KÖSZÖNET A FÉNYKÉPEZŐGÉPNEK

Nehéz szabadulni a hatása alól. Szuverén, szenvedélyes, igényes ember. Nemrég a Moholy-Nagy Egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta, s az ünnepi ülésen előadást tartott szakterületéről, az etnofotográfiáról. Amikor az interjú után elbúcsúztunk, csak annyit kért, hogy ne a sztorizás legyen a lényeg, s ne faragjak belőle csodabogarat, mert azt már nagyon unja. Foglalkozzunk inkább a komoly dolgokkal, mondta. A magnóról újrahallgatva a szavait, úgy éreztem, nincs is szükség a kérdéseimre. Kunkovács vallomásos ember: sorjázzanak hát mondatai és gondolatai megszakítás nélkül.

Az ázsiai kőemberek, vagyis a füves puszta több ezer, mégis ismeretlen kőbálványa nem kisebb téma, mint a kínai cserépkatonáké. Ez utóbbiakat is láttam eredeti helyükön, de azokat a jóisten is az idegenforgalomnak teremtette, mert egyben vannak, a kőemberek viszont egymástól nagy távolságokra szétszórtan helyezkednek el a sztyeppéken, javarészt a volt Szovjetunió területén. Minek is lennének egyben, amikor ezek áldozó szobrok voltak? Miután arrafelé korábban nem nagyon utazgathattak a kutatók, nem is tudták feltérképezni ezt a kultúrtörténeti kincset. Vagyis az öszszehasonlító régészeti szemlélet – ami ma már, nagyon helyesen, alapkövetelmény – nem tudott érvényesülni. Én meg, ahogy felszabadultak a határok, majd’ tízszer nekiindultam. Igyekeztem a sztyeppeöve-zetet végigjárni.

A hazai régészet nullásra áll ebből a témából. Meghagyták volna a fotósnak? 1844–45-ben járt kint – a kor romantikus felfogásának megfelelően a „magyarok nyomában” – Jerney János, s az odesszai múzeumban talált négy szobrot, amit a kunok faragtak utolsóként. Lerajzoltatta a szobrokat. Amikor végre 167 év után követte őt egy másik magyar régész, az megállapította, hogy az egyik szobornál nem stimmel az ábrázolás, mert nincs is bajusza. Na, ezért jó a fényképezés. Sok hiteles, pontos képet lehet csinálni, s a fényképgyűjtemény képes megértetni az öszszefüggéseket.

Mások megismerése alapkövetelmény. Jankó János, Herman Ottó munkatársa is az összehasonlító néprajztudományt művelte, beutazta Észak-Európát. Hátizsákos kutatóként 18 népnél jártam, többnyire teljesen egyedül. S bármiről van szó ebben a témában, rögtön beugranak mellé párhuzamos példák. Termékeny ez az együttlátás.

Közbevetve, én eredetileg csak mezei Kovács László vagyok, s annak idején az MTI-ben nálunk három Kovács László is volt, a rovatvezetőnk mondta, hogy találjunk ki erre valamilyen megoldást. Egyszer a folyóson jött velem szemben valaki, és azt mondta: micsoda kun fejed van neked. Megvan: egy szótaggal megtoldottam a nevemet, Kunkovács. Amúgy a Kunság peremén születtem. Mezőtúr még kunnak vallja magát, az meg a szomszéd város mellettünk. Az enyém tipikus turáni koponya, ez a kerek fej valahonnan Közép-Ázsiából gurult ide. Ám lehet, hogy még messze a honfoglalás előtt, de ez ma már kimutathatatlan.

Tehát a kőemberek anyagához végig kellett járni a hatalmas területet, s több éves munkával feltérképezni. De nehogy már kisajátítsam magamnak ezt a munkastílust! Korniss Péter maga is mondta, hogy egy-egy munkájára tíz évet is rá kellett szánnia. Nekem is. Nem jön be hamarabb az anyag. Közben, persze, más témák is foglalkoztatnak, csak azokkal még nem rukkoltam ki könyvben. Nagyjából úgy húsz könyvem anyaga együttáll, de rájuk tennék még egy-egy kis lapáttal, mert azóta már egy kicsit másképpen gondolkodom. Idejében lefényképeztem a gépesítés előtti bolgárkertészkedés faszerkezeteit, amelyek azóta teljesen eltűntek. Van magnófelvételem is, ezt a szóbeli gyűjtést kell még egy kicsit kiegészíteni, a szakirodalmakat újra át-nézni… Kifutok az időből, száz évig kellene még élnem.

