FOTOGRÁFIÁK A HON OLTÁRÁN

Izgalmas és sok meglepetést tartogató feladat a fotográfia egyre terjedelmesebb és szerteágazóbb életrajzának szövetében nyomon követni azokat a szálakat, melyek azt mutatják, hogyan hatolt be az új médium az emberek tudatába, életébe, hogyan vett részt az emberi kapcsolatok alakulásában, befolyásolta a világról alkotott képet, formálta identitástudatukat, kötődéseiket vagy éppen morális meggyőződésüket.

„A tárgyak jelentése használatukban rejlik” – véli Clifford Geertz. Írásomban a fotográfiának mint speciális árucikknek a történetébe igyekszem bepillantást nyújtani. A vizitkártya az 1860-as években Magyarországon is elindult hódító útjára. Megjelenésével vált a fénykép árucikké, és nem csak a családi múlt albumokká formált őrzője, identitásának egyik bástyája lett, de rövid időn belül nyilvános szerepet vállalt, közízlés és közvélemény-formáló tényezővé, a nemzeti jellem alakítójává vált.

Az 1860. év egy jótékonysági előadása beírta magát a fotográfia történetébe. Horvátországban az előző évi mostoha időjárás miatt rossz volt a termés, ínséges időszak köszöntött be. A szörnyű állapotokról érkező hírek hatására a magyar arisztokraták egy csoportja elhatározta, hogy segítséget nyújt az éhezőknek. Károlyi Ede gróf március végén tette közzé elképzelését arról, hogy egy „nagyszerű sorshúzás” és egy Párizsban már régóta gyakorlatban lévő „dilettáns vásárral” kellene a rászorulók segítségére sietni.(1) A felhívás meleg fogadtatásra lelt, s újabb ötleteket eredményezett. Előbb egy „szavalati és zenészeti műversenyt” rendeztek, majd egy virágvasárnapra tervezett műkedvelő előadás eszméje kezdte foglalkoztatni az arisztokrata köröket. Jókai így számol be az eszme születésének körülményeiről: „A Pesten lakó főurak, Károlyi, Zichy, Csekonics grófok, megnyitották termeiket, s azokban összegyűjték a születési és szellemi előkelőségeket, mágnásokat, írókat és művészeket: katonatiszt, hivatalnok nem vegyült közéjük. Egy ilyen összejövetel alkalmával pattant ki egy nagy hatású eszme, mint a villanyszikra: egy főúri előadás terve. A magyar előkelő társaság a színpadon bemutatva. Megvolt hozzá az etikai alap, amit még a politika sem ingathatott meg.”(2)

Mindez 1860 márciusának végén történt, Bach menesztése és az októberi diploma között, az egész országot megmozgató, a magyar viselet népszerűségét felszító Kazinczy-ünnepségek és a márciusi diáktüntetések után, amikor, mint Mikszáth írta Jókai-életrajzában, „a politika, mint ezerkaru polip magához ragadott mindent.”(3) Ha nem is körvonalazódtak még tisztán, de egyre erőteljesebbé váltak a nemzeti követelések, egyre gyakoribbá vált a passzív ellenállás mellett a magyar nemzeti öntudat érvényre juttatásának igénye és szándéka. Az arisztokrata előadás egyszerre volt a keresztény kegyesség megnyilvánulása és a Habsburg-önkény letöréséhez a horvátok szimpátiáját megnyerni igyekvő, a két nép nemzeti ellentéteit feledtetni akaró politikai demonstráció. „Szűkölködő hor-vát testvéreink éhségfacsarta panaszhangjai keresztüljutottak ama válaszfalon, melyet az idő csak azért emelt közénk, hogy rokonérzésünket próbára tegye…”– írta a Divatcsarnok.(4)

A Nemzeti Színház színpadára tervezett produkciót izgatottan várta az egész város. „A két testvérhaza arisztokráciája – kevés kivétellel – mind a fővárosba tódult, olyanok is, akik már vagy talán egy évtized óta nem jártak itt.”(5) A Vasárnapi Ujság tudósítása szerint csoportok álltak az előadásról tudósító hirdetés előtt.(6) A borsos árak ellenére pillanatok alatt, már egy héttel az előadás előtt elkeltek a belépőjegyek, s „volt harag és app-rehensio, a rendező bizottmány tagjai nem járhattak az utcán, mert mindenünnen sértett guel-phek és ghibellinusok törtek rájuk, akik zártszékek és páholyok felett vittak elkeseredett harcot.”(7) A nagy érdeklődésre való tekintettel, akkor már a Nemzeti Színház nyugdíjalapja javára, az előadást megismételték. A hazafias lelkesedést csak fokozta, hogy arra a napra esett a márciusi diáktüntetésekben elhunyt joghallgató, Forinyák Géza tüntetéssel kísért temetése is. A két előadásra vidékről is annyian érkeztek, hogy a vendégfogadókban alig lehetett helyet kapni.(8)

Az előadás napján, április 3-án, a Nefelejts tanúsága szerint már délután négy órakor „blok-kírozva voltak a színház bejáratai. S miután nálunk még nincs divatban ily alkalmakkor queue-t (sorvonalat) képezni, a könyök-tusa még extra muros – a falakon kívül kezdetét vette, hogy begyakorolva belül annál hatalmasabban folytathassék.”(9)

Az előadás Jókai szavalatával kezdődött, Vörösmarty Szilágyi és Hajmási című versét mondta el. Ezután hárfajáték és a bájos Orczy Tekla és Batthyány Ilona által énekelt népdalok következtek, majd a Hunyadi Lászlóból zongoraversenyt, templomi dalokat és Heckenast Gusztávné Bajza Lenke Garay-felolvasását hallhatta közönség. Ezt követte az est egyik legnagyobb izgalommal várt műsorszáma, a „csárdások királynéjának”(10), gróf Nákó Kálmánné Gyer-tyánffy Bertának(11) a zongorajátéka. A grófnét ötfős cigányzenekar kísérte Sárközy Ferkó(12) vezetésével. „Ő nem is játszott, de szavalt, elszavalta zongorán azt az ezeréves szép költeményt, melyet Árpád Pannonhalmán írt, és melynek címe: Ne bántsd a magyart!” – írta a Di-vatcsarnok(13) a gazdag pesti örmény kereskedőcsaládból származó zongorista muzsikálásáról.

Nákóné Ősapánk címmel a Rózsavölgyinél kiadott(14) csárdásait követte az est másik fénypontja, a főúri műkedvelők által előadott két élőkép. A két „néma ábrázolat” egyike azt a jelenetet mutatta be, amikor Zrínyi visszautasítja, hogy a török szultán felszólítására feladja a várat, a másik pedig a kirohanás előtti búcsút ábrázolta. Zrínyit Zichy Manó, feleségét Csekonics Lipthay Leona, lányát Orczy Irma, fiát Károlyi Viktor, Juranicsot Szapáry Géza, Radován Andriánt Podmaniczky Frigyes, a török követeket Csáky Tivadar és Korniss Ádám alakította. Tíz hölgy és huszonegy úr vett részt a produkcióban. Az „ábrázolatok” előtt Jókai – akinek Szigetvári vértanúk című négyfelvonásos szomorújátékát nem egészen egy héttel korábban mutatta be a színház – olvasta fel a Zrínyi-ász odavágó részeit „és midőn a függöny fölgördíttetett, fénytenger hullámzata kápráztatá a merengő szemeket.”(15)

Az előadásról minden jelentős sajtóorgánum beszámolt, kivétel nélkül nagyra becsülve annak hatását „a testvéri egyesülés korszakában.” Az est jelentőségét a következőkben foglalták össze: egyrészt a nemzeti egység megteremtése, a különböző társadalmi rétegek integrációja felé tett nagy lépésként értékelték; másrészt a horvátokkal való megbékélés hatásos eszközének, a Habsburgokkal szembeni közös politikai platform létrehozásához vezető út fontos állomásának tartották; harmadrészt nem elhanyagolható szerepet tulajdonítottak neki az arisztokrácia megtépázott presztízsének helyreállításában, nemzeti jellegének elismertetésében.

A szervezők és az előadást támogató arisztokraták írásban is megfogalmazták nézeteiket. Károlyi Ede a Képes Újságban megállapította, hogy „e rokonszenv (a horvátok iránt – T. E.) több, mint csupán emberbaráti szeretet. Reánk nézve nemzeti kötelesség.”(16) A Pesti Hirnök-ben Eötvös József, Festetics Leó, Podmaniczky Frigyes, Jókai Mór, Festetics Béla, Szapáry Géza, Károlyi Sándor és Szapáry Gyula aláírásával megjelent „Testvéri sorok” is hangsúlyozták a közös múlt, a közösen védett alkotmány, az erkölcsi és anyagi érdekek közösségének tényét, melyek a két népet egy nemzetté olvasztották, s melyek „eggyé teszik azt most is legalább érzéseiben, s néhány évnek eseményei nem ingathatták meg azon meggyőződést, hogy minden csapás, mely Horvátországot vagy Magyaroszágot éri, közös csapás az egész hazának, melynek enyhítésére közös hazafiúi kötelességünk kezet fogni.”(17) A Képes Újság tudósítása szerint az Allgemeine Zeitung levelezője a horvátok „lekenyerezéseként” tálalta az eseményt.(18)

A Napkelet úgy vélte, hogy „roppant választófalat döntött le – a Nemzeti Színház-béli előadás – s az előítéletnek egyik legvészteljesebb felhőjét osz-latá el azáltal, hogy mágnásaink (…) személyesen föllépni, zene, dal és plasztikai ábrák képzése által közreműködni büszkeségüknek tartották” a Nemzeti Színház színpadán, sőt „nem restelltek együttműködni újságíróval, polgárnőkkel, szegényebb sorsú zenészekkel, (…) a nép gyermekeivel, sőt még cigányzenészekkel is.”(19)

Végül idézzük még egyszer a Pesti Hírnök-öt, amely szerint az előadásban a „fajegység öntudata” és az „érzelemközösség, mely minden magyart, a paloták uraitól kezdve a kunyhók lakójáig testvérekké avat” a legnemesebb formájában nyilvánult meg. Az eseményt „családi ünnepélynek” nevezte, „hol a válaszfalak, melyek eddig a nemzetet töredékekre osztani látszattak, többé nem léteztek, helyébe az önkénytelen tisztelet és elismerés lépett. A magyar arisztokrácia nagyobb szemünkben ma, mint valaha. E felejthetetlen estén főrendeinkben humanitás és nemzetiség oly magas fokon nyilatkozott, mely azoknak elsőbb- és felsőbbségét örök időkre kétségtelenné teszi, (…) egyúttal el kell ismernünk azt is, hogy a felebaráti szeretet, melyet a horvát rokonok sorsa a magyar nemzetben keltett, dicsőbb kamatot nem hajthatott, mint azon magasztos nemzeti öntudatot, melynek nyilatkozatát ez estén előidézte a minden egyéb céltól ment jótékonyság.”(20)

A fotográfia szempontjából e történelemkönyvekben nem emlegetett, de a kortársak számára felemelő, nagy hatású előadásból az egyik Zrínyi-élőkép és Nákóné muzsikálása érdemel figyelmet. Mindkét produkció megörökítésében és a képeken keresztül a jótékony akció sikerének és bevételének növelésében része volt az új képrögzítő eljárásnak. A grófné játékának emlékét kis vizitkártya őrzi a Nemzeti Múzeum gyűjteményében, a Zrínyi-élőképet pedig fénykép előképek felhasználásával festette meg Vizkelety Béla.

