KÉP A KÉPBEN – VÁROS A VÁROSBAN

Szalontai Ábel fotográfus, a Moholy-Nagy Művészeti egyetem fotó szakirányának adjunktusa, a HP Képalkotási és Nyomtatási Üzletág által kiírt nemzetközi internetes fotópályázat egyik zsűritagja. Vele beszélgettünk a pályázatra beérkezett anyag, illetve a nyertes munkák kapcsán a kortárs fotográfia tendenciáról, a képalkotás felelősségéről.

– Kezdjük a gyakorlati oldal felől – ha jól tudom, körülbelül 650 kép érkezett a pályázatra. Ez mennyire számít nagy érdeklődésnek?

– Átlagosnak mondható egy tipikus, profiknak kiírt pályázathoz képest – de tény, hogy ez nem a művészeti szférából érkező felhívás volt, és a tematika is viszonylag behatároltabb volt. Ehhez képest mindenképpen sikerként könyvelhető el ez a szám.

– Ahhoz meg biztosan elég volt ez a fotómennyiség, hogy kirajzolódjanak irányvonalak, tendenciák. Kik pályáztak?

– Abszolút vegyes volt a mezőny. A pályázatok több, mint negyede érkezett külföldről, diákoktól, működő fotósoktól egyaránt, Európa szinte minden tájáról: ugyanúgy volt izlandi pályázó, mint olasz, francia, román vagy angol. Több olyan magyar alkotó is pályázott, aki jelenleg külföldön él. A hazai versenyzők pedig szintén teljesen heterogén csoportot alkottak: nagynevű, a magyar fotográfia kiemelkedő alakjaitól kezdve fotóművésznek, fotóriporternek jelenleg tanuló, vagy akként évek óta dolgozó fotósok egyaránt jelentkeztek.

– 1985 óta létezik a Kulturális Főváros intézménye, azóta 36 város örülhetett a címnek, ennyi is volt megadva a kiírásban, ennyiről várt fotókat a projekt támogatója, a HP Képalkotási és Nyomtatási Üzletága. Ehhez képest hány városról érkezett fotó? Volt valami általánosan levonható tanulság abból a szempontból, hogy miről érkezett kép?

– Nagyon is, a képek jelentős hányada Párizsról érkezett, szoros versenyben Berlinnel, és 10 olyan város is volt, ahonnan és amelyről egyáltalán nem érkezett fotó. Külön lehetett volna akár egy Párizs–Berlin kiállítást rendezni a bejött anyagból. De nem csak a számok az érdekesek ebben. Nagyszebenről, vagy éppen Pécsről jóval kevesebb anyag érkezett – nyilván, nem is világvárosok, ritkábban is járunk arra, még ha a távolság okán kézenfekvőbb is lenne. Különösen érdekes volt megfigyelni azonban, hogy például a két említett városról készült fotók jellegükben is nagyon eltértek a metropoliszokat elénk táróktól, mint-ha a városok saját dinamikája is diktálná, hogyan lehet ,,megfogni’’ őket.

– Kirajzolt-e valamiféle tendenciát a városfotózásra nézve ez az anyag, ami meglepetést okozott neked?

– Mielőtt konkrétan erre térünk, fontos megjegyezni egy tényt, ami előny, és a pályázat egészét tekintve, kicsit talán hátrány is volt, hogy ti. nem új sorozatok létrehozását várta el pályázóitól – abban az esetben tartalmilag és stilárisan is sokkal koncentráltabb anyagból válogathattunk volna. De ez más szempontból előny volt: több tanítványom pályázott például olyan fotókkal, amiket nekünk nem mutatott meg, azaz van olyan fotós-léte is, amely az egyetemtől független, s ez nagyon nagy megnyugvást jelent a számomra. Tágabb értelemben, több olyan anyag előkerülhetett így a fiókokból, amelyek eddig nem találtak utat, módot a megmutatkozásra. De visszatérve: érdekes tapasztalat volt, hogy viszonylag tipikus fotók közül válogattunk, azaz, hogy 3–4 látásmódot képviselt szinte az összes fotó. Ezek legtöbbje azonban nagy hagyományokra tekint vissza, azaz mint kép-típus nem lepett meg.