Amikor a könyv készül, az ember szent állapotba kerül. A szakirodalmi olvasmányok és a friss élmények is kerekdeden együtt vannak, s már csak meg kell szülni a könyvet. A szakirodalmat ismerni kell, azt szoktam mondani, berakom ide a fejembe, a memoriba. De aztán menni kell a terepre. Bebarangoltam a magyar tanyavilágot. Gyalogoltam, persze, sokat, de nem a lábammal, hanem a fejemmel dolgoztam. Fontos az előzetes tájékozódás meg a terepismeret is. Nem úgy megyek, mint a vak liba. Tudni kell az emberekkel kapcsolatot kialakítani: mindig viszek egy-egy régi képet vagy a témába vágó katalógusokat, s megszólítom a mezőőrt, vagy más helybélit. Bátyám, ilyen kerekólat látott-e még itt a környéken? S ő tudja, merre van még olyan. Nem a tanácsházán, meg az önkormányzatnál tudják, nem ott kell kérdezősködni. Ezért mondom, esküszöm, az emberiség tudásának nagy része még „kint van”. Bátran nekiindulhatunk mi magunk a felfedezőútnak. Ne várjunk az állítólagos szakemberekre. A világ a miénk is. A nagy tekintélyű tudományos ágak képviselői olykor lustának bizonyulnak. Épp eleget bizonyította pótolhatatlan szerepét a fényképezőgépes ember eddig is.

*

Vegyük a kultúrtörténeti könyveket: kezdődik Mezopotámiánál, aztán egy kicsit Közép-Amerika, aztán a görögök, ismerjük a menetrendet. Egyiket a másikból írják. S ha alaposabban megnézzük, hatalmas fehér foltok vannak bennük. Azok a helyek kimaradnak, ahol nagyon hideg van, ahol nem jár a dollár-napidíj. Mondjuk, Dél-Szibéria. Döbbenetes pedig, hogy mi minden van ott. Bele vagyok szerelmesedve. Sziklarajzok tömege. Persze, kulimunka összeszedni, de csak a fotóval lehet.

Vigyázzunk az egyes szám első személlyel: hogy én miket csináltam, miket kutattam fel, mennyire egyedi, amit művelek. Köszönöm a fényképezőgépnek, hogy embert csinált belőlem. A fotográfia nagyon jó műfaj, kiállok érte. Felelőssé tett. Ugyanis az a fő kérdés: mi az, amit átviszünk a túlsó partra? Ezért nem szeretem, amikor rövidre zárják az értelmezését. Nem a gomb lenyomásakor történik a lényeg, pedig ezt nekünk hányszor a fejünkhöz vágják ízetlenül. Ha annyira könnyű fényképezni, hogy csak egy gombnyomás, akkor már tényleg az az érdekes, amit fontosnak tartasz megörökíteni. Az pedig már tömény filozófia. Az öregasszony az árvíz idején a nagydunyháját cipelte, mert hirtelen azt tartotta a legfontosabbnak. Annál filozofikusabb, keményebb kérdést kitalálni sem lehet: mi a fontos? Ezen végig kell vergődni magunkat. A mai ember lohol, szalad. Minden felpörgött. Tényleg? Én nem is tudom. Hány ember leéli olyan kelekótyán az életét, hogy önmagát nem is tisztázza benne! Pedig ez elemi kérdés. Mi végett vagyunk a világon? Abszolút kulcskérdés. A legelső.

Kérdezik tőlem bugyután: fotózol még? Mi a fenét mondjak erre? Amíg élek, mindig érdekelni fog az a világ, amibe belepottyantam. A fényképezés megismerés. Sokan nem értik, hogy miért nem adogatok fotókat, ha felhívnak és kérnek tőlem. Barátom, én nem vagyok fényképész, mi sem áll távolabb tőlem, mint a szolgáltatás. Van egy saját világom, és megmutatom, amikor eljön az ideje. Az én szerelmemről más nem fogja megírni a szerelmes verset, bármilyen jó költő. Ismertem olyan rovatvezetőt, aki úgy lett az, hogy nyugodtan elmondta, neki mindegy, hogy Brezsnyevet vagy Gorbacsovot fotózzuk. Remélem, a többségnek nem mindegy.