Nákóné zongorajátékát, amely annyira elbűvölte a kortársakat, három ábrázolás örökítette meg: az említett fotográfia és két metszet, melyek közül az egyik a Vasárnapi Ujságban jelent meg nem sokkal az esemény után, a másik pedig egy nagy valószínűséggel valóban egykorú vagy nem sokkal az esemény után készült litográfia – ahogy azt a kép eddig egyetlen fellelt forrása(21) állítja –, mely nyilvánvalóan a fotográfia nyomán készült. A fénykép minden bizonnyal a fotográfus műtermében készült, akinek személyére sem a kép verzóján, sem az elején nem utal semmi jelzés. Egyedül a baloldalon álló klasszikus oszlop enged arra a feltételezésre jutni, hogy a fénykép készítőjének személyében talán a jó nevű Simonyi Antalt tisztelhetjük. Simonyi több képén tűnik fel egy, a fentihez igen hasonló műterem-berendezési tárgy – bár hozzá kell tennünk, hogy ez igen gyakori volt a korabeli fényirdákban –, melynek elhelyezése és drapériával való kiegészítése is hasonlít a képen láthatóhoz.(22) Az ő szerzőségére következtethetünk abból is, hogy (amint majd látni fogjuk) az előadással kapcsolatos másik kép fotográfiai vonatkozása is hozzá fűződik.

Az a két tény, hogy a mester neve nincs feltüntetve, s hogy a kép minősége is hagy némi kivetnivalót maga után, arra enged következtetni, hogy korabeli másolattal van dolgunk. A korszakban nem védte szerzői jog a képzőművészeti alkotásokat és a fotográfiákat a kalózsokszorosítástól, s a sajtó is beszámolt arról, hogy a népszerű képek gyakran kerültek forgalomba ilyen úton. Maszák Hugó a Műcsarnok, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Közleménye első számában(23) támadta az amúgy is fejletlen magyar művészeti ízlést romboló, hitvány másolatokat árusító, kapualjakban megbúvó kereskedőket. Gyanítható, hogy fényképek is terjedtek ilyen „kapualji másolatokban.” Erre utal a Fővárosi Lapok egyik híre, miszerint a várostanács Deák Ferencnek számos „megbélyegezetlen” arcképét foglalta le, jóllehet – az okokra még visszatérek – azokat csak a városi árvaház bélyegzőjével ellátva volt szabad árusítani.(24) Több olyan, az eredetivel egykorú fényképmásolatot ismerünk, melyek nem az eredeti készítő keze alól kerültek ki, például a Ferenc József koronázási kardvágásának emléket állító, feltehetőleg nagy mennyiségben forgalomba került képet.(25) A reprodukciók árusításának oka lehetett az is, hogy a külföldi szerzők felvételeinek körülményes behozatalánál egyszerűbb, s talán olcsóbb is volt azoknak másolása. Kossuth Lajosnak a torinói Le Lieur által 1867-ben felvett portréjából több reprodukció is található a közgyűjteményekben.(26)

Az ismeretlen eredetű litográfia minden lényeges elemében megegyezik a fényképpel, mind-össze a zongora formáján változtatott a rajzoló, valószínűleg azért, mert a magas hangszekrényes zeneszerszám miatt nem lehetett volna a mellette álló cigányprímás vonót fogó kezét jól láthatóan megmutatni. A Nemzeti Színház-beli előadás díszleteinek leírását nem ismerjük, de a litográfia megőrizte a fotográfus által odaállított egyetlen díszletelemet, az oszlopot, s még a mellette leomló drapéria redői is jól kivehetők. A hátteret azonban, a fényképtől eltérően, barokkos falfestés borítja.

A Vasárnapi Ujságban közölt ábra sokban különbözik az előbbiektől, s nincs összhangban az előadásról szóló leírásokkal sem. E képen a cimbalmos s a zenekar nagy része is a zongorista mögé került. Nákóné hangszere is más, mint a fotográfián, s a cimbalmot tartó, kecses lábú asztalt egy hokedliszerű, esetlen bútordarab helyettesíti. Ilyen elrendezésben a bájos grófné nem tudta volna „szemének villanásával” irányítani az őt kísérő muzsikusokat, ahogyan arról a korabeli leírások egyöntetűen beszámoltak. A fametsző, „ki maga sincs azóta magával megelégedve, a magyar dalok zongorakirálynéját színről színre nem látta s derék rajzolónk vázlatát hívebben vissza nem adhatta(…) Csakis ennek a »tudtánkívüli« hibának tulajdoníthatjuk, ha képünkön a lelkes grófné nem egészen az a kedves jelenség, amilyen ő valósággal, és hogy barna démonai olyan puskaporosak, mintha most jöttek volna a nagyidai veszedelemből” – írta Székely József a Vasárnapi Ujságban.(27)

Április második hetében a Nefelejts című szépirodalmi és divatlap felhívást tett közzé a Zrínyi esküje című műlapra, s szinte ugyanakkor az Idők Tanuja is arról tudósított, hogy „Werfer Károly megrendelési íveket bocsátott szét saját műintézetében készülő két műlapra, melyek Barabás rajza szerént a főrangúak két „Zrínyi-jelenetét ábrázolandják.”

Egy másik hír tanúsága szerint Werfer műlapjait már az előadás napján meg lehetett vásárolni a pénztárnál, s röviddel utána megjelentek a díszműárusok kirakataiban. A Vasárnapi Ujság lesújtó véleménnyel volt róluk: „mondhatjuk, hogy meglepő – ordinárik; gyenge voltukat még azon körülmény is alig mentheti, hogy jövedelmük jótékony célra van szánva.” A Bulyovszky Gyula, Pompéry János és Kozma Vazul kiadásában várható másik képtől viszont azt remélte, hogy művészi tekintetben becsesebb lesz a Werfer-féléknél: „e műlapon harminc arckép lesz, melyeket Simonyi fényképezett le, Vizkelety és Rohn rajzol.”(28) Ez utóbbi kép, mely az akkor induló Nefelejts című szépirodalmi és divatlap műlapjaként látott napvilágot, sokáig váratott magára, csak közvetlenül karácsony előtt kezdték szállítani az előfizetőknek. A késedelmet a szerkesztő egyrészt azzal magyarázta, hogy Rohn Alajos, a népszerű kőrajzoló igen elfoglalt, másrészt pedig, hogy a kép „nem csak műlap, hanem arckép-galéria (kiemelés – T. E.) is – s míg harminc-harminckét arckép eredetije egyenkint meggyőzhető s ülésre bírható, ahhoz is kell egy kis idő.”(29) A nagy érdeklődéssel várt, készülő mű megtekintésére még vidékről is érkeztek érdeklődők Rohn műtermébe.(30) A kép népszerűségét jól jellemzi, hogy még 1867-ben is árulták(31), és 1861 elején a há- zaló kereskedelemben is megjelent: „A fővárosban több háznál fordult már meg egy egyén a Zrínyi esküje műlapból egyes példányokat árulva. Miképp jutott e példányokhoz, meg nem foghatjuk. Egyébiránt megtettük a kellő lépéseket, hogy e csaló egyén házaló kereskedésének véget vessünk. Addig is figyelmeztetjük a t. c. közönséget, hogy vele vételbe ne ereszkedjenek.”(32)

Bár népszerű történelmi festő jegyezte, a Zrínyi-műlap nem egy történeti esemény aktualizált megfogalmazása, sokkal inkább a fenti célokat megvalósító politikai demonstráció emléke, üzenete. Sikerének oka többrétű. Magyarázza egyrészt a népszerű és jól eltalált téma, amely – akárcsak az alkalom, amire az előadás létrejött – a horvát–magyar testvériséget hangsúlyozza, a közös ellenséggel szembeni összefogást, ellenállást hirdeti. A kép közepén, magyar és horvát társaitól körülvéve, esküre emelt kézzel áll a Zrínyit alakító Zichy Manó gróf, mellette háromszínű zászló emelkedik a magasba. Lábainál térdel a fiát játszó Károlyi Gyula gróf, kétoldalt a várvédő hősök asszonyai. „Az egyes alakok – kivált a bá-josbnál bájosabb delnők – a legszebb szoborzatos állásokban tűntek föl, mind színek és idomok, nem és kor, helyzetek és kifejezések tekintetében összhangzatosan voltak elosztva, s együtt a legfestőibb csoportozatokat képezték” – festette le a látványt Pompéry János.(33)

Nagy hatása volt a szereplők által viselt pompás magyar ruháknak. „Az ősi várkastélyok kincse, ruha és fegyvertárai mind fölkutattattak”, írta a Ne-felejts.(34) A díszes öltözeteket a szereplők maguk állíttatták ki, s az előadás után jó néhányan a Nemzeti Színház jelmeztárának ajándékozták azokat. A Zrínyi-kép a magyar divat reformkor utáni visszatérésének első évében és a történelmi festészet fénykorában keletkezett. A magyar viselet újraélesztése és annak hiteles megjelenítése a képzőművészetben és a színpadon szinte napi téma volt a korabeli sajtóban.

