KUTYAPERSPEKTÍVA

Pirosba öltözött nő mobilozik az úttest aszfaltján, szandáljából az ég felé törve, mint egy hegy. Torz kép, reklamálunk, a test arányai nem valósághűek, a hölgy arca eltűnik a magasságban, az egyedüli dolog, ami ezt a pirosságot a földön tartja, egy kíváncsi, csupa figyelem kutya. Vagy itt a másik kép: jó alkalom lenne, hogy megtudjunk valamit a padon megpihenő asszonyságról, mit dolgozik, van-e férje, de a fotóst nem érdeklik ezek a rettentő fontos dolgok, hagyja, hogy a strandpapucsból kinövő testet felszabdalják a padtámla lécei, ez szörnyen zavarja a szemet, még szerencse, hogy a kutyatest ép bőrrel megússza. Naná, hogy a bárban is, a szesztől dülöngélő, szédülő világot a kutya tartja egyensúlyban, a megtestesült józanság és bölcsesség.

Pump Károlyt, a Baján született és Szekszárdon fényképésznek tanult, de a hetvenes évek közepe óta Németországban élő alkalmazott fotográfust, a nálunk leginkább budapesti panoráma-képeiről ismert fotóművészt most a kutyák érdeklik, ez hamar kiderül abból, hogy a képein hol húzza meg a horizont síkját. Pontosabban, nem is annyira a kutyák; nem a faj anatómiai jellemzőit, de nem is a megszámolhatatlan ebfajta vonásait, azaz nem önmagában a kutyát vizsgálja. Pump Károly a kutyalét lényegéről villant fel képeket, a szelídített ragadozót az emberhez kötő viszonyról, ami erősebben differenciálja a fajt, mint a testfelépítés vagy a táplálkozási szokások. A kutya attól kutya, hogy együtt él az emberrel, hogy jobb híján őt teszi meg az ösztöneiben létező falka vezérének.

Hát, a fotós képein tényleg együtt él vele. Itt vannak a falkavezérek is, mindenféle emberek, fiatalok és őszi napfénybe kapaszkodó, csoszogó öregek tapadnak a pórázra, erre az eltéphetetlen, különös köldökzsinórra. Az egész úgy kezdődött, meséli Pump Károly, hogy a dél-franciaországi Port Grimo kikötőjében sétálva, igen szokatlan hangú kutyaugatásra lett figyelmes, és mivel kutyát sehol nem látott, makacs emberként a földre hasalt, hogy végre ráleljen egy rokkantkocsi alatt. A szokatlan, izgalmas perspektívájú képet hasonlóan szokatlanul, a földön fekve exponálta filmre, nyilván nem sejtve, hogy a következő három évben öt országban járva, nagyjából két és fél ezer kutyát plusz gazdit rögzít majd filmszalagon.

Persze egészen más technikát kellett kitalálni, mint a budapesti panoráma-sorozatnál; akkor hosszas szervezés, utazgatás, telefonálgatás után, egy-egy beállított képet négy különböző zársebességgel exponálva dolgozott. Most lesből, titokban, vadászként cserkészte be alanyait, például a Hasselblad panoráma-kamera nagyját hátizsákkal eltakarva, a hátizsákot egy roller kereke fölé erősítve, mintha csak úgy rollerezne, a kutya és gazdája felé taposott, aztán a kioldó megnyomása után sietve el, nehogy az eb szagot fogjon, és föléb- ressze eltompult érzékszervű, de a pózolásra igen hajlamos társát.

Pump Károly a két és fél ezer felvételből körülbelül hét százaléknyit tartott jó képnek, a németországi Edition Pano-rama kiadó ezekből válogatotta ki Az ember és a kutyája című albumba kerülő hatvanat.

Én nem vagyok egy nagy kutyás, úgyhogy valaki megmondhatná, mi abban a jó a nagy testű, erős állatnak, hogy egy még nagyobb testű valami rátelepszik? Mitől jó parancsra engedelmeskedni? Értem, hogy a vidám, életerős uszkár szeretni való, mint egy gyerek; de ő mit eszik a visszeres lábú, pocakos embereken? És az mitől van, hogy ugyanazt az állatot az egyik országban agyonkényeztetik, a másikban halálra kínozzák, a harmadikban megeszik? Amikor ezt kérdezem, azt is tudom, hogy nem e fényképeknek kell választ adniuk, az is nagy dolog, hogy kérdéseket vetnek föl.

És ha ez nem lenne elég, mennyi, a véletlennek is köszönhető apró vonást találni még bennük: ahogy a fát beoltó schnauzer gazdája eggyé válik a fával, vagy ahogy egy kőoroszlán sörénye emberi hajként omlik a vállra; ilyen szépségekre egyedül a fénykép képes.

Bacskai Sándor