Ott is hibádzik valami, ha az alkotóművész siránkozik, hogy nincs megrendelő. És mit csinálsz, kérdezem? Malmozol? És a te világod, azzal mi lesz? Nem vagyok én egy cseppet sem csudabogár. A népmesék hogy kezdődnek? Eridj fiam, világot látni. Elindul, megtapasztalja, elmegy a világ végére is, és bölcsebben tér vissza. Ugye érthető, az utcai pillanatképekre nekem már nincsen időm. Csak arra, ami fontos, ami egyetemes.

*

A véletlen is úgy hozta, hogy mindenfajta településen éltem már. Amikor végeztem mint ifjú tanító, tudatosan választottam munkahelyül Csárdaszállást, pedig Szegedre is mehettem volna. Nem bánom. Az az életanyag – rondán mondva – kellett nekem. Aztán az MTI is nagyon jó iskola volt. Csak aztán úgy két-három év után elkezdtem nyöszörögni, jó lenne nemcsak egynapos kiszaladok-beszaladok munkákat csinálni, hanem feldolgozásokat, szociográfiákat, amik akár könyvvé kerekedhetnek. Érdekes, amit mondasz, bólogattak a vezetők is, de nem lett belőle semmi. Akkor már elkezdtem kiállítgatni külföldön is. Ez egy darabig jó volt a főnökömnek, de aztán már hallottam morgó hangokat, hogy túl sokat vagyok távol. Akkor már művészeti szerkesztő voltam, igazán szabad ember. Úri életem volt. Akkoriban kezdtem el fizetés nélküli szabadságokat kivenni, egy ízben öt hónapot voltam távol, s amikor visszaültem a saját íróasztalomhoz, már annyira idegen volt. Akkor már tudtam, hogy ez a „Mici néni kettős élete” nem megy tovább. Továbbléptem. Bocsánat, de amikor kinősz valamit, akkor tovább kell lépni. Kerestem a következő lépcsőfokot. Van ilyen, csak éppen a megfelelő intézmény, meg a jó fizetés hiányzik hozzá.

*

Életem delétől szabad pályán vagyok. Mondj nekem még valakit, aki honorból megél. Vékonyan, persze. Ember legyen a talpán, aki utánam csinálja. Mondjuk, egyre nehezebb lett a helyzet, ma már szinte nem lehet a sajtóban tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozni. Huszonéve még négy lapban volt állandó rovatom. A rendszerváltozás után megélénkült a sajtó, akkor még azt is hittük, hogy lehet egy jobb világ. Lám, nem lett. Azóta számos lap meghalt már.

A fotóriporterek mennyit szenvednek, a díjazott képeiket sem tudják elhelyezni. Egyszer én is megnyertem a MÚOSZ-nagydíjat a sámános anyagommal, s én sem tudtam a sajtóban megjelentetni. Mégis beleszerelmesedtem a fotóba – ahogyan sokan mások is –, húzóereje van, még ha egzisztenciálisan nehéz is. Nem cserélnék senkivel. Roppant színes életem van. Tényleg nem boldogít a pénz. Puritán módon élek, talán az egész lakótömbben nekem a legkisebb a gázszámlám.

A fotóriporterség zsákszakma. Hiszen, ha valaki a napi rutinon túl meglát valamit, akkor el kell köszönnie státustól, munkatársaktól, fűtött szobától, és csinálhatja a maga dolgát. Hobbistaként. Ez vicc. Meditatív típusnak születtem. Baj? Az ilyen fotóriporter egy idő után elkezd kínlódni, mert még mást is lát a téma mögött. Benkő Imre volt ilyen, megvédtem az MTI-ben az értekezleteken: Benkő megteheti, ő kimondhatja, hogy még nincsen készen az anyaggal. Ember és ember között óriási különbség van. Az egyiknek kár odaadni a kéziratpapírt, úgysem lesz abból semmi, amit csinál, a másik meg csak hármat tüsszent, és már az is az aranymetszés szerint történt. Az MTI azért volt jó, mert megszoktam a rutint, a hajtást, azt, hogy nem ügy akárhová elutazni. Meg kell nézni a térképen, merre van, és kész. Nem gond, hol alszom, hogy jutok oda. Fontos volt még az archiválás megtanulása. Az MTI-ben tényleg jó archiválási szisztéma van, szinte kínálja magát a regisztrálásra, mentésre.

