KORTÁRS, MAGYAR ÉS FOTÓ:

Lendületet kapott a kortárs fotóművészet hazai piaca. Áprilisban kortárs fotókiállítás nyílt a klasszikus műkereskedelem központjának számító Falk Miksa utcában, májusban ugyanott fotóárverést tartottak. A második kerületi önkormányzat által fenntartott Vízivárosi Galéria évente megrendezésre kerülő magángyűjteményi sorozatának két legutóbbi kiállításán rangos kortárs fotóanyag szerepelt. 2006-ban – az időközben a Magyar Nemzeti Bank alelnökévé avanzsált Karvalits Ferenc kollekciójából – többek között Szabó Dezső, Gyenis Tibor, Jokesz Antal művei voltak láthatóa (1). A fotók rangját emelte, hogy a gyűjteményből Anna Margit, Bálint Endre, El Kazovszkij alkotásai mellett szerepeltek. Egy évvel később, a 2007. évi Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, Somlói Zsolt és Spengler Katalin kollekciójából is számos fotót láthattunk. Gerhes Gábor, Komoróczky Tamás vagy Nemes Csaba számítógépesen manipulált fotó-nyomatai annál érdekesebb kontextusban bukkantak fel, mivel mellettük a mai „nagy generáció” harminc évvel ezelőtti – és ma is friss, élő – kísérleti fotói függtek a falon (Bak Imre, Koncz András)(2).

Ugyancsak áprilisban került sor (Magyarországon alighanem az első alkalommal) olyan, nagy marketinggel szervezett, neves szakértőket felvonultató műtárgy-befektetési szimpóziumra, ahol a középpontban már nem a klasszikusok több tíz milliót érő képei, hanem a kortárs művészet állt. Sőt, ezen belül is – a fotó felfuttatását építő műtárgypiaci szereplők stratégiájának jegyében – kiemelt szerepet kapott a kortárs fotográfia. Az Equilor Fine Art műtárgy-befektetési tanácsadó cég által szervezett konferencián elsősorban Pőcze Attila, a szakmailag és piacilag is elismert Vintage Galéria vezetője képviselte a kortárs fotó érdekeit. Más kulturális vállalkozók is ráéreztek a lehetőségre, hiszen a közelmúltban több új fotógaléria is nyílt a fővárosban: például a Nessim (Minyó Szert Károly, Kerekes Gábor munkáival), illetve az Ágens, amely 2007 márciusában rendezte a második fotóművészeti árverését. A 2006 végén Debrecenben megnyílt MODEM modern és kortárs művészeti kiállítóközpont törzsanyagául szolgáló – letétként elhelyezett – Antal–Lusztig Gyűjteményben is megjelent már a fotóval rokon új média, például jelentős a Németh Hajnal videóiból megvásárolt anyag (akinek e cikk írásakor a londoni Magyar Kulturális Intézetben volt kiállítása). Nem véletlen az sem, hogy a különösen a harmincas-negyvenes éveikben járó üzletember műgyűjtők, művészeti befektetők számára másfél év óta külön Art Biz rovatot közlő Manager Magazin nemrég a fotónak szentelte egy teljes anyagát.

A kortárs fotó felé fordulást segíti a klasszikus fotó növekvő népszerűsége is. A 2006 telén az Ernst Múzeumban bemutatott – s onnan a siker nyomán Pécsre, a Városi Képtárba utaztatott – (M)érték című kiállítás a klasszikus modern magyar fotó nagyjainak alkotásaiból a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum anyagát szélesebb körben is megismertette, s talán ez is motiválta a Falk Miksa utcai műkereskedések közül az Erdész–Makláry Galériát, hogy ezzel párhuzamosan Moholy-Nagy László és André Kertész műveiből értékesítési kiállítást rendezzen. Amennyire öröm, ha ilyen műveket vásárolnak a hazai gyűjtők, ugyanannyira természetes, hogy az itt tapasztalható árak a szerényebb pénzű, illetve a kockázatosabb, új felfedezésekre fogékonyabb vásárlókat a kortársak felé terelik. Végül, az igazi siker a nemzetközi áttörés lenne: megjelenik-e majd rendszeresen a kortárs magyar fotó nemzetközi kiállításokon, vásárokon, múzeumi és magángyűjteményekben? Ezt elősegítendő jelentette meg a Bolt Fotógaléria 2005-ben az exkluzív, háromnyelvű, száztíz számozott példányban kiadott Contemporary Hungarian Photography című könyvének második kötetét. Míg a hazai és nemzetközi siker mindeme fejlemények mellett is még jócskán a jövő titka, az már tény, hogy két magyar magángyűjtemény is önálló, azaz nem a festmények árnyékában meghúzódó kortárs fotóanyagot mutat fel a kísérleti, konceptuális irányból merítve(3).

