A FRANCIA BRAUN FÉNYKÉPÉSZETI CÉG BUDAPESTEN 1886-BAN

A Braun cég

Adolphe Braun (1811–1877) a világ fő műveiről készített fotografikus reprodukcióik első jelentős francia terjesztője volt. 1848-ban Mulhouse-ban kezdte el pályafutását, és igen korán nagy sikereket ért el virágfényképeivel. Később szakosodott Európa múzeumainak megörökítésére, exkluzív jogokat szerzett a Louvre festményeinek és rajzainak reprodukálására. Cége nagyságát jelzi, hogy már 1867-ben száz alkalmazottja volt. Adolphe Braun a közismert albumin technikáról áttért a szénfotográfiára, majd 1870-ben megvásárolta a woodburytípia egy licencét, fia az 1880-as években albertotípiákat állított elő. A legtermékenyebb francia reprodukciókészítők voltak, albumaikat egész Európában terjesztették. Sikerüket segítette, hogy a francia művészeti hagyományban jelentős volt a sokszorosított reprodukciók megjelentetése, forgalma és gyűjtése is. Ennek köszönhető, hogy 1860-ban az eladásra kerülő fényképek igen magas hányada, 28,5 százaléka volt művészi reprodukció, majd szerepük lassan csökkent, és 1868-ban már 12,7 százalék volt. De nemcsak a kereskedelembe került művek címeit ismerjük a hivatalos engedélyek alapján, hanem a fényképkiállítások katalógus tételeiből is tájékozódhatunk. A közölt adatok alapján 1857–1869 között a kiállított fényképek 30 százaléka volt reprodukció, amely igen jelentős, meghatározó szerepre utal. A kezdetek szerteágazó sikereit mutatják az idősebb Braun legfontosabb munkái: Dessins du Louvre, Paris (1867) 330 tétel, Dessins du Musée de Bâle (1867) 149 tétel, Albertina, Bécs (1867, 1868, 1869) 1098 tétel, Louvre, Paris (1868) 928 tétel, Galeries de Saxe-Weimar (1868) 152 tétel, Dessins Milano, Ambrosiana (1868) 247 tétel, Académie des Beaux-Arts Palais Breva, Milano (1868) 147 tétel, Dessins Uffizi, Firenze (1868) 1037 tétel reprodukciót tartalmaz.

A Louvre

A Louvre-ban folyó reprodukciókészítés története kettős irányú volt, hiszen jelentette az évente a szalonokban bemutatott kortárs művek fényképezését és a múzeum állandó gyűjteményeinek publicitását is. A 19. század elején sokszorosított grafikai lapokon mutatták be, dolgozták fel az egyes múzeumi állományokat. Gustav le Gray (1820–1884) volt az első fényképész, aki 1852-ben kálotípiákat készített a Szalonban kiállított művekről. 1855-ben engedélyezte a kulturális miniszter, hogy az igazgató felügyelete mellett fényképezhessenek egyes kiváló mesterek. A világkiállításról és a Szalonról A. A. E. Disdéri (1819–1890), Robert Bingham (1825–1870) készítették el az első albumokat. Charles Marville (1816–1878) párizsi fényképészeti műterme 1848-tól működött, s 1855-től kérvényezte a Louvre tárgyainak fényképezését. Az engedélyek birtokában főleg rajzokról készített sorozatokat.

1866-ban a Braun cég a múzeumban az eredeti festményeket akarta lefényképezni és nem a róluk készült metszeteteket, amely jóval gyakoribb és egyszerűbben kivitelezhető metódus volt. A felvételeket egy „gyönyörű” albumban akarták kiadni, majd mindezt bemutatni az 1867-es világkiállításon. A Louvre festmény gyűjteményének kurátora több fényképésszel állt kapcsolatban, ezért figyelmeztette a Braun céget a biztonság fontosságára, hiszen a műtárgyak mozgatásakor felügyelő őrre volt szükség. A kiállító térben, az ún. galériában a fényképészek nem tudtak dolgozni, mert ott kevés volt a fény. Az egyik tetőablakos helyiségében, a szabadban, az oszlopok alatt vagy az udvaron folyt a kísérletezés. Néhány fényképész egy-két próbálkozás után anélkül tűnt el, hogy megvalósíthatta volna elképzeléseit. A direkt módon való fényképezéskor a legfontosabb probléma a festmények felületét borító, visszatükröződést okozó lakkréteg volt. Az egyes vásznak „nyersessége” és a festék állaga miatt deformációk keletkeztek a felvételen. Villot kurátor így összegezte a nehézségeket:

