A DIGITÁLIS FÉNYKÉPEZÉS MEGVÁLTOZTATTA A FOTÓRIPORTEREK GONDOLKODÁSÁT

A digitális rosszat tett a riporterek szakmai tudásának – teszi hozzá –, leneveli őket a gondolkodásról. A mostani kezdők pedig meg sem tanulnak gondolkodni. A kérdés az, hogy bekerülhetnek-e olyan szakmai közösségbe, ahol megkívánják tőlük a gondolkodást, ahol figyelnek rájuk.

Rédei Ferenc közel negyven éve dolgozik a magyar sajtófotóban. Az általa vezetett fotórovatok (Népszava, Népszabadság), úgy tudni, valódi szakmai közösségek voltak.*

– 1944. február 28-án születtem Budapesten. Édesapám tisztviselő volt, édesanyám egy fogtechnikusnál dolgozott. Később, ha jól emlékszem, 1952 körül, anyám elment házfelügyelőnek, hogy nevelhessen, foglalkozhasson velem. Elég késői gyerek voltam, egyke. A Belvárosban laktunk, a Szemere utcai és a Cukor utcai iskolába jártam, aztán nem mentem tovább gimnáziumba, hanem két évig, 1958-tól 60-ig vasesztergályosnak tanultam Csepelen. Valószínűleg teljesen alkalmatlan voltam rá.

– Rossz tanuló voltál?

– Azt hiszem, nem voltam túlságosan ostoba, viszont eléggé lusta, amennyire visszaemlékszem, és amennyire a szüleimtől tudom. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején mást jelentett szakmát tanulni, nehéz volt bekerülni az ipari iskolákba, mást jelentett a jó szakma presztízse; én jó szakmát tanultam, de utána csak egy-két évig dolgoztam, mert közbeszólt a sport. Úsztam, elég jól ment, felnőtt válogatott voltam, országos csúcstartó. A mostani szóhasználattal élve profi voltam a MÁVAUT sportegyesületében. Csepelen szabadultam, 1960-ban, két év múlva már olyan úszóeredményeim voltak, hogy felvettek a vállalathoz, amolyan félig sport-, félig rendes állásba. Mint minden nagyobb cégnek, természetesen a MÁVAUT-nak is volt üzemi lapja, egyébként az egyik legszínvonalasabb a hasonló kiadványok között. A ma is aktív, jó tollú újságírók között sok egykori üzemi lapos van, egyáltalán nem szégyellni való, ha valaki ott kezdte a pályáját. Amikor felvettek a vállalathoz, megkérdezték, hogy mivel szeretnék foglalkozni, azt mondtam, hogy fényképezni szeretnék, és az esztergályos műhelyből hamarosan átkerültem a laphoz.

– Volt a családban valaki, aki miatt te is kedvet kaptál a fotóhoz?

– Nem, a családban senki nem foglalkozott ezzel, még a tágabb rokonságban sem, teljesen magamtól kezdtem fényképezni. Volt egy Rolleiflexem…

– … Rolleiflex? Vasesztergályos tanulóként?

– Édesapám vette nekem óriási pénzért, ötezer-nyolcszáz forintért az akkori Felszabadulás téri Ofotért üzletben.

– Magad laboráltál?

– Nem tudom, mond-e valamit Pejtsik Jenő neve: nagyon helyes, akkor már elég idős fotográfus mester volt, a környékünkön lakott, a Városház utcában, és amikor elkezdtem fényképezgetni, édesapám elment hozzá, és megkérte, hogy tanítgasson engem. Hetente kétszer-háromszor foglalkozott velem, megtanított az alapvető technikai dolgokra.

1964-től 68-ig voltam az úszóválogatott keret tagja, nagyon sokat utaztunk, és olyankor mindig fényképeztem.

– A mexikói olimpia idején is tagja voltál a keretnek?

– Kerettag voltam, a döntőre utazó csapatba nem jutottam be, mert az szintidőkhöz volt kötve. Annyira tehetséges úszó én nem voltam, csak szorgalmas, eszméletlenül sokat edzettem. A hazai mezőnyben jó voltam, de ez nem jelentette azt, hogy Európában vagy pláne világszinten számottevő eredményeket értem volna el. De a válogatottnak stabil tagja voltam, nem is tudom, hányszoros válogatottságot értem el, közben még pénzt is kerestem vele, ebből éltem. És közben sokat fényképeztem.

– Közben a MÁVAUT-os állásod rég megszűnt, gondolom.

– Nem, az valamivel tovább tartott, mint a válogatottság. Amikor az üzemi laphoz kerültem, volt ott egy idősebb fotós, Horváth Ernő, aki szintén sok dologra tanított meg, mindenhová elkísértem, ha éppen nem kellett edzésen lennem. Én viszonylag tisztességesen bejártam dolgozni, szerettem ott lenni, imádtam a főszerkesztőt, Faragó Zsuzsát, sokat köszönhetek neki. Igazi sajtómunkáról volt szó, a lakatosműhelyt kellett fényképezni, az üzemi futballcsapat meccsét, ilyesmiket. Az is előfordult, hogy valaki megkért, fényképezzek az esküvőjén, emlékszem, egy forintot kaptam képenként. Arra nagyon büszke voltam, hiszen saját, önálló munkámért kapott jövedelmem volt. A lapnál a saját gépeimet használtam, a Rolleiflex mellé vettem egy Exakta Varexet is.

– Megvannak ezek a képek?

– Nagyon kevés, a többszöri költözések során java részük eltűnt.

69-ben az egyik edzés után a zuhanyzóban szólt Peterdi Pál, aki a Képes Sportnál dolgozott, hogy hallja, szeretek fényképezni. Mondtam, hogy nagyon. És sportot is? Hát hogy a fenébe ne, persze. Azt kérdi, miért nem próbálkozom a Képes Sportnál. Menjek be vasárnap este, vigyek be néhány képet, majd Farkas Jóska, Almási Laci és Falus Pista megnézi őket. Tényleg megnézték a képeimet, és azt mondták, hogy jók. A következő héten már kaptam is egy munkát. Még versenyeztem, de elkezdtem külsőzni a Képes Sportnak. Egy időben annyi képem jelent meg, mint egy belsősnek.

– Nem akartál bekerülni?

