A NOSZTALGIA NYOMÁBAN

„Meghalt Kádár János. Tulajdonképpen sajnáltam. Sajnáltam, hogy nem fog elhangzani a neve a tévéhíradókban, sajnáltam, hogy el fognak tűnni a gyerekkorunk díszletei, hogy elbontották a Kálvin téren a palacsintázó-bódét és hogy egész épülettömbök tűnnek el, hogy utcák kanyarodnak másfelé, hogy az események láncolatában valami különös, folytonossággal át nem hatolható űr keletkezik, hogy minden olyan más lesz, mint ahogy megszoktuk” — hangzik egy nyaraló dohos sötétjében, Tóth Kriszta Vaktérkép című novellájának elején. Ezekben a sorokban a múlt és a jövő egy rövid időre körbeér, a történet jelenidejében már egy más korból szól vissza a főhős. Ennyi kellett, hogy egy politikai rendszer és vele egy lehetséges jövő megsemmisüljön.

Az idő ugyanilyen átalakulásának lehettem tanúja, amikor nyárutón megnéztem Hermann Ildi Nyaralók című kiállítását. A művész a Szentendrei-szigeten a 60-as, 70-es években épült víkendházak világát térképezte fel, ahol az építészeti anyagok és megoldások, a barkácsolások, a megmaradt berendezési és használati eszközök nagyon erősen őrzik a korhangulatot. Maguk a fotók dokumentumok, túlzás és irónia nélkül. Megformálásukban szorosan kötődnek a művész korábbi munkáihoz, melyeket Közeg, illetve Közegben címmel ismerhettünk meg. Az előbbi sorozat darabjain a 80-as éveket idéző, üres belső tereket látunk, melyeken a tárgyak egymáshoz való viszonyában a geometriai elrendezettség és szimmetria kap hangsúlyt. Ebben a letisztult világban, az emberi jelenlét esetleges nyomai teljesen feloldódnak. A képen megjelenő valóság elidegenítő hatása a Közegben képein is megmarad. A teljes mértékig ember formálta térben megjelenő személyek nem alakítói környezetüknek, hiányoznak személyiségük nyomai, történetük, jelenlétük belesimul a terek belső logikájába. A Nyaralók sorozat abban rokon ezekkel, hogy szétbonthatatlan szövetet alkot a tárgyak és az ember világa, amint a nyaralók egyedisége feloldódik a személyes tárgyaik egyformaságában.

Mintás falvédő, macskás kulcstartó, szódásszifon, festett falitányérok, szalagfüggönyök és viaszos vászon terítők láthatók a képeken. Különös tárgyak és mintázatok, amelyek számomra már reliktumok(1). Reliktumok, hiszen azt látom, ezek a kis házak zárványként vészelték át a politika mellett a vizuális kultúra változásait is. Talán a víkendházak alaptulajdonsága, hogy bennük megreked az idő, mivel már kezdetben is a városi otthon divatjamúlt kanapéi, elkopott, kései és koszlott ruhái landoltak itt, mondván, „a telekre még jó lesz”. Az épületek későbbi változtatásai, az építők és építtetők (sokszor ugyanaz a személy) mai élete, illetve gyermekeik és unokáik jelenléte viszont a változásokra emlékeztet.

Ami a fotókon feltárul, egyszerre hétköznapi és egzotikus. Ez utóbbi kettősség eredete – a „megszokott” hogyan válik „különössé” – kulcsfontosságú a képek megértése szempontjából. A hétköznapok szintjén a közvetlen környezet egy olyan közeggé válik, amely a benne élők számára láthatatlan. Ennek vizuális aspektusa jellegzetes színek, formák, társítások egymásmellettiségéből áll össze, amely lokalitással és időbeliséggel rendelkezik. A különböző eredetű, szociológiai természetű, eltérő jelentésű és megfogalmazású vizuális „közegek” egymás mellett, olykor egymásba ékelődve léteznek. Így a történetiség következtében apró szigetek őrzik korábbi korok, illetve más terek lenyomatát. A megszokás által tovább éltetett kis világok abban a pillanatban válnak láthatóvá, amikor valaki a fonákját érzékeli ezeknek, amikor valaki kívülről jön, vagy kívülre kerül. A német ostalgie fogalom éppen erre a távolságra utal – a Nostalgie (nosztalgia) és az Ost (kelet) szavak összevonásával – azáltal, hogy a kelet és nyugat oppozíciójához, a hozzájuk kapcsolódó szimbolikus tartalmakhoz nyúlik vissza. A képek segítségével elénk táruló nosztalgia nem a művész viszonyulása egy elmúlt világhoz, hanem a műben kereszteződő látásmódok, viszonyulások, pozíciók hálózata teszi aktuálissá ezt a kérdést.