Works on paper

Szabó Károly kortárs fotógyűjteményét 2007 tavaszán állították ki a Kieselbach Galériában(4). A nyolcvanas évek vége óta antikváriusként és műkereskedőként dolgozó szakemberben a kilencvenes évek közepén fogalmazódott meg az igény a kortárs fotó követésére. Néhány évbe tellett, mire megtalálta az elképzeléseinek megfelelő alkotókat (Csontó Lajostól Gerhes Gáborig). Segített a Vintage Galéria kínálata, a tulajdonos Pőcze Attilával folytatott beszélgetések révén lehatárolható lett a gyűjtői érdeklődés. Szabó Károly mindmáig zömmel a galérián keresztül vásárol a művészektől, s ugyanígy bonyolítja le az esetleges cseréket, az alkotókhoz intézett más kéréseket. Míg ez külföldön természetes, idehaza még érdemként kell hangsúlyozni, hiszen a gyűjtők (és a félrelépésre kapható művészek) nem kis része megkerüli a galériát, s műteremben üzletel: ezzel azonban, a rövid távú haszon csábítására, végső soron maguknak tesznek rosszat, hiszen a galériást lehetetlenítik el, aki pedig a legtöbbet tehetné a művészek nemzetközi, valós megismertetéséért.

A kivételt leginkább Kerekes Gábor jelenti: tőle mintegy negyven alkotás került már a kollekcióba, személyes kapcsolat révén, s Szabó Károly szívesen bővítené az anyagot még tovább. Ezzel szemben a törzsanyagba tartozó tíz-tizenkét művésztől, viszonylag szigorú önkorlátozással, egyenként három-négy művet szerzett meg. Így készteti magát az új tehetségek keresésére. A gyűjteményt tehát nem személyek, alkotói stílusok tartják össze, hanem egyfajta tematika, a „kreált világ” hívószó. Kerekes szerepelt legtöbb művel a mostani kiállításon is, amelynek szinte már klasszikus alapját Attalai Gábor, Csiky Tibor, Hencze Tamás, Maurer Dóra művei biztosították, míg a fiatalabb kortárs anyag Vető János és Tóth György munkáin túl Beöthy Balázs, Szacsvay Pál felvételeiig terjedt.

A fotó ebben a felfogásban – szakmailag természetes módon, ám a szélesebb hazai közönség számára még messze nem evidensen – nem a látott világ leképezése, hanem a művész által valamely beavatkozással teremtett világ vizuális megjelenítése, illetve maga a vizuális trükk, manipuláció, a rákérdezés a látvány látszólagosságára. Eperjesi Ágnes például banális motívumokat emel ki eredeti kontextusukból, majd felnagyítva és új összefüggésbe helyezve, gyakran sorozat jelleggel formál műveket belőlük. Szabó Dezső felvételein a tornádót vagy az éles hegygerincet élethű képnek vélhetnénk, holott a látvány az alkotó makettjein, kísérleteiben, műtermében születik, s ezzel éppen naivitásunk, mimetikus látásunk zsákutcájára figyelmeztet minket. Jokesz Antal egy harmadik utat választ, amikor fekete-fehér fotókat értelmez újra a színek alkalmazásával, s így az időt, a történelmi tudatot állítja érdeklődése homlokterébe.