– Említenél néhányat ezek közül?

– Nagyon sok jó, izgalmas fotó érkezett az ún. szubjektív dokumentarizmus hazánkban nagy múltú és erős ágából. Ezek fekete-fehér, rendszerint különleges együtt-állást elkapó, érdekesen szerkesztett kivágást használó képek, azaz nem mindennapi látványként mutatják a mindennapokat, hogy nagyon sommás legyek. Érkezett ezenkívül több napló típusú sorozat is, ahol az alkotó saját maga, vagy írásos reflexiója többféle módon kilépteti a művet a hagyományos vizuális keretek közül. Voltak színes snapshotok, vagy azokat (a pillanatképeket) idéző munkák, és volt néhány ,,elvontabb’’, az emberi alakot vagy környezetét absztraktabban kezelő alkotás.

– És ehhez képest a válogatás? Hogyan oldotta meg végül a zsűri a feladatát?

– Negyven képet válogathattunk ki. Fontos szempontot adott a szelekció során a cél, amely érdekében többek között létrejött a pályázat: azaz az európai urbanitás sokszínűségének, a Kulturális Fővárosok arcainak, változásainak bemutatása. Abban az értelemben könnyű dolgunk volt, hogy a fent említett jellemzőkkel együtt sokszínű anyag állt rendelkezésünkre, s mi ehhez a jelleghez igyekeztünk alkalmazkodni. A végső negyven kép abszolút sokszínű csoportot alkot: nagyon sokféle alkotótól láthatunk benne nagyon különböző képeket, összesen több, mint 20 városról. Ami nekem különösen izgalmas, hogy olyan fotók kerültek egymás mellé, amelyek egészen eltérő fotós-attitűddel jöttek létre. Amik alapvetően egy galériában például nem férnének egy koncepció ernyője alá. Itt azonban viszik egymást: a művészibb, konceptuálisabb képek feszítettségén, sűrítettségén oldanak azok a képek, amelyek például ,,csak’’, a témához máshogyan, bizonyos értelemben talán több alázattal viszonyulva dokumentálnak. Ez utóbbiakból pedig differenciáltabb vizuális és tartalmi aspektusokat hív elő ez a képi közeg.

– Mondhatjuk, hogy egészen széles közönséghez szól akkor a kiállítás?

– Abszolút, bár az a tény, hogy az utcán láthatóak a képek, sokat lendít a kérdésen. Így olyanokkal is szembejön, akik amúgy egy kiállító-helységbe nem mennének be.

– Ez fontos kérdés, és talán nagy ugrással, de nekem végső soron a képalkotás felelősségének kérdéskörét jelenti. Te mint alkotó és tanár közelről látod a helyzetet: milyen helyzetben vannak ma a diákjaid, mindazok, akik fotósnak tanulnak?

– Amikor kollégáim jó részével 10–15 éve az akkor még Iparművészeti Főiskolán tanultunk, ha érdekelt valami, elmentünk a könyvtárba, és megnéztük az újságokat, albumokat. Ma ez sokkal gyorsabban, egészen máshogy történik, az interneten tájékozódva más hatások és máshogy érik a mai fiatalokat, a művészeket ugyanúgy, nyilván. Ahogy mi is hatással voltunk egymás munkáira, úgy őket is érik a társaiktól is képi hatások, csak a külvilág, a média felől érkező vizuális nyomás (azaz: ezt kell nézned, így kell látnod, emígy meg kell láttatnod) agresszivitása talán több és erősebb, mint amivel anno nekünk kellett szembenéznünk. Erről a problémáról évek óta szó van, azt hiszem, mindannyian folyamatosan igyekszünk felmérni a helyzetet, alkalmazkodni hozzá, és lehetőleg változtatni rajta, akár kicsit is.