„A tónusok különbözőségét és a színárnyalatok értékeit a maga valóságában lehetetlen visszaadni. A sárga, vörös, zöld színek különbözőképpen válnak fekete folttá, a kékek viszont fehérek lesznek. Az árnyékok elvesztik átlátszóságukat, amikor túlságosan visszatükröződnek. A féltónusok átalakulnak sötét folttá, ahol a részletek elmosódtak. Néhány színnel telt festmény sötétebb és opálosabb a fényképeken. A Rubens festmény női alakja mulatt női alakká válik.” A modern festmények vonalassága, matt felülete és monokróm színvilága kedvezett a jó reprodukció készítésének.

A Louvre műtárgyainak fényképes formában való árusításának ideája, vagyis a „fényképezett múzeum” programja az 1860-as években is folytatódott. De 1883-ig nem volt hivatali fényképésze és műhelye a múzeumnak, sokáig ez privát iparnak számított. Végül a Braun cég szerződést kötött a Louvre-ral és annak egyik részlegében, a Salon Carré-ban árusította a kópiákat. A megállapodás szerint a cégnek saját tulajdonú negatívjai voltak, pozitív kópiái széneljárással készültek, egy nagyméretű példány nyolc frankba került. A Louvre Visconti udvarában építették fel a Braun műhelyt, amelynek felszerelése 76 000 frankba került. 1884 márciusában a stúdiót berendezték, üvegajtókkal és reflektorokkal szerelték fel, ernyőket használtak a műtárgyak csillogásának kiküszöbölésére. 1886-ban a Louvre-ban egy kamera volt, amellyel délelőtt tíz és tizenkettő között dolgoztak. A Braun cégnek köszönhetően a közönség megvásárolhatta az ún. Régi mesterek, Leonardo, Raffaello festményei után készült metszetek fényképes reprodukcióit. A kortárs képzőművészeti alkotásokról direkt kópiák készültek, amelyeket albumban és egyéni lapokon, vizitkártya, woodburytípia és szénnyomat formájában árusítottak.

Adolphe Braun 1877-ben bekövetkezett halála után fia és annak társa vitte tovább az üzletet, amely alapvetően Dornachban székelt, de párizsi műtermeik voltak: az Ateliers de Pose a Kapucinusok sugárúton, a Maison de Vente pedig az Opera körúton. A Braun cég első reprodukciós listája már 1875-ben elkészült, ezzel megteremtődött egy új típusú képzeletbeli múzeum. Az 1896-ban kiadott katalógusban már húszezer reprodukciót árusítottak, darabját 15 frankért.

Hazánkban

A magyarországi helyzet múzeumi és tanítási szempontból is jól ismert. Az 1880-as évek közepén átalakuló Mintarajztanoda mellett nem volt képzőművészeti gyűjtemény, ezért gyors ütemben rendeltek és vásároltak szemléltető eszközöket, könyveket, metszeteket, fényképes albumokat és önálló lapokon reprodukciókat is. Ma a Képzőművészeti Egyetem Könyvtára őrzi ezt a gyűjteményt, amelyben többek között 13 000 fénykép van. A megmaradt legkorábbi reprodukciók körülbelül háromszáz egységnyit takarnak, melyben egy egységet jelent egy többlapos album és egy önálló fénykép is. A Braun cég bécsi összeállításaiból két albumot őriznek: Albertina Képtár olasz iskola (26 felvétele) és Régi mesterek rajzai (54 felvétele). Nem szisztematikusan felépített és teljes ez a reprodukció gyűjtemény, de kiválóan szolgálta a képzőművészek oktatását. Az iskolában megismert elsőrangú külföldi fényképes reprodukciók figyelmeztették a következő művész nemzedéket a technikai fejlődés vívmányaira. (1–2. sz. kép)