1860 januárjában Egressy Gábor az akkor indult Magyar Színház Lap-ban megpendítette egy magyar történelmi album létrehozásának eszméjét. Az ötlet lényege az volt, hogy jöjjön létre egy olyan gyűjtemény, mely segítséget nyújtana abban, hogy a történeti képet festő művészek vagy a történeti darabot színre vivő rendezők alakjaikat az illető kornak megfelelő jelmezekbe öltöztethessék.(35) Tán ennek hatására tette közzé viselettörténeti tanulmányait a következő hónaptól Vizkelety Béla festő, a régi magyar viseletek szakértője.(36)

Jókai Mór visszaemlékezése szerint azonban a „színpadi ábrázolat” és feltehetőleg a litográfia leghevesebb érzelmeket gerjesztő elemei egyaránt az esküre emelt kardok voltak. A kompozícióban amúgy is hangsúlyos szerepet játszó kardok látványa annál nagyobb hatást váltott ki, mert a magyaroknak a kardviselést törvény tiltotta a vesztett forradalom óta. „Ó be rettenetesen szép látvány az a kihúzott kard! – írta Jókai. – A magyar közönség már több mint tíz esztendő óta nem látott magyar férfi kezében kihúzott kardot! Kardot, mely az égre emelkedik, s hegyéből a hazaszeretet szikráit látja pattogni, aki látni tud! Néma volt ez a kép, de mégis mindent elmondott. Mennyi mindent elmondott! Hogy a magyar főúri rend nem a hatalom baldachinja alatt, hanem a haza oltára körül csoportosul! Nagy nemzetének élén törekszik előre! Hogy azt a magasra emelt zászlót minden erejével kész megvédelmezni! Ezt a képet soha el nem fogják felejteni, akik élő szemmel látták.”(37)

A litográfia hatását fokozta valószerűsége, az arcok fotográfiai pontossága. Nyilvánvaló, hogy a rajta szereplő figurák arcmását nem a történeti festészet szabályai szerint, az eredeti történelmi személyek leghitelesebb portréja alapján festette a művész, hanem jól felismerhető hús-vér embereket örökített meg. A Werfer- és a Vizkelety- féle műlapokat összehasonlítva szembeötlő a színvonalbeli különbség. A Vizkelety által rajzolt kép sikerét életteliségének, mozgalmasságának köszönhette, ami nyilván a Simonyi-féle fénykép-előképek felhasználásából fakadt, míg a Werfer nyomda az élőkép kiállításához készített rajzok alapján dolgozva igyekezett visszaadni a látványt, megteremteni a hitelességet.(38) A festő a szereplők nagy részénél valószínűleg egész alakos képeket használt, mindössze Podmaniczky Frigyes figurájánál illeszkedik roszszul a fej a testhez. A művész talán előbb kollázst készített Simonyi fényképeiből és a maga által festett háttérből, majd azt rajzolta át, hogy Rohn kőre rajzolhassa. A módszert – portréfotók felhasználását az eseményképek hitelességének megteremtéséhez – attól kezdve, hogy magyar témájú eseményábrázolások megjelentek a magyar sajtóban, hosszú ideig, a pillanatkép megszületéséig, de szükség esetén még az után is alkalmazták a riportrajzolók. A „főrendűek arcképeivel ékeskedő” kép festője, Vizkelety is szoros barátságot köthetett a fotográfiával a kép kapcsán, mert az 1861. évi Országos Képes Naptár-ban az „arcképfestő művész fényképezők” között találjuk a nevét.(39)

A főúri akció valóban jót tett a horvát–magyar kapcsolatoknak. Az előadás ötezer-ötszáz forintos bevételét Festetics Béla, Károlyi Sándor és Podmaniczky Frigyes adták át Zágrábban, ahol a magyar küldöttség tiszteletére rendezett lakomán Podmaniczky és a horvát történész-költő, Ivan Kukuljevics mon-dott hangos „zsiviókkal” tarkított köszöntőt.(40) A horvát Történelmi Társulat háláját kifejezendő, értékes kéziratokat adott ajándékba a Tudományos Akadémiának, amit az saját kiadványainak megküldésével köszönt meg,(41) a Vasárnapi Ujság pedig arról számolt be, hogy „Zágrábba sok magyar divatképet rendeltek Pestről, hogy az ottani viseletet a mienkhez idomítsák.”(42)

A Nefelejts 500 forintot küldött a Zrínyi-kép bevételéből. A Nákóné zongorázását ábrázoló vizitkártya eladásából származó jövedelemmel kapcsolatban nincs adatunk, s az sem tudható, vajon csak emlékörökítésnek szánták-e, vagy – gyaníthatóan – maga is részese volt a jótékonysági akciónak. Ettől kezdve azonban rendszeresen bukkannak fel jótékony célra árusított fotográfiák, albumok.

Az első, nagy hírverést kapott, jótékony célra készített fénykép érthető módon Deák Ferenc üzleti sikerre reményt adó arcmása volt. A díszműárusok kirakatai tele voltak az 1861. évi országgyűlés neves politikusainak, köztük a „haza bölcsének” különböző képeivel, ám egy sem volt köztük, mely „nagy hazánkfiát csak távolról megközelítenék, mert mint biztosan tudjuk, 1842 óta nem hagyta magát arcképeztetni.” – írta a Pesti Napló. Deák végül Rottenbiller Lipót polgármester kérésének engedve beleegyezett, hogy róla fényképészek, festők arcképet készítsenek, s azokat kizárólag a pesti árvaház javára árusítsák.(43) 1861 augusztusában a Vasárnapi Ujság arról tudósított, hogy Deák képei kétféle kőnyomatban, életnagyságú fejkép és térdkép formájában, vizitkártya fényképekben (egyforintos áron) és külön rendelésre életnagyságú olajfestményekben már kapható volt.(44) Eladásukból szeptember elejére már több mint ötezer,(45) az év végére pedig hétezer(46) forint folyt be a Josefinum és a leányárvaház javára, s több ezer példányban megrendelték Velencében is.(47) E nemes célnak köszönhetően rendelkezünk a XIX. szá-zad e meghatározó politikusáról készült több hiteles portéval. Simonyi Antal első képeit követően Deák más fényképészekkel is levétette magát. 1865-ben Schrecker Ignác, 1866-ban Can-zi és Heller, 1872-ben Ellinger Ede fényképezőgépe elé ült. 1869-re a leányárvaház, az Eli-sabethinum számára már tízezer forintot hozott a népszerű államférfi képmása. A fenti hiányos és pontatlan adatok rávilágítanak arra, hogy egy-egy sikeres vizitkártya több tízezres példányszámban fogyhatott el, különösen, ha a fent említett kalózpéldányokat is hozászámítjuk.(48)

Bár a Deák-képek tiszta jövedelme az árvaházakat illette, a fényképészek hírnevének bizonyára jót tett a hírverés és a tiszteletre méltó és hazafias ügyben való szereplés.

A következő, nagy visszhanggal kísért jótékony esemény az alföldi szűkölködők számára 1864-ben rendezett bazár volt. A könyörületesség mellett ennek rendezésében is fontos hangsúlyt kapott a hazafiasság, a társadalmi egység megteremtésének szándéka. A létrejöttében főszerepet játszó két hölgy a nemzet özvegyei, Batthyány Lajosné és Damjanich Jánosné voltak, a szervezést pedig az 1861-ben alakult Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesülete vállalta. A mindenhol konspirációra gyanakodó helytartótanács fenyegető hangú levelet intézett az egylet vezetőségéhez, hogy a befolyt jövedelmet elosztásra bocsássa a hatóság rendelkezésére. Batthyányné azonban a lassú és nehézkes bürokráciát megelőzve kiosztott 35 ezer forintot, amit a hatóság kénytelen-kelletlen tudomásul vett, s figyelmeztette a vezetőséget, hogy a jövőben minden hazafias tüntetéstől határozottan tartózkodjék.(49)

A megmozdulásra az előző évi országos aszály következtében az Alföldön beköszöntött éhínség adott okot. „»Nem szabad Magyarországon senkinek éhen meghalni!”« Ez volt a jelszó. Ebben egyesült minden párt, minden osztály, minden nemzetiség, minden felekezet – és mind a két nem” – idézzük ismét Jókai Mórt.(50) Az író érzékletesen írja le az Alföldön uralkodó rettenetes állapotokat, és a képviselőházi napló segítségével felidézi a gondok enyhítésére szolgáló húszmillió forintos országos kölcsönnel történt visszaéléseket is.(51)

Károlyi Ede gróf, aki 1860-ban a horvát szűkölködők számára való gyűjtés módozatai között említette a hazánkban is meghonosítani szándékozott bazárt, így írta le annak lényegét: „Párizsban, hol mint köztudomású dolog sok pénzt gyűjtenek jótékony célra, egy szép és kellemes módja van a gyűjtésnek – a dilettáns vásár. Ez abban áll, hogy egy vagy több teremben – ő erre akkor a Múzeumot ajánlotta – negyven-ötven szépen fölkészített asztalon ízlésesen kirakodnak a különböző boltokból odahozott eladó árucikkekkel; s ezen rögtönzött boltocskákat a város legszebb delnői és honleányai osztálykülönbség nélkül látják el kettesével, mint árusnők, szóval, szemmel biztatva a vásárlásra a kíváncsi nézőt – az eladott holmit természetesen feljebb tartják valamivel a bolti árnál s a bolti ár és eladási ár közötti különbség képezné a jótékony célra háramló nyereményt, mi az eladó nők ügyessége mellett nem csekély lehet.”(52)

Az 1864. február 11–14. között megrendezett vásár a Lloyd-palota földszinti termében zajlott, ahol tizenkét boltban árulták portékájukat a pesti társaság legismertebb hölgyei. A belépőjegyet a két tisztes matrónától, Batthyánynétól és Damja-nichnétól vehették át a látogatók. A bazárban a legkülönfélébb tárgyakat árulták: sokan adták át fölösleges könyveiket, képeiket, fényűzési cikkeiket, számos kereskedő hozott iparcikkeket. A Deák által saját kezűleg faragott papírnyomtatók ötven-, százforintos áron keltek el. Zichy Ferdinándné és Karácsonyi Ferencné boltját a szintén a Deák által faragott pipáról nevezték el: „Deák pipájához.” A fehér kötényes Odescalchi hercegné süteményt, sert, pástétomokat és likőrt árult falatozójában, Hollán Ernőné két bájos fiatal lány társaságában sorsjegyek vásárlására igyekezett rábeszélni az érdeklődőket. A legnagyobb visszhangot kiváltott esemény a férfi divatcikkeket árusító Degenfeld Emma és Zichy Pálné Kornis Anna boltjában történt, a „kivált a vagyonosságukról a hölgyek előtt ismert férfiak itt a legsajátságosabb alkukat tették.”(53) Ismét Jókai Mórnak adjuk át a szót: „A hölgyvilág szépségeinek gyűjteménye volt ott együtt. Azok között legfeltűnőbb szépség volt egy, a konzervatív nemesi családok egyikének úrasszonya, Z… K… grófnő.