A fotóművész célja a művészi kép. A különböző témakörökben gondolkodó, kutatói alkatú fotóművészé is az. A fotóarchívum a célba vett valóságtartomány tudományos feltárása. Archívum csakis szisztematikus munkával áll össze, évtizedek alatt. A képrögzítés alapműfaja, az állókép a tudományosság legjobb fogódzója, és nem a fikciós mozgókép.

Mennyi pénzt felemésztenek a tévék, és milyen vitathatók a termékeik. A tévések azt gondolják, a szórakoztatás a lényeg, meg az, hogyan és mit lehet eladni a nézőknek. A mozgókép gyors karriert ért el, mert rögtön összeállt az irodalommal. Kereste a szüzsét, s hamarosan álomipar lett belőle. Ha valami tökélyre vitte a mímelt valóságot, a fikció ámító jellegét, az a mozgókép volt. Ennek a meztelen fenekű fotónak meg még mindig hiszünk. Első megközelítésben a fotó garantáltan igaz. Ne kapjuk be azt a horgot, hogy ezt is manipulálták, mert Sztálin mellől kiretusálták Beriját. Álljon meg a menet! Újkorában a fotó igaz volt. A manipulálást már esetleg más csinálta, talán egy grafikus. A fotó olyan, mint a fénymásoló: amit bedugsz, az jön ki belőle. Nézzük Ni?pce első fotóját, az udvaráról, azt az elmosódott valamit. Ha azt ma valaki tudományosan elemzi, összetéveszthetetlen bizonyíték tud lenni. Tényleg azok a házfalak vannak rajta, amik eredetileg ott voltak. Ez hallatlan dolog. Műfajunk erőssége.

*

Az egyik akadémiai kutatóintézet könyvet tervezett a településföldrajzról. Az MTI-vel nem boldogultak, végül az én asztalfiókomnál kötöttek ki. Az apám földrajztanár volt, afféle tudományokkal kacérkodó ember, s már kicsi koromban a könyveit bújtam. Mondom a szerkesztőnek: ugye, a szöveget heten írták, s mind egyetemi tanárok? Igen, válaszolta. Akkor hogy képzeli, hogy ennek a paralelje meglegyen a „szabadúszó” fotósnak, és csak úgy kihúzza a fiókjából, s tálalja ugyanazon a szinten, ahogyan a szövegeket. Az az ember, akit folyton rúgnak-taposnak, lefotósoznak. Kérdeztem tőle: a maguk intézete miért nem méltóztatik fényképezni? Rangon aluli?

A Néprajzi Múzeumban Gönyei Sándor óta – hatvan éve! – nincsen olyan muzeológus, akinek ez volna a gyűjtési módszere. A múzeumi fotós nem lépheti át a tárgyfotós szerepkörét – pedig sok tehetséges ember van közöttük –, lefényképezi az eléje tett köcsögöt, de a gyűjtés nem lehet az ő reszortja, szemléleti okok miatt. Még egy nagyon lényeges dolog: ha valamiről nagyon éles képet akarunk kapni, akkor az állóképtől nem szabadulhatunk.

*

A művésznek tisztelnie kell a valóságot. Elmondhatjuk, a legkevesebb baj a fotóművésszel van. A sajtóban mégsem ő lesz a főmunkatárs, hanem az olykor elszálló, a szépirodalom után sóhajtozó típus, hiszen ő az, aki „jól ír”. (Nem szeretem ezeket. Voltunk egypáran ötösök fogalmazásból.) Az életismeret, a gazdag tapasztalat, a bölcs meglátások – ezek jelenthetnék a követelményt.

Egyszer interjút csinált velem egy irodalomból kisodródott újságíró. Megvetően beszélt a magnóról. Kifejtette az ars poeticáját: azért nem használja, mert túlságosan kötné ahhoz, amit mondok. Majd az ő művészi gyurmája, az lesz az „igazi”, gondolta, és vérig sértődött, amikor arra kértem, olvassa vissza nekem a közlés előtt. Többre tartotta a maga „alkotását”, mint a tényeket. Kirúgnám az ilyeneket.