– Nem, az külsős munka maradt, minden szombaton és vasárnap. Még 1967-ben a MÁVAUT-ból átigazoltam az Újpesti Dózsába, ennek a fő oka az volt, hogy úgy láttam, ők inkább tudnak segíteni abban, hogy közelebb legyek a fényképezéshez. Így, Dózsa-sportolóként kerültem be a Magyar Rendőr című belügyi újság szerkesztőségébe. Bartal Feri volt a rovatvezető…

– … a Magyar Fotó–MTI-s Bartal?

– Igen, és Beke Béla, Kristóf László dolgozott fotósként. Nem igazán volt érdekes vagy komoly a munka, például két-három hónappal a bűneset után ki kellett menni a helyszínre, ahol egy rendőr megmutatta, hol történt ez vagy az a bűntény. Ott is, de az üzemi lapnál is nagyon szerettek, meg voltak elégedve azzal, amit csináltam. A Magyar Rendőrnél azért dicsértek, mert nem úgy fényképeztem, ahogyan másoktól megszokták – nem tudom, hogy ez mit jelentett, fogalmam nincs, hogy pontosan mire gondoltak, mik tetszettek nekik. A munka kevésbé izgalmas volta ellenére jól éreztem magam, hazudnék, ha mást mondanék. Mindenben támogattak, az aktív sportot ugyan már abbahagytam, de az volt a szokás, hogy a sportolók egy-két évig levezettek. Én is lejártam edzeni, beszálltam a vízilabdázókhoz, és ezt megértették.

– Milyen volt a viszonyod Bartallal?

– Nagyon jó, tökéletes. Néha rigorózus volt, de nemigen volt olyan ember, aki haragudott volna rá. És nekem sem volt különösebb vitám másokkal, nem emlékszem, hogy bárkit is utáltam volna. 1969–70-től számítok fényképésznek, és ez alatt az idő alatt nem veszekedtem senkivel, nem gyűlöltem senkit. Persze nem állítom, hogy mindenkit egyformán kedvelek, és engem mindenki szeret, de nincsenek ellenségeim.

– Kaptatok kedvezményeket, a fizetésen túli juttatásokat a Magyar Rendőrnél?

– Erre nem emlékszem. Én nem voltam rendőr, polgári alkalmazottként 1400–1800 forint körül kereshettem, de hogy mást is kaptunk volna, már nem emlékszem. A szüleim viszont elképesztő áldozatokat hoztak azért, hogy ha úszom, akkor jól tudjak úszni, ha fényképezek, akkor jó felszereléssel fényképezhessek. Édesanyám az utolsó hónapjaiban is ilyen áldozatkész volt velem. Elkényeztetett voltam, mindent megkaptam, ezt ma mondom, gyermekként máshogyan gondoltam, természetesen.

– Volt-e ideológiai feltétele annak, például párttagság, hogy belügyi újságnál dolgozhass?

– Nem, semmi. Soha nem került szóba, Bartal Feri nem említette, nem is éreztette soha, egyetlen szóval sem. Nem sokáig voltam ott: 1971. február 15-én léptem be a Népszavához. A MÚOSZ-iskolába még a Magyar Rendőr ajánlásával vettek fel, de már tudták, hogy el fogok menni a Népszavához. Én nagyon sok embert ismertem a sport és a sportfotózás révén, és fölhívott Szabó Ferenc újságíró, hogy a Népszavánál megüresedett egy hely, keresnek valakit, menjek oda, hátha fölvesznek. Odamentem, és fölvettek.

– Kik dolgoztak ott?

– Gonda György volt a fotórovat, egy személyben. Nagyon kevés fénykép jelent meg, azok is elképesztően rossz minőségben, a kép leginkább arra szolgált, hogy betöltse a lukakat. De én állati boldog voltam, hogy odakerültem, ma is örülök neki. Ketten voltunk, több ember nem is kellett az olyan feladatokra, hogy lefényképezzük a Blaha Lujza téri csobogónál ülő kisgyereket. Mi állandó nyugalomban éltünk, csönd vett minket körül, sehová nem kellett rohanni. Igazi állóvíz volt.

– Mi volt a penzum?

– Az biztos, hogy nem volt norma. Egészen primitív körülmények között dolgoztunk, vittem magammal a saját Rolleiflexemet meg Exaktámat. Gyuri bácsi megtanított arra, hogyan kell a sötétben a rollfilmből a leexponált két kockát kivágni, hogy a többit ne kelljen előhívni, és újra lehessen használni. Én a rollfilmet legalább három részre be tudom osztani úgy, hogy közben egyetlen kép nem sérül meg. A kisfilmet is két kockánként exponáltuk és hívtuk elő. Mindenre megtanított. Amikor odakerültem, ő már nagyon idős volt, a 75-ös nagy átalakulás után nyugdíjba ment, már nem él.

1975-ben ofszet nyomásra tértünk át, vizuálisan teljesen megújult a lap, ami leginkább nekem volt köszönhető, meg annak, hogy az új vezetők partnerek voltak ebben, támogatták a fotót, személy szerint engem is támogattak, hittek benne, hogy jók az elképzeléseim. Ebben az átalakulásban Gyuri bácsi már nem kapott szerepet. Ha jól emlékszem, az első ofszetnyomda Pécsen volt, Siklós János főszerkesztő leküldött két hétre, hogy nézzek körül, hogyan dolgozik a megyei lap fotórovata, milyen tónusban kell a képeket nagyítani, egyáltalán, mivel jár az ofszet nyomás. Aztán Berlinbe küldtek, nézzem meg a Neues Deutschland szerkesztőségét, amit én áttekinthetetlen monstrumnak láttam. De mindenhol tanultam új dolgokat, és láttam olyat is, amiről az első pillanatban tudtam, hogy tévút, emiatt még hasznosabb tapasztalatnak bizonyult. Kitaláltam, hogyan nézzen ki a fotólabor, és elkezdtem új embereket fölvenni. Azt már akkor is pontosan tudtam, hogy milyen stílusú fotográfusokat keresek, milyen felfogású emberekkel szeretnék együtt dolgozni. Például az MTI-stílus mindig kerek egész, mindig jól világított, a legjobb helyről fotózott, emiatt kiszámítható, nincs benne semmi esetlegesség, rögtönzés, mozgás.

