ÉPÍTETT TÁJ

Az idén 60 éves osztrák fotográfusnőt az építészeti fényképezés egyik megújítójaként tartják számon hazájában. Spiluttini az elmúlt 26 évben folyamatosan rögzítette – hol megbízások keretében, hol saját kíváncsiságát kielégítendő – a kortárs osztrák és neves külföldi tervezők kiemelkedő munkáit. Nemcsak vitathatatlanul kora egyik legkeresettebb krónikásának számít építészeti berkeken belül – amint azt a kiállításrendező megjegyezte –, de a két és fél évtized alatt nagyban hozzájárult ahhoz is, milyen kép alakult ki erről az építészetről.

A Spiluttini által kialakított stílus számos ponton eltért azoktól a korábbi felfogásoktól, ahogyan a fotográfusok az épületről és a mesterséges környezetről gondolkoztak. Egy olyan korszakban kezdett el ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, amikor a konceptuális művészeten belül számos kortársa fordult a táj és az épített környezet és annak értelmezési lehetőségei felé. Őket természetesen nem annyira az architektúra és nem az a tágabb kontextus érdekelte, amelynek részét alkották és amellyel sok szálon összekapcsolódtak, hanem az, amiként a bennük és körülöttük élő emberekre és életükre hatottak, továbbá az a jelentéstöbblet, amit korszakokról, történelmi eseményekről, helyzetekről magukban hordoztak. Nem a látványosságot keresték, és nem megszépíteni, vonzóvá tenni akarták a látványt. Az épületek mellett a tájban is elsődleges vonásaikat keresték, rögzítették, és ezeket igyekeztek valamiféleképpen kimutatni, láthatóvá tenni. Spiluttinit sosem érdekelte az, hogy magát képzőművészként meghatározva, ilyen problémákkal foglalkozzon. Az a látásmód viszont, ahogyan az épületekhez viszonyult, nem volt teljesen mentes az ilyen megfontolásoktól. Ennek egyik feltétele a jobbára teljesen érzelemmentes viszonyulás az épülethez, ami lehetővé teszi, hogy a néző maga alakítson ki kapcsolatot vele, maga találja meg, amit fontosnak tart rajta, és maga hozza létre annak vizuális élményét saját maga számára.

Továbbra is igaznak kell tekinteni azt, amit Bertolt Brecht állított Albert Renger-Patch gyárépületeket ábrázoló képeivel kapcsolatban, miszerint bármilyen tökéletes is legyen a felvétel, nem lesz képes semmit elárulni az épületen belül uralkodó viszonyokról. Egy kicsit módosítva Brecht termelési és tőkeviszonyokra utaló megjegyzésén, azt lehet mondani, hogy a fénykép sosem lesz képes megmutatni az építészetnek azokat a jellemző minőségeit, amelyek egyáltalán lehetővé teszik egy struktúra megépítését, használatát, azt, hogy az épület egyáltalán működjön. Fokozottan igaz ez számos kortárs építészeti fotósra, akik már nem arra törekszenek, hogy megjelenítsék a művet, de nem is Lucien Hervé nyomdokain járnak, aki, Corbusier szerint, képes volt az építészet szellemiségét közvetíteni. Talán fontos szerepet játszik ebben a különféle tervezőprogramok kínálta lehetőség, amellyel már a befejezés előtt ki lehet alakítani egy karakteres és jellemző képet minden épületről. Ebből következően olyan látványvilágok megteremtése válik lehetségessé, amelyhez a fotográfus – egyéb választása nem lévén, ha meg akar felelni bizonyos előzetes elvárásoknak – már csak igazodhat. Nem ő lesz többé az, aki megalkotja azt a képet, ami megmutatja egy épület jellegzetességeit, kiemeli egyedi vonásait, lényegében láthatóvá, meg-tapasztalhatóvá, élményszerűvé teszi a laikus számára is. Ez a szükségszerű igazodás egyre erőteljesebben hat abban az irányban, hogy a fotográfusok igyekeznek felülmúlni a számítógépprogramok adta lehetőségeket, elsősorban a képminőségben, másodsorban a látványos elemek halmozásában. A műszaki kamera számos olyan lehetőséget tartogat, amikkel a CAD-felhasználók még nem számolnak. Ennek az lesz a következménye, hogy az épület tisztán látványossággá degradálódik, a képnek az lesz az egyetlen funkciója, hogy élményszinten közvetítse a külsőt, és befogadhatóvá, felidézhetővé tegye meghatározott, jellemző nézőpontokból.

Ezzel szemben Spiluttini elsősorban az épített volumenre és az abból szükségszerűen következő szerkezeti és formai elemekre koncentrál. Ő nem megalkotni – vagy még inkább újraalkotni – kívánja azt, amit rögzít, hanem megmutatni. Ebben fontos szerepet játszik az, hogy sokkal tágabb térben értelmezi az épületet, számára a környezet ugyanúgy hozzá tartozik, nem különálló egység. A környezet, a környék nem csupán kontextusát adja az épületnek, attól elválaszthatatlan, mivel a kettő folyamatos kölcsönhatásban van, jobb esetben egyfajta „dialógust” folytat egymással. Az épület az ő értelmezésében (és jobb esetben általában az építészt követheti gondolatmenetében ezen a téren) nem önmagában álló, nem önmagáért létező entitás, tehát nem csupán látványos absztrakció, izgalmas felület. Elég nyilvánvaló Spiluttini szándéka: az épület nem függetleníthető attól a társadalmi közegtől, annak elvárásaitól, amely szükségleteivel megteremti az igényt rá, közvetett módon előidézve létrejöttét. Az épület az ő értelmezésében legkevésbé monumentális, plasztikus alakzatként jelenik meg.