A legelső vétel Bozsó András egyik képe volt az ezredfordulón; az ő műveiben jelentkező szociális érzékenység azóta is a kollekció egyik vezérfonala. Fontos maga a művész személye is: nem kötelező a rokonszenv, de a gyűjtő és az alkotó kapcsolata legyen izgalmas, legyen közöttük valamilyen közös hullámhossz. Szabó Károly és az érintett művészek nagyjából egy generációhoz is tartoznak, és a gyűjtő szeretné is, ha ez a huszonöt és negyven év közötti fotós csapat egyre nagyobb elismerést szerezne. Míg ugyanezen generáció hazai festőiből hiányolja az igazán eredeti kezdeményezéseket, a fotós társaságot nemzetközileg színvonalasnak tartja. Gyűjteményében őriz ugyan egy-egy kedvenc művet más, idősebb, már klasszikus értéket képviselő alkotóktól (Szilágyi Lenke), de alapvetően ezt a kortárs anyagot szeretné külföldön is ranghoz juttatni.

Ennek egyik útja, hogy ebből a tematikából és generációból külföldi fotókat is gyűjtene. A még nem felkapott külhoni fiatalok nem is megfizethetetlenül drágábbak a magyaroknál, s így a kollekció szélesedése csak idő kérdése. Nem egy olyan tárgy-együttes kialakítása a cél, amelyben egy nagy magyar anyag mellett válogatott nemzetközi művek találhatóak, hanem egy nemzeti hovatartozástól független gyűjtemény. A fotó ezen ágának befuttatásáért Szabó Károly exkluzív portfoliók, alacsony példányszámú bibliofil fotókönyvek kiadásával is szeretne tenni. Ezek jelentik a referenciát a külhoni múzeumok és vevők számára. Ilyen dokumentáció nélkül nemzetközileg elveszik ez a generáció. E kortárs kiadványokhoz a Párizsban élő és ott fotógalériát működtető Mórocz Csabával társul.

Együttműködésük fő területe azonban a klasszikus modern fotó lesz. Ez Szabó Károly számára a gyűjteménytől már világosan elválasztott, műkereskedői tevékenység. Többek között Escher Károly, Vadas Ernő, Pap Gyula, Kálmán Kata szerepel a két galériás közös kínálatában, amelyet a 2006. decemberi Antik Enteriőrön mutattak be. Mórocz 2001 őszén a franciaországi magyar év keretében már kiállított a két világháború közötti magyar fotográfiából egy különleges merítést. A Gentilly-ben lévő Robert Doisneau Házban Mórocz által korábban értékesített, jeles magángyűjteményekben található magyar alkotások voltak láthatóak, például Hevesy Iván, Máté Olga és Kinszki Imre felvételei. A kiállítás és a 2004-ben, utólag megjelent kötet rangját a remek műveken túl éppen az biztosította, hogy feltüntették a hamburgi, amszterdami, londoni, amerikai tulajdonosokat(5). A remények szerint ilyen elismerés érhetné a jelenkori magyar fotóművészeket is.

A kortárs fotógyűjtemény gyarapításához a klasszikus fotó forgalmazásán túl más műkereskedelmi tapasztalatok is áttételes támpontokkal szolgálhatnak. Az elmúlt másfél-két évtizedben Szabó Károly ugyanis többféle tárgycsoport felfedezésével, összegyűjtésével, befuttatásával és értékesítésével is foglalkozott. Ezeket nem tekinti gyűjtői pályája szerves részének, hiszen itt rendre a műtárgypiacon valamilyen üzleti eredmény elérése volt a célja, ám az újdonság észrevétele majd megbecsülése gyűjtőként is hasonló logikát követel tőle.

Sok időt fordított például a modern magyar plakátművészet értékének emelésére. Kevesen becsülték ezt a műfajt, kihívásnak érezte, és szerény áron jó minőségű anyagot lehetett összeállítani. Egy másik műkereskedelmi terület, ahol a kevéssé becsült alkotások összeszedése és értékhez juttatása tanulságos volt, az egyedi és a sokszorosított grafika. Szabó Károly sokáig művészeti is könyvekkel kereskedett, 1991–1993 között hét tematikus könyvárverést bonyolított le a Műgyűjtők Galériájában, például építészet, cirkusz és varieté, judaika, illetve irodalmi első kiadványok területén. Ma a kereskedelmi tevékenységének négy ága (sokszorosított grafika, klasszikus fotó, tipográfiailag is különleges avantgárd könyvek, valamint a plakátok egy szelete) az eddigi munkájából megtartott egy-egy súlypont alapján áll össze, közös elemük, hogy papír alapú művek, tárgyak.