Ezt nem is az MTI protokoll anyagairól mondom, hanem az üzemekben, gyárakban készült riportokra, hiszen a Népszava mint szakszervezeti lap számára a gyár, a munka, a munkás nagyon fontos terület volt. Fotókiállításokat néztem meg, állandóan lapozgattam az újságokat, rengeteg emberrel beszéltem, és szerintem nagyon jó rovatot hoztam össze: Fejér Gábor, Batha László, Kiss-Kuntler Árpád, T. Balogh László, Szlukovényi Tamás; egészen máshogyan fényképeztünk, mint a sajtó többi része. A sajtófotónak akkor sem volt nagy tekintélye, sőt még kevésbé becsülték, de a mi főszerkesztőnk meg merte tenni, hogy kivegyen cikkeket azért, hogy több jó kép jelenhessen meg. Képriportokat közöltünk, ami a többi napilapban, pláne a korábbi Népszavában, elképzelhetetlen lett volna. Azokban az években a Népszava majdhogynem képeslap volt. Már nem vagyok fiatal, és azóta csináltam még egy-két dolgot, de azt mondom, életem legszebb időszaka volt. Büszke vagyok rá, és az a tizenöt év nagyon sokat adott nekem.

– A rovatvezetőség együtt járt azzal, hogy kevesebbet fényképeztél?

– Igen, de egy fontos dolgot el kell mondanom: én azt hiszem, hogy nem vagyok olyan nagyon jó fotóriporter. Nem azt mondom, hogy rossz fotográfus vagyok, mert vannak jó képeim, és a szakmában eléggé becsülnek, de a Népszavánál messze nem én voltam a legjobb fotós. Még az is lehet, hogy mindenki jobb volt nálam. Elég volt annyit mondani, hogy mi a feladat, és arra, hogy hogyan oldják meg, már nem volt szükség, és nagyon gyakran jobb képeket hoztak be, mint amilyeneket én elképzeltem. A Népszabadságnál is úgy éreztem, hogy Fejér Gábor, Teknős Miklós vagy Szabó Barna jobb riporter, mint én. Ez egyáltalán nem baj, sőt örülök neki, pontosan ezért hívtam őket ide.

Úgy gondolom, az igazán jó fotós semminek a kedvéért nem hagyná abba a fényképezést, sem a rovatvezetőség, sem a képszerkesztés, sem más beosztás kedvéért. A legjobbak, a leginkább profik valószínűleg addig fotóznának, amíg képesek rá. Én nem vagyok a legkiválóbb fotográfus, de azt hiszem, hogy elég jól értem a szakmának a rovatvezetéssel, menedzseléssel kapcsolatos részét, ki tudom választani a legjobb embereket, szót tudok velük érteni, a képeiket el tudom fogadtatni a szerkesztőkkel; olyan tulajdonságokkal rendelkezem, amik fontosabbak a rovatvezetésben, mint a fényképezésben. Ezt én fölismertem, ezért soha nem is jelentett konfliktust. Azaz nincs arról szó, hogy sajnálnék valamit, amit elveszítettem, éppen ellenkezőleg, akkor veszítettem volna sokat, ha erőltetem a riporteri munkát. És valószínűleg egyre kevésbé vagyok jó fotós, mert ezt a szakmát állandóan művelni kell, rendszeresen, nap mint nap. Még ötvenévesen is kijártam sportot fényképezni, teljesen magamtól, mert imádom, másrészt hogy gyakoroljam, mert anélkül nagyon nehezen megy.

– A Népszavánál mindig felhőtlen volt a fotórovat és a lapszerkesztők közötti viszony?

– Előfordult, hogy voltak szakmai vitáink, ezeket mindig megoldottuk. Általában sok múlik a fotós intelligenciáján, felkészültségén, kommunikációján, modorán, megjelenésén. Egy időben nagyon sok képzetlen, öntelt, trehány fotóriporter volt, és ez az újságíró sajtó szemében rontotta a szakma tekintélyét. A korrekt, megbízható, önálló véleménnyel rendelkező és érvelni képes fotósoknak nincsen rossz kapcsolatuk a szerkesztőkkel. Tudomásul kell venni, hogy az 1945 utáni magyar napisajtó zöme íráscentrikus, a fényképnek nem vagy jóval kevésbé volt tekintélye. A leírt szónak volt hatása, ereje, hitele, egy ilyen légkörben sokáig nem is alakulhatott ki ideális kapcsolatrendszer. Ez a helyzet csak később, a kilencvenes években fordult jobbra.

– Napilaposként mit gondolsz, miért nem lehettek hosszabb életűek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes években született képeslapok, mint amilyen például a Képes 7 volt?

– Szerintem elsősorban a befogadó, vagyis az olvasó nem igényelte őket. Azonkívül nem biztos, hogy azok a képeslapok igazán jól voltak kitalálva. Senki nem tudta bebizonyítani, hogy a Képes Európával meg lehetett volna hódítani a közönséget. Más próbálkozások is voltak, Bánkuti Andrásék a Kép Világgal jelentek meg, mi a Pillanatképpel, de az ötletünk csak a próbaszámig jutott el. A Népszabadságnál úgy terveztük, nem kizárólag a saját felvételeinkből állítjuk össze a magazint, hanem külsősökre is számítunk. Nem az lett volna a lényeg, hogy kié a kép, csak az, hogy jó legyen. A vezetők megrendeltek egy felmérést a Szonda Ipsosnál, konkrétan képes mellékletre vonatkozó kérdésekkel, amiből az derült ki, hogy nem érdekelné az olvasókat, emiatt persze nem lehet hirdetőket szerezni, és egy lap abban a pillanatban készen van.

– A Népszava kapcsán említett ötlet saját volt, vagy külföldi példákat követtél?

– Inkább egyéni ötlet, az én elképzelésem. Több képre volt igény, hiszen részben emiatt álltunk át ofszetre. Abban az időben kezdhettünk a Parlamentben dolgozni, korábban a protokollfotózásnak nagyon szigorú rendszabályai voltak, az MTI-n kívül kizárólag a Népszabadság foglalkozhatott vele. Amikor mi is megkaptuk az engedélyt a parlamenti munkára, teljesen szakítottunk a megszokott sémákkal, és az emlékeim azt súgják, hogy azon a területen „megvertük” a Népszabadságot, mi könnyedén, lazán fényképeztünk, kötetlenül, és akkoriban már az is szenzációt jelentett, hogy padsorból kilógó lábakat mutattunk. Fejér Gábor Aczél-portréját Katona Istvánnak mutattuk meg, hogy közölhető-e, ő azt mondta, hogy a kép nagyon jó, de inkább ne közöljük. A kilógó láb megjelent, de minden közlést vita előzött meg, a szerkesztők általában támogatták a megjelenést, de mindig volt egy-kettő, aki félt.

