VALAHOGY MINDIG VAN NÁLAM FÉNYKÉPEZŐGÉP

– Tudjuk, hogy néhány filmrendező – például Sára Sándor vagy a nemrég elhunyt Gaál István – komolyan vette a fényképezést. Vagy ez inkább az operatőrökre jellemző?

– Azt látom, hogy a fiatalabb generáció már nem elsődlegesen érdeklődik a fényképezés iránt. Ez nyilván alkat kérdése is, másrészt, gondolom, a digitális képrögzítési technikák elterjedése miatt alakulhatott így. Gaálék idejében az egyetlen filmes képrögzítési mód a klasszikus fotó volt, ezt a fajta előkészületet egy forgatás sem nélkülözhette. Ráadásul őket alapvetően érdekelte a feltárás, dokumentálás. Az egyetemen elsőben vezettem fotózás alapú kurzust, ahol választható eszköz volt a camera obscura. Jó érzés volt látni, hogy az eredmény örömet szerzett annak, aki rászánta magát a türelemjátékra. Irigyeltem őt egy kicsit. A felvételin persze nem árt, ha valaki jól fényképez, de ott inkább a képbe rejtett történet elmesélésének képessége, az egyéni látásmód felismerése a szempont, és nem az, hogy valaki mennyire ügyes vagy tanult fotós. A két dolog amúgy sem jár mindig együtt: van, aki szépen fényképez, de a képeiből hiányzik a személyes közlés, mások gyengén fotóznak, viszont ettől még remek filmesek lehetnek. A Részleg című filmet Vivi Dragan barátom, a bukaresti filmfőiskola operatőr tanára fényképezte. Szerinte a fotózás olyan tevékenység, mintha valaki a katolikus templomban egyszer csak kitekerné az imaszőnyegét, és kelet felé fordulva leborulna. Ő lényegében távol van a fotózástól, pedig remek operatőr.

– Ön mióta fényképez?

– Gimnazista koromban, hosszú rákészülés, sóvárgás után kezdtem el. Családunkban senki nem fényképezett, nem is vették komolyan, hogy engem valóban ez érdekel. A felszerelés is túl drágának tűnt, de aztán valahogy mégis összejött. Azok közé tartoztam, akik a hatvanas években napi egy tekercs NP 27-et elnyomtak. Le is nagyítottam még aznap a klotyóban, ami nálunk évekig fotólaborként üzemelt. Mostanában nagyon hiányzik a naponta megfogható, kézbe vehető kép, az anyaggal való manuális foglalkozás. A sötétkamra, a vegyszerek szaga hiányzik. Más irányt vett az életem, a laborálásra nem maradt időm. A fényképezés azonban megmaradt, időnként néhány fájdalmas hétre, legfeljebb egy-két hónapra tűnik el az életemből.

A játékfilmek előkészítése során jól tudtam használni ezt a szenvedélyt. Igyekszem szemlélődő, de történetcentrikus képeket készíteni, olyasmit, ami túlmegy, a motívumfotózáson. Igyekszem magam körül felismerni az elbeszélendő történet elemeit, és beavatkozás nélkül rögzíteni azokat hangulat fény-képek, portrék formájában. Az így keletkezett anyagok nagyjából nevezhetők tanulmány-képeknek. Fogalmazási kísérlet a tervezett filmmel kapcsolatban, a megtekintése szerencsés esetben közelebb viszi munkatársaimat a feladathoz. A tapasztalat az, hogy mindenki, aki a filmmel foglalkozik, a kellékestől a színészig, sokat profitál a képekből. A színházban még bolondabb módon keresem a lehetőséget, hogy az elkészített vagy gyűjtött képek alkotótársaim segítségére legyenek az előadás létrehozásában. Feltárásnak, pontosításnak is nevezhetném a rendezői elképzelés ilyen jellegű illusztrálását. A színészek jelentős része támaszkodik is ezekre. Szóban nehezen megfogalmazható dolgokról a képek nassolása után kevesebbet kell beszélni. Mivel közös munkáról van szó, az elképzelésem első, képi megfogalmazása ajánlat, levél, az elemzés egyik lehetséges módszere. Nem tagadom, hogy az effajta megközelítésben, képekkel vacakolásban kedvemet lelem, mára szinte a mániámmá lett.

– Az Ajándék ez a nap volt az első nagyjátékfilmje. Már annak a helyszíneit, szereplőit is fényképezőgéppel kereste?

