KÖNYVESPOLC

Munkakönny – Farkas Antal Jama fotóalbuma

125 oldal 100 képpel, 24x31,5 cm

Zsebtükör Bt., ISBN 978-963-06-2441-1

A Török Pál utcai Kisképzőt, azután az Iparművészeti Egyetemet végzett Farkas Antal, alias jama a fotográfusoknak abba a szűk csoportjába tartozik, akik nem ugyanazt csinálják, mint a többiek, csak esetleg jobban, hanem olyat, amit más nem. Az még nem volna példa nélkül álló, hogy ő maga konstruálja fényképei tárgyát, de a dolog nem is ennyiből áll. Jama tökéletes háromdimenziós képzőművészeti alkotásokat teremt, a tárgyon magán festi meg a tárgy képét, a csendéleten a csendéletet, a meztelen női testen az aktot, és ezt az eredeti állapotában is művészi értékkel bíró, ám tűnékeny objectet fényképezi, ezáltal hozza létre a végleges és immár maradandó műalkotást.

Farkas Antal művészete nyomós érv abban a buta vitában, hogy kell-e rajzi, nota bene képzőművészeti gyakorlatokkal fotográfusokat zaklatni. A művészetek ugyanis egy tőről fakadnak. És ha Farkas Antal esete ebben a kérdésben a szerencsés szélsőséget képviseli is, a dolog mégiscsak általánosítható. Éppen a fotográfia igényli azt a fajta univerzalitást, ami – ha ritkán is kap ekkora szerepet az alkotásban – a készen kapott dolgok (ami a fotó sajátszerűségének egyik meghatározója) megértéséhez, értelmezéséhez nélkülözhetetlen.

Itt vagyunk – 100 év képekben feketén, fehéren (Keller Katalin tanulmányával)

110 oldal 91 képpel, 21,8x21,5 cm

Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, ISBN 978-963-06-3917-0

Az 1778-ban alapított Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, vagyis a Kisképző a maga 229 évével a hazai művészetoktatás egyik legpatinásabb intézménye. Az itt bemutatott kiadvány létrejöttét egy fotográfiai tárgyú évforduló közeledése indokolja: lassan száz éve annak, hogy az egész fotográfus szakma nyomására, és Pécsi József fotóművész kitartó munkája eredményeképpen e falak között 1914-ben elindulhatott Magyarországon az intézményes, iskolai keretek között zajló fotográfiai oktatás. Az akkor Székesfővárosi Iparrajziskolának nevezett intézményben maga Pécsi József lett a fotográfiai képzés vezetője, és ez a képzés – amint Keller Katalin, maga is a fotó szak egykori diákja, majd tanára levéltári dokumentumokból kikutatta – az éppen kitört világháború dacára az első pillanattól megfelelő technikai körülmények között, és magas szellemi igénnyel folyt.

A könyv a keletkezés körülményeinek bemutatása mellett felsorolja a fotó szak eddig volt összes növendékét és tanárát, és a lehetőség határain belül bőséges válogatást ad a diákok munkáiból, a kezdetektől napjainkig. Ez az intézmény minden porcikájával a művészet egységét, a legkülönfélébb művészeti ágak és gondolatok egymásra hatását képviseli, és a kiválasztott képek azt is bizonyítják: ez az egymásra hatás a fotográfiára (is) megtermékenyítő hatással van.

Kolta Magdolna, Tőry Klára: A fotográfia története

278 oldal 247 képpel, 17x24 cm Digitálfotó Kft., ISBN 978-963-06-2277-6

Ha létezik avatott szerző, akkor ennek a könyvnek a két írója az: Tőry Klára és a fájdalmasan korán elhunyt Kolta Magdolna is a fotográfiának, a fotótörténetnek szentelte életét. Egy ilyen könyvet az tud igazán értékelni, aki nehezen öszszekaparható morzsákból kellett, hogy összerakja a maga fotográfiai műveltségét. És, hála Istennek, most már végre nem is „a” fotótörténetről beszélünk, vitázni is lehet és ellenőrizni, és több szemszögből megnézni ugyanazt, így kialakítva saját véleményünket. Képtelenség is lenne egyetlen könyvben a teljes fotótörténetet bemutatni: egy helyes út van, kinek-kinek a szakmai meggyőződése szerint meghatározni a súlypontokat, és megírni a saját válogatását, verzióját, ahogy ezúttal is történt. Ha visszagondolunk a suttyomban fénymásolt Peter Pollackra (és a fénymásolás már úri dolog volt: van oldalanként lefotózott, dokubromra oldalanként nagyított jegyzetem is), akkor felbecsülhetetlen a gazdag képanyag is, ami az alapos tanulmányokat kíséri. A tanulatlan fotósoknak mára elég kevés mentségük maradt.

