KÖNYVESPOLC

Martin Munkacsi (Szöveg: Klaus Konnef és Enno Kaufhold)

416 oldal 318 nagy és számtalan szövegközi triton képpel, 25x30 cm.

Thames & Hudson, ISBN 978-0-500-54330-6

Három évvel ezelőtt az egyik legkiválóbb magyar művészettörténészt sikerült megdöbbentenem azzal a hírrel, hogy nekünk nemcsak Munkácsynk, hanem világhírű Munkácsink is van. (Addig csak a festőről tudott, bár – mint tudjuk – a festőnek is volt némi köze a fényképekhez.)

A fotókiállításokat látogató közönségnek persze ez már nem újdonság, de ez a vastag Munkácsi-könyv még annak is élmény, aki az életműben mélyre fúrta magát. Az előszót író Richard Avedon tizenegy éves koráig szalad vissza, amikor Munkácsi képeit már becsben tartotta – mi, ma élő magyar fotográfusok egy kicsit ebben is lemaradtunk. Magyarázat erre, hogy Munkácsi tőlünk el, és éppen Avedon hazája felé tendált, a sajtó(fotó) Párizsának számító Berlinen át. Ezer szerencse, hogy a nácik nyomulására nem hazafelé igyekezett, mely esetben nemcsak világhír nem lett volna, hanem hamarosan Munkácsi sem.

Lenyűgöző az a gazdag életmű, amely az itthoni szűk világtól, az itt készült felvételektől – a tiszazugi arzénes asszonyoktól, pesti bérházakban fotografált életképektől, Sokorópátkai Szabó Istvánnak a később híressé vált „szabadosságot”, kreativitást felvillantó képétől a nagyvilágra kinyílt. Ez a kreativitás azt mutatja, hogy Munkácsi a legkevésbé sem elégedett meg azzal, hogy a sajtó számára eladható fotókban gondolkodjon, ő magában a sajtóban gondolkodott. Megintcsak ezer szerencse, hogy oda ment, ahol erre foga-dókész sajtó működött. A berlini intermezzo nem mentes a (történelem ismeretében már) pikáns epizódoktól: Leni Riefenstahl, a kiváló filmes-fotós, Hitler későbbi kedvence, amint a magyar zsidó Munkácsi kamerája előtt pózol.

Külön érdekesség a könyvnek az a része, mely Munkácsi tervezett könyvének maga által készített vázlatát adja, a szerző által képpárokba-oldalpárokba válogatott fotóival. A „The Fabulous World of Munkacsi” ugyan soha nem jelent meg, de így a vázlat segítségével mégis megleshetjük azt az egyes képeken túlnyúló alkotói gondolatmenetet, amit ez esetben még a szerkesztők szándéka vagy hatalmi szava sem torzít.

Annie Leibovitz – A Photographer’s Life (1990–2005)

472 oldal 352 képpel, 26,3x35 cm. Random House, ISBN 0-375-50509-1

Leibovitz budapesti kiállításán jöttem rá, hogy ő nem a tejbe áztatott Whoopi Goldberg, és más hasonlóan kimódolt és profin legyártott képe miatt kiváló fotográfus, bár lehet, ezek miatt híres. Hozzám sokkal közelebb voltak a családról, privát és természetes szituációkról szinte csípőből (habár mondjuk sokszor 6x7-esre) lelövöldözött képei, a maguk keresetlenségével, frissességével, tapintható atmoszférájával. Ez az album már a címével is ilyen képeket igér, még az itt-ott beválogatott sztár, vagy híresemberfotók közül is alig lóg ki egy–két hamis vagy merev beállítás.

A könyv által felölelt életszakaszt láthatóan Leibovitznak Susan Sontaggal való (annak haláláig tartó) kapcsolata határozta meg, a képeknek talán nagyobbik részét teszik ki azok, melyeken így vagy úgy Sontag rajta van. A betegség utolsó stádiumát leszámítva készültek képek a kórházi kezelések alatt is, előtte pedig közös utazások, és a mindennapi együttlét pillanatai-ban. Az album fotói egyébként alapvetően két csoportba sorolhatók: a privát fotókhoz, ezek hétköznapi szituációk, portrék, tájak, enteriőrök és közeli részletek, és a „hivatalos” híresség- ábrázolásokhoz, amik jobbára olyanok, hogy a könyv alapvetően intim, privát hangulatát ne rombolják, sőt érdekesen gazdagítsák. A modelleket elnézve Leibovitz oda megy, ahová akar, és azt fényképezi, akit/amit akar, bár mielőtt valaki irígykedni kezdene, jegyezzük meg, hogy ide valószínűleg rengeteg, magas színvonalon elvégzett munka árán lehet eljutni. A bármi és bárhol magába foglalja Leibovitz néhány magáról készített aktfotóját (köztük azt, ami állapotosan ábrázolja) és a szülése körüli perceket is. Végül a fotográfusnő sokoldalúságára és kiválóságára példának csak annyit, hogy nemrég építészeti fotográfiára kellett nagyon pozitív példát keresnem, és azt is ebben a fotóalbumban találtam meg…

Gerhard Roth Fotografien – Atlas der Stille

304 oldal kb. 700 képpel, 24,5x28 cm.

