MAGYAR FILMFOTÓK GYŰJTEMÉNYE

A magyar fotóarchívumok helyzetével foglalkozó sorozatunkat lezártuk ugyan, de a témát korántsem merítettük ki. Több olyan remek és különleges fotókollekció van még az országban, amelyikről érdemes szót ejteni. Bizonyos szempontból páratlan fotógyűjtemény a filmfotóké. Két helyszínen őrzik és dolgozzák fel a kollekciót: a Nemzeti Filmarchívum Budakeszi úti központi épületében, s a filmgyár egykori, Róna utcai ruharaktárából kialakított helyiségekben, ahol B. Müller Magda fotográfus irányítja az államosítás utáni hazai filmgyártás fotós dokumentumait őrző részleget. Ez utóbbi gyűjtemény különös státusú, ugyanis az eredeti negatívok, kópiák és albumok a Nemzeti Filmarchívum kezelésében vannak, s maga B. Müller Magda is az intézmény alkalmazottja. A digitális állomány viszont a kacskaringós történetű Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény tulajdona, amelyet egy független közalapítvány működtet, ennek vezetője is B. Müller Magda, természetesen. A némileg szerencsétlen módon kettévált gyűjtemény Róna utcai részén őrzött eredeti anyagok elhelyezése – fotómuzeológusi szemmel nézve – meglehetősen aggályosnak mondható, digitalizálásuk viszont szinte teljes; a Budakeszi úton a tárolási körülmények szinte ideálisak, s a muzeológusi szempontokat az utóbbi években egyre szigorúbban tartják be, viszont a feldolgozás és a digitalizálás terén még nagy munka előtt állnak.

Az éppen idén ötvenéves Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotó- és Plakáttárában több mint 220 ezer fotót őriznek a 20 ezernél is több plakát, valamint több száz díszlet- és jelmezterv mellett. A Budakeszi úti épületben működő fotóarchívumban az utóbbi években – az általános tendenciákkal szemben – fejlesztés folyik. Röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy a pótolhatatlan régi filmfotókat, s filmes dokumentációt a mai kor követelményeinek megfelelően tárják és dolgozzák fel, raktározzák és teszik közzé a gyűjtemény vezetője, Lencsó László, valamint kezelői, Aponyi Magda és Izsák Mária elképzelései szerint.

Maga az intézmény, a Magyar Nemzeti Filmarchívum csak 1992 óta közgyűjtemény, s ez a tény komolyan (s pozitívan) befolyásolta az itt őrzött gyűjtemények sorsát. Lencsó László szerint korábban jó ideig inkább csak az egyéni lelkesedés és elkötelezettség volt a fő motiváció. Kijelentését megerősítik a fotótárat évtizedeken át egyedül kezelő Aponyi Magda szavai, aki szinte minden hétvégéjét a régiségpiacon töltötte, s szabad idejében, külföldi utazásai során is vadászta a gyűjtőkörükbe tartozó fotókat. A filmtörténettel és régi filmfotókkal foglalkozó archívumi munkatársak jó kapcsolatokat alakítottak ki – a politika miatt jó ideig „nehéz” helynek számító – Kolozsvár néhány magyar értelmiségijével, s ennek köszönhetően a magyar némafilmgyártás egykori fontos helyszínét jelentő erdélyi városban „magánemberként” vásároltak is magyar vonatkozású fotográfiákat, például a Bánk bán című film díszletfotóiból több becses darabot. Csak remélni lehet, hogy valahol lappang a pótolhatatlan kollekció. Ide került viszont a Mokép – az évtizedekig kizárólagos játékfilm-forgalmazó Magyarországon – szinte teljes megmaradt fotóállománya. A belvárosi pincében tárolt Mokép-fényképek közül elég sok még annak idején megsérült, mivel kétszer is víz árasztotta el a pincét csőtörés miatt. Ami megmenthető volt, azt az archívum munkatársai kimenekítették.

