KÖNYVESPOLC
Tóth György – Fotó: Tóth György, szöveg: Beke László, Néray Katalin
128 oldal, 89 színes képpel, 22,6x26,5 cm., Magyar Fotográfiai Múzeum, ISBN 978-963-8383-66-2
Fotográfusnak nem könnyű a saját arcát kialakítani – az elkészített kép értelemszerűen leginkább a modell arcát viseli. Némi konceptualitással persze a művész előtérbe állíthatja/erőlködheti magát, de ennek ára legtöbbször a modell arcának elvesztése. (Hogy ez jó üzlet-e, ahhoz figyelembe kell venni, hogy a fotó valószínűleg a legalkalmasabb eszköz a modellnek magának az autentikus ábrázolására. A művész ezzel szemben bármiféle eszközzel tökéletesen ábrázolhatja magát.)
Ami Tóth György immár évtizedek óta készített képeinél feltűnő, az éppen ennek a problémának-ellentmondásnak a hiánya. A képek hamisíthatatlanul, eltéveszthetetlenül az övéi, ugyanakkor erősen és provokatívan, szinte a test illatát is hordozva kötődnek a modellekhez. Ez utóbbi pedig annak dacára igaz, hogy maga a technika látszólag éppen ellenkezőleg hat, a sok egymásra exponált, egymásban feloldódó képnek csökkentenie kellene, és nem felerősíteni az egyedi vonásokat. De ahogyan a reklám hatását növelheti a nehéz olvashatóság, az egymáson alig-átsejlő képrészletek is hangsúlyozzák, és nem elmossák az azonosítható elemek, test- és arcrészletek fontosságát.
Bánkuti András: Emberek/People
159 oldal, 148 színes képpel, 28,4x21,2 cm.
Magyar Újságírók Országos Szövetsége, ISBN 963 7115 27 7
Bánkuti András érdekfeszítő könyvét átlapozva először az a mondat jutott eszembe: A lassú mennyiségi változás átcsap gyors minőségi változásba. A tételt nemcsak az ábrázolt társadalmi jelenségek igazolják, hanem Bánkuti Andrásnak fotográfusi tevékenysége is. Az egymás mellé sorjázó képek egy darabig egy kortárs fotográfus gyarapodó, de lemérhető, öszszehasonlítható, szándék szerint elérhető vagy meghaladható életművének látszottak. És azután egyszerre kiderült, hogy az egész már utólérhetetlen és meghaladhatatlan, mert maguk a fotografált dolgok is lezárultak, akik, kollégák erről lemaradtak, azok örökre maradtak le. De ez a tény Bánkuti András kötetbéli képeinek csak egyik értékét adja. Az érték másik, és fotográfiai szempontból „szakmaibb” része a beleélés képessége-lehetősége. Helyesebb lenne „benne élést” említeni, hiszen, nem titok, Bánkuti András „oda” is hazamegy. A szétesésig ezt szovjet világnak hívtuk, most talán orosz világnak, bár a mai helyzet annál is összetettebb, hogy egyszerűen orosznak nevezhetnénk. Nekem hihetetlenül érdekes az a kép, ami a könyvből kikerekedik, pedig én nemcsak „hivatalos” utakon jártam arrafelé, hanem romantikus-partizán alapon is, engedély nélkül Moszkvát elhagyva, Leningrádig, sőt Tallinnig eljutva, közben többször szó szerint rendőrök elől bujkálva-elszaladva, hogy az azonnali hazazsuppolást és az azutáni retorziókat megúszszuk. Mindeközben érdekes módon élővé és szeretnivalóvá lettek a hivatalból nikkelezett-lakkozott, valójában pedig igencsak esendő „szovjet” emberek. Bánkuti András képei ugyanazt a hatást keltik bennem, mint mikor valamikori kisérőm, vendéglátóm, egy lepukkant ház eldugott harmadik belső udvarában egy Bulgakov-regény helyszínét mutatta meg, fényévnyire az Inturiszt idegenvezetőinek szolgálati útvonalától.