Szociológiai nézőpontból mindez azt jelenti, hogy a világra vetett pillantásunk határozza meg a körülöttünk lévő tárgyak jelentését, és helyezi el a kontextusok hálójában (a mindennapi gyakorlat és gondolkodás szintjén egyaránt). Mindannyian más dolgokat veszünk észre, és más módon értelmezzük a világot aszerint, hogy kik is vagyunk. (Erről az értelmezői viszonyról tanúskodtak a Hermann Ildi megnyitóján elkapott megjegyzések, beszédfoszlányok is.) A Kádár-korszak tekintetében ez a kérdés még hangsúlyosabb, mivel elsősorban az idősebb generációk esetében szorosan kapcsolódik az önmeghatározás, az én pozicionálásának kérdéséhez, akár elzárkózásról, akár valamiféle „honvágyról” legyen is szó.

A fiatalabbak számára a hatvanas-hetvenes évek a gyermekkor elveszett világa. Tapasztalati terükön kívül rekedt számtalan olyan fogalom, amely a Kádár-rendszert jellemző párbeszédek, leírások meghatározó eleme, mint a hiánycikk, az imperializmus (-ellenesség) vagy a VIT (Világifjúsági Találkozó). Ezeket a szavakat sokkal inkább a kilencvenes évek könnyed-szórakoztató filmjeiből ismerik, mint saját élményeikből. Viszont a hatvanas évek világát reprezentáló tárgyak egy sajátos idő- és térbeli áttételen keresztül új jelentésekkel ruházódnak fel a mai kulturális közegben. Ebben az újraértelmeződési folyamatban számos tényező szerepet játszik a piaci viszonyoktól kezdve, a kor kulturális, tudományos feldolgozásáig. Egyrészt bizonyos termékeknek az újrafelfedezése és márkaként való „bevezetése” a köztudatba azt eredményezte, hogy az egykori kommerszből egy divat-(2) és egyben életstílus kifejezője lett. A Tisza cipő hajdan egy áhított „nyugati márka” helyett került a fiatalok lábára, a globalizáció korában pedig a magyar termék választása akár a globalizmus elleni kritikát is érzékeltetheti(3).

Másrészt, a rendszerváltás után a múlt újraalkotásának fontos része lett a személyes emlékezet felfedezése. Az egyén a történelmi események, illetve a hétköznapi életvilág forrásaként lépett színre. Az elhangzó élményanyagra épülő interjú-gyűjtések (56-os Intézet) mellett a privát fotók és a hétköznapi tárgyak is bevonultak a történelembe és annak intézményeibe. Egymás után nyíltak olyan kiállítások, mint az ötvenes-hatvanas évek tárgykultúráját felsorakoztató Giccs és kultusz (Sándor palota, 1999), Szex és kommunizmus (Centrális Galéria, 2002), NDK–GDR–DDR (Cent-rális Galéria, 2003)(4) vagy a Műanyag (Néprajzi Múzeum, 2006). Ez utóbbi kiállítás kapcsán a Néprajzi Múzeum Hozz egy tárgyat! címmel felhívást tett közzé, arra kérve az embereket, küldjenek olyan műanyag tárgyakat, amely számukra fontos jelentéssel bír. Az így létrejött gyűjtemény anyagát Plasztik művek(5) címmel könyvben is megjelentették. Ezek a nagyon különböző tendenciák együtt eredményezik, hogy a dizájn boltokban egymás mellett lógnak a fiatal tervezők és a Vörös Október ruhagyár termékei, a Tisza cipő határozott karakterrel és bizonyos fogyasztói stílussal együtt járó márkává vált, miközben DJ-k keverik újra a régi slágereket. Persze, ahogy az ostalgie fogalom is jól érzékelteti, csak egy külső nézőpontból valósulhat meg, hogy a bumfordiságban bájt, az anyagokban és formákban dizájnt, a sokszor értelmetlen funkcionalitásban paródiát lehessen felfedezni.