A kortárs fotó iránti (nemcsak műkereskedelmi, hanem gyűjtői) elkötelezettségét azért is választja el ezektől, mert tisztában van az alapvető paradoxonnal: ha egy műkereskedő gyűjt is, és a hozzá kerülő legjobb alkotásokat megtartja, akkor hogyan tudja ügyfeleit a legmagasabb színvonalon kiszolgálni? De ha kollekciójában megelégszik a másodlagos darabokkal, akkor milyen gyűjtői mintaképet mutat a vevői számára?

FotóBolt

„Amikor Detvay Jenő a kilencvenes évek elején először jött vissza Párizsból, elszánt volt és fanatikus. E tulajdonságok mögött ott munkálkodott a rá jellemző belső hajtóerő, amely természetes kapcsolatra talált a kortárs művészet szüntelen megújulási kényszerével. Mint alkotó, ezt az attitűdöt műveiben könnyen érvényesíthette, de nem úgy az alkotások közönség elé juttatásában. Magyarországon a kortárs művészeti intézmények rendszere, különösen a fotográfiáé, még a rendszerváltást követő években is alig változott. Ezt felismerve, 1994. szeptemberében Detvay és felesége, Hangyál Judit létrehozza az ország első, korszerű elvek alapján működő fotográfus művésztársaságát és magángyűjteményét, a Bolt Fotógalériát” – írta Szűcs Károly a galéria negyvenhetedik katalógusának bevezetőjében 1999-ben. Ez a kiadvány nem csupán egy a Bolt katalógusai közül, hanem a gyűjtemény bemutatása. A kollekció, különböző válogatásokban, 1998–2002 között három magyarországi és két külföldi helyszínen debütált(6). Ennek története szorosan összefügg a galéria fejlődésével, a gyűjtemény és a galéria céljai nem is igazán szétválaszthatóak.

„A galéria megindításakor azonnal elkezdtük a gyűjtemény építését is – hangsúlyozza a tulajdonos házaspár a beszélgetésünkkor –, hiszen ez a dokumentáció része volt. Ha csak kiállítást rendezünk, akkor azt megnézik néhányan, eltehetjük a meghívókártyát, de a hatása utána nem folytatódik. Ezért van szükség a többnyelvű katalógusokra és a kollekcióra. Szükség van a galéria művészeiről egy olyan anyagra, amely nemcsak az egyéneket mutatja be, hanem a csapatot, vagyis reprezentálja a kortárs magyar fotográfia bizonyos szeletét. Egy ilyen gyűjtemény utaztatható is, nem kell mindig egyenként összeszedni – egyfajta referenciaanyag. Természetesen hosszú távon materiális értéket is képvisel, de ehhez nagyon hosszú távra kell gondolkodni, s maga a szempont is csak harmadlagos volt számunkra.”

A Minyó Szert Károlytól Szilágyi Lenkéig ívelő fotós csapat munkáiból 1994 szeptemberében Detvayék csoportkiállítást rendeztek. Egyéni tárlatok következtek, majd tematikus kiállítások is, például az állatok (Drégely Imre, Szabó Dezső és mások képei) vagy a kép és szöveg (Bánföldi Zoltán, Várnagy Tibor stb.) témája köré rendezve. Történeti bemutatkozások is helyet kaptak, többek között a magyar reklámfotónak a negyvenes évektől a hatvanas évekig terjedő időszakáról (Vadas Jolán, Langer Klára) vagy egy Pécsi József-emlékkiállítás 1996-ban. A Fiatal Fotóművészek Stúdiójából például Csontó Lajos és Soltész István, míg a tizedik esztergomi fotóbiennálé győztesei közül többek között Rosta József és Lengyel András mutatkozott be a Boltban.