Tudjuk, hogy a Nemzeti Múzeumban a műtárgyak fényképezése külső szakerőkkel történt, a 19. század folyamán saját mestere az intézménynek nem volt. 1873-ban Beszédes Sándor esztergomi fényképész készítette el az antik feliratos tárgyak reprodukcióit, de kettő kivételével ezek csak a rajzokat mutatják be. Klösz György 1876–1878 között régészeti tárgyakat csoportosított egy albumba, melyek csak belső használatúak voltak, mintegy képes leltárkönyvként funkcionáltak. Az 1876-os dunai árvíz károsultjai javára rendezett kiállítás 140 műkincsét szintén Klösz György örökítette meg. Az 1884-es történeti ötvös kiállítás reprodukálását pedig Weinwurm Antal végezte. Az első hivatalos fényképészeti műhely 1896-ban az akkor épült Iparművészeti Múzeum tetőterében készült el.

Az Esterházy-képtár

A magyar állam pénzügyminisztere 1870. december 8-án vásárolta meg az Esterházy-képtárat, amely 1865-től az Akadémia épületében már a közönség számára is látogatható volt. Nagy publicitást kapott a kiváló gyűjtemény festményeinek illusztrált kiadása, amelyet fényképalbumnak is neveztek. Korábban a műkincseket az Esterházyak gondosan őrizték a nyilvánosság elől, néhány kép rosszul sikerült acél- és rézmetszetén kívül nem sokszorosították. Gustav Kratzmann, a képtár akkori igazgatója többszöri kérelmezés után megszerezte az engedélyt a hercegi családtól egy teljes, fényképezett másolat kiadására, azért, hogy a műkincsek megismerése a legszélesebb körben is megvalósulhasson. A kiadást vezető Ráth Mór hangsúlyozta, hogy a fényképek egyenesen az eredetiről fognak levétetni. 1870 januárjában úgy tervezték, hogy két albumot és önálló lapokat adnak ki két méretben, és ennek jövedelmét a képtár javára fordítják. 1870 októberében arról határoztak, hogy kisebb és nagyobb alakban fognak a reprók megjelenni, magyarázó szöveggel, melyek Keleti Gusztáv szakértő tollából származnak. Utóbb tíz képet magába foglaló füzeteket terveztek. 1870 karácsonyára jelent meg a „kincs árnyéka”, vagyis a fotográfiákkal ellátott díszmű első és egyben utolsó kötete. A korabeli sajtó szerint olyan kiadvány született, melyre addig nem volt példa, hiszen a műremekek hű másolatát adta. A korabeli kritika szerint elszórtan ismertek voltak fényképek egyes festményekről, de ezek „másolatok retouchírozott másolatai” voltak. Simonyi Antal jeles pesti fényképész az eredeti képeket vette le s teljes hűségben „retouchírozás” nélkül adta a közönség kezéhez. A kötet egyszerre két méretben, quart és nagy folio alakban került a közönség elé. Az utóbbi nagysága miatt „falékítményül” is használható, így a műbarátok egész galériát állíthattak föl maguknak otthonukban. Az első folyam díszkötésben a következő képeket tartalmazta: Cesari d Arpino: Diana és Acteron, Cuyp: Tájkép tehenekkel, Trevisani: Lukretia, Greuze: A remete, Crivelli: Szűz Mária a trónon, Murillo: Mária a gyermek Jézussal, Leonardo da Vinci: Szűz Mária a gyermekkel és Mihály arkangyallal, Ghirlandajo: A megváltó születése, Gonzales Coques: Van Eyk családja, Seybold: A festész leányának arcképe. (3. sz. kép)

Ráth Mór a tíz képet háromféle albumkötésben jelentette meg. A legdíszesebb kiadás ára 22 forint volt, a következő kiadásban a képek nem albumban voltak, hanem kartonban, amiből az egyes képeket ki lehetett venni, ez 21 forint volt, a negyedrétű album pedig 12 forint.