A Magyar Nemzeti Filmarchívum közgyűjteménnyé válása – a fotókat illetően is – ösztönzően hatott a szigorúan vett szakmai igényességre, de nem járt az állami támogatás ugrásszerű növekedésével. Sőt, a központi szubvenció nagyjából csak a bér- és járulékköltségeket teszi ki, a kötelező szakmai feladatok ellátására önerőből kell előteremteni a pénzt. Pályázatokból és bevételből, s ez roppant nehéz feladat. A fotótár fejlődésében előrelépést jelentett, hogy különvált a dokumentációtól, s megkezdődött a kollekció profiltisztítása, digitalizálása és az eredeti darabok fotómuzeológai szempontból is megfelelő elhelyezése. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a raktárban hamarosan az egész kollekciót fémpolcokon helyezik el, megkezdődött a képek átcsomagolása savmentes borítékokba, s ezzel egyidejűleg a digitalizálás. A raktárhelyiségek klimatizáltak, folyamatosan mérik a páratartalmat is. Volna még mit javítani az elhelyezésen, de a Filmarchívumban őrzött fotókincs máris jobb körülmények között van, mint a hazai átlag. Fokozatosan feltárják a kollekciót, kiszűrik a nem vintage kópiákat, a duplikátumokat, s emellett restauráltatják az esetleg megrongálódott eredeti darabokat. Szerencsére, az eddigi tapasztalatok szerint a pusztulás, rongálódás nem jelentős.

A feltáró, digitalizáló munkát egyetlen ember végzi, Izsák Mária. Neki volt módja arra, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeumban megszerezze a kellő szakmai tapasztalatokat, az archívum pedig segíti őt abban, hogy a miskolci egyetemen másoddiplomát szerezzen kulturális és vizuális antropológiából. Tervei szerint a legértékesebb darabokkal, az 1947 előtti magyar filmek képi hagyatékával nagyjából két év alatt fog végezni. A némafilmek stand- és werkfotóin kívül ma már ötszáz filmes sztárfotó is hozzáférhető digitális formában. A kutatók és a sajtó is ezeket keresték a leggyakrabban, ezért sorolták előre a számítógépes másolásulat. Külön figyelmet fordítanak az ún. hungarikumokra, vagyis minden olyan dokumentumot igyekeznek feltárni, amelyik magyar alkotó bármilyen szereplésével összefüggésben van. Ezeket a tetemes mennyiségű külföldi anyagból gyűjtik ki, és az intézet könyvtárának szöveges adatbázisát is felhasználják hozzá.

Izsák Mária szerint fontos feladat, hogy az albumokból kiemeljék, és savmentes környezetben őrizzék az eredeti fotókat, s természetesen maguk az albumok is maradjanak meg, hiszen nem egy kézzel festett, illusztrált, szép, régi darabot őriznek. A hatvanas évekig készült kópiák őrzik kiváló minőségüket, csak azokon a képhelyeken mutatkozik meg a romlás, ahol valamilyen ragasztóanyagot használtak. A fotók sarkainál felvitt ragasztópötty a hosszú évtizedek alatt megrongálta az emulziót, kisárgította, vagy éppen teljesen elfeketítette. Ezeket a fotókat kigyűjtik, s restauráltatják – az anyagi lehetőségeknek megfelelően. A hatvanas évektől – ez általános jelenség – maguk a kópiák is igénytelenebbül készültek, nem mosták ki, nem fixálták megfelelően stb. Ezek a kópiák s albumok – nagy számban a Róna utcában őrzik őket – fokozottabban veszélyeztettek.

A hosszú távú terv itt is az, hogy a megrendelők és a kutatók ne az eredeti darabokat forgassák, hanem a számítógépes állományt használják. Mivel a filmfotó meglehetősen speciális terület, saját tárgyszó-rendszert alkalmaznak a digitális adatbázisban. A Filmarchívumban az lesz az ideális állapot, amikor a különféle gyűjtemények tudományos munkatársainak és kezelőinek adatait összekapcsolják, s akkor egyetlen gombnyomással megszerezhető lesz – akár az interneten keresztül is – minden fellelhető szöveges és képi adat.

Műtárgyvásárlásra csak elvétve és esetlegesen jut pénz, hagyatékokból, adományból, a kötelespéldányokból gyarapodik – ma már nem túl nagy arányban – a kollekció.

Elég jelentős kutatószolgálati munkát is végeznek mindeközben, hiszen a fotóarchívum feltárása és feldolgozása alatt is folyamatosan hozzáférhetők a képek az érdeklődők számára.