Egy szűkebb válogatás, a szorosan a galériához kötődő alkotók szerepelnek a gyűjteményben is. Bizonyos művészektől öt-hat fotó is található az anyagban, a többiektől egy-kettő, s előfordul, hogy valamely kiállító művésztől végül (eddig) nem került kép a gyűjteménybe. Az alkotások többsége ajándékként jutott a kollekcióba, amennyiben a művészek felismerték, hogy a gyűjtemény az ő érdeküket is szolgálja, illetve ezzel viszonozhatják bizonyos értelemben a kiállítások szervezését, a katalógusok elkészítését. „Több művész értetlenkedett ugyanakkor a kérésünk kapcsán: vagy nem látták át, hogy a kollekció közös érdek, vagy nem érezték arányban állónak egy-egy műtárgy adományozását a kiállítások és katalógusok szervezésével. Talán csak azt nem ismerték fel ennek kapcsán, hogy egy ilyen fotógaléria nem holmi nyereséges üzlet, hanem a munkánkon túl jócskán a mi pénzünk van benne. A katalógus-sorozat már régen nem folytatódna a nyomdai hátteret biztosító egyik barátunk támogatása nélkül.”

S tény, a galéria nyolcadik kerületi helyisége mintegy öt év működés után bezárt, azóta a Bolt mindig más helyen vendégszerepel a kiállításaival, illetve a katalógusokkal van jelen a fotóművészeti életben. A külsős helyszínen rendezett tárlatok közül a legelső volt valójában a gyűjtemény szélesebb körű bemutatkozása. Egy kisebb válogatást 1998. novemberben lehetett már látni a galériában, de az anyag katalógussal együtt csak a következő évben debütált a Francia Intézetben. A mintegy hetven darabos szelekcióban néhány, már-már klasszikus művész (pl. Baranyay András) mellett zömmel fiatalok szerepeltek (Bozsó András, Kovács Melinda, Fehér Márta). A ma közel százötven művet felölelő gyűjtemény erősségei Hajdú József tradicionális technikájú, Herendi Péter kísérleti, Gábor Enikő festményt idéző, valamint Czeizel Balázs elektrográfiai jellegű felvételei. A gyűjtemény tudatosan merít a legkülönbözőbb fotós technikákból, az anyag egységességét a galéria szellemiségének kell biztosítania, amely mögött az autonóm, önálló művészi értékű fotográfia felfogása áll.

A kortárs magyar fotópiac még instabil voltát felismerve, a galéria gyakran állít ki külföldön, forgalmának javát is a franciaországi, belgiumi és további külhoni eladások biztosítják. Így logikus volt, hogy a gyűjtemény is bemutatkozzon külföldön. „Az anyag Montpellier-ben igazán sikeres volt. Háromezren látták, a szervezők is elégedettek voltak. Néhányan ugyan depressziósnak vélték a műveket, de ez részben ízlés dolga, részben abból adódott, hogy látták: magyar művészet, s ebből depressziós hatásra asszociáltak… Montpellier városa négy művészünktől is vett a kiállítás nyomán művet. Utána az anyag Spanyolországba utazott, egy andalúziai helyszínen volt kiállítva.”

A gyűjtemény nem tematikus, hiszen inkább a galéria által képviselt magyar fotósok sokszínűségét kívánja előtérbe helyezni, de egy-egy visszacsatolás fellelhető benne. Detvay Jenőt például Bozsó Andrásnak a Hősök terén egy bogárhátú Volkswagent a kompozícióba helyező képe inspirálta, hogy Boros Györgytől is egy autó motívumú felvételt válasszon a kollekcióba. Ilyen tematikus gondolkodást a galéria ügyfelei között is találhatunk, például egy olasz sebész több magyar művet is vásárolt már a kéz motívuma mentén. „Erőltetetten egységes képet azonban nem szeretnénk ráhúzni a gyűjteményre. Nem vagyunk klasszikus gyűjtők: nem az anyagi értékre figyelünk, nem a hiányzó láncszemet keressük – hanem az alkotóra legjellemzőbb képekből választunk. Nem is olyan nagy ez az anyag, hogy több szálat párhuzamosan lehetne benne fejleszteni. Az összképe legyen hatásos, izgalmas.”

