KÉTÉVENTE, VELETEK(?) UGYANITT …

Idén tavasszal első ízben rendezték meg a Dunaújvárosi Fotóművészeti Biennálét. A rendezvény kilenc helyszínen (a Kortárs Művészeti Intézetben, az Intercisa Múzeumban, kávézókban, éttermekben, a Munkásművelődési Központban és a Széchenyi István Gimnáziumban) valósult meg, s kötött így össze olyan tereket, amelyek eddig kevésbe kapcsolódtak, s késztette a látogatót arra is, hogy végigsétáljon a városon. A programot legalább ennyien támogatták, természetesen eltérő mértékben és módokon mind az állami, mind a magánszférából. A szervezők, a Fotografus.hu Alapítvány és a Kortárs Művészeti Intézet, nem kis vállalkozásba fogtak.

Szándékaik szerint hiánypótló fórumot szerettek volna teremteni egy generáció, a 35 év alatti fotóművészek számára. Éppen azért is, mert például az Esztergomi Fotóbiennále és más, nagyobb szabású tárlatok rendszerint tematikus alapon, vagy egy bizonyos típusú fotó-látásmód mentén szerveződnek; most a fotó-látásmód, alkotói attitűd, technika szempontjából nyílt pályát akartak biztosítani.

Kezdjük mindjárt annak leszögezésével, hogy a vállalkozásért mindenképpen és lényegében elismerés illeti a szervezőket: a fotóművészet népszerűsítése, a hétköznapi valóság részévé tevése, az egymástól eltérő szcénákban működő intézményeknek ezen az alapon való össze-szervezése igen fontos lépések. Ahogy természetesen az is, hogy újabb és újabb fórumokon – legyen az virtuális, mint egy kiállítás, vagy konkrét, mint például a biennále köré szervezett szakmai napok – tudják a szakma újabb és régebbi képviselői megbeszélni az aktuális kérdéseket, elemezni a tendenciákat.

A pályázók körét tehát az említett korhatár kötötte leginkább – mely éppen egybeesik az elmúlt érában szokásos fiatal vagy beérett művészek közti határral. A negatív konnotációk mellett azért is kérdésfelvető ez a kikötés, mert ma annyiféle szemlélet él és követel helyet magának, hogy mind az alkotókat, mind a közönséget jobban eligazítják, az orientációt és a színvonalat is jobban mutatják első körben is a másfajta megkötések, feltételek. Ezért is fontos, hogy a kiírók kizárólag sorozatokat vártak, és az ebből a jellegből adódó konceptuális töltéssel inkább rendelkező alkotásokat. A zsűri ráadásul nem csak azt mondta meg, hogy melyik sorozat kerüljön be a kiállításokba, ha egy alkotó többel pályázott, hanem azt is, hogy annak mely darabjai kerülnek majd a falakra. Ez nagyon határozott kurátori koncepciót, nagyon erős szelekciót jelent, amelynek sok előnye is lehet (hiszen az alkotó bizonyos összefüggéseket nem biztos, hogy érintettsége miatt meglát), de ugyanígy hátrány is (azaz, hogy mégis az alkotó tudja igazán, mit miért fotózott meg, és miért abban a sorrendben).

A Kortárs Művészeti Intézetbe főként azok az alkotók kerültek, akiket hasonló csoportosításban már több, nagyobb lélegzetű kiállításon láthattunk együtt – bár volt, aki új munkákkal jelentkezett, illetve, az esetleg már látott munka most új kontextusban jelent meg. Az Intézet konferencia termében Hangay Enikő már ismert, intim hangvételű, sajátos installálású, képregény vagy tablószerűen sorjázó képei mellett Ember Sári Ljubljana korántsem szívet melengető vagy komfortos közegét szubjektív szempontból, saját alakjának bevonásával készült fotói kerültek – kiderült, hogy szappanbuborékot fújni még itt is lehet. Ugyanitt szerepeltek Erdei Krisztina szürreális társításokat sem nélkülöző, akár újdokumentaristának is nevezhető fotói, illetve Hermann Ildi hasonló kategóriába sorolható, keresetlen beállításokkal dolgozó, letisztult képei is. A kiállítótér egyik falát teljesen betöltötte Alexander Schikowski Fotóarchívum-a, amelyben az egészen különböző típusú, méretű fotók között válogathatott a néző, és játszhatott: a képek java ugyanis egy asztalon hevert, kiválasztásra várva, míg jó néhány már a paravánon volt feltűzve; sorrendjükön, szereplésükön egyaránt szívünk joga volt változtatni, mintha egy fiktív tablót rendezgetnénk. (Például:… akkor most ők összetartoznak… ez a lány pedig ezt a fiút nézi… egy autós kép… akkor tegyünk mellé egy másikat… történetet kreáló mechanizmusaink és formai, tematikus azonosságokat csoportosító beidegződéseink egyaránt működésbe lépnek…)