„Legszebb karácsonyi-ajándék. Ráth Mórnál jelent meg, egy gyönyörű album, az Eszterházi-képtár tíz remekének hű fényképével, köztük egy Murillo egy Leonardo da Vinci stb.” – ajánlotta az Esti Lap. Keleti Gusztáv írása a megjelenés után indulatokat kavart, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményének kisebb méretű (quart) példányában valaki áthúzta és kijavította a festők nevét. E példány kapcsán szembesülhettünk azzal is, hogy a hirdetés ellenére a fényképész retusáltatta a felvételeket. A kópiákat sötét akvarell festékkel igazították át, hogy eltakarják a vásznon lévő, a világítás hatására előtűnő, sőt felerősödő hibákat. Az említett példányban mára a reprodukciók kifakultak, az elsődleges negatív retus halványabban, a másodlagos pozitív retus erősebb vonalaiban árulkodik a fénykép készítésének valódi metódusáról.

Már 1880-ban felmerült az Esterházy-képtár teljes anyagának, az előző katalógus kibővítésének ideája. Pulszky Ferenc múzeumigazgató beleegyezésével újabb díszmű készítését tervezték, ezért Divald Károly megkezdte a festmények sokszorosítását. A képekhez az értelmező szöveget Pulszky Károly írta volna. A díszmunka háromféle kiadása közül az egyik fényképes, minden „retouche” nélkül, a másik kettő pedig különféle alakú fénykép nyomat. A díszmű végül 1883-ban Bécsben, Hugo Tschudi és Pulszky Károly tanulmányaival jelent meg, Esterházy Galerie címmel, eredeti metszeteket, illetve metszetekről, rajzokról készült nyomatokat közöltek, melyek heliogravűr, heliográfia és cinkográfia fotómechanikai eljárással készültek. Az első részben 33 olasz és spanyol mester festményét elemezte Tschudi, a második részben Pulszky írt ugyancsak 33 németalföldi, német és francia műről. A kötet nem jelzi a fényképészeket, de számos esetben azonosíthatók a korábbi fényképek. A 19. század végére a műtárgyak metszéssel való torzítása idejétmúlt, korszerűtlen megjelenítéssé változott, az újabb másolási eljárások már lehetővé tették volna direkt a műtárgyakról készült kópiák színvonalas megjelenítését is. A kötetben elhelyezett reprodukciók révén mindenki meggyőződhetett arról, hogy a fotómechanikai másolással készült felvételek kiváló színvonalúak.

A díszkiadványok mellett egyszerűbb kis füzeteket is lehetett vásárolni, melyek az Országos (a volt Esterházy-) Képtár tizennégy szobáját ismertették 1871-ben, majd a következő évben is megjelentek, bevezető és illusztrációk nélkül. Újabb, bővebb jegyzék készült 1876-ban, amely tizenhat teremre osztva 726 művet mutatott be. Pulszky Károly 1881-ben ideiglenes lajstromot állított össze a nemzetek és időhatárok által tagolt képegységeket ismertetve. A 783 tétel némelyikénél néhány szóban jellemezte a művet. A nagy összefoglaló 1888-ra készült el, Pulszky Károly a Képgyűjtemény leíró lajstromában részletesen közölte az adatokat.

