VASZARY JÁNOS ÉS A FÉNYKÉP

Vaszary János kiváló festőművész (1867–1939) viszonya a fényképhez ellentmondásosnak tűnik, ennek vizsgálata a fényképeknek differenciált szerepkörökben való elemzéséhez vezet.

A fényképes reprodukciók szerepe közismert, a világ műtárgyai és a kortárs művek az 1890-es évektől ebben a formában voltak jelen a képzőművészek életében. A művészek lefényképeztették saját műveiket katalógusokban, könyvekben való megjelenéshez és számos alkalommal a maguk számára is, hogy életművük könnyen bemutatható legyen. Vaszary esetében is számos levél, megbízás, számla utal erre a fontos, elismert tevékenységre.

Az ún. művészi fényképek szerepe ettől merőben eltér. A XX. század elején megjelentek a nemes eljárások, ami azt jelentette, hogy számos ,,különleges’’ fénykép készült, amelyek kézügyességet, egyéni alakítási módot igényeltek. Főleg kiállításokon, a művészi készség megmutatására használták, tiltakozva a realizmus, a pontos látvány éles, alkotói beavatkozás nélküli rögzítése ellen. A piktoralista fényképész csoport tagadta a mechanikai leképzés létjogosultságát, és az egyedi, festőies hatásokat mutató felvételeket fogadta el. A kémiai ismereteket igénylő, bonyolult eljárással készült műveket általában a kritikusok és művészek is kedvezően fogadták, ezért nagyon gyorsan a grafikai művek közé emelkedtek. Rippl-Rónai József kedvelte a rosszul exponált, rontott képeket, szerinte ezek is művészi igényűek. Vaszary véleményét a művészi fényképekről azonban nem ismerjük.

A festők önálló eszközként tekintettek a realista fényképre, ha azt közvetlenül felhasználták képeiken. Rippl-Rónai egyes akt- és műterme belsejét ábrázoló festményeinek előképei kimutathatóan fényképek voltak. Vaszary véleménye és munkássága következetesebb, tudjuk, hogy elutasította a fényképeket mint festői forrásokat. Azt gondolta, hogy csekély művészi haszna van a fényképnek, mert az abszolút realizmus szolgálatában áll: ,,…a természetet detektív módon leleplezi, a pillanatnyi tüneményeket elfogja, s a legrejtettebb formákat is följegyzi.’’(1) Úgy vélte, hogy a müncheni művészek, vagyis a naturalisták számára a legfontosabb a természet minél hűségesebb utánzása, amely megteremtéséhez alapvető eszköz a fénykép. Szerinte viszont az optikai megfigyelés belső élménnyé szélesedik, így válik a kép a festő víziójává. A Természetlátás és képszerűség című tanulmányában egyenesen azt írja, hogy a fénykép a természet lemásolt formáival értelmetlen, művészietlen ábrázolás.(2) Írásaiban az tükröződik, hogy a festői előképek szerepe a századforduló világában negatív fogalommá vált. Egyenlőnek számított a naturalizmus elfogadásával, vagyis a képminták leegyszerűsített átvételével. Az 1880-as évektől az akadémikus naturalizmus a fényképek egyszerű átvételével konzerválta a realista kötöttségeket. Az új festői generáció a modern francia szemlélet hatására a fényképek naturalizmusát elutasította. A korábbi merev metódus szerint a fényképekről átemelték a képzőművészeti alkotásokra az egyes táji elemeket, épületeket, embereket, tárgyakat, vagyis a motívumokat. A továbbiakban ezt a módszert nem alkalmazták, sőt határozottan elutasították. Rippl-Rónai és Vaszary esetében is találunk a tisztán megfogalmazott elvekkel szemben, a mindennapi élet nyomására alkalmazott gyakorlatot. Vagyis Rippl-Rónai számos esetben használta a fényképet kompozíciója kiindulási pontjaként, erre a Magyar Nemzeti Galéria 1998-as kiállítási katalógusában találhatunk példákat.

Vaszary korai periódusának festői gyakorlatára is találunk utalásokat, az eddig ismert levelei alapján. A művész Virág Benedeket (1754–1830) ábrázoló portréját először vázlatában mutatta be a megrendelőnek. Majd egy levél részleteiből megtudhatjuk, milyen elvárásoknak kellett megfelelni, és azokat ,,lehetőleg tekintetbe venni’’. Az 1891. március 5-én kelt levélben írja: ,,A mostani daliás s jól táplált kanonokalak talán meg nem felelvén egészen a költő fizikumának és temperamentumának, kívánatos volna azt olyképen módosítani, hogy kellő erély és hazafias tűz mellett a sors mostoha bánásmódja is érvényesülne. A mostani alak inkább szónokra vall (?) holott V. mint költő és még gondolkodó nevezetes.