Barta Zsolt Péter: CODEX (Szerkesztette Baki Péter)

118+38 oldal 46 képpel, 29x38,5 cm.

Magyar Fotográfiai Múzeum, ISBN 978-963-8383-67-9

Ideje volt ennek az albumnak: Barta Zsolt Péter személyesen is és képei által kiállításokon is régóta jelen van a magyar fotográfiában. Ez az album korántsem pótolja az egész hiányt, de éppen az album szempontjából ez a jó, hiszen a szerkesztő és a tervező így nem megoldhatatlan feladattal birkózott. Ehelyett egy időben és tematikában jól körülhatárolható, a jelek szerint már lezárt életmű-szakaszból kapunk nagy beleéléssel válogatott, és igazán remekül megtervezett bemutatót. Nem tudom, hogy koncepció-váltás vagy egyedi kivétel, de ezzel az albummal a Fotográfiai Múzeum kilépett a megszokott dimenziókat viselő könyvsorozat formából, méghozzá elég nagy lépéssel. Én azt a sorozatot szerettem, de be kell látni, ezekhez a képekhez azok a keretek nem lettek volna jók. Nem a kis kép – kis öröm, nagy kép – nagy öröm okán, hanem mert a művek autentikus méretéhez ez az albumméret van közelebb.

An Inner Silence – The Portraits of Henri Cartier-Bresson

158 oldal 97 képpel, 21x24,5 cm

Thames & Hudson, ISBN 978-0-500-54317-7

Cartier-Bressont nem elsősorban portréfotósként tartom számon, és most érdekes volt, a könyvet végiglapozva, mégis milyen sok, ikonszerűen belém rögződött arckép kötődik a nevéhez. A kultúrának egy egész nagy korszakát az ő portréi töltik meg élő alkotókkal, és rögtön hozzá kell tenni: nem csak híres embereket fotografált, és arcképei nem a híres modellek miatt jók. Találó a könyv címe, valamennyi modellje mintha a lelkét nyitná meg a fotográfia egyik legnagyobb alkotója előtt, és a képeket a lélek csendje teszi érdekessé és széppé.

Cartier-Bresson persze most sem tagadta meg önmagát. Képei riportszerűek, amennyiben saját környezetükben ábrázolja modelljeit, néhol sejthető csak, hogy valahová odaállított valakit, és ha ezt másutt is megtette, annak a képen nincsen nyoma. A világítás is „adott” és a ruha, a póz is; az az érzésünk, mintha becsöppentünk volna a szobába, egy jó ismerősünkhöz, aki annyira természetesnek veszi ottlétünket, hogy legtöbbször ránk se emeli a pillantását, nem zökken ki a megkezdett mondatból, nem veszti el a gondolata fonalát.

David Bailey: Bailey’s Democracy

158 oldal 145 képpel, 26,5x33,5 cm

Thames & Hudson, ISBN 978-0-500-54315-3

David Bailey nagyon tud fényképezni. Technikai értelemben is, de a szónak tágabb értelmében is. Amiért ez a könyv számomra elsősorban érdekes, az mégsem csupán ez, hanem az a különbözőség, ami ezeket a képeket Richard Avedon képeitől elválasztja.

Nem állítom, hogy az összehasonlításból feltétlenül Bailey jön ki győztesen, de az összehasonlítás nem is a versenyre megy ki. Inkább az a haszon, hogy demonstráljuk, a képen látható és megnevezhető sok paraméter – a modellek, a műfaj, a világítás, a választott technika, a kompozíció és még sorolhatnám – mennyire nem meghatározó azokhoz az apró momentumokhoz képest, amiket pedig sokan talán észre sem vesznek.

Bailey és Avedon leltárilag szinte ugyanaz. Fehér háttér előtt, nagyformátumú kamerával tűéles és csodálatos tónusvilágú fekete-fehér portrék-aktok, a modellek hozzák magukat – csak éppen ég és föld, tűz és víz. A különbség leginkább abban rejlik, hogy Avedon más atmoszférát lebegtetett a modellek körül. Hamarabb exponált, minthogy a modellek ellazulhattak, vagy éppen pózba merevedhettek volna. Bailey többet enged: amikor ő megnyomja a gombot, addigra a páciensei már belakták a háttér és a kamera által behatárolt életteret. Bailey képei ettől oldottabbak, néhol vidámak, külsőleg változatosak, csak egy dologban szegényebbek, és ez a modell lelke, amit itt rendszerint eltakar a csodálatosan anyagszerű, gyönyörű tónusú arcbőr.

Tímár Péter