Láttuk, mikor ez a büszke nő egy szegény parasztleánynak, ki a maga forintocskáját szintén elhozta a haza oltárára, nemcsak poharat töltött, de még kezet is szorított vele. (Ezt meg is énekeltük.)

Almássy Pál is odajött ehhez a pavilonhoz. Gyönyörű példánya volt a magyar férfinak: egy fejjel kilátszott a tömeg közül: szelídnek látszó, komoly arccal. Nem volt mágnás; de birtokainál fogva az első magyar nagy urak egyike. Nagy eszű s európai műveltségű ember. A történelemben már fel is volt írva a neve, mint a debreceni országgyűlés aláírójáé. Ezért halálra lett ítélve, vagyona elkobozva; az uralkodó által megkegyelmezve, s ismét úrrá téve.

Odalépett a bájos grófné pavilonjához, aki őt egy pohár pezsgővel megkínálta.

– Mi az ára?

– Másnak egy forint: önnek száz.

– És ha egy csókot kérnék a grófnőtől?

– A szent célért azt is adok: annak ára ezer forint.

Almássy Pál elővette tárcájából az ezrest: a grófnő megadta neki érte a csókot: közlátvány-ra.”(54)

A korabeli állapotokat és a bazár politikai jelentőségét jellemzi, hogy másnap, amikor az író gratulált a főúrnak, Almássy így válaszolt: „Pedig nem okosan csináltam a dolgot – mondá ő – ebből baj lesz. Nem az a baj, hogy én adtam ezer forintot egy csókért, hanem hogy én kaptam egy csókot ezer forintért. Ebből a bécsiek azt fogják kiokoskodni, hogy közöttünk és a konzervatívok között létrejött a fúzió. S minket csak ellenségeiknek tartanak; de a konzervatíveket riválisaiknak. Ennek a szimbolisz-tikájául veszik a csókot.

Hiszen, ha még csak a bécsiek vették volna annak.”(55)

A bazárban részt vevő többi hölgy férje mindenesetre felhatalmazta feleségét, hogy szintén adhat csókot – kevesebb pénzért is.(56)

Az egyik árusító hölgy, Kralovánszky Istvánné vizitkártyákat kínált kis boltjában, de az ezek eladásából befolyt összegen kívül valószínűleg többet hozott az alföldi szűkölködők megsegítésére Schrecker Ignác fényképész ötlete: „Az ínség-bazár – írta a Vasárnapi Ujság – mely oly szépen jövedelmezett alföldi szűkölködő honfitársaink számára, még némi utójövedelmezést is von maga után. A bazár hölgyei ugyanis beleegyeztek, hogy a bazár egy fényképi albumban is örökíttessék, mit Schrecker J. (sic!) fényképész igen díszesen igyekszik kiállítani. Tiszta jövedelme kellő ellenőrség mellett kezelve – szintén az alföldi szűkölködők segélyezésére fog fordíttatni. Herceg Odescalchi Gyuláné már lefényképeztette magát azon alakban, amint a csemege-italokat árulja. Az érdekes fényképek nagy része már kész s látható a nevezett fényképésznél, Bálvány u. 3-ik szám alatt.”(57) A Fővárosi Lapok egy hónap múlva már arról tudósított, hogy a Bazár-album-ot,(58) melynek „emlékbecsét”növelte, hogy a vásárban részt vett hölgyek kézjegyüket is adták hozzá, kezdik kiosztani az előfizetők között, kissé borsosnak tartott, tizenhárom forintos áron.(59) Az album díszes első oldala után egy vers következett Jókai Mór tollából(60) Grófné és parasztlány. Emlék 1864. február 14-re címmel, mely azt a már említett megtörtént jelenetet foglalja rímbe, amikor egy grófnő inni ad és kezet fog egy parasztleánnyal.

A kisméretű, barna bőrkötéses album mindegyik oldalán egy-egy vizitkártyakép van, öszszesen huszonöt darab. Az árusításban részt vett hölgyek mind-egyike – Zichy Pálné Korniss Anna kivételével –, valamint a vendégeket fogadó Batthyány Lajosné és Damjanich Jánosné levétette magát Schreckernél. A két tiszteletre méltó matrónát kivéve, akik fotelban ülnek, a hölgyek mindegyike egy kis asztal előtt áll, melyen az általuk kínált árucikkeket helyezték el, s többnyire egyszerű, magyaros ruhát viselnek.

Két fotográfián azonban olyan tárgyakat is felfedezhetünk, amelyek nem szerepelhettek a kínálatban, s a hölgyekről a bazár alkalmából készült képeket voltak hivatottak reklámozni: Keglevich Béláné Batthyánynénak a vásár alkalmából készült nagyméretű fényképét tartja jól láthatóan az asztalán,(61) Koller Gyuláné előtt pedig a magát elsőként lefényképeztető Odescalchi hercegnő szintén az albumban is megtalálható keretes képét láthatjuk.(62) Schrecker vállalkozása sikeres lehetett, mert szeptemberben a bazárban közreműködött hölgyek arcképét más kiadásban is megjelentette. A huszonöt arcképet kicsinyítve, az aláírásokkal együtt tablószerűen elrendezve, egy forintért árusította a fényképész, valamint a könyv- és műkereskedések.(63)

A bazár mellett Pesten egy gyermekelőadás,(64) egy hangverseny és egy színielőadás, illetve élőképek bevétele is gyarapította az éhezőknek szánt összeget.(65)

Az előadásból ezúttal nem készültek műlapok, de az élőképekben részt vevő hölgyek Borsos és Doctor fényképészekkel levétették magukat, ezzel is alátámasztva a megállapítást, hogy a fotográfia, „mely, ha művészi tekintetben kifogások alá esik is, de a tudományoknak hatalmas segédeszköze, a társadalmi életre nézve pedig igen kedves találmány (kiemelés – T. E.)”(66) „Úri fogatok csapatja álldogált pár nap előtt a Borsos fényképterme előtt. A tableauk hölgyei és urai photographíroztatták le ott magokat. A csoportozatok képei – ha áruba bocsátanák szintén sokat jövedelmezhetnének a szűkölködők javára – tudósított a nem egészen három hónapja indult Fővárosi Lapok, mely a fényképezéssel kap-csolatos események egyik leglelkesebb terjesztője lett.(67) A vásárnak a „bazár-hölgyek” Borsos és Doctorral is emléket állíttattak, melyről két fotográfia tanúskodik. Ezek Odescalchi Gyuláné hercegnőt és Degenfeld Emma grófnőt(68) ábrázolják fehér kötényben, de ugyanabban a ruhában, melyben Schre-cker képein láthatók. A fényképészpáros kollégájukhoz hasonlóan az elárusító asztalkával és anélkül is levette a hölgye-ket.(69)

A pesti nőegylet felhívást intézett az éhezőket segítő jótékony akcióra, s ennek nyomán vidéken is számtalan rendezvényre került sor. Műkedvelő előadások voltak szerte az országban. A nagyszombati előadás szereplői fényképen őrizték meg az est emlékét(70); a debreceni Müller Lajos felvétele azt mutatja, hogy a város hölgyei a Lloyd-palotabeli bazárt mintául véve gyűjtöttek a rászorulóknak, s ennek emlékét a Schre-cker, valamint Borsos és Doctor által felvett képekhez igen hasonlító fotográfiákon örökítették meg, melyek feltehetőleg ugyancsak jótékony célt szolgáltak.(71)

Az évtized közepén már rendszeresen találkozunk a fényképeknek különféle, de meghatározóan nemzeti színezetű jótékony célra történő felajánlásával. Az adakozások kedvezményezettje az esetek jelentős részében az írói segélyegylet volt: Schrecker 1865-ben elkészült akadémiai albumának jövedelmét a lipótvárosi bazilika építési pénzalapja és az árvaház, országgyűlési albuma bevételének egy részét az írói segélyegylet javára ajánlotta;(72) ugyanabban az évben Borsos és Doctor a maga országgyűlési albumát fele-fele részben a Nemzeti Színház nyugdíjintézete és a magyar írók segélypénztára javára hirdette;(73) Schäffer és Réthy fényképészek is az írói segélyegylet támogatására ajánlották országbírói képcsarnokukat. Mayer György, aki szintén tervezte a honatyák arcmásának albumba foglalását, az alapítandó lelencház javára döntött. Szentkuty István, aki ugyancsak beszállt – de sikertelenül – az országgyűlési tagok portréit tartalmazó album kiadásának versenyébe, a belőle várható jövedelem kétharmadát ígérte meg nem nevezett jótékony célra.(74) Pribék Antal székesfehérvári fotográfus 1866-ban lefényképezte Vörösmarty Mihály szobrát – ez Berzsenyi, Kisfaludy és Kölcsey után a negyedik volt a nemzet nagy költőinek emlékművei között –, s a képekből érkező pénz negyedrészét a szobrot később körülvevő vaskorlát készítésére ajánlotta.(75) 1867-ben Borsos és Doctor a világtalan Mezei József festő megsegítésére adott át Calderoni és Pfeifer kereskedőknek ötven példányt egy Bem Józsefet ábrázoló kép nagyméretű reprodukciójából,(76) a következő évben pedig Klapka György saját és felesége arcképe árusításának jogát a Temes vármegyei honvédegyletre ruházta.(77)

A fényképek, elsősorban a könnyen gyűjthető és olcsó vizitkártyák jótékony célú gyűjtése örömet okozhatott a vásárlónak, hiszen úgy jutott valamely vágyott kép birtokába, hogy közben a lelkiismeretét is kielégí- tette egy hazafias ügy megsegítésével, de az effajta adakozás elterjedése bizonyára a fotográfus üzletmenetére is jó hatással volt. Erre utal a Fővárosi Lapok egyik, a „fényképíróknak” az országgyűlési albumot illető „hajrá-versenyéről” tudósító híre, mely azzal kezdődik, hogy Schre-cker Ignác az akadémiai album jövedelméből máris száztíz forintot küldött az írói segélyegylet javára, jóllehet, az album rendelése éppen csak elkezdődött.(78)

A fotográfia szempontjából jelentős újabb jótékony esemény az 1871. évi bánsági árvízkárosultak és a sebesült francia katonák javára rendezett bazár volt, melynek résztvevőit Borsos és Doctor foglalta albumba.(79) Ebben már nem találjuk nyomát a 60-as évek arisztokrata leereszkedésének. A hölgyek egész alakos képein nem egyszerű magyaros viseletet, fehér köténykét, hanem pompás uszá-lyos toaletteket, divatos kontyokat látunk, és hiányoznak a kis elárusító asztalkák is. A figyelem a nagylelkű jótékonyság helyett a fiatal hölgyek szépségére, gazdag öltözetére irányul.