Most nyílt egy újabb állandó kiállításom, ezúttal a Hortobágyon. Egyetlen tetszetős képet sem válogattam be, nincs benne vágtató ménes, meg ahogy hömpölyög a gulya, s mégis rajta van a Hortobágy. Szikáran és mélyen. S ettől szép. A hiteles kép, ez a lényeg.

Amikor jött a millecentenárium, nagyon rajta voltam. A magunk megismerésének remek esztendei lehettek volna. Írdogáltam erről a Kortárs 1996. őszi számába. A hiteles képet elnyomta a szórakoztatóipar, a rockopera meg a kosztümös film. Magamra maradtam azzal a szemlélettel, hogy józan önismeret csakis aprómunka, sok tanulás és tapasztalás árán lehetséges. Milyenek vagyunk, milyenek más népek? Sajnos, ezt mindig valami öntettel tálalták nekünk. Épp a tény-képek támasztékával jutnánk el a higgadt ismeretekhez. Így magunktól rájönnénk, nincs olyan, hogy jó nép, rossz nép. Tanúsíthatom, érdemes elmenni a rokon népekhez – és a nem rokon népekhez úgyszintén. Egy idő után – amikor az ember már kezdi visszamondani a leckét – rátalálunk a fundamentumra, kultúránk talapzatára, arra, ami egybeköti az emberiséget.

Vegyük például ezt a turul-vitát. Jaj, olyan bután folyik. Tudod, hány kultúrában szerepel a sólyom? Felsorolni sem lehet. Nem lehet kisajátító módon gondolkodni. Ráadásul a millennium idején tévedtek, hiszen nem a szakállas saskeselyű volt a turulként emlegetett totemállat. A kerecsensólyom volt az, sokkal kisebb és kecsesebb madár. Tévedésből került az a másik, goromba állat a szobrokra. Hatalmas hitvitákat rendeznek, pedig csak át kellene olvasni néhány könyvet, vagy megnézni ezt a témát a mai nomádoknál.

*

Józan ésszel fel sem fogható, hogy az archaikus építményeket (pásztorkunyhók, szárnyékok, kerekólak, kinti kemencék stb.) miért felejtik ki az építészeti szakkönyvekből. Talán a rossz beidegződések miatt. Az egyetemen végigdarálják a korszakokat, minél hamarabb a katedrálisoknál meg a versailles-i palotánál akarnak lenni, s csak a függelékben van megemlítve, hogy a tyúkudvar oldalában mi található. Nem szabad ilyen kisiskolás módon gondolkodni. A kupola, lám, megvan a népi építészetben meg a törzsi építészetben is. Maliban, az afrikai népeknél ez kézenfekvő. Döbbenetes, hogy újrateremtődnek az újkőkor vagy a törzsi kultúrák építészeti megoldásai. (Megint itt felejtettek egy témát. Tíz év alatt lett készen a két kiadást megért Ősépítmények című könyvem, s azóta tananyag az egyetemen.) Vagy a neolitikus konstrukciók? Az ember nagyon régóta tudja, hogy két, négyzet keresztmetszetű oszlop nem messze egymástól, egy harmadik keresztbe rájuk téve, tömeghatást teremt, ez a későbbi diadalkapu. A tanyavilágban is van ilyen, galambdúc formájában. Ismert a Stonehenge, de Jakutföldön is van párja fából, vagy a Titicaca-tónál, meg a Kis-Tonga szigeteknél. S ma is jó, ahogyan ötezer éve is az volt.

Az európai dölyfösség elvakít, azt hiszszük, hogy a másféléket alulkezelhetjük. Ha valami, hát ez nagyon távol áll tőlem, ki nem állhatom. A teljességet éreztem a marhahajcsárban, aki csakis ahhoz értett, de abba belefért minden pásztortudomány. „Egy országnak a fűszálig lehajló ismerete” – ez gyönyörű, ennek a léptéke más. A bakonyi kanász, aki megfaragta a borotvatokot, arra rögtön a napot, a holdat meg a csillagokat tette, vagy ahogyan a világfájdalmát megénekli a mezőségi legény: „Nem az a nap, nem az a hold, nem az a szeretőm, ki volt”. Mindent így kéne elkezdeni. A teljességet megcélozva.