Az év fotói 2006
247 oldal, 377 képpel, 20,5x27 cm.
Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Viva Média Holding, Magyar Fotóriporterek Társasága, ISBN 963 7619 74 7
Ez a kötet – és az évek alatt megjelenő korábbi sok, az egyes sajtófotó-pályázatok és -kiállítások katalógusai a legkevésbé sem tekinthetők az adott év krónikájának. Azt mutatják meg az év eseményeiből, amik magyarsajtóilag és sajtófotókiállításilag a fotósok számára igéretesnek tűntek, tehát a témaválasztás és persze a megvalósítás színvonala is legalább annyira a sajtó, mint az adott év tükre. A zsűrinek nyilván sem joga, sem lehetősége (és szándéka sincs) arra, hogy az összképet arányosra, igazra, nota bene „hasznosra” szerkessze, mint ahogy ez magának a pályázatnak a lényegével sem férne össze. Így sokszor éppen azok a dolgok nagyítódnak hatalmasra, amiket szégyellünk és feledni szeretnénk (persze, már aki). Érteni értem, ha nem is szívelem, hogy a csőcselék is lehet „fotogén”, a gyújtogatásnak vagy a könnygáznak a füstjéről nem is beszélve. A vízágyúról meg egyenesen néhai Tomori Ede kollégánk mondása jut eszembe: „Ahol víz van, ott kép is van.” Kár, hogy sok fotós, mire az extremitásoktól a normálishoz ér (ha elér egyáltalán), addigra elfogyott a filmje, betelt a memóriakártyája, letelt a munkaideje. A pályázat, a kiállítás és a katalógus mégsem haszontalan, sőt: egyfajta jelenléti ív, szakmai igazságtevés, annak pótlása, ami a nyomtatott sajtó restanciája, hogy ugyanis a fotográfus munkája autentikus helyen és formában a hírre-képre éhes emberek elé kerülhessen. Ezt a hiányt igazán pótolni nem lehet, de megpróbálni feltétlenül szükséges, hogy a sajtó fotográfusai a hivatásuk gyakorlásához nélkülözhetetlen hitüket el ne veszítsék.
Markovics Ferenc: Fények és tények – Ötvenéves a Magyar Fotóművészek Szövetsége
600 oldal, 1028 képpel, 23,5x28 cm.
Magyar Fotóművészek Szövetsége, Folpress Kiadó ISBN 978 963 87333 2 0
Ha az előző könyv jelenléti ív, akkor ez maga a vaskos osztálynapló. Bevallom, amikor az ötlet felvetődött, nem hittem el, hogy megvalósítható, hosszú sorba, hatalmas könyvbe rendezni a Szövetség valaha volt és a most is élő valamennyi tagját, életrajzzal, arcképpel és egy-egy jellemző alkotással együtt. Nemcsak financiálisan nagy a vállalkozás, hanem szervezési, sőt lélektani oldalról is az. Ehhez Markovics Ferenc kellett, aki általában is rigorózusan törekszik a teljességre és következetességre, és most sem adta föl addig, ameddig mindent ki nem kutatott, be nem gyűjtött, nem ellenőrzött, szó szerint a Világ minden tájáról. És még inkább ő kellett ahhoz, hogy mindenkivel szót értsen, és ezt a farkasokból, bárányokból, sértődöttekből és túlkompenzálókból álló csapatot (akik, bár a „szövetségi tagság” ténye nem művészeti kategória, mégis, elenyésző számú kivételtől eltekintve az ötven év legnagyobb részében magyar fotográfia élvonalát, legmagasabban kvalifikált képviselőit jelentették) egy karámba, sőt oldalpárokba öszszebékítse. A könyv felmérhetetlen hasznán túl ez is haszon, hogy – mint Tóth Füles korábbi missziója után is – maga a szakma is átél valami katarzist, az együvé tartozás élményét. Teljesség és pontosság? Mondhatnánk, hogy életszerű, ha nem tűnne éppen rossz tréfának: amire a könyv napvilágot látott, két kollégánk is meghalt, akik itt még élőkként szerepelnek. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy van (na persze, művész), aki a maga által, saját kezével leírt születési dátumát is, mint hibás adatot, megreklamálta már. Szegény Markovics Feri, elkezdett gyűlni az ok a második, javított kiadásra.