A tematikus gondolkodásnak mindazonáltal helyet adott a Bolt a svájci Auer házaspár gyűjteményéből válogatott budapesti kiállítás kapcsán (2002). A kiterjedt svájci magángyűjtemény nemzetközi kiállítási körútja részeként a tojás motívumára készült műveket mutattak be a Vigadó Galériában, majd ehhez kapcsolódóan – TojásBolt címmel – Detvay Jenő tematikus felkérésére született fotók szerepeltek magyar művészektől a Műcsarnokban (Kecskés Péter, Kemenesi Zsuzsa). Az Auer gyűjteményben szereplő magyar fotósok számára külön előny, hogy az anyag egyaránt tartalmaz klasszikus és kortárs műveket, továbbá nyugat- és kelet-európai alkotásokat, vagyis a magyar művek tág összefüggésben érvényesülhetnek. Hasonló magyarországi magán fotógyűjteményről egyelőre még a kortárs szegmensben sem tudni: itt a lehetőség, hogy egy gyűjtő úttörő legyen.

A kiállítások, katalógusok és a gyűjtemény mellett a művészek dokumentációjának negyedik eszköze a róluk forgatott film volt. Ebből tizenkettő elkészült, de a program abbamaradt. „Igazából az egész missziót egy kortárs fotómúzeumnak kellene felvállalnia. Amint fontos, hogy működjön Kecskeméten a fotómúzeum, vagy a Nagymező utcában a Mai Manó Ház mint kiállítóhely, ugyanúgy szükség lenne egy kortárs fotómúzeumra. Elkezdtünk már ezzel foglalkozni, találtunk helyet, igazgatót, terveket egy szakkönyvtárra, szervezeti felépítésre – ám a megvalósulás egyelőre álom maradt. Mindenki csak a szavak szintjén segít. De nem adtuk fel. Meg fogjuk próbálni újra, hiszen a galéria munkájának ez lehetne a távlati kifutása, csúcspontja.”

„Az egész gyűjteményt ebben az értelemben fogjuk fel: kiállás, erkölcsi támogatás a kortárs magyar fotó mellett, amely gyakorlatiasan is jól hasznosítható, hiszen milyen érzékletesen képviselheti a hazai fotós tendenciákat a határokon túl is. Külföldön ezt pontosan értik! Montpellier városát nem kellett külön kapacitálni. Ők hívták meg az anyagot, fedezték a költségeket. Mikor tudnánk mi hasonló meghívást biztosítani külföldi anyagok magyarországi bemutatására? Leginkább a Francia Intézettől kaptunk idehaza segítséget, míg az állami támogatás kiszámíthatatlan, a magántőke pedig még nem ismeri fel az ügy fontosságát.”

„A tehetősek nem érzik idehaza a gazdagság felelősségét, kortárs fotót ritkán vásárolnak. Az állami támogatás tekintetében elfogadjuk, hogy egy magán kulturális vállalkozást ne az adófizetők tartsanak el – ám akkor hozzon olyan adózási és egyéb rendeleteket az állam, amelyekkel arra ösztönzi a gazdasági szférát vagy a civil társadalmat, hogy felkarolja a magyar kultúrát. E nélkül csupán megindulnak a kezdeményezések, mint a miénk is, de nem tudnak kellően kifutni, és ezzel a művészek érvényesülési lehetősége veszik el. Azért képezzük a művészeti egyetemeken állami pénzből a fiatal művészeket, hogy végzősként a frusztrációval szembesüljenek, és elmenjenek alkalmazott grafikusnak vagy iskolai rajztanárnak? Meg kellene érteni végre, hogy egy galéria vagy gyűjtemény tulajdonképpen a művészek munkahelye. Ehhez szükséges megteremteni a feltételeket.”