Az ember által létrehozott táj nem véletlenül játszik ilyen kiemelt szerepet Spiluttini architektúra-fotóin. Életműve másik jelentős motívuma éppen az a táj, ami ebben az esetben – bár nem teljesen önállóan és az embertől függetlenítve – főszerepet kap. A kettő kölcsönhatása válik meghatározóvá, ez az, ami Spiluttini számára fontos lesz a táj-ábrázolásban is.

A tájkép főként a természeti környezet sajátos látásmódjából alakul ki. Egy olyan esztétizáló szemlélet eredménye, amely csupán a fenségest és a szépségest akarja megpillantani, de már nem hozza összefüggésbe a természetet azokkal az erőkkel, amelyek létrehozták, alakították és akár el is pusztíthatják. A táj csakis az ember gyönyörködtetését szolgáló közeg, domesztikált és jámbor. Élvezete közben már fel sem merülhet a természet és az ember eredendő, közel sem kiegyensúlyozott viszonya, amely miatt az utóbbi kiszolgáltatottsága magától értetődő lenne, és még emlékeztethetne arra, hol is van a helyünk az „Isten teremtette” mindenségben. A táj élmény forrása, célja és funkciója a szórakoztatás. A fényképezés a képbe foglalás által nagyban hozzájárult ennek az egyoldalú viszonynak a kialakulásához, amely kölcsönösségi elv alapján azóta is hatással van arra, miként tekintünk szét magunk körül a világban. Spiluttini személyes és minden bizonnyal meghitt kapcsolatot ápol azzal a közeggel, amelyről közvetlen tapasztalatai is lehetnek, és a legtöbb ember inkább csak prospektusokból és naptárképekről, esetleg fotóalbumokból ismerheti. Ő viszont éppen a közelség okán más tapasztalatokkal bír, emiatt másként is tekint rá, és ezt igyekszik akkor is megőrizni, amikor a fényképezőgép keresőjén keresztül néz. Ha úgy tetszik, dekonstruálja a hagyományos tájképet, ami az utóbbi évtizedekben többnyire uralta ezt a műfajt. Szakít a boldogságot sugárzó szépség, a fényes és pompás, néhol drámai hangulat kliséivel, amikkel mindig is stilizálták és tökéletesítették a fényképezés feltalálása óta immár rögzítésre alkalmas táj képét.

Más kortárs fotográfusokhoz hasonlóan (mint Elina Brotherus, vagy sokkal erőszakosabban és nyersebben Josef Koudelka, Joel Sternfeld és Walter Niedermayer) Spiluttini is éppen azt tartja fontosnak, hogy az úgynevezett tájkép tisztán konstrukció, és a természet valójában egészen más képet mutat, mint amilyennek a nézők többsége látni szeretné. Ők nem kevés iróniával ábrázolják a puszta látványossággá deformálódott geográfiai és geológiai alakzatot, amely az iróniából adódóan még mindig tájként jelenik meg, miközben már kiemelik azokat az aspektusokat, amelyek eddig tabunak számítottak. Szokatlanul hangsúlyossá teszik őket, miközben egyértelműen rámutatnak arra is, miként használódik és tűnik el fokozatosan az, amit az arra járó, fogyasztáshoz szokott tömegek lassacskán teljesen elpusztítanak. A komor színvilág és a szórt fényben történő exponálás arra szolgál, hogy kontrasztot teremtsen a hagyományos tájképfotóval szemben, miközben arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a táj szépsége a színek és fények esetlegességen alapuló együtthatásából jön létre, ami nem valós fizikai adottsága ennek a közegnek, hanem csupán a néző képzeletében áll öszsze azzá, aminek látni óhajtja, és amit képileg is igyekszik azután rögzíteni.

Spiluttini talán kevésbé radikális, mint sok kortársa, de azért nem idealizál, nem tesz úgy, mintha az ember felbukkanása előtti érintetlen, ártatlan természet, az érintetlen vadon lenne jelen képein. Furcsa mozzanat, hogy az ember ragaszkodik a vadon folyamatos és extenzív domesztikálásához, ugyanakkor képein éppen az érintetlenség lesz a legfontosabb erénye, ismérve a „tájnak” (ami contradictio in adjecto), és amelyben ő maga még véletlenül sem bukkan fel. A szemlélő nem is lehet része ennek a képként megélt és felfogott tájnak, mert ha belépne abba, széthullana számára annak képjellege a táj létrejöttét lehetővé tevő távolság eltűnésével. Az ember ezért Spiluttini képein sem bukkan fel, de egyértelműen utal jelenlétére, vagy még inkább a jelenlét hiányára azoknak a nyomoknak a segítségével, amelyek félreérthetetlenül igazolják az ember agresszív és úrhatnám viszonyát a természethez. Csupán az általa létrehozott tárgyak, építmények jelennek meg, rendszerint a kép középpontjában, de mégis alig észrevehető módon. Ezáltal finoman jelzi, mennyire érzéketlenné váltunk ezeknek a gyakran drasztikus és erőszakos beavatkozás eredményeként létrejövő „hegeknek” a jelenlétére. Talán ezért is kimondottan érzékenyen reagál szűkebb környezete, az Innsbruck környéki hegyvidék sebhelyeire, a völgyzáró gátakra, alagutakra, hófogókra, amelyeket mesterien komponál bele a „tájba”, szinte láthatatlanná téve azokat. Itt ér össze az építészeti fotós és a „tájképfényképész” tevékenysége, akiket egy személyben testesít meg.