Fotós szem: Három hónap képei
128 oldal, 112 képpel, 23,6x30,5 cm.
Magyar Távirati Iroda, ISSN 1788-6988
Ez nem könyv, hanem egy negyedévesnek ígért új fotós magazin. A kiadónak éppen van némi köze a fényképhez, és a kezdeti elhatározás is inkább komolyodott, mintsem egyszerűsödött volna, így nem akármi van születőben, hanem egy eddig nálunk példa nélkül álló tematikájú és kiváló képi színvonalú folyóirat. Azért nem mondanám, hogy szaklap, mert jó értelemben véve nem az: nemcsak a „szakmának” szól, hanem sokkal szélesebb közönségnek, és ha úgy vesszük, nem is a fotóról, hanem bármi másról, csak éppen fotók által. És szöveg által is, ami szöveg részben képaláírás, részben – és itt a dolog visszafordul magára a képre, és ettől a Fotós szem mégis nevezhető szaklapnak is – szóval részben a szöveg a nálunk tulajdonképpen szokásos képről-kép ürügyén beszélés, ami annál sokkal lazább, személyesebb, csevegőbb, hogy bölcsészes képelemzésnek, esztétikai fejtegetésnek hihetnénk, arra viszont éppen alkalmas, hogy az újság olvasóját a képek lehetséges tartalmára, belső összefüggéseire barátilag ráébressze, sőt talán arra rávegye, hogy általában is a kép elsődleges „látványán” túli dolgokat keresse és vegye észre. Magyarul: népneveljen, vizuális-kulturál-jon. Kíváncsi vagyok, hogy a hazai fotóslap-palettán végül hová kerül a Fotós szem, miket és mennyire lök odébb. Annak min-denesetre örülök, hogy nem egy újabb életmód-magazin született, hanem a képek magukat akarják (némi, de nem magas nka-támogatással) eladni, és ehhez nem öltöznek síkosított óvszerbe, százezerforintos pu-lóverbe vagy tizenhathengeres Ferrariba, hanem a remények szerint elég lesz az érdekes téma és a magas színvonal is.
Branczik Márta és Demeter Zsuzsanna: Budapesti építkezések állomásai
363 oldal többszáz fotóval, építészeti és egyéb rajzzal 23,4x29,5 cm.
Fekete Sas Kiadó, Budapesti Történeti Múzeum, Terézvárosi Művelődési Közalapítvány, ISBN 963 9352 91 8
Gyakran játszom a gondolattal, pedig valójában hátborzongatónak találom, hogy Budapest váratlanul visszaszalad az időben, és én ezt úgy veszem észre, hogy mondjuk a Kálvin térre kifordulva hiába keresem a megszokott házakat, csak a Nemzeti Múzeum van ott egy réten, körülötte pedig a város széle, földes utcák és a semmi. Értelemszerűen eltűntek mind azok a házak is, ahol laktam, ahová iskolába jártam, szinte minden, amihez kötődtem. Ez a könyv is hasonló, csak vidámabb kalandra invitál, azzal fűszerezve, hogy egy-egy frissen felépített, utóbb jelentősnek bizonyult ház mellett gyakran látjuk azt is, milyen lehetett volna, ha nem az épül meg, ami, hanem egy másik terv, vagy terv-változat, ami ugyanoda, a másik alternatívájaként készült. Hogy a város állandóan változik, az önmagában közhely, de mégis élményszerű ennek a változásnak a fotográfia segítségével részese lenni. És ha már fotográfia, itt sem feledhetjük, hogy a „téma” mellett szinte véletlenszerűen, mellékesen szereplő látványelemek az idő múlásával micsoda felértékelődésen mennek át, hozva a kor hangulatát, de egyben sok konkrét kisebb-nagyobb ismeretet is, viseletekről, közlekedésről, kereskedelemről, reklámról – olyan ez a terület, ahol a fénykép igazán elemében van. Minden szépsége és érdekessége mellett ez a vaskos könyv egyben „komoly”, alapos, rendszerező tudományos mű is maradt, sok meglepetéssel szolgálva annak is, aki pedig nem most kezdi az ismerkedést Budapest történetével.