Új felfedezettnek nevezhető, és a biennále egyik legkiemelkedőbb választása Erdős Gábor Mi mindannyian című alkotása. A 40 darab, 30x24 cm-es, szépia-barna portrékból álló tabló már első ránézésre zavarba hozza a nézőt. A fotók párokba rendeződnek: az elsőn mindig oldalról, a másodikon mindig szemből láthatjuk ugyanazt az arcot – egy rendszerint mosolygós (néha közönyös) Barbie (vagy utánérzett) babáét. A beállítások eleve valamilyen nyilvántartást asszociáltattak, s a tény, hogy a babák haját tövig lenyírták, s egyen-rabruhát hordanak, lassan, a gyomorból felkúszó hideg érzéssel tudatosítja, hogy a koncentrációs táborok, börtönök nyilvántartásainak képi világát idézi a mű. Ez pedig sokadik értelmezési réteget teremt: a cím fényében is értelmezett babák sora saját uniformitásunkról, egyen-létünkről mutat tükröt, s arról, hogy az egyen arc egyen mosolya vagy arckifejezése mennyire elrejthet bennünket, egyéniségünket. Ami nem is érdekes olyan helyeken, ahol nem erre kíváncsiak, ahol darabszámra leszámolható tárgyként szerepelünk, megoldandó problémaként. És mintha önmagunkkal kezdenénk memória játékba: keressük, hogy tényleg minden portré egyedi-e a tablóban, hogy egyes babák nem szerepeltek-e már valamelyik képen… de túlságosan ugyan-olyanok…

Az Intézet pincegalériájában mutatkoztak be a Fotográfus.hu iskola alkotói. Öszszességében elmondható a tárlatukról, hogy ígéretes, többféle stílusban alkotó fotósokat köszönthetünk majd bennük, de a kiforratlanság jegyei is észrevehetőek munkáikban, főként a címadások helyezték a képeknél kevésbé komplex vagy izgalmas minőségi kontextusba a sorozatokat. Közülük többek között Várhegyi György hajléktalanokat bemutató sorozatának egy képét tudnám kiemelni, amely egy ráncos, öreg, használt arcot egészen furcsa módon, alulnézetből mutat: ez képileg is érdekes, formailag is izgalmas látványt teremt, illetve: ehhez testileg is olyan közelségbe kellett kerülnie az alannyal, hogy a kép minden címnél (Reménytelenül) izgalmasabban mondja el a fotós viszonyulását témájához, alanyaihoz.

László Levente sorozata ugyan határeset, hogy nem egy internetes hír site-ra valók-e inkább a benne szereplő képek, mint egy galériába, de ebben a téma könnyen befolyásolhatja az elemző szemet. Választási plakátjaink megtépázott változatait látjuk, amelyek így, összetépkedve humoros képi együtt-állásokat eredményeznek. A kedvencem, talán a sorozat legszimbolikusabb darabja is az a plakát, amelyen a politikus arcát egy GOURANGA matrica helyettesíti: a Légy boldog! feliratú Krisnás nap egy zakóból kivillanó nyak felett, fülek és kopaszodó üstök között mosolygó arcként jelenik meg, s üzen valami egészen mást, más dimenzióból, más világlátásból, mint amit (többek között) a politika teremt.

Az Intézet minden helyiségét kihasználták: a kávézóban Fekete András Oroszország és Ukrajna ugyanazon pontjain, de eltérő időpillanatokban készült „régi és új” képeit láthatta a néző. Kár, hogy a letisztult, az időről, a helyek és bennük az ember változásairól, a rájuk vetett eltérő pillantásokról is több kérdést felvető sorozatnak nem túl könnyen hozzáférhető helyszín jutott.

