UTCAI BESZÉLGETÉSEK

Józsefvárost néha bevilágítják. Ki- (mármint -világítani) nem szokták, az ott lakók nem is érdemlik meg, úgyis csak hunyorognának a nagy fényben, az autentikus Magyarországot kedvelő turisták miatt sem kell, mert látványossága elhasználtságában van (a bekamerázás annál inkább elkél). De néha felbukkan Stalter György, szóba elegyedik a helyiekkel, aztán bevilágít egy-egy utcarészletet, és kattint.

Új sorozata a Józsefvárosról egyrészt folytatja a sort, amit feleségével, Horváth M. Judittal elkezdett, és 10 éve mutatta meg Más-világ című albumukban: folytatja annyiban, hogy itt is a képei alanyaival folytatott kommunikáció emeli ki a fotókat a dokumentarizmusból. Másrészt továbblépés, mert ez a pusztán természetességétől is intenzívebb párbeszéd a ,,keresztbe hívásos’’ fotográfiai eljárás (a színes dia-pozitívot negatív filmként hívja elő) révén artisztikusabb, stilizáltabb valóságot eredményez: a Más-világ melankóliájában is protestáló világa, ami röpiratként fogalmazott meg vizuális vádakat a nyomor, a másik-Magyarország ellen, miközben a képek szereplői nem a nyomor díszletei voltak, ezeken a fotókon más jelentésekkel gazdagodik. Ugyanazon (persze: ugyanolyan) arcok már nem a hiány, hanem az erős tárgyi, építészeti gazdagság omladozó, de még erős díszletei között jelennek meg. (Nagyrészt külsőket látunk.) Az egyes emberek (az is nagyon jó, hogy nem csak romák, hanem ,,magyarok’’ is) egy egész közösség, egy kerület évszázadai között mutatják meg magukat. A zsibongó, kisegzisztenciák sürgölődésétől hangos, virágzó, Kosz-tolányi-korabeli nyócker, a szo-cializmus slumosodó, de élettel teli magárahagyatottsága, és az azóta eltelt évek fináléja, amikor már sem polgár, sem állam nem tesz bele semmit, az egyik széthord, a másik ledózerol, hogy jöjjön a projekt-nyócker: ezek még azok a házak, azok az utcák. A hajdanvolt erő nyomai még itt vannak: a roma fiatalember hátterében fantasztikus belső udvar, díszes ajtókeretekkel, kezével egy fényesre koptatott kő lépcsőkorlátra támaszkodik, amelyben annyi kézműves mun-ka van, mint ma egy egész lakóparkban.

És az analóg fotótechnika révén a szegénység tárgyi kifejeződései is másképp tűnnek fel, mint a tíz évvel ezelőtti album képein. A váratlan színeződések kiugrasztanak egy-egy elemet a barnás, enyhén csillogó hátterekből, valami színnel teli a képen, minden más pedig olyan, mint a Józsefváros: sötét, romos, omladozó. Főleg a pirosak, mint egy Práter utcai behajtani tilos tábla, válnak váratlan színtelítettségük révén egy kép szemet odarántó központi elemévé: egy közlekedési tábla, ami épp csak befért a kép alsó részébe, amelyen egyébként mindent ural a klasszikus omladozó bérház szürkés totálja. A házat kéne nézni (nézzük is persze), de az a minden dramaturgiai funkció nélküli kis piros pötty egyfolytában magára rántja a szemet. Nézzük. Annyi mindent lehetne, fel is van kínálva, de mi mégiscsak azt a piros táblát vagyunk kénytelenek, és nem értünk semmit.

A ,,nem értem, mi történik itt’’ érzés kísért a Józsefvárosban. Pedig szociológusok, urbanisták, politikusok húsz éve kínálnak ésszerű narratívákat, megtanuljuk, felmondjuk, elvetjük, ha jön egy tetszetősebb világmagyarázat, de valójában túl nagy, túl sok ez a kerület és mindaz, ami ott történt, történik ahhoz, hogy bele lehessen passzírozni egy magyarázat-kreclibe. Staltert nem érdeklik ezek a narratívák, ő beszélget, bevilágít, előhív, nincs egy magyarázata. Mást mond neki a lepattant csöves, mást a roma majális, mást a talponálló, mást a régi, eldőlt filmdíszlet: Józsefváros lehányja magáról a szűk világmagyarázatokat – amíg még teheti. Mert a dózer letisztítja az értelmezések dzsungelét, és a dózer már ott pöfög nap, mint nap. Évszázados utcák tűnnek el egy hónap alatt, a lakókat szétszórják valahová (de hová lesz ez a rengeteg lepattant ember?), és jön majd a romkocsma-hazugság.

Mert ez vár erre a negyedre is, a romkocsma-giccs, amikor az élettér díszletté válik, kockázatmentes tequila-trippé, urbánus csikosch-gulasch partyvá, ami valamelyik önkormányzati ingatlan-királynak csengeti a forintokat. Építészek, ingatlanfejlesztők, projektmenedzserek méricskélnek, a kis piros lakók meg hopp: már itt sem voltak. Bekeretezett szociofotók lesznek majd a romkocsmákban, és lássuk be, jobb így mindenkinek: most még csúfak és gonoszak, aztán meg szépek lesznek, Mint a dodó meg a többi kipusztult érdemdús élőlény. Ez persze nem igaz, mert mindig előtüremkednek majd, valahol egymásra találnak (most úgy tűnik, például a szocialista lakótelepeken), megint egy csomó pénzt kell miattuk térfigyelő rendszerekre költeni, Stalter megint ott fog dumálni velük valami utcán, aztán megállnak neki egy kicsit, és megy minden tovább. De ilyen helyük/helyünk nem lesz még egy.

Illogikusak a színek, és illogikusak a tárgyak is, amelyek szétszóródva ragyognak Stalter képein. Mindenütt van valami, aminek nem ott kéne lennie, máshol volt funkciója, amit már rég elhagyott, és most feladata után lassan elhagyja tárgyi mivoltát is. Éppúgy, mint a kerület, amit most még keresztül-kasul hálóznak be az egymásra utaltságok, enni kell, hát van hentes, meg kínai, szeretkezni kell, hát vannak elővillanó testek, örülni kell, hát van vurstli, ülni kell, ott egy piros műanyag szék. Az utolsó pillanatig igyekszik a nyócker legitimálni önmagát, embereket gyűjt be, tart ott, de hiába: a nyócker kezelhetetlen problémagubanc, permanens tarthatatlan állapot. A romkocsmában tiszták a viszonyok, kezelhetőek, ahogy az emberek is. És biztos szépek lesznek a fotók is a falakon. De akkor Stalter már máshol beszélget.