FÉNY-ŰZŐK

Juhász Gyula (1883–1937) költőt két rövid versre is megihlette Bäck Manci (1891–1989) szegedi fényképésznő. Minden bizonnyal napirendre is térnénk e könnyed, literátus liezon felett, ha korunk nem a melldöngető, falrengető blöffök kora lenne. De az. Így az ember – akár a szalmaszál a fuldoklóba – mindenbe belekapaszkodik, amiben a mécsesnél egy kissé erőteljesebben világló értelem halvány reményét sejti.

Lássuk tehát, hogy mit ír a harmincéves Juhász Gyula a fényképezőgép körül szorgoskodó, huszonhárom éves hölgyről: „Hízelgőn mindenkit levesz, /Bäck Manci fényűzése ez!” Majd egy újabb, némileg több tintát igénylő nekirugaszkodásban: „Fölveszi, akit levesz,/ Ugyan ki is lehet ez? Fényűzése ez neki, / Míg egy jó kép – elviszi / Bäck Manci.” A Tisza-parti város poétáját szemlátomást foglalkoztatta a képkészítés értelmezésének segítségével az alkotó újszerű megnevezésének lehetősége.

Igaza volt a szakállas-bajuszos, csokornyakkendős költőnek, Nie`pce, Daguerre és Talbot óta – akarva-akaratlanul, tudatosan vagy tudat alatt (öntudatlanul?) – tulajdonképpen ezt teszik a fénnyel alkotók, azaz űzik a fényt. Keresik-kergetik; majd kifinomult vagy felháborítóan puritán eszközeikkel, egy alkimistát is zavarba hozóan bonyolult összetételű vegyi anyagaikkal pedig keretek közé akarják kényszeríteni a fényt. Közben fogy az idő, a pénz, szaporodik a fáradság – a költő ezúttal sem túlzott, hanem telibe talált, a szó eredeti értelmében vett valódi fényűzés, nagystílű pompa ez.

Dr. Gömör Béla reumatológus orvos-professzor az életrajzi könyv megjelentetése és a szegedi kiállítás után a szó szoros értelmében véve a fővárosban, azaz a Fővárosi Képtárban (Kiscelli Múzeumban) is bemutatta felfedezettjét, Bäck Mancit ez év júniusában egy igényesen megrendezett tárlaton. Bár a gyógyítás feladatán kívül – mint minden hazai értelmiségit – száz gond, baj gyötri, dr. Gömör a felfedezés rácsodálkozásán túljutva Bäck Manci újabb és újabb remekeit tárja elénk. A katalógusba a versben is megénekelt szegedi fényképésznő képein szereplő táncosokról B. Nagy Anikó, a sajátos küllemű jelmezekről és ruhákról pedig F. Dózsa Katalin írt elemzést. Utóbbit annyira meglepi a fényképésznőnek a jelmezbe öltözött férjét ábrázoló majdnem-privát-fotója, hogy saját felvetését is valószínűtlennek tartja. („A tetőtől talpig beburkolt férfi mintha csak a Bauhaus színházának lenne a szereplője. Jelmezét akár Oskar Schlemmer (1888–1943) is tervezhette vol-na…”) Váj nát?, kérdezhetnénk kissé pesties akcentussal, egyben emlékeztetve az olvasót a lapunk 2005/1–2. számában már leírtakra; Bäck Manci együtt állított ki Szegeden Moholy-Nagy Lászlóval, akinek festményeiről reprodukciókat készített. Miért is ne értesülhetett volna a Bauhaus törekvéseiről, az abban a műhelyben fogant munkákról, akár Schlemmeréről?

A Formabontók 1. című fotókiállítás megnyitójában Szent-jóbi Tamás is a poézis technicizálódásáról elmélkedik. Elgondolása szerint a zsebkendő, a szék, az erényöv és a puskapor után, valahol félúton áll a bicikli, amit a szemüveg és a telefon követ. (A fényképezés és a fényképezőgép helyéről a jelenlévők írásban nyilváníthattak véleményt.) Nagy örömömre a ver-nisszázs után három nappal Szentjóbi felhív telefonon, így el tudom neki mondani, hogy a bicikli és a fényképezés már Nie`pce személyében egybekapcsolódott. Ch. Drais hatására ugyanis 1818-ban Nie`pce is készített fából egy kétkerekű – ódon magyar kifejezéssel élve – futógépet, franciául draisienne-t.

