NEMCSAK A FOTÓ AZ EGYETLEN KIFEJEZÉSI ESZKÖZ A SZÁMOMRA

– Mesélnél a családodról, a gyerekkorodról?

– Apai nagyapám festő volt, a Képzőművészeti Egyetem tanára. Apám fényképésznek tanult, művészettörténészként végzett, később a filmművészetin operatőrnek készült, amit már nem fejezhetett be. Én nem ismerhettem meg őket, s talán pont ez az oka annak, hogy az életem tudatosan-tudattalanul életpályáikat tűnik ismételni.

Csepelen születtem, Dániel bátyámmal, szerető édesanyám és nagymamám társaságában nevelkedtem. A gyerekkoromat a szüntelen megfelelni vágyás és egy nagyon erős akarat jellemezte: szerettem volna minél előbb felnőtt lenni.

– Emlékszel-e, mi miatt kezdett érdekelni a fotó? Egy konkrét kép, a családi örökség vagy a képelőhívódás varázsa miatt?

– Mert elismerték egy munkámat. Ez tizenéves koromban történt, amikor Pásztor Gábor önarckép fotogramjainak a hatására készült ,,vajgram’’-jaim megjelentek a Fotóművészetben (Szegő György: Embernyomat, 97/5–6). S, mert a fotóhoz fűződő – akkor már hosszú évek óta tartó – nagyon steril viszonyom után visszafordultam pár alapfeladathoz. Ebben az időben film helyett dokupapírt kezdtem tölteni a fényképezőgépembe, és a szobába beszűrődő fénnyel, mindenféle kiegészítő világítás nélkül egyszerű szituációkat kezdtem el fényképezni: általában magamat a szobában. A fényérzékeny papír rostjai okozta redukált látvány felhívta a figyelmemet pár, a képalkotással foglalkozókat érintő alapkérdésre: mi a fény természete, hogyan társul hozzá egy kiválasztott látvány, s mi lehet/legyen képelemeinek egymáshoz fűződő viszonya.

– Foglalkoztál-e előtte vagy vele párhuzamosan képzőművészettel?

– Folyamatosan. Mi másból merítenék? A kettő egyébként sem különválasztható egymástól.

– Milyennek látod az első képeidet? Egyáltalán, előveszed-e a régebbi munkáidat?

– A földrajzi távolság is meggátol benne, hiszen egy ideje Franciaországban élek, a régi képeim pedig mind otthon vannak; amúgy meg nem is jutnak eszembe.

– Egyértelmű volt, hogy a Kisképzőbe felvételizz?

– Apám is ott végzett fotó szakon. Én grafika, festő és fotó szakra jelentkeztem, ebben a sorrendben – a fotóra vettek fel.

– Mik voltak a vizsgamunkáid?

– A fotóillusztrátori szakképesítésemet a Kisképző dolgozóiról és tanárairól készült portrésorozattal szereztem.

Az Iparművészeti Egyetemen a diplomám, egy Ernest James Bellocq nevű, New Orleans-i vízfejű féltörpe Storyville prostituáltjairól készült portrésorozata (1911–12) alapján jött létre. Ez egy megrendezett fotósorozat volt, ahol az eredeti helyszíneket rekonstruálva, a Bellocq-fotók és egy-két, a művészettörténetből jól ismert kompozíció átvételével, barátnőkről és főiskolai modellekről készítettem portrékat és aktokat.

– Milyen emlékeid vannak a Főiskoláról?

– Az egyik első évfolyam voltunk, amikor a tanszékünkön felmerült a probléma, hogy a vizuális kommunikáció különböző műfajai nemcsak átjárhatóak, hanem ajánlottan átjárandóak is, a mi jól felfogott érdekünk pedig csak az lehet, hogy a vizuális tervezőművésszé válásunk útján magunkat e testvérműfajok (grafika, animáció, fotó, videó) olvasztótégelyében képzeljük el. A mi évfolyamunknak akkor már inkább kint volt a lába ebből az intézményből, s vezetőink is jól tudták ezt: így az egyébként komoly mesterségbeli tudást igénylő feladatok helyett, kevés lelkesedéssel és szakkörös szinten estünk át pár kötelező feladaton. Így utólag nézve problémafelvetésüket abszolút helytállónak látom, legalábbis a professzionális életben folyamatosan érzem a bőrömön: mint sokan közülünk, én sem csak fotóból élek.