Borsosék Bazár-albumának közvetlen előzményei ismét Schrecker Ignáchoz vezetnek. A szépségek gyűjtése Európa-szerte nagy divatnak örvendett. 1867-ben egy német vállalkozó női arcképcsarnokot indított Szépek albuma címmel, melynek első lapjain Sennyei Pálné bárónő, Odescalchi Gyuláné hercegnő és Dégenfeld Ilona grófnő képei voltak láthatók „díszes nemzeti öltözetben.”(80) 1870-ben Schrecker is kiadta a maga Szépek albumát a pesti bálok legszebb hölgyeinek arcképeivel, majd a következő évben újra szerencsét próbált a női szépséggel Magyar hölgykoszorú album címmel, jótékony céllal párosítva az üzletet.(81) A hölgyek maguk döntöttek arról, kívánnak-e felkerülni a választható nevek listájára, s ha igen, meglátogatták a mester műtermét, aki illő díjazás fejében elkészítette róluk a fotográfiát. A vásárló aztán szintén maga dönthetett, hogy a sajtóban is közzétett névsorból kiknek a kabinetképeit vásárolja meg és helyezi el a 19–20 képnek helyet biztosító, a fenti címmel árusított albumba.(82)

Az erkölcsi siker azonban nem volt teljes, a sajtó a kegyesség ilyen megnyilvánulását iróniával kommentálta: „Hiúság vására. Jótékony célra táncolni, árvák fölsegélésére mulatni, sebesültek enyhülésére szórakozni stb. régi fogás, mely ritkán maradt eredménytelen. De jótékony célra a »bálkirálynők« sorába állni, ez annál csábítóbb, mivel csak attól függ szépnek lenni, aki szép lenni akar. Az arany almán nem kell összevesznie senkinek, valamennyien szépek lésznek s erre nézve egyebet sem kell tenni, mint a „szent részvét” nevében báli öltözetben fölmenni Schrecker fényirdájába, hol a »Gyermekmenhely« javára a napsugarak jóváhagyása, a camera obscura gyöngéd elnézése s a retouche szeplőirtó kímélete folytán, szép-nek declaráltatik, approbáltatik és a »szépek« albumába beiktattatik mindazon nő, aki erre elég kedvet érez, ha minősége kérdésbe jőne is. Tavaly maga Schrecker fényképész úr adta Páris királyfit; de úgy látszik nem elég sikerrel. Most a jótékonyság révén akarja decretálni a szépséget (…) Az emberbaráti cél tekintetéből óhajtjuk, hogy ezer bálkirálynőnk lett légyen ez idényben.”(83) A Borsszem Jankó című élclap majdnem egész oldalt töltött meg a mester és a masinája elé járuló hölgyek karikatúrájával és a hozzá tartozó gúnyverssel.(84) Szépséggyűjteményét Schrecker még abban az évben a bécsi világkiállításon is bemutatta.(85)

Bár az 1871. évi jótékony vásár ötlete Damjanich Jánosnétól származik, rendezése pedig Csekonics Leona grófné nevéhez fűződik (aki a forradalom alatti tevékenységéért megjárta az Újépület börtönét, és az 1860-as években elsőként nyitotta meg szalonját, hogy „a vagyon s születés és a szellem aristokrátiája mint egyenrangú felek találkozzanak és érint-kezzenek,”(86) s akinek nevével az 1860. évi előadás kapcsán is találkoztunk), ez az akció a sajtóban már más visszhangot kapott, mint elődei. Az árvízkárosultak és a sebesült francia katonák javára rendezett 1871. évi pesti bazár – a vidéki vásárok némelyike csak az utóbbi célra gyűjtött(87)– már nélkülözte a korábbi jótékonysági akcióknál oly fontos szerepet játszó s ezzel általános rokonszenvet kiváltó nemzeti szempontot. Exkluzív társasági eseménnyé vált, melynek társasági jellegét csak kiemelte az, hogy a pesti haute société legmozgalmasabb, legelegánsabb eseményének idejére, a tavaszi lóversenyek napjaira, (május 6–9.) időzítették. Újdonság volt, de ettől kezdve szokás lett, hogy a szervezők a bazár ideje alatt mindennap bazárlapot adtak ki, mely a belterjesen zajló esemény apró mozzanatait, szellemes és pikáns történeteit örökítette meg. A négynapos bazár táncvigalommal zárult.(88)

A jótékony akció részeként, még a bazárt megelőzően természetesen amatőr színielőadás is volt, ezúttal nem a Nemzeti Színházban, hanem a Kará-tsonyi-palotában, mely egy francia egyfelvonásosból, valamint Liszt és Janina Olga grófné négykezeséből állt. „A fényes termek azonban főleg a főúri körök képviselőivel teltek meg, a tulajdonképpeni nagy közönség aránylag kis contingest szolgáltatott” – számolt be „Száz-háromőssy gróf” és „Szentfitymay grófnő” társaságában szerzett élményeiről Ágai Adolf, a Magyarország és a Nagyvilág kiváló tollú publicistája. A tárcaírás nagymestere három Fővárosi tárcalevelét szentelte az eseményeknek. Maró gúnnyal osztja meg benyomásait az olvasókkal; megkérdezte a bazárban az egyik „derék honleánykát, szabad-é itt magyarul beszélni”, s sajnálkozását fejezte ki az egyik bájos grófné nyakában függő, százezer forintot érő, súlyos gyöngynyakék viselésének terhe fölött.(89) Élclapjában, a Bors-szem Jankóban pedig, melynek egy egész számát szentelte a bazárnak, megjegyzi: „csoda volna-e, ha az ember elfelejtene magyarul, mikor csupa magyar gróf és grófnő között mozog.”(90)

Nem kevésbé volt ironikus Kis Péter, a Vasárnapi Ujság publicistája: „Ilyen bazárt rendeztek már az 1863-i ínség által sújtottak javára, s ez jól is jövedelmezett, aztán meg akik rendezték, maguk, a könyörület munkájának gyakorlata közben igen jól mulattak. Ki tudja, vajon főuraink és magas hölgyeink a bazár e kellemes oldala nélkül is rendeztek volna-e bazárt?” Azt is hozzáteszi, hogy „ha ami külső díszre fordíttatott ez alkalommal, egyenesen a vízkárosultaknak küldetik, talán nagyobb mérvű jótéteményben részesülnek, mint így.”

A vásár negyvenezer forintot jövedelmezett, melyhez a foto- gráfiák eladásából további néhány ezer forint járult. A fényképek sátrának nagy sikere volt, a szép Forinyákné egyik képe száz forintért kelt el.(91) A bazárhölgyek albumait május végén kezdték összeállítani a megrendelők számára. A király és a királyné ezer–ezer, több főherceg és mágnás ötszáz forinttal rendelt meg egy-egy példányt. Egy-egy album száz forintot kóstált, de már „38–40 forintért igen szép albumpéldányokat lehet kapni”(92)

Mivel a szegényekről való gondoskodás a XIX. század végéig szinte kizárólag a jótékonyság függvénye volt, a következő évtizedekben is számos hasonló akcióval, bazárokkal, műkedvelő előadásokkal találkozhatunk. A fotográfia szinte mindig jelen volt, hogy a társadalmi élet e kötelező eseményeiről valamilyen formában tudósítson. Egy 1880. évi jelmezes jótékony bazár emlékét őrzi a kolozsvári Veress Ferencnek egy harminchét, többségében színezett képből álló albuma. A népviseletbe öltözött árusnők képeit a bazár „A hízelgő fényképésznőhöz” címzett sátrában már a rendezvény ideje alatt meg lehetett vásárolni.(93) Az Első Pesti Gyermekmenhely és az Első Pesti Bölcsőde javára rendezett gyűjtés volt az apropója annak a gyermekjelmezbálnak, melynek szereplőit Bülch Ágoston örökítette meg 1869-ben.(94) A sort hosszan folytathatnánk, mert a múzeumi gyűjteményekben található számtalan jelmezes fénykép jelentős része valószínűleg ilyen események tanúja. Míg 1864-ben találkozunk olyan hangokkal, melyek ellenzik a táncvigalmat a szűkölködők javára rendezett esemé-nyeken,(95) az 1870-es évekre a jótékony összejövetelek már a társasági élet megszokott részévé váltak, s az amúgy is nagy lelkesedéssel szervezett jelmezbálokat, amatőr előadásokat gyakran látták el a jótékonyság jól hangzó címkéjével. A szegénység módot adott arra, hogy a jótékony gazdagok megmutassák könyörületességüket, s ugyanakkor ürügyül szolgáltak egy-egy jóízű mulatság megszervezésére.