– Persze, mert utána őt veszik elő.

– És tényleg nagyon szokatlan volt ez a fajta sajtófotó. A kilencvenes évek közepére a sajtóban megszűnt a kontroll; a túlzott ellenőrzés sem jó, de az önkontroll hiánya ugyanakkora baj.

– Említed, hogy „megvertétek” a Népszabadságot. Rivalizáltatok egymással?

– Természetes, hogy rivalizáltunk, versenyeztünk, nekem később, népszabadságosként is úgy kezdődött a nap, hogy megnéztem a többi napilapot. Állandó verseny volt, ami korábban szintén nem jellemezhette a sajtót.

– A nyolcvanas évek elején a napilapok tartalmában nem sok különbség lehetett.

– Amiről én beszélek, csak a szakma számára jelentett különbséget, az átlagolvasó szemében az egyik újság tényleg olyan lehetett, mint a másik. Ma is van olyan ember, aki nem vesz újságot, mert, mint mondja, mindegyik ugyanazt „hazudja”. Akkor 1975-ben vagy 1980-ban ne mondhatták volna? Az olvasó szintjén egyáltalán nem volt jelentősége annak, hogy az MTI, a Népszabadság és a Népszava versenyez egymással.

– A Népszavánál be kellett-e lépned a pártba?

– 1974-ben, még nem voltam rovatvezető, megkeresett a párttitkár, és azt mondta, hogy engem mindenki szeret, mindenki büszke rám, szeretnék, ha párttag lennék, mert ilyen emberekre van szükség. Mondtam, hogy nem akarok belépni, különben is, egy csomó dolgom van. Egy évvel később megint megkerestek, akkor is mondtam, hogy nem lépek be, egyrészt mert a fotórovat vezetése miatt még több dolgom van, másrészt mert nem szeretném, hogy bárki azt mondja, azért lettem párttag, hogy a rovatot vezethessem. Aztán 1978-ban, a harmadik kérésre beléptem, az égvilágon semmi okom nem volt arra, hogy ne legyek párttag. Úgy gondoltam, hogy tisztességes ember vagyok, rendesen végzem a munkámat, miért ne léphetnék be.

Aki azt mondja, hogy nem kapaszkodott azért, hogy protokollt fotózhasson, az hazudik. Ma biztosan sokan mondják, nem érdekelte őket, de ez nem igaz. A legtöbben fontos dolognak tartották, talán még szakmai okokból is, nem tudom megmondani, hogy miért. Valószínűleg számított a szakmán belül, hogy valaki a Parlamentbe járhatott, bekerülhetett egy zárt világba. Ettől még senki nem lett jobb riporter, de olyat fényképezhetett, amit mások nem. Egyébként a protokollnál ugyanúgy kiderült, hogy a ki jó fotós, ki kevésbé az. Annak a világnak a megragadása, egy gesztus, egy jellemző arckifejezés elkapása is szakmai teljesítmény volt. Nagyon szigorúan vették, hogyan öltözöl, hová állsz, használhatsz-e vakut, rengeteg kötöttséggel járt a munka.

Hogy én kommunista vagy a rendszer elkötelezettje lettem volna, nem tudom. Nem hiszem, hogy közülünk bárki így gondolta volna. De a szakmai előmenetelünk, az egzisztenciánk biztosított volt. Például sokat utazhattunk. És biztos, hogy ezt sok riporter ki is használta, erősítette a státusát, a biztonságát azzal, hogy a protokoll környékén aktivizálta magát. De a rendszerváltás után nem pont ugyanez történt?

– Számított-e, hogy a veled dolgozó riporterek politikailag megbízhatók?

– Ugyan már. Az egész akkori szakmából nem emlékszem ilyen szempontra. Az előfordult persze, hogy bizonyos képeket nem engedtek megjelenni, de attól lefényképezni még bármit lehetett. Olyan a Népszavánál nem fordulhatott elő, hogy egy képkockát áthúzzunk, nehogy valaha is megjelenhessen.

A mai képeket ismerve semmiségeknek látszanak azok, amik eljutottak Katona Istvánhoz, aki a Központi Bizottság titkárságát és a Kádár-titkárságot vezette, és akit szerettünk, mert imádta a fotót és a fotósokat, és amennyire csak tudta, megvédte ezeket a képeket. Soha nem fogom letagadni, egy május elsejei felvonuláson fényképeztem, már régóta rovatvezető voltam, a tribünnél álltam, és egy kollégával odajött egy férfi, aki bemutatkozott, Katona István, én persze ismertem a nevét. Azt mondta, már régóta keresi az alkalmat, hogy találkozhasson velem, nagyon tetszik neki, ahogyan a Népszavánál fotózunk. Ez persze nagyon jólesett. Távoli és laza kapcsolat maradt fenn köztünk, egészen addig, amíg a Népszabadsághoz nem kerültem, mert akkor Pista rettentő boldog volt, hogy a lap olyan embert kapott, mint én. Többször is találkoztunk, én szerettem volna egy Kádár-anyagot csinálni, emberi képekkel, nem én voltam az első, aki ezt tervezte, de sem nekem, sem másoknak nem sikerült. Pista sokáig próbálkozott, hogy létrejöjjön, de Kádár mindig elzárkózott.

– Kádárral volt-e bármilyen kapcsolatod?

– Úgy soha nem ültünk le, mint most veled, nem beszélgettünk. De a rendezvényeken, gyűléseken látott, és tudta, hogy fényképész vagyok, az is előfordult, hogy olyankor odafordult, és mondott pár szót. És abban az időben ez jól is esett.

– Ahhoz, hogy az őt bemutató sorozatod létrejöjjön, az kellett volna, hogy fogadjon a lakásán, ugye?

