AZ ÉRTŐL A PATAKIG

Fegyelmezett, a választott témájára kellő intenzitással koncentráló alkotó képeit láthatták az érdeklődők a genfi Városi-történeti Múzeumban, a Maison Tavelben. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy napjainkban szinte mindenki küszködik a szutyokkal és a kultúrszeméttel. Nicolas Crispini viszont még szűkebb pátriájában, a Genfi-medencében is az eszményi tisztaság után áhítozik, pedig ott a természeti és az épített környezet a keleti irányból érkező látogató számára vágyálmaiban elérendő állapotúnak látszik…

Crispini 1961-ben született Genfben. Már a nyolc éves korában ajándékba kapott Kodakkal is a legszívesebben állatokat fényképezett. Alig tudta kivárni középiskolai tanulmányainak befejezését, fakultatív tárgyként fotográfiát tanult, barátjával, Robert Hoferrel képügynökséget alapított, majd megszüntette azt; iskolát váltott, de a fényképezéssel nem akart felhagyni. Fiatal felnőttként svájci újságoknak és folyóiratoknak dolgozott, Izlandon fényképezett. Az 1980-as évek elején megbízták egy tudományos könyv illusztrálásával; Korzika állatvilágát dokumentálta. Később a Keystone-tól és az Associated Presstől több hasonló munkát kapott. Bár riportokat is készített (például Kurdisztánban), egy „házi feladat” bizonyult döntőnek későbbi munkái szempontjából. A Genfről szóló könyve anyagának elkészítése kapcsán észlelte: a hagyományos értelemben vett tájképi helyzetek az emberábrázolásnál jobban érdeklik.

Tanulmányozta a XX. század elején szülővárosában és annak tágabb környékén működött szakfényképészek – olykor névtelen kismesterek – munkáit, és vele is az történt, mint oly sok kortársával: elbűvölte a régiesnek mondott, de irigylésre méltóan jó minőséget biztosító korabeli technika. (Tisztelete jeléül a Maison Tavelben megrendezett tárlatát ki is egészítette egy, az 1910-es évek végén kereskedelmi forgalomban árusított, fotóeljárással sokszorosított sztereo-tájképsorozattal. Ennek számunkra ismeretlen alkotója olyan lehet a svájciaknak, mint nekünk Erdélyi, Klösz vagy Divald.)

A „Folyóvizek és partok a Genfi-medencében” című, fekete-fehér képsorozatát Crispini 2002 és 2005 között készítette. A terjedelmes – François Walter szövegével kiegészített – ciklusból Flumen – cours d’eau et rives du bassin genevois címen könyv is született, és a genfi tárlatot is ebből állították össze.

A Múzeum pincéjében – ahová semmi nem szűrődik be a kinti zajból – a Christoph Ballmann által összeállított zenei válogatást hallhatták a fotókiállítás nézői. Crispini 49 nagyméretű szerzői nagyításán a tiszta víz, az őselem jelent meg sokféle formában, tónusban, élességben-életlenségben, fényben, árnyékban, csillogásban vagy éppen tompa szürkeségben.

A képaláírások a felvétel tárgyát és helyét, valamint az elkészítés másodpercre pontos idejét adták meg. Miután a tárlatot egy helytörténeti gyűjteményben tették közszemlére, a fotós és a rendezők joggal gondoltak arra: a képek nem igényelnek bővebb magyarázatot, mert a város és környékének lakói jól ismerik a szűkebb vízrajzi környezetüket – abban és avval együtt élnek.

A rusztikus kövekkel borított falú teremben egymás mellé kerültek a folyócskák, csermelyek képei, a fodrozódások, hullámok, a parti fák és növények. Láthattuk, hogyan torkollik vagy ágazik, esetleg ömlik be egy patak a Léman-tóba, annak milyen a felülete viharban, zivatarban, förgetegben vagy záporban. Crispini kamerájával nem csak a tiszta felületű, az ég felé lélegző vizeket kereste meg, megállt a lápok szélén, az ingoványokban és a már mocsárnak nevezhető képződményeknél is. Nagyításai élesek és tónusosak, nem bravúrosak, hanem pontosan olyanok, mint amilyet a téma megkíván. (Eszközeit nem ismerteti az információs anyag; de szemlátomást az az állvány, az a gép, ami az elérendő eredményhez kell – és persze objektívek, filmek, szűrők, fénymérő, terepjáró, túrabakancs, svájci bicska, jegyzetfüzet, rozsdamentes fémkulacs, iránytű, irányfény és szúnyogűző.)

A kiállítás magyar nézője arra gondol: mi lenne, ha…? Mit tennénk, milyen munkákat készítenénk, ha életvitelünk kevésbé embernyúzó, környezetünk-szomszédságunk elviselhetőbb lenne? Mi kerülne ki a laboratórium sötétjéből, a vegyszeres tálakból? Három évig járnánk körül lakhelyünket lépésről-lépésre, a kristálytiszta vizet, az eszményien-típusosan fodrozódó hullámot keresve, mint Nicolas Crispini…?

Fejér Zoltán