Pump Károly: Budapest
116 oldal 49 színes fotóval, 15,4x34,5 cm.
Edition Panorama GmbH, ISBN -10:3-89823-280-7
A Fotóművészet 2000/1–2. számában – egy reprezentatív falinaptár megjelenése ürügyén – írtunk már Pump Károlyról, illetve arról, hogy Budapestről panorámaképeket készít. Ez a munka mára egy többszörös design-díjas könyvvé nőtte ki magát, bár mondhatnánk azt is, könyvvé zsugorodott, ha nem a képek számára, hanem a geometriai méretre gondolunk.
Pump Károly a panorámakép-készítésnek nem az objektív-forgatós, hanem a nyugtonmaradós változatát műveli, technikai és kompozíciós szempontból azzal a precizitással, amit egyrészt a téma építészeti (szinte műszaki) felfogása sugall, másrészt amire a fotográfus németországi fotós praxisa kiváló alapokat ad. Téved, aki azt hiszi, hogy ez afféle idegenforgalmi, turistáknak való szuveníralbum. Sokkal inkább nekünk, magyaroknak, budapestieknek való. Nemcsak azért, mert az ember saját városában közlekedve leginkább az aszfaltot és a házak homlokzatának alsó két-három méterét nézi, hanem a fotográfus friss szeme miatt is. Az olyan fogalmak, mint „idegenbe szakadt”, „disszidált” és hasonlók, nálunk mára szerencsére értelmezhetetlenek lettek, az viszont egyértelműen megállapítható, hogy a bármi okból való időleges távollét, ritkább jelenlét segít abban, hogy tisztábban és érzékenyebben lássunk dolgokat, mintha azok naponta elénk kerülnének. Következő számunkra tartogatunk egyébként meglepetést Pump Károlytól, mostanra ebből legyen elég annyi, hogy a panoráma is sokféle lehet.
Robert Capa: Kissé elmosódva
271 oldal 111 fotóval, 17x22,7 cm.
Park Könyvkiadó ISBN 963 530 713 6
Ha van helye fotóalbumok között memoárnak, akkor ez Capa könyvére biztosan igaz. Nem gondolom persze, hogy ezt elolvasva egy fiatal fotográfusból jobb fotós lesz, de hogy egyáltalán fotós lesz valakiből az olvasottak hatására, az könnyen elképzelhető. A másik ok, amiért a könyvet ajánlom – az érdekességén túl, persze – az abbéli hitem, hogy a képek készítése hátterének, a képek hátterének ismerete közelebb visz magukhoz a képekhez is.
Capa egyébként nagy mesélő, és a könyvet olvasva úgy is hihetjük, a második világháború egy nagy, férfias móka volt. Még halálos félelméről is könynyedén, szinte tréfálózva ír, ami körülbelül meg is felel az amerikai mentalitásnak, szemben például az orosszal, akik jó okukon túl mentalitásuk miatt is sokkal inkább tragédiának vették a tragédiát. De aztán a maguk módján ezek is, azok is győztek.
Tímár Péter
