CAMARGUE TITKA

Számtalan kötetnyi tudós szöveg és közhely született már szerelem és halál, élet és múlandóság dupla párosáról. A dél-franciaországi mediterrán táj, az itteni szcéna magában hordja mindezt, és Lucien Clergue érzékeny tanúja ennek gyerekkorától. A szüleinek zöldséges boltja van, amikor Lucien 1934-ben megszületik Arles-ban. Anyja hisz abban, hogy fiából művész lesz. Amikor 12 évesen kap egy box-gépet, másfelé tájékozódik. Legalábbis műfajban, témában. Mert autodidakta marad. A háborús romok, a természetben bekövetkező elmúlás, a bikaviadalon megleshető halálünnep érdekli. Szóban nem túl eredeti (Martin Buber szebben írta), a fotóiban mégis. A bécsi retrospektív kiállítás címe sem túl sokat mond: Mágia és mítosz – de ez feltehetően inkább marketingkérdés. Mégis, Clergue fotóinak titka van, és ebbe mintha beleszületett volna. Arles szegénynegyede, cigány mutatványosai, a parti homok, az ingovány madártemetője adottak. „Csak” észre kellett venni… Talán az önkritika jele, hogy csak slágvortokba, szinte meghatóan együgyűen őszinte félmondatokba szedi nagy témáinak titkát. „Művészet: Anyám szerette volna, ha művész leszek, fizetett egy tanárt, hogy megtanítson hegedülni. 12 évig tanultam a hegedűt, de nem volt pénzünk, hogy a párizsi Nemzeti Zeneiskolába mehessek. De a gyakorlás, különösen Bach szólói a 6. szonátából és a Partitae-ből megnyitották előttem a kreativitás mágikus útját. Később a híres gyűjtő, Maya Sacher vásárolt néhányat a Camargue fotóimból, hogy felajánlja kortárs zeneszerzőknek, mivel a képeim olyanok, mint eredeti zenei kompozíciók.” Az intermedialitás még nem volt kitalálva.

Majd indulása sztoriját a bécsi közönségnek így folytatja: „Halál? A halálnak túl nagy része volt az életemben. Először a háború, aztán a házunk lerombolása, gyerek-rokonaim meggyilkolása a náci táborokban; halálok: a nagybátyám a háború alatt, anyám pedig 50 évesen halt meg, ekkor én 18 voltam. Valójában anyám és én minden este, vacsora után beszélgetünk az ő haláláról, hogy majd mit tegyek utána stb. Ezért, amikor eltűnt, az az ő halálán túl a Halál megszemélyesülése is volt. Teljes pánikban voltam, elmentem az orvoshoz, a pszichológus rendre megnézte a fotóimat… a halálról. Egyszer, amikor végül megmutattam neki a női aktokat, széles mosollyal ezt mondta: menj, nincs többé szükséged rám. Hála a nőknek, akik segítettek életben maradnom.” A korai, 50-es években készített Clergue-fotókról Picasso és Jean Cocteau is nagy véleménnyel vannak. Segítik is, és ő meg arcuk és műveik titkait fürkészi, örökíti meg. 20 éves, amikor tengerparti aktjait a Vogue, a Paris Match rendre közlik.