Christian Brandstätter Verlag, ISBN 978-3-85033-026-8

Gerhard Roth 1942-ben Grazban született, és fő tevékenységét tekintve nem fotográfus, hanem író. 1977 és 78 között mégis több, mint tízezer fényképfelvételt készített Obergreith környékén, a szlovén határhoz közel, ahol akkoriban élt. A felvételek tájak is és portrék, de leginkább a mindennapi tevékenységet ábrázoló zsánerképek, ha ez a név alkalmazható arra, hogy valakik csinálnak valamit, és ezt piff, lefényképezzük. Bevallott szándéka szerint, amit fotói is igazolnak, ez esetben nem beszélhetünk művészeti ambíciókról, még csak képalkotási szándékról sem, a sok kép mint valami optikai háttértár működik, memóriabővítés, jegyzetfüzet. Ennek ellenére becsúsznak vizuális értelemben is értékes képek, a többség pedig a fotó azon sajátossága miatt érdekes, hogy hűen ábrázol, és emiatt számtalan információ kiolvasható belőle. Szó sincsen arról, hogy Roth Soltész-szerű fotográfiai őstehetség lenne, sőt a képeken hiába keresnénk a privát fotó báját is. Amit ezek helyett kapunk, az egy gondolkodó, elemző ember által készített látlelet, és ezt a szót itt pozitív értelemben használom, örömmel konstatálva, hogy a dolog nincsen művészi esztetizálással nyakon öntve.

The Big Book of Breasts

396 oldal kb. 510 képpel, 30x30 cm.

Taschen, ISBN 978-3-8228-3303-2

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a Taschen Nagy dudakönyve nem egyéb, mint az ötvenes–hatvanas évek kamaszainak fél évszázados késéssel tárgyiasult vágyakozása, de valójában sokkal több annál. Amire már korábban is rájöttünk, és most is igazolódik, hogy –miért, miért nem – az eltérő évtizedekben még a női keblek is másként domborodtak. Ha pedig el tudjuk szakítani a tekintetünket a képeknek attól a részétől (egy idő után ez elég könnyen megy, lásd a torkos gyermek látogatását a csokoládégyárban), akkor végignézhetjük a koronként változó arcokat, arckifejezéseket, és még tágabbra véve a kört a kellékeket, a bútorokat, az enteriőröket. Mint rendesen, itt is társadalomábrázolás zajlik, még ha tematikus formában is. Remélem, nem előrehaladott korom mondatja velem, hogy ennek a speckoll-nak nem (na jó: nem csak) a gigantikus torpedók jelentik a fő érdekességét, hanem ami ezek körül még a képeken elfért, vagyis amit a kebleknek nem sikerült kitakarniuk a látványból.

Sylvia Plachy – Self portrait with Cows Going Home

208 oldal 22 négyszínes és 98 fekete-fehér duplex képpel, 25x29,3 cm.

Aperture, ISBN 1-931788-43-X

Az 1956-ban, tizenhárom éves korában Magyarországról elment Plachy jól ismert nálunk, mint ahogyan a kötet címét adó kép, sok másikkal együtt itthon vagy valahol a közeli Kelet-Európában készült. A gyakori ittlét dacára érezhető a képeken a látásnak vagy a rácsodálkozásnak az az eredetisége, ami miatt olyan érdekesek a rólunk „idegenek” által készített fotográfiák. Plachy, mint tudjuk, romantikus alkat, minden képét áthatja a szereplőivel való azonosulás. Messze van tehát (szerencsére) attól a most trendi kiürült, gyakran lélek- és érdektelen fényképezéstől, ami legtöbbször debilis bábokká degradálja az élethelyzetek résztvevőit, ha a mímelt szituációk egyáltalán élethelyzetnek nevezhetők.

Illetlenül utána számolva persze életkorban is az előző fotósgenerációhoz tartozik, csak az csalóka, hogy a szabad szellem másképpen patinázza az embert, mint amihez mi szoktunk. A romantikából adódik némi esendőség és lágyság is, nem azt mondom, hogy időnként el vannak maszatolva a dolgok, de ha ez nem kritikának tűnne, akkor azt mondanám. Ezek azok a hajszálak, amik fotós és fotós között nagy különbségeket tesznek.