– Persze, hiszen én az otthonában, családi körben élő Kádárt szerettem volna megmutatni. Először is az kellett volna, hogy egyáltalán az ötletet elfogadja, és akkor a fotós személye még szóba sem került. De mereven elzárkózott az ilyen szereplés elől. A vadászatokon készült képek másak, azok mindig szigorúan zártkörűek voltak. Mi, népszavások, szóba sem jöhettünk. A Népszabadságnál egyszer akartak volna egy anyagot róla sakkozás közben, de nekik sem engedték meg. Azt, hogy ő maga nem engedte-e vagy a szűkebb környezete, misztifikálva a helyzetét, én nem tudom megítélni.

Az egyik, még népszavásként készített képemre ma is büszke vagyok, az én életemben mindenképpen jelentős volt, de a magyar sajtótörténetben is fontos; amikor Kádár Berlinből érkezett, másokkal együtt fényképeztem. Elkaptam, ahogy kezet fog a saját feleségével, meg azt is, hogy a mama odahajol hozzá. Jópofának tűnt. Az egész anyag hét vagy nyolc kocka volt, beadtam a filmet a laboránsnak, hogy hívja elő, és nagyítson le belőle egy-két képet. Amikor visszamentem a laborba, láttam, hogy a laboráns az odahajolósat nem nagyította le, ilyen képet úgysem lehet közölni, mondta. Megkértem, hogy mégis nagyítsa le, és megmutattam az ügyeletes szerkesztőnek. Először állatira tetszett neki, aztán vacillált, végül úgy döntött, hogy valószínűleg közlik, de nem biztos, hogy az első oldalon. Abban az időben a merev protokollnak megfelelőnél kicsit is személyesebb kép nem nagyon jelent meg. A szerkesztő még este kilenckor is tépelődött, mit csináljon. Másnap reggel rögtön megnéztem a lapot, láttam, hogy mégis a belső oldalra tették, és az első oldalon jött egy hagyományos protokollkép, hogy enyhítse a belső oldali fotó merészségét. Félve mentem be a szerkesztőségbe, nem tudtam, mi lesz, botrányra számítottam. Aztán délelőtt egymás után jöttek a telefonok a pártközpontból, nagyon tetszett nekik a kép. Ez azt jelentette, hogy elfogadták az új stílust, és erre ma is büszke vagyok.

– Attól kezdve mások is felbátorodtak?

– Nem, mások is bátran fényképeztek, az MTI-s Kovács Attila is megörökítette ugyanezt a szituációt, csak rosszabb szögből, emiatt a kép sem lett annyira jó.

– Úgy értem, hogy a lapszerkesztők lettek bátrabbak.

– Mindenképpen. A népszabadságos fotóriporterek gyakran hivatkoztak arra, hogy ha nálunk ilyen képek jelenhetnek meg, akkor náluk miért nem lehet.

– Akkor miért hagytad ott a Népszavát?

– Az ott eltöltött tizenöt év utolsó két-három éve már nem volt felhőtlen. Egyrészt elfáradtam, ellustultam, leültem, a kollégáimmal piszkálni kezdtük egymást, egy-két emberrel kifejezetten rossz lett a viszonyom. Régóta hívtak a Népszabadsághoz, és a nyolcvanas években ennek volt a legnagyobb presztízse, ez volt „az újság”. Érdekes, hogy kívülről úgy tűnt, itt volt a legrosszabb fotórovat, pedig nem a legrosszabb, hanem a legnehezebb helyzetben lévő volt, a kötöttségek, a szerkesztők miatt. A Népszabadság egy vasbeton szerkesztőség volt, merev, kőszáli bolsevikokkal. Itt aztán tényleg nem volt becsülete sem a fényképnek, sem a fényképésznek. 1985-ben a korábbi rovatvezető az MTI-hez került, engem hívtak a helyére, és a fiúk nagyon örültek nekem. Ismertük egymást, jó hírem volt. Az lehet, hogy később csalódtak bennem, az én hibámból, sajnos.

1985. februárban, az odakerülésem idején, az volt az elsődleges feladat, hogy a közelgő pártkongresszusról már egy megújult fotórovat tudósíthasson egy, az elvárásoknak megfelelő színvonalú lapban. Felmértem, hogy milyen felszerelésre, milyen változásokra van szükség.

Sikerült sok mindent megváltoztatni, ebben nem volt túl nehéz dolgom, hiszen pont ezért hívtak ide azok a szerkesztők, akik rájöttek, hogy a merev struktúra miatt a lap nem versenyképes, és változtatásokra van szükség. De azt hiszem, közel sem tudtam olyan eredményesen dolgozni, mint a Népszavánál. És voltak, akik többet vártak tőlem. Én sem erre számítottam, részben rosszabbat vártam, részben jobbat. Gyengébbnek éreztem a lapot képileg, legalábbis ahhoz képest, hogy a fotósaink mikre lettek volna képesek a tehetségüknél fogva. Talán nem álltam eléggé a sarkamra, nem szerettem kiabálni.

– Milyen volt a pártlapnál átélni a rendszerváltozást?

A Népszavánál azt mondták, amikor eljöttem, hogy az isten mentsen engem a Népszabadságtól. Odamenni?! És személyeket is említettek, akiktől különösen óvakodni kell. De a belépésem pillanatától azt érzékeltem, hogy ez minden más szerkesztőségnél jobb, különb. Abszolút korrekt embereket és vitaképes, a vitákra lehetőséget adó szerkesztőket ismertem meg. Rényi Péter főszerkesztővel, akinek félelmetes híre volt a szakmában, vitatkozni lehetett. Nagyon határozott elképzelései voltak, ezekből néha hajlandó volt engedni, a legtöbbször nem, de utánrúgást, piszkálást, hatalmaskodást soha nem éreztem. Nagyon jó szerkesztőség volt, és ezt nem csak a kilencvenes évekre, hanem 85-re, 86-ra is értem.

Ezt azért volt fontos elmondanom, mert az MSZMP szétválása idején nekem semmiféle szempontból nem kellett a politikával törődnöm. Egy viszonylag szűk testület, talán két-három ember foglalkozott csak a lap technikai, ideológiai, politikai és személyi átalakításával. Nekünk, fotósoknak ezzel kapcsolatban semmilyen dolgunk nem volt, és az átalakulás semmilyen formában nem csapódott le.

– Irányelvek, tanácsok formájában sem?