Simonyi Antal és Divald Károly után Weinwurm Antal volt a harmadik fényképész, aki az Országos Képtárat lefényképezhette 1884-ben. Pulszky Károly szerint számos külföldről érkezett szakértő és egyszerű látogató szeretett volna az egyes festményekről fényképészeti másolatokat vásárolni, ezért a képtár igazgatója megbízta Weinwurm Antalt a nevezetesebb festmények lefényképezésével. A sikerült fölvételekből, melyek kabinet és quart alakban készültek, egy-egy teljes gyűjteményt akartak reklámozás céljára elküldeni Párizsba, Londonba, Rómába, Berlinbe, Bécsbe és Európa más nagyobb városaiba. Weinwurm a szöveges katalógus mellé közel kétszáz miniatűr képmásolatot tartalmazó műlapot is készített, melyeket a képtár helyiségében árusítottak. (4. sz. kép)

A gyakorlatban tehát a tudományos igényű katalógushoz vásárolni lehetett tetszőleges mennyiségű reprodukciót, de könyv ebből a vállalkozásból nem született. A képtár negyedik, leghíresebb fényképésze a párizsi Braun cég volt. 1886-ban érkeztek Pestre, és kiváló fényképsorozatban örökítették meg a gyűjtemény jeles darabjait.

A Braun cég Pesten

1886 márciusában az Ad. Braun & Comp cég német nyelvű levelet írt Pulszky Károlynak, hogy lefényképezhessék az Országos Képtár kiemelkedő műveit szénnyomat és heliogravűr eljárással. Céljuk a Képtárat Európa-szerte ismertté tenni, mely által művészettörténeti értékét is fokozni lehet. A levélben nemcsak a reprodukciók jelentőségét hangsúlyozták, de kapcsolataikat is ismertették. J. Oezle, a párizsi Louvre Galéria vezetője is támogatta munkáikat, barátságban voltak Dr. Badéval, a szentpétervári Ermitázs vezetőjével és Dr. Waermann-nal a drezdai galériából. Az előzetes megbeszélések alapján a cég úgy tervezte, hogy június folyamán jönnek Pestre, és 2-3 hét alatt elvégezik a munkát. Április 6-án kelt levelükben megerősítették a kérésüket.

Pulszky Károly, az Országos Képtár igazgatója felterjesztette kérésüket Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszterhez, hogy engedélyezze és állapítsa meg a feltételeket. A felterjesztésben hangsúlyozta, hogy a cég kizárólagos jogot nem kér, csak annyit akar, hogy a képtár művészeti és történeti érdekű emlékeit sokszorosíthassa. A cég világhíre s az általa a legnagyobb európai képtárakról készített sokszorosítási felvételek biztosították a szakembereket arról, hogy ez a közzététel minden igénynek meg fog felelni. Pulszky felvetette, hogy a Képtár a három köteles példány értékének megfelelő fényképeket választhatna a cég korábbi munkáiból, ami azért fontos, mert a Képtárnak nem volt fedezete a fényképgyűjtemény kialakítására. Pulszky megkérte a minisztert, hogy támogassa az atelier felépítésének engedélyezését. Megemlítette, hogy a Képzőművészeti Társulatnak metszetek megjelentetésére adott kizárólagos jogok 1884-ben lejártak, így a szerződést semmi nem akadályozta vagy korlátozta.

A szerződés

Pulszky Ferencnek a Múzeumok és Könyvtárak országos főfelügyelőjének válaszolt a miniszter, kidolgozva a részleteket. Ezek szerint:

A Braun céget a képek sokszorosítását illetőleg kizárólagossági jog nem illeti meg.

A cég az összes költségeket sajátjából fedezi.

Az akadémia közelében a vállalkozó költségén építendő fényképészeti műterembe és onnan vissza az épületbe a képtári igazgató által kijelölt személyzet szállítja a műveket, de azoknak éjjelre a műteremben maradniuk nem szabad.

A cég a meglévő fotográfiáiból a köteles példányokkal egyenértékű másolatokat ad az Országos Képtár kézrajz és rézmetszetek gyűjteményének, a készítendő felvételekből a köteles példány 3 darab utólag.

Ha a Braun cég a képek mellé szöveget kíván, akkor az Országos Képtár igazgatójával kell magán megállapodást kötnie. A kinyomtatott szövegből 3 példányt a képtár szakkönyvtárának kell adnia.