A Róna utcai gyűjtemény

Bár a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény 2000 óta a Magyar Nemzeti Filmarchívum szervezetéhez tartozik, fizikailag továbbra sem szakadt el a filmgyártól. Eredetileg is a Róna utcai telephelyen őrizték és gyarapították a magyar filmekről (később az itt forgatott külföldi produkciók egy részéről is) a stand- és werkfotókat, s itt dolgoztak a gyár főállású filmfotósai is. A fotográfusok az elkészült negatívokat leadták az archívumban, s ugyanide kerültek a filmekhez a legjobbnak ítélt felvételek nagyításaiból készült fotóalbumok is. A rendszerváltozás az addig államilag finanszírozott hazai filmgyártást egyre nehezebb, szinte már lehetetlen helyzetbe hozta. A filmgyár gyakorlatilag csődbe ment, ingatlanjait részben értékesítették, a filmgyári alkalmazottak jó részének a létbizonytalansággal kellett megküzdenie. Az évtizedek alatt összegyűlt, pótolhatatlan filmes fotóanyag sorsa nem nagyon izgatta sem a hatóságokat, sem a politikusokat, de még a filmszakma nagy részét sem. Az 1990-es évek elején bizony mázsaszámra kerültek szó szerint a szemétbe értékes gyűjtemények, ahogyan korábban már írtunk róla, még az MTI hatalmas fotóarchívumának sorsa is évekre bizonytalanná vált. A filmgyár fotóarchívuma is veszélybe került. Jobb híján pincében tárolták, ahol elöntötte a víz, aztán padláson, ahol a meleg rongálta, kisebb csodaként is felfogható, hogy a negatívok és pozitívok zöme nem sérült. Az Agfa nyersanyagok egy része nem bírta ugyan az átmenetileg mostoha körülményeket, de az archívum nagyobb része átvészelte a viharos éveket. A fő gond az volt a rendszerváltozás idején, hogy a kollekciónak már nem igazán akadt felelős gazdája.

Ekkor lépett a képbe B. Müller Magda és férje, Bauer György esztéta. A képek bizonytalan sorsát látva, alapítványt hoztak létre a kollekció fenntartására, feldolgozására, végső soron működtetésére. A filmfotók és albumok, vagyis az eredetik – ahogyan ma nevezik, a törzsanyag – a magyar állam tulajdonában volt és maradt a mai napig, a két magánszemély kezdeményezésére létrejött alapítvány a kollekció kezelői jogait kapta meg. A filmfotó-gyűjtemény következő évtizede szervezetileg, jogilag, finanszírozásilag meglehetősen bonyolult történet. A lényeg az, hogy a kollekció együtt maradt, B. Müller Magda felhagyott a filmfotózással, főállású archívumvezető lett, s mára a standfotók (filmjelenetek) gyakorlatilag száz százalékát feldolgozták digitálisan, s a szűkülő lehetőségek szerint veszik sorra a werkfotókat (forgatási képeket) is. A nagy felbontásban digitalizált állományt az interneten is hozzáférhetővé tették. Komoly ügyfélszolgálati forgalmat bonyolítanak le, hiszen szükség van a bevételekre is, a szűkülő források miatt egyre inkább. A 2000-ig kizárólag alapítványi formában működő gyűjtemény hosszú évekig csakis a pályázati pénzekre és a bevételekre támaszkodhatott, miközben a kiadásaik (a helyiségek bérleti díja, bérköltségek stb.) folytonosan növekedtek. 2000-ben a kollekciót közgyűjteménnyé nyilvánították, s a filmes szakma összefogásának is köszönhetően a Magyar Filmintézethez csatolták a törzsanyagot, miközben a digitalizált állomány a továbbra is működő Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítványé. Az alapítvány vezetője és a törzsanyag irányítója – ebben a minőségében a Nemzeti Filmarchívum alkalmazottja – természetesen B. Müller Magda. Egy főállású munkatárssal és egy esetenként bedolgozó segítővel látja el az őrzési, feldolgozási, forgalmazási és minden más feladatot. A Róna utcai – takarékossági okokból a korábbiakhoz képest kisebb alapterületű – helyiségekben nyitott polcrendszeren tárolják a negatívokat. Zömmel kockánként külön-külön, de sajnos, nem savmentes tasakokban. Szintén nyitott polcokon helyezték el az albumokat. Ugyanitt kaptak helyet a Photo CD-k, s a kollekcióval egy légtérben működik az ügyfélszolgálat, illetve folyik a napi munka is.