A Frankl Alionától az idejekorán elhunyt Bányay Péterig terjedő gyűjtemény szélesebb nyilvánossága azért is segíthetné a kortárs magyar fotó nemzetközi integrációját, mert az anyag egy-egy külföldi alkotást is tartalmaz, vagyis távlatilag – további bővüléssel – nem zárt magyar szigetként, hanem egyetemes kontextusban mutathatná be a hazai folyamatokat. Fiatal francia művészek mellett egy nemzetközileg is magasan jegyzett, többnemzetiségű alkotó is van az anyagban: Mari Mahr Chilében született, Londonban élő, önmagát leginkább magyar–angol művésznek tekintő fotós önálló kiállításon is szerepelt a Boltban – a katalógusban Déry Tibor egy esszéje jelent meg.

Más katalógusokban is felbukkantak már klasszikus szerzők (Karinthy Frigyes) fotóról írott gondolatai, és Detvay Jenőék most külön vaskos kötetet szerkesztenek írók és publicisták (Bródy Sándor, Márai Sándor stb.) fotóról szóló írásaiból és mai amatőr fotósok felvételeiből. A könyvkiadással az eddigi katalógusokon túllépve, a publikációk egy magasabb szintjére szeretnék helyezni a fotót; a gyűjteményről is indokolt lenne egy reprezentatív kiadvány. „Felismertük, hogy magasabb státus-szimbolikus értéket kell kölcsönözni a kortárs fotónak, hogy divat legyen ezt szeretni, venni. Kicsit bulvárosítani kell – jó értelemben. A kultúrát szerető, de ilyen irányban még nem eléggé nyitott közönség sznobizmusát kell megszólítani, s ehhez a rangosabb kiadványokon át vezethet az út.”

Ha ezek a magán kezdeményezések, kiállítások és kiadványok a múzeumi munkával – mindenekelőtt a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum anyagából Kolta Magdolna és Kincses Károly által szerkesztett, immár több tucat katalógust megélt sorozattal – együtt, közös, rendszeres és széles körű programmal mutatnák be a modern és kortárs magyar fotót a hazai és a külhoni közönség előtt, akkor talán tényleg lesz esély a sikerre.

Ébli Gábor

Jegyzetek:

(1) Gyertek velem! Képek Karvalits Ferenc gyűjteményéből, katalógus ed. Karvalits Ivett (Zalaegerszeg: Get Cult Bt, 2006), kiállítva mint Gyűjtemények kiállítás-sorozat VII. (Budapest: Vízivárosi Galéria, 2006), külön kiállítási vezető ed. Olescher Tamás; kiállítva még (Zalaegerszeg: Gönczi Galéria, 2007).

(2) Horror vacui – művészet 1968-tól napjainkig. Válogatás Somlói Zsolt és Spengler Katalin kortárs gyűjteményéből Gyűjtemények kiállítás-sorozat VIII. (Budapest: Vízivárosi Galéria, 2007), kiállítási vezető ed. Olescher Tamás, illetve katalógus ed. és kiadó Somlói Zsolt és Spengler Katalin; a kollekció két korábbi kiállítása: A rózsa illata. Válogatás Somlói Zsolt és Spengler Katalin gyűjteményéből Kortárs magángyűjtemények I. (Budapest: Godot Galéria, 2001) és Válogatás a Somlói–Spengler-gyűjteményből Kortárs gyűjtemények kiállítás-sorozat III. (Szombathely: Irokéz Galéria, 2004) ez utóbbi két kiállítás katalógus nélkül.

(3)Külföldi összevetésként ld. az ún. II. Nemzetközi portfolió kiállítás – John P. Jacob gyűjteménye kortárs kelet-európai művészek fotós munkáiból (Budapest: Liget Galéria és Galéria 11, 1986); egy más válogatása bemutatva: Out of East Europe: Private Photography (Cambridge, Mass.: MIT List Visual Arts Center Gallery, 1987).

(4)Kortárs magyar fotográfia Szabó Károly gyűjteményéből (Budapest: Kieselbach Galéria, 2007).

(5)La photographie hongroise d’entre-les-deux-guerres dans les collections privées (Gentilly: Maion Robert Doisneau, 2001), a kiállítás katalógusa külön: Csaba Morocz et Annie-Laure Wanaverbecq (eds.), Photographies hongroises 1919-1939 – Regards nouveaux (Paris: Somogy Éditions d’Art, 2004)