– Nem kaptunk eligazítást, és egyetlen egyszer nem mondták, hogy mostantól másként kell fényképezni. A rendszerváltozás a legtöbb újságnál vérrel, könynyel, szenvedéssel, gyakran tönkremenéssel, megszűnéssel járt, a Magyar Nemzetnél sztrájkoltak, vagyis fizikailag is megérezték a változást. Nálunk ezt elég profin sikerült végrehajtani.

– A Népszabadság néhány év óta színes nyomásra tért át. Szükséges volt ez a váltás?

– Nem érzem így. Azok közé tartoztam, akiknek az volt a véleménye, hogy a lapot továbbra is fekete-fehérben, de sokkal jobb nyomdában, sokkal jobb minőségű papírra kellene nyomni. Nem ez történt, az újság alkalmazkodott az egész világon tapasztalható trendhez, ami alól csak néhány nagyon gazdag és nagyon profi újság jelent kivételt. Jobban szeretem a fekete-fehér képeket, mint a színeseket, és a sajtófotóban, egy-két extrém helyzettől eltekintve, minden kifejezhető fekete-fehérben. Arról nem is beszélve, hogy a fekete-fehér fényképezésnek nagy hagyománya van. Nem örültem annak, hogy a Népszabadság színes fotókat kezdett közölni, és természetesen annak sem, hogy egyébként is megindult az újság bulvárosodása – a két dolog az én szememben összekapcsolódik.

– Az online kiadás viszont színes képeket igényel.

– Az internetes sajtó túl nagy téma, külön beszélgetést érdemelne, hiszen oly’ mértékben változtatja meg a szakmánkat, hogy az szinte felfoghatatlan. Az online ma már nemcsak egyszerűen több képet igényel, hanem videót, mozgóképet. Ma már az a lehetőség is fölmerül, hogy a riporterek ne fényképezőgéppel dolgozzanak, hanem videókamerával. Nem tudom, ez hová vezethet, hiszen már a digitális fényképezés is megváltoztatta a sajtófotósok gondolkodását. Azt hiszem, nagyon rosszat tett a szakmai tudásuknak. Egy példa: évtizedekkel ezelőtt a riporter egyetlen tekercs rollfilmmel ment el dolgozni, tizenkét kockán kellett meglennie az eseménynek, és ez a fotóst gondolkodásra kényszerítette. Ma száz-százötven képet is ellőnek ugyanarra, és ha megkérdezed, mi a fenének, nem értik, mi a gond.

– Ez a probléma a Népszabadság rovatát is érinti?

– Én egy éve már nyugdíjas vagyok, hála istennek.

– Egy évvel ezelőtt is hasonló lehetett a gond.

– Véres vitáim voltak a kollégáimmal amiatt, hogy elfelejtenek gondolkodni. Digitálisra cserélik az analóg gépet, és egy-másfél év múlva már négyszer-ötször annyit exponálnak. Vagy nézz meg egy sportközvetítést a tévében: ott áll a fotós a kapu mögött, a szeme a fényképezőgép keresőjénél, ha történik valami, exponál, és utána azt látod, hogy rögtön elveszi a szemétől a gépet, és a kijelzőt nézi, sikerült-e a kép. Miközben zajlik tovább a meccs.

Arról is beszélhetnénk, hogy az élességállítás mennyivel komplikáltabb, mint az analóg gépeken. Ha megkérdezed az idősebb kollégákat, azt mondják, hogy a harminchat kockás tekercsen talán egy-két kép lett életlen. Most ugyanannyi felvétel közül tizenhárom, tizenöt. A digitális leneveli a gondolkodásról a riportereket, a mostani kezdők pedig már meg sem tanulnak gondolkodni. A kérdés az, hogy kerülhetnek-e olyan kö-zösségbe, olyan szakmai társaságba, ahol még megkívánják tőlük a gondolkodást, ahol elvárások vannak, irányítják őket, megnézik minden bejövő anyagukat, beszélgetnek velük. Ha nincs ilyen közösség, vége a szakmának.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ma a sajtóban már nem lehet a digitális technika nélkül fennmaradni.

– Gyors, és az eredmény azonnal látható, igaz?

– Igen, és az is fontos, hogy tiszta a technológia, nincs vegyszerrel való pancsolás, a képeken nem látni sérüléseket, karcolásokat. Kitolódik a lapzárta ideje – illetve az online változatban már nincs is lapzárta, oda folyamatosan kell fényképezni. Elképesztően felgyorsult a képtovábbítás folyamata. Amikor elkezdtünk digitális fényképezőgépeket használni, például sportversenyen, a memóriakártyát gépkocsival vitték a szerkesztőségbe, ahol a képeket letöltötték a számítógépre. Később már a helyszínen is rá lehetett tölteni egy laptopra, ez körülbelül fél órát vett igénybe, és aztán a képfájlokat interneten kellett elküldeni a szerkesztőségbe. Ma a riporter oldalán lóg egy mobiltelefonnál nem nagyobb ketyere, aminek a segítségével a kép már fél perccel az exponálás után ott van a szerkesztő számítógépén. Szerintem a kulcskérdés az, hogy ilyen körülmények között lehet-e úgy foglalkozni a riporterrel, lehet-e olyan körülményeket teremteni a számára, hogy a felgyorsult tempó ellenére legyen ideje gondolkodni, képeket alkotni.

– Nekem úgy rémlik, hogy Gárdi Balázs a digitális mellett a saját filmes gépét is magával vitte a riportokra.

– Ő most is úgy jár, de ő már szabadúszó. Kérdés, hogy a fotóst érdekli-e a napi munka, a sportesemény, a sajtótájékoztató stb. annyira, hogy magának is lefényképezze. Egyébként is nagyon nehéz ugyanazt a dolgot kétféle kamerával megörökíteni, hiszen az megosztja a figyelmet. Nehéz megtalálni az egyen-súlyt aközött, hogy valaki a munkáját is elvégezze, és a saját igényét is kielégítse. Emiatt én nem is szerettem, ha a riportereink saját anyagot is akartak valamiről csinálni, ebből többször is volt konfliktus.

– Mit tartasz fontosnak a rovatvezetői munkában?