B. Müller Magda tisztában van azzal, hogy az eredeti anyagok fémszekrényekben, savmentes borítékokban és hűtött, páramentes helyen volnának a legjobb helyen, de erre a mai, nem könnyű időkben szinte semmilyen lehetőség nem kínálkozik. Egyelőre a nem túl olcsó savmentes borítékok beszerzése is nehézségekbe ütközik.

Az alapítvány könyvkiadással is foglalkozik. B. Müller Magda úgy szedi össze a pénzt a könyvekre, hogy jusson belőle a gyűjteménynek is, hiszen minden megjelent fotó után befizetik a múzeumi díjat a gyűjteménynek, vagyis a filmintézetnek. Miután hatvan filmben dolgozott fotósként, mindenkit ismer a szakmában, a gyártásvezetőktől szedegeti össze a támogatást az albumokra. Ezeken kívül számos kiállítást rendeznek, a tárlatokat pénzért adják, abból is van egy kis bevételük. Kész kiállításuk van Latinovitsról, Hu-szárikról, Illés Györgyről, Kállai Ferencről, Törőcsik Mariról stb.

A digitális állományt őrző CD-k jó minőségűek ugyan, de ez a hordozó sem örökéletű. Így aztán a teljes anyagot áttették másik hordozóra, merevlemezre is.

Manapság a fotósok már csak digitálisan adják le az anyagaikat, nem pedig albumokban, mint régebben. Nagyjából négy éve a filmnegatív is eltűnt, már csak digitális gépekkel dolgoznak. Előfordul, hogy a filmfotós a teljes anyagát, átlagosan hétszáz képet, átadja a gyűjteménynek. Ebből kell kiválogatni a legjobbakat. Ha a fotósok már kész, szelektált anyagot adnak, az nagyjából hatvan képet tesz ki. Nem túl sok, régebben egy-egy filmhez háromszáz fotót is leadtak.

A gyűjteményben a digitálisan feldolgozott anyagok egyre teljesebb információkkal való ellátásán is folyamatosan dolgoznak. Minden egyes kockához meg kell írni a képaláírásokat, megnevezni a képen látható összes színészt stb. Mostanában ebben a munkában időnként az a munkatárs is segít, aki régebben kezelte a filmgyár gyűjteményét, ő még a statiszták közül is sokakat ismer. A válogatás hosszú és kemény munka. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy filmből éppen melyik kockát választják ki. Az nem megy, hogy csak a főbb szereplőkre figyeljenek, hiszen számos olyan fontos jelenet lehet egy-egy filmben, amelyekben a főszereplő nem is látható. Az alapos válogatásnak és a jó számítógépes programnak köszönhetően, a gyűjteményből roppant könnyen kikereshetők a kívánt képek. Számos szempont szerint tartják ugyanis nyilván a fotókat. Csak a legfontosabbak: a film címe, munkacíme, a rendező, operatőr, fotós, színész szerint vannak csoportosítva a képek. Ha valaki könyvet akar kiadni mondjuk Halász Jutkáról, akkor azonnal láthatja szinte az összes fotót a filmjeiből.

B. Müller Magdáék öt éve elérték, hogy azoknak a filmeknek a fotóanyagát, amelyekhez a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatást ad, kötelező legyen leadni. Ám az utóbbi időben egyre több magánfinanszírozású mozgókép is készült, s azoknak a fényképi dokumentációja már csak nagyon esetlegesen jut el a gyűjteménybe. A magyar film történetének viszont pótolhatatlan képi kincseit őrzik a Róna utcában. S az itt fellelhető, több százezernyi negatív kocka nemcsak mint filmtörténeti dokumentáció értékes, hanem a magyar fotótörténet részeként is. Hiszen százával vannak itt művészileg is értékes fényképek, jobbnál jobb magyar fotográfusoktól, Inkey Tibortól Markovics Ferencen át Szilágyi Lenkéig.