*

A fotográfia fokmérője volt a társadalom érdeklődésének. Szerepe a jótékonyság színeváltozása és társadalmi fogadtatása szerint alakult át. Legaktívabban, cselekvő résztvevőként az 1860-as években találkozunk vele. Az új médium épp a feltámadó nemzeti mozgalom és az első jótékony szervezetek alakulásakor érkezett a tömegtermékké és árucikké válásához; akkor, amikor a nemzeti kérdések, a testvériség, az egység, a magyar kultúra őrzésének és fejlesztésének ügye, a társadalom minden rétegében együttérzést váltottak ki. A kis vizitkártyák ekkor nem csak dokumentálták a jótékony akciókat, de mint láttuk, maguk is alkalmasak voltak arra, hogy anyagilag részt vállaljanak a nemes célok megvalósításában, s az adakozásban megnyilvánuló erények, mint nagylelkűség, segítőkészség, testvériesség, hazafiasság népszerűsítésével a nemzeti karakter formálásához is hozzájárultak.

Az 1870-es évektől kezdve megváltozott a társadalom hozzáállása a jótékony rendezvényekhez. A kiegyezéssel a nemzeti célok kiüresedtek, a jótékonyság hazafias megnyilvánulás helyett a szegényeket felkaroló – az állami gondoskodás hiányában felbecsülhetetlenül fontos – karitatív egyesületek tevékenységének támogatását jelentette. A Vöröskereszt, a nőegyletek, a bölcsőde- és gyermekmenhely egyletek, a homeopátiás és gyermekkórházak stb. javára rendezett gyűjtések azonban általában egy szűk társadalmi rétegen belül maradtak, s a kétségtelen jó szándék mellett e réteg társasági szórakozásának részét képezték. Országos érdeklődésre továbbra is az önhibájukon kívül nyomorúságra jutottak, a természeti csapások áldozatainak segítésére rendezett, a hazafias szolidaritás megnyilvánulására okot adó akciók számíthattak. A fotográfia a jótékony gyűjtések megörökítésével ekkor már elsősorban a tehetős rétegek önreprezentációjához és női ideáljának megfogalmazásához járult hozzá. A lélek jóságából és a testi szépségből gyúrt női ideálkép megnyilvánulásának legfontosabb terei a jótékony akciók voltak, melyeken a szépség egyre nagyobb hangsúlyt kapott, s az első szépségversenyek megrendezésére is ürügyül szolgáltak. A bazárhölgyek fotográfiái egyre inkább a szépségideál terjesztését, mint a jótékony célt szolgálták.(96)

Megváltozott a fotográfia értéke, használata is. A fényképkészíttetés és -birtoklás veszített korábbi vonzerejéből, hétköznapibb jelenséggé vált, és mind gyakrabban lehetett hírességek fénykép után metszett arcképeivel (az 1880-as évektől már fényképeivel) találkozni a sajtóban is. „Minden kereskedőlegény és szobaleány halhatatlanítja csinos alakját s igéző mosolyát, s a közélet egy nevezetessége sem kerülheti el, hogy minden kirakatba bele ne kerüljön díszkarddal vagy pongyolában – a szépségek báli toilette-ben vagy családi körben s a bazárhölgyek s bálkirálynék albumaiban egy forintért kaphatók…” – írta a Vasárnapi Ujság 1872-ben.(97) A fotográfiák gyűjtésének divatja lehanyatlott. A vizitkártya után új, költségesebb fényképformátumok jöttek divatba, a kabinetkép, a makart-portré stb. 1888-ban, a szatmárnémeti árvíz károsultjai javára rendezett bazár kapcsán Berczik Árpád a következő korszakokra osztotta a fotográfia nem egészen ötvenéves történetét: „Az ember élete és a fotográfiának története három korszakra osztatik.

Első korszak volt a vizitkártya idilli, költői korszak, mikor egy tucat kép csak öt vagy hat forintba kerülvén, nők és férfiak az olcsó vizitkártyákat boldognak, boldogtalannak oly édes gondatlansággal és pazar bőkezűséggel osztogatták, mint szíve kincsét szórja a serdülő fiatalság.

Második korszak. Az idő azonban múlik, az ember megérik lassanként és óvatosabb, takarékosabb az érzelmek osztogatásával. Csak annak osztja, aki megérdemli. Ebbe a stádiumba lépett a fotográfia, mikor az olcsó vizitkártyát a drágább kabinet-kép kezdte kiszorítani. Azt is osztogatták, de megnézték, kinek.

Harmadik korszak, a rideg önzés jégkorszaka, mikor sok keserű tapasztalat után csak a fagyos érdek parancsol s hogy a fotográfiánál is eljutott ebbe a korba az emberiség, neked is köszönheti méregdrága Makart-kép. Ezt már csak annak adják, akiről bizonyosak, hogy hasonlóval viszonozza.”(98)

A jótékonysági akciókkal kapcsolatban a fényképpel egyre inkább csak mint tudósító médiummal találkozunk. Az emberi szerencsétlenség, nyomorúság, ami az a 19. század második felében a kegyesen adakozó gazdagok ábrázolásán keresztül jelent meg a fotográfiában, a XX. század elején új kifejezési formát öltött: a tényfeltáró, szociografikus újságíráshoz kötődően megjelent a nyomorgó ember a maga naturális valóságában, adakozásra szólítva fel az emberi szerencsétlenség megrázó és visszataszító látványához nem szokott társadalmat.

Tomsics Emőke

Képaláírások:

1. kép: Zrínyi esküje. Rohn Alajos litográfiája Vizkelety Béla festménye nyomán A kép alatt felirat: „A horvátországi, szlavóniai és határőrvidéki szűkölködők felsegéllésére. Kiadták: Bulyovszky Gyula, Kozma Vazul és Pompéry János, 1860.” (MNM) A középen álló, karddal esküt tevő csoport tagjai balról: Podmaniczky Frigyes báró, Podmaniczky Ármin báró, Festetics Béla gróf, Zichy Manó gróf, Károlyi Viktor gróf, Szapáry Géza gróf. Előttük térdel Károlyi Gyula gróf. Az előtérben jobbra ül Zichy Pálné Korniss Anna grófnő és Kinsky Irma grófnő balra herceg Odescalchi Gyuláné Degenfeld Anna grófnő. Mögötte Csekonics Andrásné Lipthay Leona grófnő és Orczy Irma grófnő. A kép bal szélén Festetics Gyula, fölötte, a bástya kapujában Keglevich Béla gróf, előtte Degenfeld Emma grófnő láthatók. A kép jobb szélén Odescalchi Gyula herceg és Andrássy Aladár gróf emeli magasra kardját.

2. kép: Nákó Kálmánné Gyertyánffy Berta grófné és Sárközy Ferkó (a zongora mellett) cigánybandája. A felvétel a horvátországi szűkölködők javára rendezett előadás alkalmából készült. Pest, 1860. Simonyi Antal felvétele (?) (MNM)

3. kép: Nákó Kálmánné Gyertyánffy Berta grófné és Sárközy Ferkó cigánybandája. A horvátországi szűkölködők javára rendezett előadás alkalmából felvett fénykép alapján készült litográfia reprodukciója

4. kép: Deák Ferenc, vizitkártya, Simonyi Antal felvétele. Pest, 1861, (MNM)

5. kép: Schrecker Ignác Bazár-albumának címlapja (MNM)

6. kép: Az alföldi szűkölködők javára rendezett bazár a Lloyd-palotában, 1864. február Vasárnapi Ujság, 1864. 9. szám

7. kép: Batthyány Lajosné grófné, vizitkártya a Bazár-albumból, Pest, 1864. február, Schrecker Ignác felvétele (MNM)

8. kép: Kralovánszky Istvánné vizitkártyákat árul, vizitkártya a Bazár-albumból. Pest, 1864. február, Schrecker Ignác felvétele (MNM)

9. kép: Keglevich Béláné Batthyány Ilona grófnő édesanyja, Batthyány Lajosné fotográfiáját tartja, vizitkártya a Bazár-albumból. Pest, 1864. február, Schrecker Ignác felvétele (MNM)

10. kép: Herceg Odescalchi Gyuláné Degenfeld Anna grófnő, vizitkártya Pest, 1864. február. Borsos és Doctor felvétele (MNM)

11. kép: Szivart árusító hölgy a debreceni bazárból, vizitkártya, 1864. Müller László felvétele (MNM)

12. kép: Várady Camilla, kabinetkép, Bazár-album, 1871. Borsos József felvétele (MNM)

13. kép: Az alföldi szűkölködők javára rendezett bazáron részt vett hölgyek tablóképe Pest, 1864. február, Schrecker Ignác felvétele (MNM)

14. kép: Az alföldi szűkölködők javára rendezett nagyszombati jótékony előadás résztvevői, 1864. február Ismeretlen fényképész felvétele (MNM)

15. kép: Apponyi Albert gróf mint Don Quijote a Műcsarnok javára rendezett jóté-kony jelmezbálon,vizitkártya, Pest, 1868. Borsos és Doctor felvétele (MNM)

16. kép: Jelenet a bazárból, Magyarország és a Nagyvilág, 1871. 21. szám

17. kép: Csekonics Andrásné Lipthay Leona grófné Borsos József által készített fényképének rajza a Borsszem Jankó címlapján, 1871. május 7.

18. kép: Jankó János karikatúrája a Borsszem Jankóból 1871. február 5.

19. kép: Tisza Ilona grófnő mint szebeni szász menyecske a kolozsvári jelmezes bazár

alkalmából, kabinetkép, 1880. Veress Ferenc színezett felvétele (MNM)

20. kép: Erdélyi arisztokrata hölgy mint székely menyecske a kolozsvári jelmezes bazár alkalmából, kabinetkép, 1880. Veress Ferenc felvétele (MNM)

Jegyzetek:

(1) Károlyi Ede: Horvátország ínséget szenvedő népe segélyezése ügyében. Képes Újság, 1860. március 25. 155. o.

(2) Jókai Mór: Főúri előadások. In: A históriai tarokkparti. A hajdaniNemzeti Színházról. (1900). mek.oszk.hu (Továbbiakban: Jókai: Főúri előadások)

(3) Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora, Akadémiai Kiadó, 1960. 23. o.

(4) Divatcsarnok, 1860. 15. szám, 119. o.

(5) Nefelejts, 1860. 2. szám, 10. o.

(6) Vasárnapi Ujság, 1860. 14. szám, 167. o.

(7) (Jókai Mór): Kakas Márton levele, Vasárnapi Ujság, 1860. 15. szám, 175. o.