– Az eredményesség szempontjából talán a leglényegesebb a technológiai rend. Én a Népszavánál és a Népszabadságnál is olyan technológiát alakítottam ki, ami biztosította, hogy a rovatvezető ellenőrizni tudja a riporterek munkáját. Van olyan lap, ahol a fotós közvetlenül az újságírónak adja oda a képeit, az újságíró dönti el, hogy melyiket használja fel az írása mellé. Nálunk ilyen soha nem fordulhatott volna elő, mert úgy gondoltam, hogy ha a rovat vezetésével engem bíztak meg, akkor nem csupán azt kell tudnom, hogy melyik fotós hová, milyen feladattal ment ki, és milyen anyagot hozott be, hanem a lapba bekerült képet is a saját koncepciómnak megfelelően szeretném látni. De nem az történik, amit én akarok, hanem az, amit a szerkesztővel, újságíróval közösen megbeszélünk. A Népszavánál az újságírók nem nagyon szóltak bele abba, hogy melyik cikket milyen képpel illusztráljuk. Hogy ez azért volt-e így, mert nem érdekelte őket, vagy pedig azért, mert megbíztak bennem, nem tudom, de remélem, hogy az utóbbi az igaz. A Népszabadságnál most, Szabó Barna rovatvezetése alatt is ugyanez a rend érvényesül.

– Miért Szabó Barna lett az utódod? Bánhalmi János valószínűleg régebbi kollégád volt, nem?

– Jancsi egy évvel korábban nyugdíjba ment, mint én. Valóban ő lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, ő volt a legrégebbi munkatárs, kiváló fotós és nagyon rendes ember, de őt ez a fajta munka nem vonzotta, soha nem érdekelte, hogy vezető legyen.

– Érzésed szerint változott-e a rovat munkája, mióta nem vagy ott?

– Még nem olyan hosszú ideje vagyok nyugdíjas, és az újságnak van egy működési tempója, egy ideig még a lendület viszi előre. Ha bármilyen változás következne be, az még nem látható. A rovat biztosan nem marad olyan, mint amilyen volt, a Barna nem Rédei Ferenc, én nem vagyok Szabó Barna. Valószínűsíthető, hogy mint minden szerkesztőségben, negatív és pozitív változások is történnek majd. Pozitívum már egészen biztosan történt: annak idején, amikor csökkenteni kellett a létszámot, Szabó Bernadettnek mond-tam azt, hogy el kell mennie, az ő munkájával vagyok a legkevésbé elégedett. Most Barna viszszavette, és úgy látom, Detti sokkal jobban dolgozik, mint amikor én voltam a főnöke. Mondtam is neki, hogy szerintem jót neki a nyugdíjazásom, mert az állandó pressziómmal, akaratosságommal béklyót kötöttem rá, görcsössé tettem őt.

Barna egy év alatt önálló rovatvezetővé vált, eleinte naponta tizennyolc dologban kért tanácsot, aztán már csak hatszor, kétszer, egyszer.

– Mondd, milyen érzés a riporternek, ha a lap az övé helyett hírügynökségi fotót közöl ugyanarról a meccsről vagy tüntetésről?

– Nem sűrűn, de előfordult már, hogy például az MTI képe jobb volt, mint a sajátunk. Normális esetben, azaz olyan fotóriporter számára, aki szereti a lapját, ez nem okozhat rossz szájízt. Az a fontos, hogy az újságba a legjobb kép kerüljön be. A Népszabadságban olyan sok kép jelenik meg a rovattól, hogy két-három kivételes eset nem számít. Arra buzdítom a riportereket, hogy ne feltétlenül onnan fényképezzenek, ahonnan a többiek. Keressék a szokványostól eltérőt. Emiatt előfordulhat, hogy lemaradnak valamiről, és ha a lapnak mindenképpen szüksége lenne a képre, máshonnan vásárolja meg. De mondom, ebből még soha nem volt baj, konfliktus.

– Kiss-Kuntler Árpádnak voltak olyan sorozatai, a Villamosmegállók, a Csillagok, csillagok…, amiken valószínűleg nem a Népszava riportereként dolgozott. Neked is születtek hasonló, saját anyagaid?

– Soha. Világéletemben kielégített az, amit a lapnak csináltam. Közben nagyon fontosnak tartottam, hogy a rovat fotósai minél több dologgal foglalkozzanak. Soha nem akadályoztam őket abban, hogy maguknak dolgozzanak, ellenkezőleg. Árpi képeit együtt nagyítottuk. De nekem nem volt igényem saját, a napi munkán túli fényképezésre. A rovat vezetése mellett az egyedüli örömöt az jelentette, ha sportot fotóztam, de kizárólag a lap számára.

Amikor a Népszabadsághoz kerültem, még kevesebb idő jutott volna fényképezésre. Olyan rovatot vettem át, ahol dolgozott néhány nagyon tehetséges ember, de a rovat működését, tempóját, felfogását mindenképpen meg kellett reformálni.

– Sok fiatal fotóssal dolgoztál együtt. Általában te találtad meg őket?

– Fejér Gábornak láttam az Éjszakai műszak című kiállítását, és azt mondtam, ez az ember kell nekem. Szlukovényi Tominak, aki ma a Reuters-riporterek főnöke, szintén ismertem a képeit, az MTI-től csalogattam át a Népszavához. De Gárdi Balázst például T. Balogh Laci ajánlotta. Egyébként engem soha nem zavart, ha valakit beprotezsáltak. Tök mind-egy, hogy ki talál meg vagy fedez föl valakit. A lényeg, hogy ha bekerül valahová, egy rovatba, szerkesztőségbe, akkor foglalkozzanak vele. Nem az a lényeges, hogy Gárdi Balázs, Kovalovszky honnan jött, hanem az, hogy jó helyre kerültek, legalábbis a magyarországi lehetőségekhez képest.

– Van-e olyan fiatal, akinek a Népszabadságnál kellett volna lennie, de nem ott volt?