– Inkább rögzítettem valamit a filmhez. Sok portré készült, és ma úgy érzem, azok felértek egy-egy próbafelvétellel. Ha például külföldön, egy számomra ismeretlen színésszel elmegyek sétálni, nagyon nincs közös nyelvünk, néhány portrét azért készítek róla. Kapcsolat-felvétel, ha elfényképezek egy tekercset az arcára. Bizalmi helyzet. Kontaktus. A képek alapján aztán el tudom dönteni, hogy bele merek-e vágni egy közös munkába. Kapcsolatfelvétel, aminek sikeressége döntő ebben a szakmában. Egyszer majd megpróbálom összerakni, és valahogyan hozzáférhetővé tenni a forgatásokhoz kapcsolódó képeimet. New Yorkban, a Tiszta Amerika című film forgatókönyvének írása előtt koffernyi portrét, utcaképet készítettem. Ezeknek köszönhetően már az előkészületek első fázisában kívülállók számára is körvonalazódott egy film – a sorozat sokat segített a külföldi partner meggyőzésében, később a forgatás előkészítésében is.

– Elsősorban az operatőrnek kell megmutatni a lehetséges helyszíneket?

– Neki is, meg azoknak az embereknek, akiknek a feladata egy-egy helyszín, engedély megszerzése a forgatás számára. New York egyébként megváltozott a film óta eltelt tíznél több évben. Más lett az állaga, másféle arcokat lehet látni, racionálisabb, fegyelmezettebb város lett. A fénykép állapotot és helyszínt rögzít, és rögzíti a képkészítő állapotát is. Ez a lényeg. Vágyom újra fölkeresni azokat a helyeket és elkészíteni megint a képeket ma, ugyanabból a szemszögből. És egymás mellé szerkeszteni őket.

A Részleg című film forgatása előtt bejártuk Erdélyt, hogy megtaláljuk a megírt helyszíneket. Magát a filmet. Ugyanakkor, azon az úton lettek meg egy megvalósulni nem akaró mesefilm, a Jancsi és Juliska helyszínei is. Fényképeken máig létezik, veszélyesen megvan nekem az igazi kerek erdő, aranyrét és hóesés – mint a mesében.

Kolumbiában forgattunk egy átfogó anyagot Márquez Száz év magány című regényfolyamából. Tényleg ott volt minden, elképzelhetetlen gazdag halmaza a történet elemeinek. Nyolcnapos forgatásra volt lehetőség. Rengeteg szín, arc, külső kívánkozott a filmbe, úgyhogy a terepszemlén tudatosan dokumentálnom kellett minden lehetséges helyszínt. Itthon a zsáknyi kép alapján határoztuk meg, melyik nap melyik szakában hova kell mennünk forgatni, hol áll majd a kamera.

– Filmkamerát is visz magával útjaira?

– Nem, mert a fényképezőgép praktikusabb, és sokkal könnyebb egyetlen képről beszélni – amennyiben az az egy kép rendben van, történet van benne, és tartalmazza a szükséges információkat. Az állókép sok mindenre képes. Egy Leica objektív önmagában is nagyon sokat tud. Amikor a hívóban előtűnik a kép, semmihez sem hasonlítható érzés. A digitális fotó elterjedésével a hagyományos fényképezés valószínűleg egy bizonyos ága lesz a képkeretező művészetnek, vagy egyfajta kifejezési eszközzé, technikává fog válni. Megszűnni soha nem tud, mint ahogyan a krétát fogó vagy a festegető emberek sem vesznek ki.

– Szerintem a film és a fénykép között az is nagy különbség, hogy az egyik társas tevékenység, a másik magányos.

– Nevezzük a fotózást inkább előjátéknak.

– Sok képén látszik mozgás. Biztosan nem a keze remegett.

– Az egyik legizgalmasabb dolog a mozgás rögzítése. Már pusztán nyelvtanilag is érdekes; megjelenítése, belesűrítése az állóképbe mágia. Nagyon tetszik, hogy a mozgást zársebesség-változtatással egyetlen képben is meg lehet ragadni. A régebbi korok fényképeiben viszont éppen a statikusság nyűgöz le, a mélység, a barnák-feketék vastagsága, az azokból lassanként föltáruló titkok. Gyakran nézegetek képeket. Mindenütt nagyon jó fotósok vannak, az az érzésem, hogy – más művészeti ágakhoz hasonlóan – például az oroszok különösen jók. Náluk hosszú évtizedekig alapszenvedély volt a fényképezés, gondolom, nyilván azért, hogy elmondhassák, amiről beszélniük nem volt szabad.

– A most látható fotói motívumképek?

– Nem, ebbe a válogatásba szándékosan nem tettem filmhez kapcsolódó fényképet. Mondjuk úgy, hogy ezek itt magán-levelek. Csak úgy lettek, mert valahogy mindig van nálam fényképezőgép.

– A Megáll az idő című filmjében visszatérő motívum, hogy egy ismeretlen gimnazista fényképez. Lehetséges, hogy Ön az?

– Nem, a villanás dramaturgiai eszköz a filmben. Az a szerepe, hogy a vaku fénye lezárjon egy egységet, és jelezze az új kezdetét. Aki a filmen a gombot nyomja, az a mindnyájunkban létező fényképész.