– Abban a képi dömpingben, ami kérdés és kontroll nélkül borít el minket, két utat feltételeznék: az egyik, hogy csökken a képalkotás súlya, ilyen sok kép közé még néhányat létrehozni már nem nagy felelősség. Persze, legyenek újszerűek, nyújtsanak valami, az eddigiektől kicsit is eltérőt legalább, de hajrá. A másik irány ezzel éppen ellentétes: annyira sok a vizuális inger körülöttünk, hogy egyre nagyobb a felelősség abban, hogy mit tárunk a befogadó szeme elé.

– A most fotósnak készülők nagy része azt feleli a felvételin, amikor megkérdezzük, hogy mégis, mi vezette hozzánk, hogy kíváncsi, az érdekli, hogy mi hogyan történik körülöttünk. Azt hiszem, az utóbbi években nem csak a művészeti szférában nőtt a jelentősége annak, hogy képileg akarjuk megragadni a rohanó valóságot – már a legtöbb mobiltelefon is képes képrögzítésre. Ezek a fiatalok a képalkotást professzionálisan, magas színvonalon szeretnék űzni, olyan képi nyelveket teremteni, amelyek segítenek a fotók után a valóságra vetett pillantást olajozottabbá, gyakorlottabbá tenni. Hogy a néző szelektálni tudjon, hogy értse a képek nyelvét, ne csak használja – vagy, hogy azok nem csak kihasználják, manipulálják őt. És ebben segít a HP Képalkotási és Nyomtatási Üzletága, a pályázattal, a kiállítás és megmutatás lehetőségével, a technológiájával.

– Akkor végül egy utolsó kérdés: könnyű ma fotósnak lenni Magyarországon?

– Mit értesz könnyű alatt? Minden szempontból megfelelni a profizmus kritériumainak korántsem olyan egyszerű. Ezért örülünk például egy olyan pályázatnak, amilyen a HP Képalkotási és Nyomtatási Üzletág által kiírt Kultúra Európája: ez például a diákok számára is hozzáférhető volt, hiszen nem kellett befektetni a nagyításba, előhívásba, nyomtatásba. Sőt, helyettük tette meg a végső forma-adást úgy, ahogyan az nekik még rendhagyó lehetőség. Hogy ilyen nagy méretben szerepeljenek a fotóik ilyen sok helyen. Azt hiszem, ez a régi fotósoknak sem volt rossz lehetőség. Minden fotóművész, aki készült már valaha kiállításra, tudja, hogy e folyamatnak mennyire fontos része a technika – bár ma gyakran úgy tűnik, hogy egy-két gombnyomás, és kész is a kinyomtatott, tárlat-képes fotó. Pedig még mindig nagyon profi és erős technikai háttér kell ahhoz (ahogy a hardveres szoftverfejlesztők ezt nagyon pontosan tudják), hogy igazán szép, és az elvárásnak megfelelő legyen a végeredmény. Ez pedig pénz és energia. Tehát amikor jön a HP, és azzal, hogy minden szempontból, de legfőképp ebből a nagyon érzékeny aspektusból támogat egy ekkora projektet, amelyben sok-sok alkotónak nyílnak lehetőségek, annak örül a szakma. Nagy dolog, hogy a képkészítés végső fázisának ezt a terhét levették a vállunkról, s nekünk csak a képalkotásra-válogatásra kellett koncentrálnunk. Sőt, szerintem nem egy alkotónak okozhat meglepetést a saját munkája ekkora méretben. Őszintén szólva, én is pályáztam volna, ha nem kér fel a HP zsűritagnak. És nagyon jó lenne, ha ennek mentén, az együttműködés jegyében tudnánk folytatni, azaz a projekt zárultával a közösen szerzett tapasztalatok újabb kezdeményezéseket eredményeznének. Nem túl sokszor esik meg, hogy egy nagy cég egy teljes fotóprojektet vállal fel – a pályázat kiírásától a megvalósításig.

– Azért örülünk, hogy elvállaltad a zsűrizést… A nézők pedig ezeket a képeket láthatták eddig Győrben, ahol, ahogy a többi városban is, szavazhatnak a nekik legjobban tetszőre. Kíváncsi leszek. Neked pedig köszönöm a beszélgetést!

Somogyi Zsófia