A kormány a Braun & Comp. cégnek ingyen bocsátja rendelkezésre a képeket, de kiköti, hogy egy tisztviselő vagy szolga tartsa azokat „szakadatlanul” szemmel.

A kormány támogatja a cég felállítandó fényképészeti műtermének kérelmét a fővárosnál.

Trefort utasította Pulszky Károlyt, hogy erről németül tájékoztassa a Braun céget, majd az elfogadás jeléül írassa velük alá a szerződést. Továbbá állítsa össze a fényképezendő képek listáját, jelölje ki, hogy mely fényképeket fogja a cég az Országos Képtárnak adni, majd jelentse be, hogy mely festményeket és kézrajzokat fényképezték le. 175 mű reprodukálásáról, az akkor legkiválóbb, leghíresebb alkotások megörökítéséről döntöttek: Giotto, Duccio, Raffaello, Ghirlandajo, Veronese, Giorgone, Bronzino, Vasari, Tiepolo, Murillo, Goya, Rembrandt, Rubens, Ostade, Teniers, Breughel, Memling, Cranach, Greuze műveiről, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Pulszky Károly megírta a fővárosnak küldendő ajánlást is, az atelier felállításának engedélyezéséhez. A kellő világítással kialakított atelier-t a Braun & Comp cégnek a magyar szerződés értelmében az Akadémia közelében kellett felállítania. (5. sz. kép) Az ideiglenes építmény csak a munkálatok időtartamára maradt fenn, vagyis 2 hónapig. A Ferenc József téren korábban lerakott kövezetet az építészeti munka nem befolyásolta (vagyis nem szedték fel). A beadvány szerint a cég ugyanilyen ideiglenes műtermet épített fel Londonban, Amszterdamban, Drezdában és Pétervárott is. A Braun cég mint Európa összes múzeumának ipari és művészeti fényképeinek cége (!) adta be kérelmét a Fővárosnak. A 6 méteres kis faépítmény (atelier) az Akadémia főbejáratától jobbra, a homlokzat fala előtt állt, melyet 10 méteres léckerítés (palissade) vett körül, magassága 2 méter. A kerítés jobb sarkában gázlámpa (bec de gaz) állt. (A Fővárosi Levéltárban az ügyre vonatkozó iratanyag nem található.) (6. sz. kép)

A fényképezés probléma nélkül lezajlott. A sorozat példányait a Braun cég egész Európában terjesztette, néhány felvételsor a múzeum gyűjteményébe került. Több mint húsz évig ezek a kiváló reprodukciók képviselték a hazánkban őrzött, európai hírű műtárgyakat.

Később, 1889-ben egy lista összegezte az Országos Képtárnak azokat a fényképeit, amelyeket a Braun cégtől ajándékba kaptak. Ezek nagy része 1879-ben készült, a 162 reprodukció között Andrea del Verocchio, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello Santi, Vittorio Pisano műveit ismerhetjük meg, majd e művészek különböző munkáit a Louvre, a British Museum, Róma, Bécs, Lille, Drezda, Amszterdam, Haye, Bâle, a Farnesina, a Sixtusi kápolna, és a Vatikán gyűjteményeiből.

A reprodukciók utóélete

Térey Gábor, a kiváló múzeumigazgató 1899-ben Az Országos Képtár fényképgyűjteményének lajstroma címmel rendszerezte az addig összegyűjtött reprodukciók nagy részét. A Szépművészeti Múzeumba áthelyezett gyűjtemény ekkor 8549 darabból állt, és 153 könyv alakú tokban nyert elhelyezést. A megoszlása: festészet 4288 darab (ebből mindössze két magyar), kézrajzok és miniatűrök 1391, szobrászat 1089, építészet 543, iparművészet 197, ismeretlen 497, kettős példányok 544 darab. Térey nem közölte a fényképek készítőjének nevét, helyét és a felvétel méretét sem, ezért ezek minőségére a lista alapján nem lehet következtetni.