2. Ha lehet, kívánatos a papi jelleget egy kissé jobban kiemelni. Így mint a vázlat mutatja, nagyon közel áll egy reform prédikátorhoz, azért némelyek szerint célszerű volna a prémes felső alatt kicserélni a mostani atillát fehér pálos reverendával. Az állás különben nagyon szép s eltérni nem kellene.’’(3) Mindezek hatására Vaszary a Képtárban őrzött Virág Benedek-portréról készíttetett egy reprodukciót, amelyhez miniszteri jóváhagyás kellett.(4)

Egy másik, 1891. november 14-én kelt levélben számos áttételes, furcsa megjegyzést találunk. Kröppel Károly találkozott a művésszel, megbeszélésük szerint különleges papírra akarták tenni a Madonna-képet. Ez azt jelentheti, hogy egy érdekesnek talált kép reprodukcióját valamilyen nemes eljárással finomabb papíron hívták elő. A levél beszámolója szerint ezzel a munkával Kröppel nem készült el, de Alcsúton fényképezett tájképeket küldött a művésznek, hogy használni tudja, karton nélkül. A záró sor igencsak meglepő: ,,Örülök, hogy belemelegszik a fotografálásba.’’(5) E mondat értelmezése, megfejtése csak Vaszary írásos dokumentumainak, főleg leveleinek öszszegyűjtése, kiadása után lehetséges.

A harmadik, említésre méltó ügy Vaszary nagybátyja, Va-szary Kolos hercegprímás portréjával kapcsolatos. A festmény, amelyet 1897-ben Keszthely városa rendelt meg a Városháza közgyűlési termébe, Kozmata Ferenc (1844–1902) számos helyen publikált fénykép portréja (1892)(6) ismeretében készült. A keszthelyieknek nem tetszett a kép, mert a hercegprímás túl idős volt rajta, ezért átfestették. 1913-ban Vaszary megnézte a javítást, és megállapította, hogy az művészietlen, eltorzították a festményt. Ez a művész nyilvános meggyalázása, ezért a nagykanizsai törvényszék vizsgálóbírójánál feljelentést tett a Büntetőtörvénykönyv 259.§-ába ütköző, nyilvánosan kiállított képes ábrázolás útján elkövetett rágalmazás vétsége miatt, ismeretlen tettes ellen. Kérte a vizsgálóbírót, nyomoztassa ki a tettest, hogy ellene vizsgálati indítványt tehessen. Keszthely város tulajdonában volt a kép, ezért Vaszary kérte a bíróságot, hogy a bűnjelet foglalják le, és a sajtótörvény 22§-a alapján helyezzék zár alá. Ezzel együtt polgári pert is indított azért, hogy a várost kötelezzék az arckép megsemmisítésére vagy szakértő útján való restaurálására.(7) A valósághű ábrázolás a hercegprímás szülővárosában indulatokat kavart, hiszen a kultuszkép műfaja általában ideális megjelenítésre kény-szerítette a művészeket.

Az írásaiban következetesen fényképellenes művész három ügye a következőkben foglalható össze: szembekerült a nem valóságos ábrázolás problémájával, hiszen Virág Benedek portréját egy korabeli portré hűséges vonásaihoz kellett igazítania. 1891 körül érdeklődést mutatott, és akár kísérletezhetett is a nemes eljárásokkal vagy azok grafikai áttételeivel, a cinkográfiával. Végül szembe találta magát fényképszerű arcképének elutasításával, hiszen a beteges külsejű hercegprímás portréja igen kiváló festmény, de nem való a reprezentatív műfajt igénylő képes gyűlésterem képzőművészeti anyagába. Ezek az apró momentumok nem befolyásolják a Vaszary és a fénykép téma alapvetését, de lehetőséget teremtenek a további kutatásokhoz.

Bálint Jenő Vaszary művészetét bemutató füzete a művész vallomásaival 1927-ben jelent meg. Témánkra vonatkozóan Vaszary véleménye nem változott: ,,Ma sem szűnt meg még teljesen a muzeális mesterek kikölcsönzése, nem szűnt meg maga a természet fényképszerű megfigyelése, túl sokat találkozunk a mesélőkkel és allegorikus képletekkel, de mindennek dacára megállapíthatjuk, hogy a művészi differenciálás és a monumentális szintézisek korát éljük.’’(8) A művész következetesen hirdette a természet fényképszerű megfigyelése elleni harcot.