Ugyanakkor pont e zavaros időszaknak köszönhetem, hogy videó szakos vendéghallgatóként rájöttem, számomra nemcsak a fotó marad az egyetlen kifejezési eszköz. Remek szakembereknek köszönhetően a műszaki fényképezés és a műtermi megvilágítás terén elsajátítottam a szakma néhány, a túléléshez nélkülözhetetlenül minimális elemét. Majd ezt a tudást egy rövid időszakra, erőmhöz és tehetségemhez mérten megkíséreltem átadni.

– Minek köszönhető a Franciaország iránti érdeklődésed? A kultúrájuknak, a nyelvüknek vagy valami másnak?

– Az első nemzedéke voltunk az Erasmus programnak. Egy, a mienktől különböző kulturális és szellemi tér megismerésére vágytunk; más szagokra, más ízekre, a hétköznapi élet merőben más reflexeire. Három hónapnyi franciaországi tartózkodás alatt szinte elő sem sikerült vennem a fényképezőgépet, s alig tettem be a lábam az iskolámba, már itthon is voltam.

– Gondolom, ösztöndíjjal kerültél Párizsba.

– Ösztöndíj nélkül érkeztem meg 2002-ben. A munka, a nyelvismeret hiánya, az otthonról érkező kritikák és a folyamatos pénztelenség ellenére, már a kezdetektől konokul meg voltam győződve arról, hogy egyszer sikerül betörnöm, és végül helyet találok magamnak idegen szavak segítségével, egy idegen földön. E választott életformának köszönhetően egész jól megismertem Párizst: éltem a Montmartre-, a Marais-, a Bastille-negyedben, a République környékén, a Cité Universitaire-n, a Parc André Citroën közelében, a Gobelins környékén, Párizs külterületeiben, Saint-Maurban, Bagnolet-ban és Saint-Cloud-ban.

Az itteni életem első igazi kihívását a Nemes Judit és Szöllősi-Nagy András gyűjtőházaspárhoz fűződő barátságnak köszönhetem. Miközben elkészítettem a főleg geometrikus absztrakt művekből álló gyűjteményük vizuális dokumentációját, egy általuk rendezett ebéd alkalmával bemutatták nekem Anna Mark, Vera Molnar festőművészeket és Lucien Hervé fotográfust, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy, a franciaországi magyar intellektuális közeg életét bemutató fotósorozat elkészítésébe kezdjek. Ez idő tájt egyre többet foglalkoztam – főként fix kamerabeállítású – mozgóképek készítésével.

– A művészeti főiskola után miért jelentkeztél a Sorbonne-ra is? Miért döntöttél úgy, hogy Franciaországban maradsz?