Az Országos Képtár reprodukciós gyűjteményét jelentősen továbbfejlesztették, de szakemberek hiányában a gyarapítással együtt nem tudták leltározni az anyagot. Radványi Orsolya tanulmánya alapján tudjuk, hogy Térey kapcsolatot tartott fenn a legjobb európai fényképészeti cégekkel, akiknek katalógusából megrendelte a reprodukciókat. Ebben a korszakban ezek jelentették a művészettörténeti kutatás egyik legfontosabb segédeszközét, ezért vált fontossá a felvételek lehető legjobb minősége is.

1900 körül, miközben Térey Gábor, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának leíró lajstromát készítette, amely közel 1500 tételt tartalmazott, kijelölt körülbelül 350 fő művet, amelyeket a katalógusban szeretett volna reprodukálni. Először Weinwurm Antal kapta a megbízást, hogy minden műről egy kartonra ragasztott, nagyméretű (13x18 cm) kópiát készítsen. (7. sz. kép) Térey a felvételeket nem tartotta elég jóknak, ezért a kiválasztott műveket utóbb a müncheni, nagyhírű Hanfstaengel cégnél is megrendelte. A cég minden képről két nagyméretű kópiát készített, az egyiket vékonyabb papírra, amelyet kartonra ragasztottak, egy másikat pedig vászonra, hogy tartósabb legyen azok állapota is. A német cég felvételei láthatóan sokkal részletgazdagabbak (a gondos világításnak köszönhetően), mint a pesti fényképész munkája. (8. sz. kép) Térey Gábor az 1906-ban megjelenő lajstromban pontosan megjelölte, hogy melyik képről ki készített felvételt, majd a kötet végén néhány, Hanfstaengel kliséi alapján készült autotípiát közöltek. A Braun cég 175 felvétele mellett Weinwurm és Hanfstaengel 380-380 felvételét is felsorolta a részletes leírások után. (Divald felvételeire nem hivatkozik.)

A vállalkozás végeredményének tarthatjuk a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárát bemutató, Hanfstaengels Galerie-Publikationen sorozat két nagyméretű díszalbumát, amelyek Münchenben jelentek meg (évszám nélkül) beékelt képekkel, 398 táblát tartalmazva. Ennek egy példánya a Képzőművészeti Egyetem Könyvtárában van.

Térey Gábor 1915–18 között újból átrendezte a fényképgyűjteményt, és megszüntette az addigi rendet, mely fényképészek szerint csoportosította a reprodukciókat. Egyesítette a különböző korban készült felvételeket, és a művészek neve szerint állított fel egy újabb rendszert. Festészeti iskolánként betűrendbe osztotta az akkor már 25 000 festmény reprodukciót magába ölelő gyűjteményt. Ennek könnyebb használatához cédula katalógust állított össze. 1918-as jelentésében ezt a munkálatot ismerteti: „A katalógus első rovata a művész nevét és a jelenlegi képtárkatalógus alapján a kifüggesztési számot, a második a mű címét, a harmadik a mű nemét, a negyedik a kép leltári számát, az ötödik a fényképész vagy fényképészek nevét tartalmazza, előtüntetve egyszersmind, hogy hány levonat található gyűjteményünkben az illető fényképről, a hatodik rovat a mappa jelzését és végül a hetedik a fényképlemez elhelyezését tünteti fel.”

Ez a gyűjtemény, mely magába foglalta a világhírű Braun cég reprodukcióit, ma milliós nagyságrendű, s a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának fényképbázisát alkotta. A sok fénykép olyan speciális tárház, mely tárgyi ismeretanyagot biztosít, az összehasonlító elemzések gyakorlatát és fejlődését teszik lehetővé. A képi benyomásokat verbalizáló művészettörténet számára a reprodukció elsőrendű forrás, amely viszonylag elfogulatlanul közvetíti a tárgyak, az építmények, a világ lényeges elemeit.