*

1993-ban Budapesten volt egy sámánizmus világkonferencia, készítettem abban a témában egy kiállítást. Később pazar kivitelben bemutatták a Vigadóban is. Mondtam az egyik irigyemnek, egy etnográfusnak: menj, nézd meg, és köss bele. Itt a jó alkalom. Nem tudta megtenni, minden igaz volt benne. Nem lehet belekötni, ilyen a fotó alapú közlés. A legújabb, a Táltoserő című könyvemben sincs egy szemernyi „átlapátolás” sem más szerzőktől. Csakis a megélt, dokumentált tapasztalataim az utolsó sámánokkal. Ebben is a fotó igazmondására építek. Vigyázat, ez nem az a táltosság, amikor befizetik a húszast, és a tanfolyam végén sámánok lesznek. A könyvem szövege elemelkedett, de nem megy át dagályosságba, sem a misztikus tudománytalanságba. A kötet végére érve úgy érezzük, mind sámánok lehetünk, ha magunkra vállaljuk a kultúra átadásának kötelezettségét.

Mondják, hogy tudomány is, meg művészet is, amit csinálok. Nem így van. Összeadható, ami rég szétvált, a tudomány meg a művészet. Nem úgy, hogy ebből, abból is csipegetünk. Száz százalékig próbálok mind a kettőnek megfelelni. A néprajztudományban sokan ismernek, több tudományos egyesületnek tagja vagyok. Ettől függetlenül, nem és nem akarják megérteni, hogy témáik érzelmileg, művészileg is értelmezhetők. Egyszer kifakadtam. Teszek én arra, hogy ilyen-olyan tudomány. Egyszerűen megnéztem, milyen a világ. Erről van szó. Megnézhetjük magunknak, és ezzel a csodálatos szerszámmal, a fényképezőgéppel, a dobozunkba zárhatjuk a látható világot, méghozzá szinte tökéletes minőségben. Ha a fotóhoz közelebb megyünk, egyre több minden feltárul. Sziklarajz fotókat mutattam egy tudósnak, kezébe adtam a lupét, s minden részletet megtalált rajta. Olyanokat is, amelyek szabad szemmel is alig láthatók, mert a porviharok lekoptatták. A fotó szinte valóságazonos. Túlnőtt azon, hogy csak másolatnak tekintsük. A „tükör” önállósult, át kellene írni a tükrözéselméleteket. Műfajcsaládok alakultak ki, s kiágazhat belőle művészet is. Tömegével, persze, nem az, de ez nem baj.

Régen a felfedezők vitték magukkal a rajzolót, a fotó ezt váltotta ki. Éppen akkor fedezték fel, amikor fontossá vált. Az ember okos lény. Ami kell neki, azt mindig fel is fedezi. Az ipari forradalom idején már szükség volt rá, már nem volt elég a rajzolás. Vagyis nem azért találták fel a fényképezést, mert volt egy lusta díszletfestő. Ne bagatellizáljuk ezt! Ma bennünket már egyre inkább a másolatok tanítanak, amiket fényképeken látunk. Kulcsemberek vagyunk mi, fényképezők!

*

Ismerjük a közgondolkodást: ha már kép, miért nem inkább film? Nem kap kellő propagandát és megbecsülést a fotó. Mikor láttál utoljára tévéstábot vagy rádiót a fotóművészek közgyűlésén? Még a minisztérium embere sem jön el. Az írószövetség tarthat akármilyen rosszul sikerült közgyűlést, az országos esemény. Járok írók és képzőművészek közé is táborokba, az író írhat mindenfélét, aminek köze sincs a vidékhez. Ki az, aki a környék minden dűlőjét ismeri? Kiderül, hogy a fotós? Hohó. Egyszer Tokaj polgármestere a rádióban elkottyantotta, hogy milyen régtől szervezik már az írótábort, és valaki tegyen már le az asztalra egy szociográfiát a vidékről. Csináltam egy tematikus kiállítást a tokaji múzeumban a környék halászati módszereiről. Ne húzzuk mi be a fülünket-farkunkat, mert a miénk nagyon jó műfaj.