(8) Idők Tanuja, 1860. április 6. 1296. o.

(9) Nefelejts, 1860. 2. szám, 22. o.

(10) Divatcsarnok, 1860. 15. szám, 120.o.

(11) Nákó Kálmánné Gyertyánffy Berta (1822 – 1882 ) A bécsi és a pesti arisztokrata körök kedvelt alakja, korának egyik legműveltebb asszonya, elismert zongorista, tehetséges festő volt. Zeneszerzéssel is foglalkozott. Szalonját kitűnő festők, zeneszerzők, köztük Wagner és Liszt Ferenc is látogatták. Festészetet a bécsi Friedrich von Amerlingtől tanult (Gyertyánffy Bertáról 1855-ben festett képét a Szépművészeti Múzeum őrzi.) Murillót, Rembrandtot, Van Dyckot másolt, de számos eredeti ceruzarajzot készített, jobbára dél-magyarországi és osztrák népi alakokról, cigányokról, szerbekről, románokról. 1906-ban mintegy kétszáz művéből kiállítást rendeztek az Iparművészeti Múzeumban az Erzsébet népkonyha és a Fehérkereszt javára. (Esti Ujság, 1906. márc. 20. 2. o.) 1842-beb ment férjhez a nagyszentmiklósi birtok urához, Nákó Kálmán gróf hoz.

(12) Sárközy Ferkó (?–?) Patikárius Ferkó és Kecskeméti Józsi mellett az 1850-es évek harmadik legnépszerűbb cigányprímása, a Bihari bandájában muzsikált Sárközi János fia. . A „Kossuth cigányhadnagyaként” ismert zenész ott volt Budavár bevételénél, Komáromnál, a debreceni ütközetben. Kossuthnak verbuváló zenekarának tagjait Egressy Béni válogatta, ruházta és élelmezte. Itthon és külföldön egyaránt nagy népszerűségre tett szert. Ő muzsikált Ferenc József koronázási ebédjén, s a magyar zene külföldi terjesztőjeként is nagy nevet vívott ki magának. Fellépett a párizsi világkiállításon és 1875-ben Edward herceg félévre Angliába szerződtette.

(13) Divatcsarnok, 1860. 15. szám, 119. o.

(14) Divatcsarnok, 1860. 20. szám 160. o.

(15) Divatcsarnok, 1860. 15. szám, 119. o.

(16) Képes Újság, 1860. március 25. 155. o.

(17) Pesti Hirnök, 1860. április 19. 1. o.

(18) Képes Újság, 1860. május 27. 107. o.

(19) Napkelet, 1860. 15. szám, 239. o.

(20) Pesti Hirnök, 1860. április, 6. 1. o.

(21) Markó Miklós: A régi mulató Budapest. Híres cigányzenészek. Budapest, 1927. 35. o. A téves aláírás az 1850-es évekbe helyezi a jelenetet. A kép első megjelenési helyére egyelőre nem sikerült fényt deríteni. Az 1860. év képes folyóirataiban sem szövegközi képként nem jelent meg, sem a műmellékletek között nincs felsorolva.

(22) Lásd pl. Jókai Mór 1861 körül keletkezett egészalakos portréja. MNM TF lelt. szám: 1315/1957.

(23) Műcsarnok, 1868. 134-135. o.

(24) Fővárosi Lapok, 1866. máricus 13. 231.

Valóban, a Deákról őrzött képek nem mindegyikén látható az árvaház bélyegzője, és az azt nélkülöző felvételek általában rosszabb minőségűek is (MNM TF lelt. szám: 79. 3074, Kiscelli Múzeum lelt. szám: 27. 481/6), valószínűleg reprodukciók. Azokon a fotográfusokon kívül, akikről tudjuk, hogy fényképezték a politikust, találkozhatunk pl. a budai Kernstock Károly (Kiscelli Múzeum lelt. szám: 27. 481/5) és a bécsi Angerer (Kiscelli Múzeum lelt szám: 71255) verzóival, akik mindketten Canzi és Heller 1866-ban készített egy-egy felvételét (MNM TF lelt. számok: 74. 485 és 1252/1957) másolták le.

(25) A királynak egy Angerer által 1863-ban készült portréját felhasználó kollázs, melynek valószínűleg Schrecker Ignáctól származó eredetije a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban található, az újvidéki Rechnitzer János reprodukciójában található meg a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában (MNM TF lelt. sz.: 87. 655)

(26) A vizitkártya-reprodukciók némelyikén Kossuth aláírása és a dátum között („Kossuth Lajos Turin Ápril 9. 1867”) jól kivehető az eredeti fotópapír végét jelentő csík. (Le Lieur felvétele MNM TF lelt. szám: 477/1957; reprodukciók MNM TF lelt. szám: 79. 307, 475/1957, 476/1957, 1940/59). Ugyanez a felvétele megtalálható a bécsi Anton Czihak jelzésével (MNM TF lelt. szám: 888-1933) és kabinetkép változatban Ellinger Edétől az 1870-es évek végéről (MNM TF lelt. szám: 79. 3070)

(27) Székely József: Gróf Nákóné és cigányai, Vasárnapi Ujság, 1860. 17. szám, 197. o.

E leírás bepillantást enged a fotográfia előtti sajtóillusztráció készítésének technikájába és segítségével képet alkothatunk annak hitelességéről. Ágai Adolf is az eseményen részt nem vett metszőnek tulajdonítja egy Vigadóbeli Liszt-hangversenyről megjelent kép torzulásait. A német lapban napvilágot kép metszője úgy gondolta, hogy a Ferenc József mellett helyet foglaló Klotild főhercegnő csak egy staffázs-figura ezért a rajzoló által megörökített vonásait Erzsébet királyné arcmásává változtatta. Magyarország és a Nagyvilág, 1873. 11. szám, 122. o.

(28) Vasárnapi Ujság, 1860. 16. szám, 190. o.

(29) Nefelejts, 1860. 29. szám, 352. o.

(30) Nefelets, 1860. 21. szám, 252. o.

(31) Nefelejts, 1867. 29. szám, o. sz. nélkül

A képet ekkor bolti áron négy forintért lehetett megvenni, a lap előfizetői két forint ötven krajcárért juthattak hozzá.

(32) Nefelejts, 1861. 42. szám 508. o.

(33) Pesti Napló, 1860. április 5.

(34) Nefelejts, 1860. április 8. 10. o.

(35) Magyar Színházi Lap, 1860. 1 szám 3. o.

Egressy ötletére Remellay Gusztáv reagált Néhány szó a magyar jelmezképek ügyében című cikkében, melyben úgy látja, hogy egy ilyen gyűjtemény létrehozása a Műegylet feladata lenne, melyhez a fotográfusok segítségét kellene igénybe venni: „korszakunkban, midőn mindenfelé barangolnak a photographok, igen hamar bírni fogná a Műegylet a hazában szerte létező történeti képek photographi másolatait, melyhez természetesen a színekre nézve írásbeli magyarázatot kellene hozni, vagy beküldeni a photographnak.” (Uo. 3. szám, 23. o.)

(36) Vizkelety Béla 1860 februárja és augusztusa között tizenegy részes tanulmánysorozatot tett közzé a Vasárnapi Ujságban a 16–18. századi magyar férfiviselet történetéből „Vázlatok a magyar viselet történetéből” címmel.

(37) Jókai Mór: Főúri előadások

(38) „Alulírott oly szerencsés volt, a horvátok javára áprils 3-ra kitűzött színházi előadás alkalmával, a magyar aristocratia tagjai által adandott néma ábrázolatok rajzait megkaphatni. E rajzok nyomán az említett előadásra két történelmi kép készíttetik el.” Pesti Hirnök, 1860. 18. szám, 2. o.

(39) Országos Nagy Képes Naptár, 1861. 502. o.

(40) Hírmondó, 1860. 14. szám, 123. o.

(41) Divatcsarnok, 1860. 17. szám, 136. o.

(42) Vasárnapi Ujság, 1860. 18. szám, 215. o.

(43) Iparlap, 1861. 29. szám, 236. o.

A Pesti Napló Eybl 1842-ben, a pozsonyi diéta idején készített népszerű litográfiájára utal.

(44) Deák levelét az Iparlap 1861. évi 34. száma közölte (275. o.)

Tekintetes Rottenbiller Lipót úrnak, Pest városa főpolgármesterének Pesten.

Tisztelt főpolgármester Úr! Azon szíves felszólításra melyet ön arcképemnek kőnyomat, vagy fényképezés általi közzététele iránt többek nevében hozzám intézett, van szerencsém kijelenteni, miszerint én a Pest városi árvaházra ruházom ezennel azon jogot, hogy arcképemet lefestethesse, lerajzoltathassa, kőnyomat vagy fényképezés által ahány példányban akarja közzététethesse, a képeket árultathassa, azok árát megszabhassa, és az eladásból bevett összeget az intézet javára fordíthassa. E célból kész vagyok az intézet által kijelölt művésznek, ha szükséges leend, többször is ülni, s ígérem, hogy az említett intézeten kívül soha senkinek jogot nem adok, hogy arcképemet lefestethesse, közzététethesse, árultathassa. És e jogot semmi időhatárhoz nem kívánom kötni, hanem az arróli rendelkezést teljesen, tökéletesen az intézetnek adom át. Legyen szíves ön e nyilatkozatomat az intézet elöljáróival tudathatni, s a szerint intézkedni, hogy az esetre, ha ajánlatomat az intézet elfogadja, a vállalt az árvaháznak minél jövedelmezőbb legyen. Fogadja őszinte tiszteletem kijelentését, mellyel vagyok Pesten,

Júl. 10-én 1861.