Ha pontosan elém tennék Arbus kézigránátos gyerekét, kezembe adnák Arbus fényképezőgépét az ő filmjével, hogy csak nyomjam meg a gombot, a kép akkor is lágyabb, megengedőbb, erőtlenebb, romantikusabb, „szebb” lenne, mert én elsősorban is nem Arbus vagyok, másodsorban pedig egy kelet-európai fotográfus, ebből a kultúrkörből, és ezen sokat az sem változtat, ha közben történetesen egy-két határral odébbtántorog az ember.

Family – Photographers photograph their families

208 oldal 52 négyszínes és 123 fekete-fehér duplex képpel, 18,9x25 cm.

PHAIDON, ISBN 0-7148-4402-0

Az ember családja olyan közel van, hogy sokan észre sem veszik, mások meg olyasmit is megengednek maguknak, ami az intimitás okán nem bírja a közzétételt. Ez utóbbi alól szerencsére vannak kivételek, hiszen aki fotóshoz megy, nemigen csodálkozhat, ha a másik egy kis exhibicionizmust elvár tőle. Se szeri, se száma tehát a családról, családtagokról készített felvételeknek, és még több lehet az olyan kép, amiről ki sem derül, hogy a modellje a körön belülről került a fényképezőgép elé. Nyilván a család fényképezése is fotográfusi alkat kérdése (az esetleges elvárás mellett, hogy képek készüljenek), de egészen kiváló fotósok kiváló képei bizonyítják, hogy a szituáció magában hordozza az ideális lehetőségeket. Ezek közül legfontosabbak a szinte állandó jelenlét, magyarul rengeteg minden játszódik az ember szeme előtt, megvan a zavartalanság, a fotós és a modell közötti bizalom, megértés, sőt cinkosság és összhang, azok a dolgok, amiket egyéb esetekben komoly munkával kell, amennyire lehet, megteremteni.

Ez a könyv csak egy kis csokornyi válogatás ebből a műfajból, esetleges válogatás, hiszen akármelyikünk tudna említeni minden közölt kép mellé másik hármat akár ugyanattól a szerzőtől is, és másik szerzőket is, másrészt mégiscsak csinos, kerek csokor, ami visszaad valamit általában a család melegéből. Éppen a kivételnél vitatkoznék a szerkesztővel, Seiichi Furuyának ugyanis van olyan képe, ami az ő tragikusnak nevezhető házasságát, lelki beteg feleségének például a gyerekhez, anyasághoz való feszült viszonyát az itt közöltekhez képest sokkal mélyebben ábrázolja.

Pump Károly, Jens Jessen előszavával: Der Mensch und sein Hund / Master and Dog

120 oldal 50 négyszínes képpel, 13,5x30,6 cm.

EDITIONPANORAMA, ISBN 978-3-89823-227-2

Ebben a számunkban bőven közlünk Pump Károlynak a kutyákat és az ő gazdáikat a kutya nézőpontjából bemutató képeiből. Ez a szép könyv a maga ötven képével még nagyobb választékot ad, ami még mindig eltörpül az ebben a témában évek alatt fotózott képmennyiséghez képest. Mégse gondolja senki, hogy itt a „nyomjuk a gombot, hátha lesz benne jó is” típusú vállalkozásról van szó. A képkomponálás a fényképezésnek az egyik legfontosabb része, és ez azokban az esetekben is igaz, amikor valmilyen okból a fotográfus nem néz, vagy nézhet a keresőbe. Az emberi agy kiválóan képes arra, hogy a dolgokat egy másik nézőpontból elképzelje, a csípőből (vagy ehelyütt bokából) való lövöl-dözés jó esetben korántsem esetleges, mégha valamennyi véletlenszerűséget tartalmaz is. Ez a véletlenszerűség aztán fűszerezheti vagy tönkreteheti a képet szerencse szerint, de az alap, a lényeg nagyon is átgondolt, kiszámított dolog.

Cikkünk szerzőjével szemben én „kutyás” vagyok, és bár én sem szoktam csókolgatni a kutyámat és nem is alszom egy ágyban vele, mindenesetre nagy beleérzéssel nézem a képeket, és remeknek tartom a „kutyaszemmel” való fényképezés ötletét. Akkor is, ha tudom, a dolog végülis képtelenség. Látni ugyanis nem a szemünkkel, hanem az agyunkkal látunk, ezek tehát nem azok a képek, amiket a kutyák látnak, hanem azok, amiket mi látnánk, ha liliputiként az óriások (és azok kutyái) között élnénk.