– Van, például ide csalogattam Czagány Balázst, de három vagy négy hónap után elment, még most is sajnálom, mert sokkal tehetségesebb annál, mint amit így el tud érni. A szívem vérzik, hogy Dezső Tamással csak három hónapot tudtunk együtt dolgozni. Fantasztikusan tehetséges a srác, de három hónapnyi külsőzés után nem akart tovább maradni. Domaniczky Tivadar is szabadúszó lett, más-fajta fotós életformát választott, és még mindig úgy érzem, hogy túl korán sokallt be a laptól. Nagyon remélem, hogy be tudja futni azt a pályát, amit Gárdi Balázs: ő a tökéletes időben lépett ki, tökéletes tempóban építette ki a hátterét, és olyan mentális tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy nemzetközi mércével mérve is kiváló legyen. A Népszavához képest a népszabadságos időszakom egyfajta bezárkózással is jellemezhető, már kevéssé volt fontos, hogy annyira jól ismerjem a fotós szakmát; de azért ismerem annyira, hogy azt mondhassam, nagyon sok tehetséges fotós van. Mivel egyre rosszabbak a körülmények, valami elképesztő teljesítményt nyújtanak.

– A rossz körülmények közül melyik a legrosszabb?

– Elsősorban az, hogy szabadjára vannak engedve. Ez a legrosszabb, ami egy fiatal riporterrel történhet. Meggyőződésem, hogy nagy szükségük van a segítségre, az eligazításra, a kritikára; hogy leüljenek velük beszélgetni, és meghallgassák őket. Amikor nyugdíjba mentem, azt találtam ki, hogy összejöveteleket tartok nálunk, a lakásomon, amikre Tivadart, Móricz Simont, Szigetváry Zsoltot, Vel-ledits Évát, Reviczky Zsoltot, Dezső Tomit, Gárdi Balázst szoktam elhívni. Már öt vagy hat találkozónk volt, mindegyik nagyon jó hangulatban telt el, vacsoráztunk, dumáltunk, képeket vetítettünk. A srácok is azt mondták, hogy szükségük van ezekre a találkozókra, amiből arra lehet következtetni, hogy tök egyedül vannak.

Nagy szükség lenne kisebb csoportokra, műhelyekre. És szükség lenne egy jól működő Kamarára, de el kéne dönteni, hogy ma mi lehet a funkciója, mit nyújt a tagoknak, képes-e érdekvédelemmel foglalkozni, képes-e szakmai eligazításra, továbbképzésre. De magam is egyre kevésbé tartozom a szervezők, az áldozatvállalók közé, és általában is sok minden szétesőben van. Nem tudod, mibe kapaszkodj, mi lehet hosszú távon is működőképes, mik a túlélés lehetőségei. Ez a kor a barátságnak, a tartós emberi kapcsolatoknak nem kedvez, emiatt még fontosabbnak érzem, ha kialakul egy mag, és négy-öt ember leül egymással beszélgetni.

– Évekig tanítottál a MÚOSZ-iskolában. Erről milyen emlékeid vannak?

– Öt évig tanítottam sajtófotót. 1992-ben hagytam abba, mert megszüntették a felvételi kritériumot, pénzdíjas lett az iskola, és az került be, aki meg tudta fizetni. Harminc fős osztályok lettek. Én meg azt mondtam, hogy a tehetségeseket kell kiválasztani és fölvenni, ideális esetben öt–hat, de maximum nyolc–tíz fiatalt, mert harminc embert képtelenség lekötni. Gera Mihállyal közösen kidolgoztunk egy javaslatot, labort kértünk, felszerelést, de nem lett belőle semmi.

A Népszabadság is próbálkozott stúdió indításával, újságírók és fotóriporterek számára. Én nyolc vagy kilenc jelentkezővel beszélgettem, mindegyiküknek megnéztem a képeit, és úgy láttam, hogy egyetlen eggyel sem érdemes foglalkozni. Gőzük nem volt a riporterségről, nem tudták megmondani, hogy miért jelentkeztek. Az egyikük azt mondta, hogy azért, mert sok pénze van, a másikuk azért, mert az jópofa dolog, a harmadik pedig kapott ajándékba egy gépet, ami olyan drága volt, hogy muszáj használni. Az engem soha nem érdekelt, hogy egy gyereket megtanítsak a fényképezés abc-jére. Azt vállaltam, és ilyen szerencsére többször is volt, hogy ha látok egy tehetséges fiatalt, segítek neki, hogy még jobbá váljon.

– Említetted, hogy tavaly óta nyugdíjas vagy. Magadtól mentél el, vagy menned kellett?

– Egy évvel korábban is mehettem volna, de a főszerkesztő megkért, hogy maradjak még egy évet. Eltelt az egy év, és 2007. január legelején bementem hozzá megkérdezni, mire számítsak. Azt mondta, nyugdíjba kell mennem, de szeretné, ha a Népszabadságnál maradnék. Találjuk ki, hogy milyen munkakörben végezhetném a leghasznosabb munkát. Ezt a gesztust óriási lehetőségnek éreztem. Mondtam, hogy én pontosan tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Itt, ebben az épületben őrizzük a Népszabadság 1963 és 1889 közötti teljes negatív állományát, amit annak idején csak nagyon felületesen archiváltak. Azaz dátum szerint sorba rakták őket, de a védőfóliára általában csak a fotós nevét írták, néha még azt sem, és egy-két szó jelzi a témát: „Betakarítás”, „Divatbemutató”, „Képek Rózsa elvtársnak”. „Láng Gépgyár, kongresszusi verseny”. Vagy „Kosárlabdaedzés”, amiről kiderült, hogy röplabda.

A főszerkesztővel egyetértettünk abban, hogy az 1963 és 89 közötti időszakban a népszabadságos riporterek nagyon sok helyre eljutottak – legalábbis az országon belül, külföldre nem, ezért nincs például 68-as prágai fotónk –, de azért az archívumunk valóságos kincsesbánya. Én most átnézem a negatívokat, néhány kockát kiemelek, ezeket digitalizálom, megpróbálok hozzájuk szöveget írni. Sok pillanat azonosításában az újságíró kollégák segítenek. Gyűlnek az ötletek, hogyan lehetne hasznosítani ezt a páratlan gyűjteményt. Első lépésként minden hétvégén felkerül egy kiválasztott fotó a NOL-ra, valamelyik kolléga színes írásával, és az oldal látogatottsága arra biztat, hogy folytassuk a munkát. Jelenleg a fő cél, hogy olyan archívumot állítsak össze, amit később kulcsszavak segítségével könnyen lehet használni. Nagyon izgalmas, szórakoztató a munka, imádom, majd megmutatom a szekrényt, ahol a negatívokat tároljuk, látni fogod, hogy mennyi van még hátra, és milyen kis töredék az, amivel már végeztem.

Bacskai Sándor