Aki a Természettudományi Múzeumban lapozgatja az itatóspapírra erősített, elsárgult növénymúmiákat – egy lapozás, és már törik is –, az kutató. Aki meg lefényképezte az egész Kárpát-medence flóráját – Vajda Ernő –, az meg az „ügyes” fotós?

A néprajzban a mai napig tantárgy, hogyan kell gyűjteni tárgyakat, pedig a padlások már régen üresek. Elvevő, kiragadó módszer, eleve rossz. Felszögezik a múzeumban a fehér falra a gerebent, és a látogatók azt sem tudják, mire való. A puszta tárgy annyit közvetít, mint mellette a tűzoltó-készülék, bár az legalább szép piros. A jó fotó a közegébe helyezve mutatja meg a tárgyat: ez a kéz csinálta a bicskatokot. S egy-egy képnek szomszédai is vannak az archívumban. A múzeum izolálja a tárgyakat. Hát, lehet úgy igazán megérteni a folyamatokat? Az élet olyan összefüggésrendszer, amelyet kibogozni teljesen soha sem tudunk, hiszen minden mindennel összefügg. Tehát nem kiragadni kellene belőle. Nem a holt tárgy az érdekes, hanem a működése, a szerepe. Sohasem puszta tárgyakat örökítek meg, hanem élethelyzeteket.

*

A múzeumokban remek fényképészek dolgoznak, s gyönyörű albumokat készítenek, tárgyfotókkal. A tárgyakról, amelyek már bekerültek oda. A kutató meg nem fényképez, hiszen az „úr ír”. Ráth-Végh könyveiben olvastam: a francia arisztokrata inkább bent égett a kastélyban, mert nem tudta egyedül felhúzni a házicipőjét, amiben kiszaladhatott volna. Óbégat, de a komornyik már árkon-bokron túl van, s egy arisztokrata nem képes felhúzni a cipőjét. Agyrém. Ugyanez a művelt emberre is igaz: amit nem tud, az legalább olyan fontos, mint amit tud. Egy úgynevezett művelt ember nem tud fényképezni, nem jár fotókiállításokra. Elavult műveltségmodellek élnek, s kiszorítósdi. Valakinek óriási lexikális tudása, olvasottsága van, és szinte semmi közvetlen tapasztalata. S ennek súlyos következményei lesznek. Sokak fejében kósza olvasmányélmények voltak a piros tetős tanyákról, s ezért nem volt a szívügyük a mezőgazdasági nagyüzem.

Ismereteink zömét a szemünkön keresztül szerezzük meg. A betű nem minden. Az elméleti és a tapasztalati tudásnak harmóniában kell lennie. A fotográfus óhatatlanul sokkal több tapasztalati tudáshoz jut. A fotóriporter nem tudja telefonon felvenni az anyagát. A régi korok emberének tudása még a betű előtti. A politika ellentétpárokat állított föl, a viaskodás a műsor. Lassacskán már nem vagyunk képesek mellérendelő módon, ezt is, azt is elfogadva gondolkodni. Elfelejtjük a párbeszédet, a vitát, rögtön öklelődznek az emberek. A fényképezve körülnézés nem erre nevel.

*

Ifjú koromban jelentkeztem a filmfőiskolára, Herskó volt a felvételi bizottság élén. Nemrég találkoztam Koltai Lajos operatőrrel – nagyjából egyidősek lehetünk –, neki elmeséltem a régi történetet, hogy minden vizsgán átmentem, csak a legvégén ejtettek ki. A képi látásommal nagyon is meg voltak elégedve. A felvételiről mentem hazafelé, képzeletben két részre osztottam magamban az irkalapot: előnyei, hátrányai. S mikor végiggondoltam, kiütéssel győzött az állókép. Egy kicsit irigyen utalva az ő világsikerére elkottyantottam, hogy ebben a műfajban Magyarországon nincsenek fesztiválok, nincsen ünneplés. De erről nem a műfaj tehet.

