külföldre – szinte nyom nélkül – távozottakkal. Így eshetett meg, AMIRE ÁLMOMBAN SEM SEM GONDOLTAM VOLNA, hogy azonos névvel, azonos időben két(!) kitűnő fotográfus élt és alkotott, s akiket, érthető módon, a kevés adat alapján, egy személynek véltem és ezért „eggyé gyúrtam”.

Kezdetben az egyik „fogódzóm” csupán ennyi volt: ifjú és kezdő fotósként, az 1950-es évek köze-pén, Ceglédről a fővárosba érkezve az első utam a Nyugati pályaudvartól pár száz méterre levő ins-pirációs forráshoz és „tananyaghoz” vezetett. Ez egy falikirakat volt a Sallai Imre (ma: Tátra) utca és a Szent István körút sarkán álló ház oldalán. Benne pedig „Svéd István fényképészművész, a Leica-gyár kitüntetettje” havonta cserélte 40x50 cm-es képeit (zömmel portrékat), mellettük pedig a hozzájuk tartozó 24x36 mm-es negatívok kontaktjait. Persze, nemcsak jómagam, de a fél fotós szakma zarándokolt oda megcsodálni a kisfilmről készült csodálatosan tónusgazdag, tűéles és szemcsementes kópiákat. Szerzőjükről az elmúlt évtizedekben már csak annyit tudott a legidősebb fotós nemzedék néhány tagja, hogy 1956-ban külföldre, „feltehetően” Svédországba távozott...

A másik eredeti, vékonyka kapaszkodóm: Kecskeméten, a Magyar Fotográfiai Múzeum-ban a Svéd István feliratú dossziéban mindössze egyetlen, francia nyelvű, bizonyos Étienne Sved munkásságát megörökítő katalógus volt található. Minthogy az egyébként eléggé részletes életraj-zában azonban éppen az 1954–59 közötti időszakban „tátongott egy lyuk”, joggal véltem, hogy e néhány esztendő alatt Budapesten élt és dolgozott, majd visszatelepült Franciaországba...

A Fények és tények megjelenése után Kálmán Béla, aki különben is számos adattal és képpel segítette teljesebbé tenni munkámat, azt írta Bostonból, hogy az Arcképek között szereplő Svéd István-portré nem azt a személyt ábrázolja, akit valaha jól ismert. Szinte ugyanakkor – sajnos, a könyvem szempontjából már megkésve – értesültem arról, hogy Étienne Svednek 2005 novembe-rében kiállítása volt a Párizsi Magyar Intézetben. Kalandos és hosszas kutatás jutottam el özvegyé-hez, Yvette Svedhez, akinek elküldtem könyvem „férjére” vonatkozó oldalának fénymásolatát. Nem kis megdöbbenésemre azt írta, hogy bár a legtöbb adatom pontos, egy mégsem: Étienne Sved nem élt az 1950-es években Magyarországon! Az életrajzban mutatkozó „űrre” logikus magyarázatot adott. Ebben az időszakban ugyanis sorra születtek gyermekeik: Francoise, Anne, valamint Pierre, és a róluk történő gondoskodás temérdek idejét és energiáját emésztette fel. Yvette Sved is megerősítette tehát az ébredező gyanút: két Svéd István élt és munkálkodott a fotográfia területén!

Ezután már „csak” egyetlen kötelességem maradt, vagyis szétválasztani a két személyt. A regénybe illő nyomozás végeredménye a következő oldalakon olvasható és látható. Egyetlen kérdésre ma sincsen biztos válasz: vajon miért változtatták meg nevüket éppen Svédre? Életükben csupán egy érintkezési pont akad: mindketten Orbán Dezső iskoláját, az Ateliert látogatták. Süsz István 1933-ban, Seidner István 1949-ben „magyarosított”. Talán ott érhette őket olyan szellemi befolyás, amely ugyanarra a döntésre ösztökélhette a két művészembert?

Markovics Ferenc

Az „egyik” Svéd István: Étienne Sved

Székesfehérváron született, 1914. szeptember 14-én, Süsz István néven és Gréoux-les-Bains-ben (Franciaország) hunyt el, 1996. január 19-én. A magyar és a nemzetközi fotóművészet jeles, itthon alig ismert alakja. Származása miatt nem járhatott a Képzőművészeti Főiskolába, ezért grafikát tanult az Orbán Dezső által 1931-ben alapított Atelier Művészeti Tervező és Műhelyiskolában, amely egyébként kapcsolatban állt a Bauhaussal és Moholy-Nagy Lászlóval. 1938-ban a fasizmus elől Egyiptomba menekült, 1938–46 között karikatúrákat rajzolt a kairói Al Ahram nevű lapnak , majd a Keleti Publikációs Társaságnál dolgozott. Emellett több ezer felvételt készített az antik világ műemlékeiről és a közel-keleti élet mindennapjairól. Miután 1946-ban Párizsba költözött, képeiből több könyv született: az Egyiptomi művészet (Étienne Drioton szövegével, 1951); Egyiptom szemtől szemben (Tristan Tzara szövegével, 1954); majd a Provence des campaniles (1969), amely Nadar-díjat nyert 1970-ben. Ott volt az avignoni színházi fesztivál megteremtésénél, az aix-en-provence-i zenei fesztivál elindításánál, megalapította saját reklámügynökségét. Provence-ban létrehozta saját könyvkiadóját és megjelentette többek között a Marseille szemtől szemben, az Alpes-Maritimes arca és a Nizza teljes fényben című köteteket (ez utóbbi elnyerte a Legjobb Fran-ciaországi városmonográfia-díjat). Illusztrálta Jean Giono: Huszár a tetőn című regényét. Tovább fotózott, tárlatokat rendezett Nizzában, Digne-ben és Manosque-ban.

