A GÓTIKA PARAFRÁZISA

Amikor Barta Zsolt e-mailen elküldte nekem utóbb a Nessim Galériában kiállított csarnokos fotóinak kicsiny nézőképeit, nemigen értettem, hogy azokhoz építész-előéletem okán miért volna különösebb közöm. Barta három csarnokot, pontosabban csarnokbelsőt fotografált, Brüsszelben a Heysel negyed nevezetes kiállítási épületét, a Ganz egyik budapesti ipari csarnokát és Romhányban egy, a másik kettőhöz képest újabb keletű, hogy ne mondjam szinte modern ipari csarnokot. A képek alig ábrázolják az épületeket, és amennyire igen, az semmiben sem hasonlít a szokásos épületfotókhoz. Ez önmagában egyáltalában nem baj, sőt éppen mostanában engedtem meg magamnak (illetve a szerkesztők nekem) a Magyar Építőművészet hasábjain egy kritikus hangú hozzászólást a nemrégiben rendezett építészeti fotópályázatuk zsűrizése élményének hatására – éppen a szokásos épületfotókról. Ugyanakkor mégsem tudtam túltenni magam azon, hogy a képek bántóan keveset mutatnak az épület-belsőkből, és gyakorlatilag semmit az épület által meghatározott térből. Pedig csarnokokról lévén szó tér aztán jócskán van, és a képeken mindez síkká, a homlokzat síkjává egyszerűsödik. A szerző nem élt a hangulatteremtés lehetőségeivel, de nem bíbelődött a precíz beállításokkal sem, hogy vízszintes-függőleges valamiféle szigorú rendbe idomuljon. Utolsó mentsvárként Barta Zsolt képeit a képzőművészeti fotografálás témakörébe soroltam, azt feltételezve, hogy a képek készítésének oka az ablakosztásokkal, a különböző tónusú ablaknégyzetekkel való (Mondrianénál mondjuk sokkal fegyelmezetlenebb és esetlegesebb) játék.

Már a kiállítás megnyitójáról hazafelé autózva jutottak eszembe Műegyetemen volt építészettörténet-tanárom, a gótikával foglalkozó Sódor Alajos szavai. Magával ragadóan mesélte nekünk – szükség is volt az átélésre, hiszen akkor, útlevél hiányában személyesen aligha tapasztalhattuk meg – a gótikus katedrálisok példáján azt a csodát, ami annak az építészeti kornak az egyik lényege. Azt történetesen, hogy a terhek már nem a falakban, hanem pillérekben, afféle vázszerkezetben futnak a földig, és a teherhordás funkciójától megszabadult, ilyenformán inaktív térköpeny fellazítása, vagyis a nagy üvegablakok megjelenése a szakrális teret egy addig elképzelhetetlen élményforrással gazdagítja. Különösen hatásos ez a külső fénynek egy meghatározott szintjén, alkonyatkor, amikor bent már szinte teljesen sötét van, és az épület mintegy feloldódik és megszűnik a maga racionalitásában, csak az ablakok, az irracionális ábrázolatok parázslanak.

Rájöttem, hogy berzenkedésem dacára miért provokáltak mégis Barta Zsolt képei: ennek az akkor csak elhitt, azután persze megtapasztalt élménynek tudatalatti felidézése miatt.

A Barta Zsolt által fényképezett házak más-más világok emblematikus épületei voltak. Megkockáztatom, a maguk (egymástól is eltérő) módján szakrális épületek. Sőt, ez a szakrális jelleg és az épületekre egyébként jellemző funkcionalizmus nemhogy jól megférnek egymással, hanem az adott funkciók egyenesen megkövetelték a vallásos felhangot, ha persze a vallás fogalmát kicsit kibővítve értjük. A kereskedelembe, a termelésbe-eladásba, a pénzbe-tőkébe, kapitalizmusba vetett hitnek, vagy utóbb a szocializmusba, munkásságba, gyárba vetett hitnek ugyanúgy megvan az „értelme”, megvan az ideológiája, megvoltak-megvannak a papjai és a hívő nyáj, és a művészete is megvan, zenéje, festészete, szobrászata, költészete és építészete is. Egy bizonyos szinten túl persze ez sem hit, hanem manipuláció, és a ráhatás sikerén az adott társadalmi berendezkedés léte múlhat. Múlott is.

Amit tehát a képeken látunk, más-más korok „világi vallásainak” befogadó terei, árulkodó lenyomatai. Pirkadatkor, alkonyatkor a higanygőzlámpák, fénycsövek sörösüvegzöld fényével dacolva itt is felizzanak, felsápadnak az inaktív térköpenybe vágott, gondosan tisztított, vagy éppen évtizedek alatt festőivé koszolódott, nyaranta a meleg miatt kavicsokkal-vasdarabokkal kidobált, télen a hideg ellen be nem foltozott üvegablakok, vagy a kopilit, aminek el sem kell koszolódnia, hogy a pillantást ne engedje tovább. A fényképezett házak nem esetlegesen, hanem a téralakítástól, szerkezet- és anyagválasztástól a legapróbb részletekig átgondoltan lettek ilyenek, tehát reprezentálják az adott vallást és az adott kort is. Ha a gazdagságukkal, szépségükkel, akkor azzal. Ha a szegénységükkel, csúfságukkal, talmiságukkal, akkor azzal. (És ha valaki túlságosan hamar értené meg az előző mondatot, annak adalékként: a brüsszeli kiállítási palota azon a területen épült, ahol huszonhárom évvel később a Brüsszeli Világkiállítást megrendezték. Az 1958-as Expo szimbóluma, az Atomium éppen ezzel a kiállítási csarnokkal – mely a Világkiállítás fő csarnoka volt – szemben épült. És a Palais des Expositions-t, amelyet ma nemesnek tartunk, és amelyet építésekor is annak szántak, 1958-ban nem tartották alkalmasnak arra, hogy az elvárt szakralitást képviselje. Elérittyentettek hát egy (utóbb ideiglenesnek bizonyult) „modern” kulissza-homlokzatot, hogy az eredmény végre a megfelelő üzenetet hordozza.)

*

Barta Zsolt képein a hajdani gótikus üvegablakok sajátos parafrázisait látjuk. A cél látszólag más, de valójában ugyanaz: az építészeti lehetőségek kihasználása egy tágabb értelemben vett funkcionalizmus jegyében, ahol tehát már nem elég annyi, hogy az eső ne verjen minket, az építtető a lelki ráhatásra, a nyáj feletti uralomra is vágyik. Van, amikor ez jobban sikerül és van, amikor rosszabbul. De abban is lehet igazság, hogy a cél eléréséhez néha a kevés is elegendő…

Tímár Péter