Vaszary halála évében (1939) megjelent aforizmái között található: ,,Mindenesetre inkább a kodak, mint a naturalizmus.’’ Ez azt jelentheti, hogy az egyszerűsített technikai eljárásnak köszönhetően a művészek csak megnyomtak egy gombot a gépen, és készen volt az amatőr felvétel. Ez a gyenge minőségű kép a látvány érzelmi hatását őrizte meg, amely ekkor már Vaszary számára is elvált a naturalista festmény fogalmától. Az idős Mednyánszky Lászlónak is élményt jelentett fényképek készítése, bár általában nem foglalkozott a fénykép érté-kelésével.(9) 1899-ben nem engedte meg, hogy az Exelsior fényirda őt is lefényképezze művei között állva a műtermében. Azt nyilatkozta a Magyar Géniusznak, hogy a művésznek és költőnek ajánlatosabb, ha a publikum nem ismeri. Miért kellene az illúziót elrontani azzal, hogy a fantázia által alkotott kép mellé odaállítják a kiábrándító valóságot? ,,S ez a kiábrándítás legtöbbször a mű rovására megy, mert ha a valóság nem felel meg a fantázia művének, a néző csodálkozva mondja: lehetetlen, hogy ez az ember ilyen képet tudjon festeni.’’(10) Mednyánszky kérésére műtermének a képe a művész alakja nélkül jelent meg. A festőnek 1871-ben egy betegség következtében kihullott a haja, ezért viselt sapkát két fiatalkori fényképén. Egészen 1904-ig nem volt hajlandó portrét készíttetni magáról, mert holdvilágképűnek, taszítóan csú-nyának találta magát.

A XX. század elején minden képzőművésznek szoros kapcsolata volt a fényképpel, hiszen a sajtó, a könyvek ontották a mechanikai sokszorosítással készült műtárgyakat és jeleneteket. De művészi közvetítőként a fénykép naturalizmusát határozottan elutasította a századelő képzőművészeti világát megújító avantgárd társaság. Ezért érdekfeszítő Csontváry Kosztka Tivadar 1903-ban Haranghy Györgyhöz írt levele, amelyben hangsúlyozta a fényképész rendkívüli szakértelmét. A festő azt feltételezte, hogy Haranghy felvételeinek kiválósága nem az apparátusnak, hanem a tehetségének köszönhető. Csontváry furcsa kérdéseket tett fel az ábrázolás lehetőségeiről, hiszen azt tudakolta, hogy mi a főmotívum, és mi adja a hangulatot.(11) Csontváry fényképeket kért Haranghytól, vagy ha az célszerűbb, ,,zárt szemmel a helyszínen megjelenni s egy eredeti hangulatot bemutatni’’ – akkor felkeresi. A zárt szem nyilván a hely vagy motívum hangulatának ismeretlenségét jelenti, de vajon mikor használt a művész zárt vagy nyitott szemet? Köze van-e a hangulatnak a vízióhoz? Nem tudjuk.

A XX. század elején készült művek mai elemzéseiben egyrészt a készítési metódus, másrészt a korabeli modern hatások részeként bukkan fel a fénykép, képeslap, mechanikai sokszorosítással előállított kép, rajz. Ezek általános ismertségét nem kell bizonyítani, hiszen annyira evidens volt a polgári kultúrában való létezésük. A századfordulót követő években a kimagasló tehetségű művészeink elfordultak a fénykép realitásától. A nemes eljárással készülő ún. művészi fényképek a grafika rangjára emelkedtek anélkül, hogy hatással lehettek volna a magyar festészet alkotásainak készítési metódusára.

A fényképes reprodukciók mellett a másik jól elkülönülő fényképcsoport a művész életének állomásait megörökítő felvételek, amelyek által, mint egy életrajzi regényben, megelevenedik a művész privát élete, és a hivatalos jelleggel készült fényképek sorozata is. Vaszary Jánosról sajnálatos módon nagyon kevés fénykép maradt meg. 43 felvételt sikerült összegyűjteni, ebből négy eredeti a Magyar Nemzeti Galéria Fényképtár, egy pedig a Néprajzi Múzeum tulajdona. A többit csak a sajtóban közölt nyomatok alapján ismerhetjük.

A festő arcképe először 1896-ban jelent meg a Magyar Géniuszban, az imádkozó öregasszony szénrajza alatt. Ezt közölték az Új Időkben is 1898-ban, Aranykor című képének ismertetésekor. 1900-ban készült az a felvétel, amely a művészt fehér ingben, a szabadban dolgozva örökítette meg. Nem tudjuk, ki fényképezte le az alkotás folyamatába bepillantást engedő, kivételes pillanatot. A következő arcképsorozat 1904-ben készült Madridban, Ida de Amay-ra Fernandez műtermében. A sorozatból a Vaszaryt oldalra fordulva mutató változatot közölték több alkalommal a sajtóban. A szembenéző arckép vizitkártyája a Néprajzi Múzeumba került, mert Hermann Ottó megkérte, hogy a magyaros típusról szóló munkájához adjon képet. Ezen a kópián a ,,bakonyi ember’’ (ahogy csúfolták) szigorúan, összehúzott szemöldökkel, bizalmatlanul néz a készítőre.(12)

1905-ben Máté Olga (1879–1961)(13) két portrét készített róla egyszerű ruhában, kezében palettával. Érdekes módon a fényképeket akkor nem publikálták, pedig a kiváló fényképésznőnek nemcsak komponáló tehetségét, de technikai tudását is bizonyítják. Vaszary többi arcképének ismeretében Máté Olga kivételes kapcsolatteremtő tehetségét tükrözi az egyik felvétel, látható, hogy feloldotta a modellt, ennek következtében nem ráncolta szemöldökét, és enyhült arcának merevsége.