Farkas Zsuzsa

Jegyzetek:

Mary Bergstein: Art Enlightening the World. In.: Image and Enterprise. The Photographs of Adolphe Braun. Cleveland–London, 2000. 120–139.

Naomi Rosenblum: Reproducing Visual Images. In.: Image and Enterprise. The Photographs of Adolphe Braun. Cleveland–London, 2000. 31–42.

1859-ben a Louvre Királyi Múzeum fotográfusának nevezte magát, bár hivatalos kinevezést erről nem kapott.

Blaskóné Majkó Katalin – Szőke Annamária: A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Budapest, 2002.

Bán András: „Mert Pascal legyen az, aki a világ külszíne mögött rejlő igazságot magától felismeri.” Fényképek a Magyar Képzőművészeti Egyetem könyvtárában a XIX. század utolsó negyedétől. In. Blaskóné 2002. 291–297.

Meller Simon: Az Esterházy-képtár története. Budapest, 1915. 193.

Ellenőr 1870. 16. október 1.

Az eredeti helyesírás szerint. Reform 1870. 304. október 16.

Pesti Napló 1870. 277. november 17.

Esti Lap 1870. 292. december 19. 1167.

Keleti Gusztáv. Az Esterházy-képtár. Pest, 1870. 38. oldal után.

Függetlenség 1880. 356. december 24.

D. Hugo V. Tschudi – Dr. Karl V. Pulszky: Die Landes-Gemälde Galerie in Budapest. Vormals Esterházy-Galerie Wien 1883. I–II. kötet

Az Országos Képtár képeinek jegyzéke az akadémia épületében. Budapest, 1876. 30.

Pulszky Károly: A Magyar Országos Képtár ideiglenes lajstroma. Budapest, 1881. 79.

Pulszky Károly: Országos Képtár. 1. Képgyűjtemény leíró lajstroma. Budapest, 1888. 138.

Pesti Hírlap 1884. 256. szeptember 16.

1886. július 11. „Az országos képtár képeinek lefényképezése Ad. Braun et Comp. Dornachi cég által.” Zádor Anna: Kapossy János hagyatékából. I. Művészettörténeti Értesítő 1990. 206.

Szépművészeti Múzeum Adattár 28/1886 Pulszky Károly levele Trefort Ágostonnak 1886. június 5.

Szépművészeti Múzeum Adattár 47/1886 Trefort Ágoston levele Pulszky Ferencnek 1886. június 11.

Szépművészeti Múzeum Adattár 29/1886 Pulszky Károly levele a fővároshoz 1886. június 11.

„Budapest 7 Juni 1886. Au bauseil Municipal de la ville Budapest. Messieurs!…

Cette installation consisterait en un petit Atelier en bais de siz métres sur dix que nous entaureriens d’ une palissade – le tout en retrait de la facade et il ne serait pas fait de trans dans le pavé – cet Atelier photographique étant simplement posé sur le sol…

Ad. Braun Nous vous permettons de joindre un esquisse de plan.”

A terven jelölve: Palissade de 2 métres de haut.

Szépművészeti Múzeum Adattár 127/1889 Fényképek jegyzéke / Az Országos Képtárban őrzött fényképek jegyzéke.

Kupetzky két nem részletezett műve.

Radványi Orsolya: Térey Gábor (1864–1927) Egy konzervatív újító a Szépművészeti Múzeumban. Budapest, 2006. 93.

Térey Gábor: A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának leíró lajstroma. Budapest, 1906.

Die Gemälde-Galerie in Museum der Schönen Künste zu Budapest. München, (é. n.) 33 cm. 1. A-Me 200 tábla, 2. Mo-Z 201–398 tábla. Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtár /Fotó S 334

Térey Gábor jelentése a Szépművészeti Múzeum fényképgyűjteményének rendezéséről, 1918. Szépművészeti Múzeum Irattár 951/918. sz. Radványi 2006. 313–314.

Köszönöm Radványi Orsolya segítségét.