A tévében például villódznak a képek, egyiket sem tudod rendesen megnézni. Mikor az egyik tévébe behívtak, kérték, adjak képeket is. Örültem is neki, ne az én holdvilág képemet bámulják, míg beszélek, hanem a fotóimat. Kérték, hogy adjak vagy hetvenet, százat. Micsoda? Lehűtöttem őket, jó, ha a tizedét adom. Mire mondja a tévés, hogy a néző nem tud egy másodpercnél tovább egyetlen képet elviselni. Hát, a tieteket nem is!

Micsoda badarságokat írtak le az egyetemi esztétikakönyvekben a fotóról. Először is a filmből eredeztetik; nem fordítva kéne inkább? Elmondják, hogy a fotónak mennyivel kevesebb eszköze van, ahogyan a grafikának is a festészethez képest. Ostobaság. Én még nem hallottam pantomimművészt panaszkodni, hogy a pokolba ezzel a műfajjal, miért nem szólalhatok meg a színpadon. Egy műfajt a határai teremtik meg. A lehetőségei.

Minden érzeményünket el tudjuk mondani fényképezőgéppel. Csak rajtunk múlik. Legyünk már önérzetesek! Az a félművelt, aki a mai világban egy értelmes mondatot nem tud mondani a fotóról. Amikor megjelent Susan Sontag könyve – friss eszű asszony volt, maga is megmondta, hogy nem elkötelezett ebben a témában, s nem is áll össze rendszerré, amit ír, de sok gondolata utángondolásra érdemes –, mindjárt vettem belőle tízet. Osztogattam az ismerőseimnek. El sem olvasták. Hívtak egy megyei fotóklubba beszélgetésre. Megmondtam, hogy erről a könyvről fogunk beszélni, nem az én regényes életem a téma, olvassák el. Nem olvasták el, csak ültek kukán.

*

Műfajunknak a kiállítás az egyetlen reprezentatív formája, ami önerőből is megy. Aztán remélhetjük, hogy oda is figyelnek rá. Ha politikus nyitja meg, akkor talán. Amikor a Halászati Múzeum nyílt – körben a falakon a produkcióimmal –, két „nagy ember” is ott volt. Csak őket vette a kamera, ami a falon volt, az nem is érdekes. Én szépen megettem a halászlevemet, ami járt, aztán hazakullogtam. Később, amikor a szülővárosomban nyílt az állandó kiállításom, meg is üzentem, hogy ott egy fia politikust sem akarok látni. Megint csak én faragtam rá, mert akkor meg senki sem jött a sajtótól. Ugyanis, ha nincs politikus, akkor nem téma a kiállítás.

Ma már kínosan ügyelek arra, hogy olyan színvonalú tárlatokat csináljak, amilyeneket bárhol fel lehet állítani: mindent magam végzek, van paszpartuzó gépem, Nielsen-kereteket használok. Ne lehessen belekötni, ne lehessen azt mondani rá, hogy „öcsi-műfaj”.

*

Nagyon nehéz jó fényképet csinálni, elismerem, ahogyan jó festményt is. Olyat, ami megtámadhatatlan, ami nem évül el. Évekig ott lehet a falon, s ha ránézel, rendbe tesz. Kint katyvasz, de ott rend. A jó képen minden a helyén van. Abból mindig meríthetsz életerőt, igazságot. Ilyen ez a sziklavéset. Ezen a képen a bika hátán álló napfejű embert látod, háromezer éves. Ahányszor ránézel, annyiszor erősít meg. Egy másik helyen a sugárzó ember, szintén sziklavéset. A Tien-sanban található. Lakatlan vidéken, nagyon magasan. Alig lehet oda felkapaszkodni. Egy oltárkép része. A véset alatt a bokrok ágaira kis kendőcskék vannak kötve, az arrafelé legeltetők tették oda. A mai napig áldozó hely.

Azt mondják, a korona feudális hagyomány. A csodát. Mint sámánkorona kísér minket a régi időktől fogva. Ott van a sziklarajzokon a koronás termékenység istenasszony. Nézd a könyvem legvégét: négyéves Gyöngyvér lányom lerajzolta nekem a napkoronás istenembert. Nem gyönyörű? Miért nem zengedezünk arról, hogy a négyéves gyerekek micsoda teljességet képviselnek? Ugye megbizonyosodott, hogy ami egyetemes, ott rejlik mindenben. Ne Kunkovácsról beszéljünk. Az interjú alanya jól teszi, ha átirányítja a figyelmet mindannyiunkra.