„Akt? Amikor aktot fotózok, nem foglalkozom a halállal. Ez a fiatal nő szimbolizálja az életet, nem csupán önmagában, hanem az általa megszülető gyermek ígéretével is, a nő teremt. Egy nap egy hölgy azt mondta nekem, megmentettem a férje életét, aki már majdnem meghalt, azzal, hogy kinyitotta a Hullámokból született című albumomat és megmutatta neki, ahogyan fotómon Aphrodité megszületik a tenger habjaiból. Beteg férje visszatért az életbe, pedig az orvos már tehetetlenül állt az ágyánál. Ha csak ennyit tettem a világon, büszke vagyok, hogy megszülettem.” Kissé porosnak hat ez az ars poétika, de maga a tengeri akt-sorozat (1964–2001) varázslatos. A címek (Testek Paul Éluard emlékére, Camus sírja) mintha valamiféle spanyol-amerikai vidám halálfogalmat is felidéznének, de francia-mediterrán frivolsággal. „Az aktról: korai fotóimon nem mutatom a tengerparton sétáló meztelen nők fejét, mert nincs összefüggés a test tökéletessége és a vizes hajú fej drámája között, a szem csukva, a száj nyitva és utánam kiált. De szintén ugyanebben az időszakban (az 50-es évek közepén) a cenzúra erős volt, börtönre is ítélhettek volna, nem volt tanácsos, hogy a fotó nőalakjai felismerhetők legyenek. Ráadásul én magát a Nőt akartam megmutatni, nem egyiket vagy másikat. Az aranymetszés arányai szerinti test tökéletességét, a Nobel-díjas költő, Saint-John Perse után.” Ezt is megírták már Vitruvistól Dürerig sokan, hitelesebben.

Mentori kapcsolatából meg magánmitológiát csinál. „Élet: kétszer születtem: először 1934 fantasztikus évében, amikor nagyon sok fontos esemény történt mindenütt a világban, azután 1958-ban ismét, amikor Pablo Picasso, miután meglátott engem Nimes-ben ebédidőben, azt mondta: Te beteg vagy, menj azonnal orvoshoz. Másnap el is mentem, és néhány órával később műteni kellett: a sebész szerint, életben maradásom percek kérdése volt. Hála Picassónak.” Nem túl magvas „egyperces” szövegnek, de Picassóról készített portréi (1956, 1962) nem percművek, állják az időt. Mondhatni, élettel teli képek, sőt a halállal dacoló munkák, á la Roland Barthes.

„Szerelem: gyerekkoromban soha nem láttam csókolózó embereket: a szüleim elváltak 6 éves koromban, de anyám boltjában a legjobb törzsvevők a közelben dolgozó kurvák voltak, és délben hazaérve az iskolából, én vittem nekik a megrendelt gyümölcsöt és ennivalót furcsa házukba, ahol félig felöltözve nyitottak ajtót, átlátszó ruhákban, hozzá fantasztikus parfümillat lengett körülöttük. A nők mindig is elragadók voltak számomra, és amikor 1957-ben az első könyvillusztrációt elkészíthettem – 23 éves voltam –, azok Paul Eluard verseskötetének aktfotói lettek.” A 80-as években már régen befutott fotográfus, amikor New Yorkban az Andreé és Barbara sorozatban, majd a 2000-es évek elején a történelmi festészet etalonjain áttűnésekkel megjelenített aktokban is megfotózza ezt a gyermekkori titkot/alapélményt.

Az 1990-es, 2000-es években a világhírű múzeumok etalon-festményeit felhasználó montázsokhoz készített fotók kapcsán meséli Clergue – slágvortjai nem tisztelik a tabukat: „Isten? Picasso egyszer azt mondta egy barátomnak, »Lucien fotói Isten könyvének vázlatai.« Így kerültem közel Istenhez, és amikor a jeruzsálemi Israel Museumban megrendezték a kiállításomat, valaki azt írta a szponzoromnak Bázelbe: »A maga fotográfus barátja Isten jobbkezén ül.« Úgyhogy értelmezésem szerint a művész nem templomba jár, hanem folyamatosan templomban van, a Művészet Templomában, és minden nap ott dolgozik. (…) Múzeum: ebben a Művészet Templomában tanultam a legtöbbet, és most is itt dolgozom, fotózom a kettős expozíciókhoz, egymásra teszem Bosch egy festményét és egy meztelen nő aktfotóját vagy egy bikaviadort. Történt egyszer, hogy csukott szemmel érintettem meg Rodin hat férfialakból álló híres bronzszobor-csoportját a Kunstmuseum Basel udvarán.”