Fotográfiai viszonyok – 101 fotográfia ismeretlen és amatőr szerzőktől

novellák, írások, elemzések, gondolatok a fotográfiáról

Szerkesztette: Detvay és Hangyál

256 oldal, 15,5x21,5 cm. Bolt G. Kiadó, ISBN 963-9009-54-7

A magyar fotográfia szellemi háttere olyan, amilyen, ezen elég sokat sopánkodtunk már. Ezért különös öröm, ha olykor ennek ellenkezőjére akad példa, most éppen Detvay Jenő és Hangyál Judit jóvoltából, akik összegyűjtöttek és kötetbe rendeztek, kiadtak huszonhat olyan írást, amik valahogyan a fotográfiáról szólnak. Mégpedig olyan szerzők írásait, akik a magyar szellemi élet kiválóságai, Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Márai, hogy hirtelen ennyit említsek, kérve Juhász Gyula, Füst Milán, Ignotus bocsánatát, hogy őket az előbb kihagytam. Ha pedig ők írnak a fotográfiáról, akkor nemigen lehet baj, nem panaszkodhatunk a szellemi háttérről, hacsak azért nem, mert nekünk soha semmi nem eléggé jó.

Az írások közé sorolt képek – némi csavarásként – nem a fotográfia kiválóságaitól származnak, ami egyfelől baj, mert akkor valószínűleg „jobbak” lennének, másrészt viszont egyáltalán nem baj, mert így viszont sokkal általánosabban szólnak a fotográfiáról magáról, mintsem egyik vagy másik fényképész hírességünk egyik vagy másik képéről szólnának. És végül az sem mondható, hogy egy ismeretlen valaki (hogy éppen „senkinek” ne nevezzem) nem tud jobb képet csinálni egy világhírességnél, legfeljebb emen-nek csak ez az egy van, az is véletlenül, a másiknak meg sok, és szinte rendelésre készíti őket. Aki azt hiszi, gúnyolódom, az nézze meg mondjuk a könyv 138-ik oldalát (és ha már ott jár, a mellette lévőt is, mert a kép mindkettőt, sőt középen a hajtást is elfoglalja): amit ez az ismeretlen szerző megcsinált, annál akárki sem fotografál tökéletesebbet. És hozzá az én pillanatnyi kedvem szerint a szomorú Juhász Gyula három sora: Ó arcok, amint némán egyre néznek, / Örökre néznek és a végtelenbe, / Mert ide lopta őket egy igézet.

Hát még, ha Juhász Gyula észrevette volna, hogy ez a lány nem a végtelenbe, hanem egyenesen őrá néz…

Paul Goldman – Press photographer, 1943–1961

144 oldal 116 képpel, 21x26 cm.

Eretz Israel Museum, 2004. ISBN szám nélkül

Aki Paul Goldman munkásságának az e számunkban közölt íráshoz és fotókhoz képest további tanulmányozására készül, annak jó alapot szolgáltathat a Goldman-kiállítás könyvnyi katalógusa. Nem is lehet tudni persze, hogy a fotós szakmai munkássága az érdekesebb-e, vagy a történések, amiket megörökített – én magam talán az utóbbira szavaznék. És itt is továbbmennék: a történetek sorai között találtam a számomra igazán fontos és élményszerű dolgokat, a sokat megért, ugyanakkor talán már a tragikai vétségeket is elkövetett emberek arcán, Menachem Begin sovány és furcsa, mereven gesztikuláló figuráján, akihez nehéz odaképzelni a betegsége előtti, ereje és hatalma teljében lévő korpulens politikust, ugyanakkor ezt sem lehetett megérteni korábbi énje ismerete nélkül. Érdekes nézni az azóta legendává (és repülőtérré) lett Ben Guriont otthon, könyvespolca előtti foteljében ülve és partvissal söprögető feleségét: és ezek a képek nem is píárfogásból mutatnak emberi arcokat. És ha már arcok: Lord Gort marsallé például, akinek mosolya mögött a második világháború kezdetén átélt veszszőfutásának nyomait keresi az ember…

Szamódy Zsolt: Tengeren innen

78 oldal 74 képpel, 21x21 cm.

Komáromi Nyomda és Kiadó Kft., ISBN 963-8288-26-4

Megboldogult kollégánk, Tomori Ede mondása volt, hogy ahol víz van, ott kép is van. Szamódy Zsoltnak ezek szerint jó dolga lehet, hiszen élete nem kis részét tengernyi vizeken vitorlázva tölti. A víz, illetve ez esetben a vízpart sokféle arcát mutatja neki, látható ezerféle valóságos vízpartnak és látható számtalan fajta átlényegült, képzőművészeti kompozícióvá vált részletnek is. Az élmény nyilván végtelen sok, és ebből a sokból látunk itt háromnegyedszáz kiválasztottat. A dolog legfőképpen önmagáról szól, etüd, emlék, vagy mondjuk így: megosztott öröm, vagyis dupla öröm. Nem ismerem a képek készítésének körülményeit, de a könyvet lapozva, a képek között barangolva intim közelségbe kerülök a látványhoz, nem zavar semmi, módom van elmélázni , egyedül nézni a vizet és a vizen a fény játékát, és ez az atmoszféra nem volt így készen, ezt a fotós teremtette meg.