Jean Cocteau 1949-ben, a Közel-Keleten írta Maalesh, egy színházi turné nap-lója című útibeszámolóját, amely akkoriban nem aratott sikert. Később, Étienne Sved több, mint száz képével kiegészítve, tervezték újrakiadását. Ezt azonban már egyikük sem érhette meg. Ám az özvegy, Yvette Sved megőrizte a könyv makettjét, amely végre megjelenhetett 2003-ban, a Manosque-ban rendezett kiállítással egy időben. A tárlat több francia városon át folytatta útját Párizsba, ahol a Magyar Intézetben 2005 novemberében láthatták az érdeklődők. Műveinek zömét a Nicéphore Niépce Múzeum őrzi.

(Étienne Sved természetesen – ha ismerték is esetleg – nem lehetett volna a Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító tagja. A Szövetség alakuló ülésén, 1956. július 28-án többen tettek javaslatokat különféle tagsági módozatokra. Ekkor azonban Eszterág Albert, a Népművelési Minisztérium osztályvezetője bejelentette, hogy „tiszteletbeli és rendkívüli tagokat nem engedélyez a Magyar Népköztársaság” (l. Fotóművészet, 1997/1-2., 16. oldal). A vita ezzel lezárult).

Jelenleg tárgyalások folynak életművének magyarországi bemutatásáról, erre talán még ez év őszén sor kerülhet. A jelentős eseményről beszámolunk majd.

A „másik” Svéd István: Stefan Sved

Felkutatása szinte reménytelennek látszott, mert az 1950-es évekbeli, budapesti működésén kívül nem volt semmilyen adat, amelyen elindulhattam volna. Példátlan szerencsével megtaláltam ugyan valamikori szállásadónőjét, akinél valaha az albérleti szobában kialakította „stúdióját”, ám a most 91 éves hölgy fél évszázad távlatából csupán arra emlékezett, hogy az ötvenes esztendők elején fogadta be az akkor „harminc év körüli” fiatalembert, aki főként művészberkekből érkezett model-leket, szereplőket fényképezett, majd 1956-ban Svédországba távozott. S minthogy az akkori lakó-nyilvántartási kötelezettség régi formája megszűnt, semmilyen születési adat, vagy más előéleti nyom nem maradt utána a házban. Ennyi. Filmszakadás.

A nem létező Ariadné-fonal mentén kellett volna tehát időben és térben visszafelé és előre haladnom. Kétségbeesésemben egy végül – és kivételesen – gyümölcsözőnek bizonyuló ötlet jutott eszembe: megkértem az 1970-ben Svédországba kivándorolt kiváló fotográfust, Kálmán Zsuzsát, hogy próbáljon az ötvenkét éve ugyanabba az irányba távozott Svéd István nyomára jutni. Ő pedig már két nap múlva örömhírrel jelentkezett: megtalálta Svéd István már 85 éves testvérét! Innen már felgyorsultak az események, Frans (Ferenc) Sved szívesen, készséggel emlékezett az elmúlt időre, öccse munkásságára.

A következő oldalon található életrajzi adatok mellett érdekes lehet, hogy ifjúkori tanulmányai, majd a második világháború átvészelése után Amerikába szeretett volna eljutni. Úgy hallotta, oda Törökországon át lehet legegyszerűbben eljutni. El is indult, ám útközben Aradon megismerkedett egy lánnyal, ebből szerelem, majd házasság lett, s később, 1947-ben pedig kislánya született. Sajnálatosan, utóbb a felesége családjával megromlott a viszonya, ezért visszaköltözött Budapestre. Innen a története részben ismert, 1956-ig. (1949-ben változtatták Seidnerről Svédre a nevüket, részben, mert az s kezdőbetűt meg akarták őrizni, másfelől a svéd irodalom iránt érzett tiszteletből). Ekkor testvérével, Ferenccel együtt kerekedett fel, mert édesanyjuk (aki egy évvel később követte fiait Svédországba) a lelkükre kötötte, hogy ne hagyják el egymást. Valóban együtt éltek 1964-ig, amikor az időközben Izraelbe kivándorolt Éva lánya felkutatta a Magyarok Világ-szövetségének lapján keresztül és meghívta magához. Ez is történt. Távozásához „lökést adott” csalódottsága, mert különleges összetételű előhívóját, amelyet szabadalmaztatni akart – ismerős magyar sors! – ellopták. Izraelben aztán már nem is fotografált, telekommunikációval foglalkozott, 77 éves korában bekövetkezett haláláig.