Talán ez utóbbi mondat a leginkább filozofikus/enigmatikus Clergue-közlés: a játékból vak fotográfus így fejezi be a kísérletről szóló mondatot: „megpróbálom megérteni, mit akart mutatni nekünk a művész.” Ez megérne egy nagy tanulmányt, de a gyönyörű, három múzeum által összehozott katalógusból ilyesféle okosság teljesen hiányzik. Azaz, a belső borítón mégis akad valami hasonló. A szokásos portré helyett az öltönyös agg mestert látjuk, amint térdén egy szál kesztyűben balett táncosnő tangó-pózban homorít. A Lucien Clergue & modell című fotót Kathy Cooper készítette 2006-ban. Benne van sok minden, amiről a fotográfus bon mot-i szólnak: élet, szerelem és halál… A köztes műfajú, natura morta karakterű portrén: a fotográfia apoteózisaként: a mester szeme él. A tárlaton több Clergue-standfotó is látható Jean Cocteau Orfeusz testamentuma című filmjének forgatásáról (1959), de sajnos nem foglalkoznak a Clergue-filmekkel: First life, then triumph. (1991), illetve Celebrating J. S. Bach (1999).

A kortárs vendégfotó indirekt módon elmondja, hogy Clergue klasszikus alkotó. 1961-ben Edward Steichen szóló kiállítást rendez neki a New York-i MoMA-ban, 1962-ben a Louvre-ban nyílik kiállítása, 1966-ban Louis Lumiere-díjat, 1979-ben Giscard d’Estaing elnöktől Francia Becsületrendet kap, ugyanekkor védi meg doktorátusát a Marseilles-Provence Egyetemen A homok nyelve című dolgozatával. 2003-ban a Prestel kiadónál megjelent A fotográfia poézisa albumát az év legjobb 10 könyve közé választják. Eddig 75 albuma jelent meg. 2004-ben, 70. születésnapjának tiszteletére a szülővárosában alapított Arles Nemzeti Fotográfiai Iskola nyitókiállítást rendez. Ő az első fotográfus, akit a Francia Szépművészeti Akadémia tagjai közé fogadott (2006). Noha immár 167 éve, hogy éppen itt jelentette ki ünnepélyesen Louis Arago: „A fotográfia megszületett.”

Persze a fotóhoz (is), legyen bár az kortárs vagy klasszikus, közönség kell. Erről ezt mondja: „Gyűjtők: A gyűjtőkhöz fűződő kapcsolat nagyon fontos számomra; párbeszéd valakivel, aki imádja, amit az ember csinál, és pénzt ad azért, hogy még többet csináljon. Az energiák csodálatos és kölcsönös áramlása ez. Szerencsés vagyok, mert két igen fontos gyűjtőm volt Svájcban, a 60-as években, akik úgy bátorítottak, hogy minden évben egy sereg nyomatomat megvásárolták. Most a legfontosabb gyűjtemény a munkáimból a cambridge-i (USA) Harvard University Fogg Art Museum-a, amit egy bázeli házaspár tart fenn. Egy másik pár Zürichből szétosztotta gyűjteményét több, fotóval is foglalkozó svájci múzeum közt.”

Végül Clergue magáról a fotóról is szólt, és éppen ez a gondolata számomra a leghitelesebb volt: „A fotográfia szó ezt jelenti: fénnyel írni. Ha figyelembe vesszük, hogy az első Nagy Bumm, ami létrehozta az Univerzumot, maga a Fény volt, akkor a fotózás a földdel egyszerre született. Mégis várnunk kellett Ni?pce és Daguerre felfedezéséig, akik üvegre-papírra rögzítették a képet. Attól tartok, hogy a technológiák fejlődése elveszi a fotózástól a manuális részt, túl egyszerű az elektronika segítségével képet készíteni. Én még mindig ezüsttel dolgozom, a fekete-fehérnél és a színes képeknél is, és napról napra jobban élvezem.”

Szegő György

(A KunstHausWien tárlata 2008. 03. 07.– 05. 18.-ig a Münsteri Pablo Picasso Grafikai Múzeum, 06. 14.– 07. 20.-ig pedig a Städtische Galerie Erlangen vendége lesz)