A fényképezés másik feltalálójának, W. H. Fox Talbotnak nagy rajongója volt Horváth Győző Ferenc (1933–2007). Bár életművének megítéléséhez még nem áll rendelkezésre időbeli távolság (a nyugdíjas mérnököt 2007. július 9-én kísérték utolsó útjára rokonai, barátai), le kell szögezzük: benne is fény-űzőt tisztelhettünk. Ő is megpróbált a kelet-európai fizetségért (vagy semmiért) nyugat-európai mércével mérve is magas színvonalon tevékenykedni. Nyugdíjas vállalkozóként több, mint nyolcvan könyvet jelentetett meg. Mezőgazdasági szakkönyvek szerény nyereségéből fedezte a nullszaldósokat és a majd’ négytucatnyi fotós szakkönyvet. Egy-egy Talbotra vonatkozó szakmunkáért külországba, sőt az Óperencián túlra is elutazott. Az angol úr eredeti fényképeivel illusztrált könyvének hasonmás kiadásából legkevesebb négyet birtokolt; ezek közül a német és a magyar nyelvűt ő adta ki. Előbbiért a Kodak könyvpályázatának díját kapta, utóbbiért talán még köszönetet sem.

Daguerre magyar életrajzírója dr. Szilágyi Gábor (1942–2001) volt. A két francia feltaláló munkásságát és a fényképezés felfedezésének történetét ismertető, stílszerűen szürke papírra nyomtatott könyve éppen húsz évvel ezelőtt, 1987-ben jelent meg. Ebben Szilágyi részletesen elmesélte a Susse testvérek 1839. augusztusi felbukkanását és ténykedését, annak ellenére, hogy az a könyve megírásakor nem tűnt döntő jelentőségűnek, inkább színes epizódnak látszott. (Kíváncsi vagyok, hogy az 1980-as években a dán vagy portugál érdeklődők olvashatták-e Daguerre olyan alapos és részletes biográfiáját, mint amilyet mi magyarok, Szilágyinak köszönhetően…?)

Miután Daguerre bejelentette, majd ismertette találmányát, a francia állam életjáradék fejében megvásárolta és közkincscsé tette azt. A feltalálónak, eredeti elképzelései ellenére, vonakodva bár, de közzé kellett tennie a részleteket. Ő, hogy a találmány gyakorlatban történő megvalósulásának hasznából az életjáradékkal való megváltás ellenére is némiképp részesüljön, a saját kezű aláírásával és pecsétjével hitelesített eszközök deklaráltan kizárólagos előállítását rokonaira bízta, amire az általános emberi tulajdonságokon kívül gyakorlati oka is volt. A párizsi Place de la Bourse 31. alatt műhellyel és üzlettel rendelkező Susse testvérek ugyanis a feltaláló által az illetékes minisztériumban letétbe helyezett – és közkinccsé minősített – leírás alapján három nap alatt elkészítették és forgalomba hozták dagerrotip készüléküket. 1839. szeptember 7-én pedig, a feltalálót szintén megelőzve, nyomtatásban is megjelentették a használati utasítást, azaz az eljárás leírását.

A történet 2007. május 26-án a fotótörténeti szakkönyvek lapjairól kilépve egyesek számára kézzel fogható, vaskos valósággá vált. A bécsi WestLicht múzeum és árverési ház 11. aukcióján ugyanis megvételre kínáltak egy, a Susse testvérek által készített dagerrotip kamerát, mint az első, kifejezetten kereskedelmi hasznosításra előállított fényképezőgépet. A muzeális ritkaság korábban Max Seding (1877–1963) egyetemi tanáré volt. (Őt Németországban a Schneider optikai gyár nagyüzemmé szervezői között tartják számon.) Seding a tanítványára és utódjára, Günther Haaséra hagyta a tekintélyes méretű, feketére festett faládát, aki azt a 2006-ban bekövetkezett haláláig őrizte. A müncheni professzor szintén egyetemi tanár fia, Wolfgang Haase pedig úgy döntött, azé legyen a kamera, aki kellőképpen értékelni tudja annak kuriozitását.

Nos, a bécsi árverésen egy kötőjel nélkül írt, valódi fényűző kereken 576 000 eurót fizetett a fényképezőgépért, a Susse-féle dagerrotip kamerát ily módon e műfajban példa nélküli magasságú csúcsra helyezve.

Szerencsére az árverési katalógus CD melléklete sok jó minőségű részletfotóval szolgált a készülékről, így ezeket olvasóinknak is be tudjuk mutatni.