Alázatos szolgája Deák Ferenc

Deák gyámfia, Vörösmarty Béla az első, Simonyi által készített fénykép keletkezésére így emlékezett: „A hatvanas évek elején nagyon divatba jött a fotográfia s húgom, Széll Kálmánné folyton zaklatta Deákot: „Gyámatyám, adjon arcképet.” Az öregúr, ki egyáltalában szeretett örömet okozni, ebből a célból, hogy húgom kívánságát teljesítse, vétette le magát. Azonkívül tehát, hogy a kép legjobb férfikorából származik, azzal az előnnyel bír, hogy ez alkalommal teljes jó hangulatban és saját akaratából fotografálták le, míg többi fényképei legnagyobb részt elbetegesedett és agg korából valók, rábeszélés folytán keletkeztek s meglátszik rajtuk, hogy unta a dolgot s a pose is azt mutatja, hogy a dolog terhére volt. Simonyi fényképe kitűnő. (…) ennek a képnek előnye természetes, szokott helyzete is, mely így egy képén sem látható. (…) Deák arcképeivel a jótékonyságot is szolgálta.” Vasárnapi Ujság, 1903. 42. szám, 702. o.

(45) Vasárnapi Ujság, 1861. 33. szám, 394. o.

(46) Vasárnapi Ujság, 1861. 37. szám, 442. o.

(47) Vasárnapi Ujság, 1861. 52. szám, 623. o.

(48) Vasárnapi Ujság, 1861. 38. szám, 448. o.

(49) Híres emberek képmásainak árusítása jó üzlet volt. Erről tanúskodik egy a fényképész gépe előtt pózoló Jókait ábrázoló karikatúra is, mely „A fotográfus meggazdagíttatik” címet viseli. Borsszem Jankó, 1871. ápr. 16. 709. o.

(50) Vámossy György: A Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületének története 1861–1911. Budapest, Schmidt Sándor könyvnyomdája

(51) Jókai Mór: Gróf Zichy Nándor és A Hon. In: A históriai tarokkparti. mek.oszk.hu (Továbbiakban: Jókai: Gróf Zichy Nándor és a Hon)

(52) Jókai Mór. A nazarénus. In: Szerelem bolondjai. mek.oszk.hu

(53) Károlyi Ede: Horvátország inséget szenvedő népe segélyezése ügyében. Képes Ujság, 1860. március 25. 155. o.

(54) Az inség-bazár Pesten. Vasárnapi Ujság, 1864. 9. szám, 84-85. o.

Egy stuttgarti lap is közölt képet és beszámolt nagy vonalakban a pesti társasági eseményről, a részletek közül kiemelve az ezerforintos csók esetét. (Fővárosi Lapok, 1864. április 2. 337. o.)

(55) Jókai Mór:Gróf Zichy Nándor és A Hon

A „cuppanatos hagyományról” Ágai Adolf is megemlékezett az 1871. évi bazárról írt egyik tárcájában. Magyarország és Nagyvilág, 1871. 19. szám. 258. o.

(56) Uo.

(57) Inség-bazár Pesten. Vasárnapi Ujság, 1864. 9. szám 85. o.

(58) Vasárnapi Ujság, 1864. 11. szám, 98. o.

(59) Bazár-album, MNM TF lelt. szám: 85/1957-109/1957.

(60) Fővárosi Lapok, 1864. április 6. 345. o.

(61) A verset a Kakas Márton álnevet takaró K-s M-n. monogrammal jegyezte az író.

(62) MNM TF lelt. sz.: 94/1957.

(63) MNM TF lelt. sz.: 95/1957.

(64) Vasárnapi Ujság, 1864. 37. szám, 385. o. ; MNM TF lelt. sz.: 29-1934.

(65) „Gróf Károlyi Ede, gróf Königsegg Gusztáv, gróf Zichy János és gróf Zichy Pál gyerekei a szűkölködők javára gyermekszíndarabot adtak elő.” Vasárnapi Ujság, 1864. 19. szám, 179. o.

(66) Vasárnapi Ujság, 1864. 12. szám, 123. o.

(67) Fővárosi Lapok, 1864. március 22. 267. o.

(68) Fővárosi Lapok, 1864. március 26. 284. o.

(69) MNM TF lelt. számok: 1644/1902 és 1328/1953.

(70) Odescalchi hercegnőről készült képük, melyen a hölgy épp sört tölt egy üvegkancsóból, Blumberg Alajos

litográfiájaként megjelent a Nefeletsben. (1864. 2. szám, 25. o.)

(71) Ismeretlen fényképész felvétele. MNM TF lelt. sz.: 1012/1955

(72) MNM TF lelt. sz.: 70. 1068

(73) Vasárnapi Ujság, 1865. 23. szám, 282. o.

(74) Fővárosi Lapok, 1865. november 25. 1076. o.

(75) Fővárosi Lapok, 1865. december 8. 1120. o.

(76) Vasárnapi Ujság, 1866. 19. szám, 233. o.

(77) Politikai Ujdonságok, 1867. 30. szám, 360. o.

(78) Vasárnapi Ujság, 1868. 9. szám, 105. o.

(79) Fővárosi Lapok, 1865. szeptember, 30. 1091. o.

(80) MNM TF lelt. szám: 89.617-657.

Nem tudjuk, hány hölgy fényképeztette le magát Borsosékkal a bazár alkalmából, a gyűjteményben található album pedig, ami eredetileg a bazárszépségek portréinak gyűjtésére szolgált, idővel családi album formáját kezdte magára ölteni. A világos bőrkötésű, fémveretes albumban 50 kabinetkép számára van hely. A benne található 42 fotográfia közül 25 készülhetett minden bizonynyal a jótékony akció emlékére, a többi jobbára későbbi, valószínűleg családtagokat és más népszerű személyeket, így Kneipp pátert és Lajos Viktor főherceget ábrázolja.

(81) Nefelejts, 1867. 9. szám, 109. o.

(82) A Magyar hölgykoszorú album májusban jelent meg két kiadásban. Mindkettő bőrkötésű volt, 20-20 mellképpel. Az olcsóbbik ára 20 forint volt, a díszkiadás, melyen jobb kötésben, zárral jelent meg, 30 forintba került. Az előjegyzők egy névsor alapján választhattak a hölgyek közül.

Fővárosi Lapok, 1871. május 10. 482. o.

Fővárosi Lapok, 1871. április 2. 415. o.

(83) Fővárosi Lapok, 1870. április 28. 379. o.

(84) Magyarország és a Nagyvilág, 1871. 5. szám, 57. o.

(85) Borsszem Jankó, 1871. február 5. 609. o.

(86) Képes Kiállítási Lapok, 1873. 16. Szám, 124. o.

Schrecker magyar szépségekről készített „chromophotographiákkal” (kromotípiákkal) szerepelt a bécsi világkiállításon. A művészeti zsűri nem foglalkozott a művészet és ipar határterületének minősített színezett képekkel, így Schreckernek csak az összehasonlítás kedvéért kiállított, festés nélküli felvételeit díjazták egy elismerő oklevéllel.

(87) Magyarország és a Nagyvilág, 1871. 19. szám, 249. o.

A grófné nyitott szalonja nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az arisztokrácia és az értelmiség nem találta meg a közös hangot. Jókai érzékletes, gunyoros leírását adja Fekete gyémántok című regényében a Csekonics-palotában zajló esték hangulatának, a kényszeredett társalgásnak, értetlenségnek.

(88) Pl. Az Auersperg Sándorné Szapáry Sarolta hercegné által Gyöngyösön tartott bazár. Vasárnapi Ujság, 1871. 6. sz. 78. o.

(89) Számos anekdota látott napvilágot a bazárban megesett – különösen a pikáns - történetekből pl.: a népszerű, szép operaénekesnő, Pauliné Markovics Ilka egy dalt susogott Várady Gábor fülébe öt forintért; Andrássyné megígérte, hogy személyesen megy a készpénzét már elköltött Wahrmann Mórhoz egy százforintos bónt beváltani, ha vásárol nála; egy szép grófné pofont ígért egy ismert dandynek, aki sokallta a tízezer forintot egy csókért; Forinyákné pedig száz forintért adott el egy szivart, teljesítve a vevő kérését, hogy saját fogával harapja le a végét. A bazárokon megtörtént pikáns esetek, mint a csókvásár, vagy a szivar végének szép hölgy általi leharapása szinte hagyományként tértek vissza az 1864. évi vásár óta.

Vasárnapi Ujság, 1871. 20. szám, 254. o. és 20. szám, 252. o.

Bazár-adomák, Fővárosi Lapok, 1871. május 11. 485. o.

Bulyovszky Gyula: 1-2 szál nefelejcs a bazárból. Nefelejts, 1871. 20. szám, 237-238. o.

(90) Porzó (Ágai Adolf): A Karácsonyi palotában. – Klics és Schulz. Magyarország és a Nagyvilág, 1871. 17. szám, 226. o.

Uő: Első május. – Bazár. Magyarország és a Nagyvilág, 1871. 19. szám, 258. o.

Uő.: Még egyszer a bazár. Magyarország és a Nagyvilág, 1871. 20. szám, 274. o.

(91) Csekonics grófné. Borsszem Jankó, 1871. május 7. 734. o.

(92) A bazár, Fővárosi Lapok, 1871. május 9. 477. o.

(93) Vasárnapi Ujság, 1871. 22. szám, 282. o.

Fővárosi Lapok, 1871. május 13. 493. o.

Fővárosi Lapok, 1871. május 26. 569. o.

(94) MNM TF lelt. szám: 1452-1489/1963. A 37 felvételből 24 színezett.

A Teleki Domokosné által szervezett, a kolozsvári nőegylet által rendezett háromnapos bazárban az árusnők erdélyi, magyar, román szász és cigány viseleteket öltöttek magukra s felmerült annak a gondolata is, hogy az egész Magyarország viseleteit hasonló módon meg kellene örökíteni.

Utóhangok a kolozsvári bazárról, Vasárnapi Ujság, 1880. 20. szám, 315-318. o.

(95) MNM TF lelt. sz.: 85. 1633 -1664

(96) A békéscsabai kaszinó választmánya megtiltotta a jótékony előadás utánra tervezett táncvigalmat, mondván, hogy „kedv nélkül táncolni nem lehet” s „megrakodni pedig tündöklő öltözékkel, midőn amott az utolsó fehérneműtől válnak meg, hogy az éhes magzat kenyeret kapjon- disharmónia!” Vasárnapi Ujság, 1864. 8. szám, 80. o.

(97) Schólz Gizellának , a „Segítség” ünnepélyen rendezett első magyar szépségverseny győztesének, az arcképét Kalmár fényképész örökítette meg. MNM TF lelt. sz.: 1699/1933

(98) Vasárnapi Ujság, 1872. 6. szám, 67. o.