– Ez az időszak egybeesik életem első, társbérletben töltött korszakával, a nyelvismeret terén elért, ugrásszerű fejlődéssel, első franciai barátaim megismerésével. A francia kormányösztöndíj-pályázatom elsődleges célja az volt, hogy financiális hátteret szerezzek az elkezdett fotósorozat folytatására, tehát a kint maradásra. Ugyanakkor ez az ösztöndíj a tanulmányok folytatását tűzi ki célul. Így kerültem Sorbonne Párizs 1-es számú egyetemére, ahol filmelmélettel foglalkoztam. Elkezdtem végignézni a filmtörténet klasszikusait, s felfigyeltem olyan francia rendezőkre, mint Chabrol, Res-nais, Blier és Corneau. Henri Bergson Anyag és emlékezet, Gilles Deleuze Mozgás- és Idő-kép című írásait tanulmányoztam francia nyelven. Ezek a szövegek erős hatással voltak rám, amikor Miskolczi Emesével belekezdtünk egy többéves, fotó és videó felhasználással készülő projektbe, amelynek célja egy nyitott tér–idő struktúra létrehozása, a párizsi Vasasok házában (Maison des Métallos). Ez az épület a XIX. század végén hangszerkészítő gyár volt, a harmincas években szakszervezeti székház, az ötvenesekben fájdalommentes szülést népszerűsítő szülőotthon – a Szovjetuniótól kölcsönzött technikával –, a kilencvenesekben művészeti szervezetek tevékenységét kiszolgáló foglalt ház; ma Párizs városának egyik legnagyobb kulturális beruházása. Mi, a rendelkezésre álló archív fotókból is kiindulva, tucatnyi, s mindig azonos nézőpontra állítottuk vissza kameráinkat, a többit a ,,munkásainkra’’ bíztuk. A rekonstrukció különböző munkafázisaiban – a rombolás és építés egyes periódusai során – az egy rövid időszakra megjelenő, majd az építés során újra eltűnő terek folyamatosan a ház történetiségére reflektálnak, s mi pont ezt a történetiséget, az épület teljes múltját próbáljuk tetten érni. Az anyag végeredménye egy multiexpozícióval készült fotósorozat és egy folytonos képátúsztatáson alapuló videó-táblakép lesz. Persze ez még a jövő zenéje, a munkálatok még be sem fejeződtek.

– Egy csomó érdekes fotóssal és képzőművésszel kerülhettél, kerülhetsz kapcsolatba. Mesélnél róluk?

– Azok a hasonszőrűek, akik közel állnak hozzám, mind valamilyen módon a művészet felől érkeznek: írással, zenével, képzőművészettel foglalkoznak.

A fotós ismerőseim közül egyesek ügynökség(ek)nél dolgoznak és/vagy ajánlanak képeket, mások kiállítási lehetőségeken, kurátorokon keresztül próbálnak érvényesülni, többek magánzók maradnak – mint jelenleg én is – és alkalmazott területeken dolgoznak magánembereknek és cégeknek.

Nem vagyok monomániásan fotó-rajongó, és nem is tennék kísérletet arra, hogy a jelenlegi fotós trendeket összefoglaljam, az egyedülálló jelenségek engem sokkal jobban vonzanak. Az utolsó nagy meglepetések Andreas Gursky F1 Boxenstopp (2007), a Forma 1-es boxok életét bemutató, s a számítógépes utómunka jelenlétét kendőzetlenül vállaló dypticonjai, a londoni White Cube galériában és David Lynch hóember képsorozata voltak a párizsi Fondation Cartier-ban.

– Közben itthon is voltak kiállításaid. Milyen gyakran jársz haza?

– Nem vagyok nagy kiállító! A Szöllősi-Nagy–Nemes gyűjtemény fotóit bemutató kiállítás anyagát válogattam, ahol kint volt egy-két fotóm a volt MVM galériában. Néhány csoportos kiállításon vettem részt Franciaországban főként videókkal, és csináltam egy videóinstallációt Róth Miksa üveg- és mozaikfestő műhelyében a 2006-os Múzeumok éjszakájára. 2006 őszén, a párizsi Magyar Intézet 1956 ötvenedik évfordulójára emlékező programja keretében egy, Jean-Pierre Pedrazzini 1956-os fényképeiből rendezett szabadtéri kiállítás kurátora voltam, s a megnyitót követő két hétre – a forradalom e francia hőséről elnevezett kiállítóterében – bemutattam a Franciaországi magyar című képsorozatomat a Francia Intézetben. Ez utóbbit gondolom életem első önálló kiállításának.

– Mi a kenyérkereső foglalkozásod?

– Magyar és francia művészeknek dolgozom: katalógusokhoz és albumokhoz portré és műtárgyfotókat, dokumentumfilmeket készítek, egy időben Fejtő Ferenc ,,beugró’’ titkára voltam és pizzafutár. Jelenleg, Derdák András igazgatóval és csapatával együttműködve, a párizsi Magyar Intézet meg-jobbítása érdekében teszünk erőfeszítéseket: ez részemről az Intézet teljes arculati munkájának koordinálását és egy új – vizuális tartalmában is gazdag – honlap létrehozását jelenti.

Bacskai Sándor