Az idősebb generáció számára ugyanezek a tárgyak egy másfajta történet részesei. A közkeletű elképzelés szerint – 1956 után – a szocialista Magyarországon az életnek minden egyéni létszférát átjáró két alapjellegzetessége volt, egyrészt hogy a rendszer örökké tart, másrészt pedig az, hogy évről évre nő az életszínvonal, és a rendszer egyre többet enged a gazdaságban és a kultúrában. Az így felsejlő jövőképek, a tervezés lehetősége, a jövő otthonossága volt a Kádár-rendszer részleges legitimáltságának a kulcsa(6). Akik számára a hatvanas-hetvenes években adatott meg először az a lehetőség, hogy tervezzenek és megvalósítsanak egy elfogadhatónak vélt személyes sorsot, azoknak a rendszerváltás a tájékozódási pontok elvesztésével járt. Elsősorban ők azok („a rendszerváltás vesztesei”), akik nosztalgiával gondolnak az egykori kiszámítható, biztonságosan élhető életre. Mivel a vágyódás nem a politikai vagy ideológiai rendszer felé irányul, az emlékezésekben is a hétköznapi élet világ mozzanatai kapnak szerepet. Elbeszéléseikben a tárgyakhoz való viszony kiemelt jelentőséget kap, mivel ezen keresztül egyfajta társadalmi helyzet, kényelem, biztonság világát idézik fel. Nyaralóik így egyszerre utalnak az egykori biztos egzisztenciára, illetve mindennek az elvesztésére.

A Nyaralók című fotósorozat és a kiállítás azáltal tudott fontossá válni, hogy magában hordozza egy bizonyos korhoz, annak maradványaihoz fűződő, eltérő viszonyulásokat. Ezek a nyaralók, a bennük található számtalan eszköz és kellék kulturális rétegeket hoznak felszínre, amelyek a mi emlékezetünkben, a mi fejünkben is megvannak. Éppen úgy, ahogyan egy lakásban nem csak 1990 után készült tárgyak vannak, hanem sokfélék, attól függően, hogy ki, hol él, mit örökölt, milyen tradícióból jön, milyen divatokhoz kapcsolódik. Hermann Ildi a korosztályára jellemző vizuális érzékenységgel fordul a víkendházak világa felé, és különféle vonatkozásaikkal, történeteikkel beemeli őket a kiállítótér közegébe. Felfedező útja során nem csak a különöst veszi észre, hanem a múló idő melankóliáját is. Megmutatja nekünk, hogy a múlt nem más, mint az elveszített boldog, édes otthon.

Csatlós Judit

Jegyzetek

(1) A relikvia és reliktum közti különbségtétel a metafora és a metonímia szemiotikai meghatározását követi. A metafora tiszta szimbólum, vagyis relikvia, míg a metonímia a múltból fennmaradt tárgy, vagyis reliktum.

(2) A szociológia nyelvén fogyasztói stílus.

(3) György Péter Pártdiktatúra és mindennapok az NDK-ban. In: Élet és Irodalom [30.] 2007. 07. 30.

(4) Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a CEU-s kiállítások éppen az „ostalgie” melankóliája ellen léptek fel.

(5) szerk.: Fejős Zoltán–Frazon Zsófia: Plasztik művek (MaDok-füzetek 4.). Néprajzi Múzeum, 2006.