Szarka Klára

Függelék

A legértékesebb, fotótörténeti szempontból is izgalmas darabok a magyar némafilmekhez kapcsolódó fényképek, valamint az 1945 és 1948 között készült filmek fotói. A mai Nemzeti Filmarchívum elődje, a Magyar Filmtudományi Intézet korábban a Színháztudományi Intézettel közösen működött, a különváláskor azonban számos – az itteni gyűjtemény kezelőinek bánatára – régi negatív, üvegnegatív és eredeti fotó is a színházi intézménynél maradt, s a mai napig ott van. A többszöri költözködés is veszteségekkel járt, a fotós kollekciónak volt olyan része, amelyik eltűnt két helyszín között.

Maradtak azért értékek szép számmal, a magyar fotótörténetben is jeles alkotókként ismert kolozsvári Dunky fivérek számos gyönyörű eredeti felvételét őrzik a Filmarchívumban. Nagy mennyiségű fotó lelhető fel a későbbi évtizedek állami filmgyártásának idejéből is, ezek a hosszú ideig kizárólagos forgalmazónak számító Mokép-tól kerültek ide. (Így a Róna utcai kollekcióval bizonyos átfedést is mutat az itteni.) Csekély számban őriznek dokumentum- és ismeretterjesztő, valamint filmhíradós fotókat is. Az állomány mennyiségileg nagyobbik részét a külföldi filmek fotói teszik ki. Ez a kollekció szigorú szelekcióra szorul, hiszen ebben a részlegben évtizedekig a fotókkal együtt őriztek nyomatokat, nyomtatványokat is. A fotótárban standfotós albumokat, s néhány fotótörténeti szempontból is izgalmas tárgyat is őriznek. Legutóbb például az egyik antikváriumban tucatnyi régi diára bukkantak, amiket annak idején reklámként vetítették a mozikban a filmek előtt.

Ami már szemétre került

B. Müller Magda: Az egykori Mafilm alkotóirodájának volt egy komoly portréfotó-anyaga. Minden évben lefotóztatták képzett szakemberekkel (Inkey Tiborral, Szóvári Gyulával stb.) a Mafilm állományában lévő színészeket. Sok gondom volt akkoriban is, éppen fenntartót kerestem a gyűjtemények, s nem nagyon figyeltem másra. Az udvaron egyszer csak meglátok egy lezárt fedelű szemetesautót, éppen kanyarodik kifelé a filmgyárból. S látom, hogy filmszalag lóg ki az egyik konténerből. Rohanok utána, kiabálok, nem hallja a sofőr. Még ki tudtam húzni az egyik filmcsíkot, s látom, hogy a rendezői anyagból való az alkotóirodáról. Az autó nem állt meg, s nem tudtam mit csinálni, nem tudtam megakadályozni a megsemmisítését. Úgy, ahogy volt, kidobták az egész gyűjteményt.

Negyedmillió felvétel

A Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány digitális adatbázisa 980 magyar játékfilm szöveges adatait, továbbá ebből 700 magyar játékfilm állófotóinak Kodak Pro Photo CD-re mentett digitális változatát tartalmazza. A törzsállomány, vagyis az eredeti hordozón őrzött anyagok zömét a 250 ezer negatív és a több száz album teszi ki. Korábban minden filmről készült album, a legfontosabb és fotográfiailag is legértékesebb képekkel. A negatívok nyitott polcokon vannak kockánként tasakokban, nagyjából tíz százalékukat tették már át savmentes zacskókba, de erre a nem kis munkára egyelőre nincs igazán kapacitásuk s pénzük.

Akiktől képeket őriznek

B. Müller Magda, Baldóczy Csaba, Bartók István, Buray Zsuzsa, Csabafi Attila, Demeter Miklós, Endrényi Egon, Hegyi Gábor, Inkey Alice, Inkey Tibor, Jávor István, Kalászi György, Kende Tamás, Kiss Júlia, Markovics Ferenc, Rajnógel Imre, Réger Endre, Schandl Teréz, Szilágyi Lenke, Szabó Róbert, Szomszéd András, Szóvári Gyula, Tóth György

Eddig megjelent könyveik