Jobb helyet kapott Hartyányi Norbert portrésorozata, amelyen tetovált, kigyúrt kemény fiúk, általában kellőképpen flegma arckifejezéssel tartottak egy-egy fotót a kezükben: saját kisgyerekkori képeiket. A sorozat erősségei, hogy az alapvető poénon és a kissé szájbarágós erkölcsi tanulságon túl tud mutatni, és mégis valóban elgondolkodtat: ki hogyan indul neki az életnek, s mi lesz belőle; hogy a helyes kisfiúkból mikor és hogyan lettek ezek a (bizonyos értelemben most is helyes) férfiak? Ráadásul, önreflexív annyira, hogy minket is erre késztet, és szembesít saját előítéleteinkkel.

Szász Lilla anya- és szülőotthonokban készült sorozatának darabjait már láthattuk korábban, ám újra és újra hatalmába kerítheti a nézőt az a gyöngédség, az a teljes elfogadás, ami a fotós sajátja alanyaival kapcsolatban. S a témánál maradva: a külföldi anyagok közül kiemelkedik El?bieta Jab?o?ska Szuperanya című sorozata. Ebben anyák, hogy gyerekeik kedvében járjanak, szuperhősök, például Pókember komplett jelmezét öltötték magukra, s ahogy Superman az ölében fogja kisfiát egy teljesen hétköznapi szobában, az kifejezetten ironikus humort idéz. Aleksandra Vajd és Hynek Alt Férfi nő befejezetlen című sorozatát már ismerhette a közönség: a pár évek óta egymást fotózza közös életük különböző helyzeteiben, s a látszólag magányos portrék minden kiállítás során új és új elrendeződésekben nézik egymást – és minket.

Sajátos humorral fordított egyet a múzeu-mokban alapvető helyzeten Silvie Kolevová Teremőrök című sorozatában: a munkájukból és pozíciójukból adódóan megfigyelők váltak megfigyeltté, sőt, a rögzített, a műalkotássá avanzsált őrzők váltak itt megőrzötté.

Az Intézet fő kiállítóterében többek között Puklus Péter személyes napló-sorozata, Barakonyi Szabolcs Tatabánya című szériájának néhány darabja és Elek Judit egy eddig kevéssé ismert, farsangoló gyerekeket bemutató munkája szerepeltek.

A többi helyszínen az eddigiekhez hasonló, és azoktól különböző típusú fotósorozatokat mutattak be: az absztraktabb törekvések (pl. Papp Nikoletta, Tikos Dóra, Lévai Katalin) többek között az Intercisa Múzeumban; az eddigiekkel rokon, de hagyományosabb hangvételű dokumentarista (pl. Molnár Zoltán, Szuhay Gergely, Dezső Tamás) szintén a Múzeumban, illetve a Munkásművelődési Központban és a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házában, más személyes hangú alkotások pedig (pl. Taskovics Dorka, Kerekes Gábor ,75) az egyik étteremben voltak láthatók.

Ha mindenfajta művészeti megmozdulásnak – például egy fotóművészeti biennálénak – azt tesszük meg alapvető mércéjéül (tudván, hogy az hiányos lesz és pontatlan), hogy megnézzük: történt-e valami a megrendezése nyomán, akkor kijelenthetjük, hogy az első Dunaújvárosi Fotóbiennále kapcsán nagyon is sok minden történt. Ismert alkotók újabb vagy eddig kevésbé ismert munkái mellett egy sor, eddig nem evidens alkotó neve merült fel, s láthattunk tőlük meglepő vagy éppen logikusnak tűnő munkákat. Egy fórum mutatott be egy nagyon, minden szempontból heterogén anyagot, s hozta így őket olyan párbeszédbe, amelybe amúgy nem kerültek volna. Új terepek vonódtak be a tisztán művészetiek mellé, s így konkrét és virtuális értelemben egyaránt új platform teremtődött, ahol a szakma képviselőinek útjai keresztezhetik egymást. És a látogatókét.

Somogyi Zsófia