Amikor 1927-ben Bálint Je-nő Vaszary János művészetét bemutató kis füzete megjelent, felkérték Rónai Dénest (1875–1964)(14), hogy ő készítse el a reprodukciókat. A 17 műtárgyfénykép mellett a művész arcképe is a kötetbe került, a könyv belső címlapjára ragasztották, utóbb önálló kópiákat is nagyítottak. A 60 éves mester vonásai megkeményedtek, ez a kalapos fénykép az arc szigorú, zárt vonásait emeli ki.

Még egy jelentős sorozatot emelek ki az összegyűjtött anyagból. A festőt 1932-ben eltávolították a Képzőművészeti Főiskoláról, ezért Új Művészeti Iskola néven magániskolát nyitott a Rákóczi úton. A Pesti Napló Képes Melléklete 1934-ben Escher Károly (1890–1966)(15) sorozatát közölte az iskolai aktrajzolásról. (A mestert körülvevő tanítványok között ott láthatjuk Anna Margitot is.) A művész halálakor újraközölték ezeket a kiváló műveket.

Ugyanabban az évben Escher készített egy másik sorozatot is a festő műtermében. A hét képből álló sorozat lapjai közül az ülve rajzoló és a fehér köpenyes még 1934-ben megjelent, majd Vaszary halálakor a teljes sorozatot közölték. A fotókon rajzot nézeget, fekete kalapos női alakot fest, egy rajzot felemelve tanulmányoz vagy a szabadban, egy erkélyen fest. 1939-ben a festő halála után Escher még egyszer kivonult az elárvult műterembe, megörökítette az utolsó elkezdett festményt az állványon. A fotóművész hagyatékának feldolgozása most kezdődött meg az Országos Széchényi Könyvtár Mikrofilmtárában. A 33 000 negatív tisztítása, majd szkennelése után válik kutathatóvá az életmű megmaradt része.

A Vaszaryt megörökítő felvételek között a hivatalos jelleg dominál, hiszen tanári állása elvesztése után, mellőzöttségében fordult a sajtó felé, és készíttette magáról a képeket. A pesti lapok pedig közölték ezeket, ami azt bizonyítja, hogy a nehéz politikai helyzetben is számosan értékelték modern festészetét, életművét.

Farkas Zsuzsa

Jegyzetek:

1 Vaszary János kiállítása a Művészházban. Budapest, 1912. 7–8.

2 Műbarát 1922. 1. 30–39.

3 Magyar Nemzeti Galéria Adattár 6105/1954 1891. III. 5.

4 Magyar Nemzeti Galéria Adattár 6103/1954 1891 V. 22.

5 Magyar Nemzeti Galéria Adattár 6087/1954 1891. XI. 14.

6 Magyar Géniusz 192. 6. címlap.

7 Pör egy eltorzított festmény miatt. Az Est 1913. 60. sz. március 11. 9.

8 Bálint Jenő: Vaszary János művészete. (Vaszary János vallomásaival) Budapest, 1927. 10.

9 Zora Ondrejcekova: Mednyánszky László és a fénykép. In.: Szerk.: Markója Csilla: Med-

nyánszky László (1852–1919). Budapest, 2003. 213–227.

10 Magyar Géniusz 1899. 43. 831.

11 Kampis Antal: Csontváry ismeretlen levele. Műterem 1958. február 4–6., Galavics Géza: Csontváry, a Hortobágy és a fotográfus. Ars Hungarica 2005. 1-2. 55–88.

12 Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EA 5150 „Édes bátyám, íme itt küldöm kívánsága szerint a fényképet. Igazán nagyon büszke vagyok, hogy magyaros typusai közé besorozott. Édes bátyámnak régtől tisztelő híve. Vaszary János. Bpest, 906. april 4.”

13 E. Csorba Csilla: Máté Olga fotóművész. „Nagy asszonyi dokumentum”. Budapest, 2006. A kötetben Vaszary arcképei nem szerepelnek.

14 Kincses Károly. Az udvarias fényképész. (h. n. ) 2006.

15 Tőry Klára: Escher Károly (1890–1966). In.: Szerk.: Gera Mihály A fénykép varázsa. 1939–1989. Budapest, 1989. 90–139.