JÁRT-E MÁR BUDAPESTEN?

Látszólag már a kérdés is tök hülye. Járt-e Budapesten valaki, aki Magyarországon lakik? Egy ilyen kis országban. Ahol háromszáz kilométeres sugarú kört sem tudunk húzni úgy a térképen, hogy ne érintsük valamelyik országhatárt. Már ha belebökjük a körző hegyét a Budapest feliratú piros plecsnibe az autósatlaszunk kijáró lapjainak egyikén. Járt-e egy olyan helyen, ahol a főváros vízfej módjára ül az ország testén, minden fontos dolog itt intéződik, itt dőlnek el a pénzek, itt vannak a legjobb helyek, itt zajlik az élet. Tesszük fel mi a kérdést itt. Hisszük mi, akik ide születtünk, vagy itt élünk. Akiknek már a kérdésfeltevés is felfoghatatlan, értelmetlen. Pedig jó lenne észrevenni, hogy zajlik élet másutt is, kiválóan le lehet élni egy teljes emberöltőt anélkül, hogy valaki ideutazna. Jó, sőt gyakran jobb dolgok is történhetnek a mi szűk érdek-köreinken kívül. Lehet, hogy újra kéne gondolni dolgokat, lehet, hogy kérdéseket kéne feltenni magunknak, mielőtt végleg alkalmatlanok leszünk a dolgok lényegének meglátására.

Néztem nyáron az emberek arcát a Lánchíd baloldali járdáján. Figyeltem pillantásuk irányát, nézésük intenzitását, s megpróbáltam viselkedésüket az általam elvárthoz hasonlítgatni. Nem voltam nagyon boldog. Nem voltam az, holott ünnepet ültünk. Hídünnepet. Zene, tánc, etetés, itatás. Ez kell. Ez jó nekünk, a népnek. Jöhetünk, mehetünk, bámulhatunk, s mellesleg részeseivé válunk – akaratlanul is – a kortárs magyar fotográfia egyik legjelentősebb megnyilvánulásának. A Lánchíd baloldali járdáján, a vastraverzekre erősítve a lényeg. Nekünk. Ez is jó. Mondhatnánk minden együtt van, a járművek elől elzárt híd, az örvénylő tömeg, kaja, pia, ricsaj, felszabadultság, vizuális kultúra, miegyéb. És mégis. A legtöbb ember nem emelte fel a fejét, nem nézett saját egyméterhatvanas átlag szemmagassága fölé. Érzékelt mindent, ami a cső végén mutatkozott, néha kicsit lejjebb is nézett, ha üres sörös pléhdobozokat taposott szét, vagy tócsába lépett. De fel, az istennek nem emelték volna a szemüket. Pedig ott voltak a képek. Akik pedig – velük a nagyon sokakkal ellentétben – nézték, azok meg gyaníthatóan amúgy sem hordták a látást szűkítő csövecskéket. Persze nem voltunk kevesen mi nézők sem. Araszoltunk Szabó Péter képei előtt, a többiekkel ellentétben nem néztünk magunk elé, tűrtük a fel- s alá vonuló tömeg izgatott lökdösődését, felemeltük a fejünket, amit ha akarnak, jelkép értékűnek is gondolhatnak. Álltunk a dupla képek előtt, beszélgettünk halkan az áradó hangzavarban és éreztük, ha ki nem is mondtuk, hogy valami fontos dolog beavatottjai lettünk. A tömeg meg csak áramlott, egyik színpadtól, egyik sátortól, egyik helyről a másikra és vissza és újra oda és újra vissza, s az útjukban voltunk mi elegen, akik nem vettük fel a tempót, akik akadályoztuk őket élvezetükben, akik elálltuk a járdát és ott ácsorogtunk, ahol a többség csak ment előre meg vissza a fontos helyek felé, s vissza, a még fontosabbak irányába. Akik hajlamosak voltak az előbb jelképet látni, azoknak most is lehet, a többiek hagyják a csudába.

2006 június valahányadikán végre megint történt valami a magyar kortárs fotográfiában. Olyan, ami feltehetőleg túléli a napisajtó egyszer felvillanó érdeklődésének vakuvillantását, amivel szerintem évtized múltával is érdemes lesz majd foglalkozni, mint annak idején a Műhely’67 kiállítással, a Nadar csoporttal, a Dokumentum megnyilvánulásaival, vagy az induló Fiatal Fotóművészek Stúdiójának Első, Második, Harmadik kiállításával. Nem maradnak munka nélkül a jövő generáció fotótörténészei sem. Hál’ Istennek és Szabó Péternek. Ebben a sorrendben.

Kedvenc klasszikusom, Bächer Iván bírta leírni ezt a mondatot: „Mindenesetre úgy látszik, minél többet tudunk valakiről, annál kevesebbet értünk belőle.” Írta ezt egykoron, Ady és Lédaférjediósi viszonyát elemezgetve. Lehet elolvasni a citált cikk többi részét is, csak úgy mindentől függetlenül, mert egészen fantasztikus írás. De engem most mégis kizárólag a mondatban rejlő paradoxon foglalkoztat. Én a muzeológus, életrajzok írója, a monográfus, miként is állok ezzel a dologgal? Hiszen harminc éve ez a munkamódszerem. Mindent, lényegest és lényegtelent megtudni arról az emberről, akiről írok, ezeket aztán ellenőrizni, egymáshoz illeszteni, a hiátusokat kitölteni, így téve újra élővé egy általam rejtett módon zajló, vagy már korábban véget ért életet. És tényleg. Visszagondolva, éppen azok a sorsok lettek számomra a legbonyolultabbak, legmegfejthetetlenebbek, akikkel a legtöbbet foglalkoztam. Veress Ferenc, akit húsz évvel ezelőtt éppen hét évig kutattam, vagy Pécsi József, akit majd másfél ennyit. Ja, de hogy jön mindez Szabó Péterhez, aki nem egy Pécsi József. Ráadásul még meglehetősen fiatal ember. És én mégis eldöntöttem, hogy mindenfajta felkérés, megbízás nélkül írok róla, mert amit múlt nyáron produkált, az előtt le a kalappal. Nem foglalkozom az életével, nem tudom ki ő igazán, nem is akarom tudni még, csak érteni azt a kristálytiszta mérnöki logikát, mellyel ezt a projektet kigondolta, megtervezte, megszervezte, megcsinálta és bemutatta. Mert ez férfimunka volt, a szó nem hím-soviniszta értelmében, s gyakorta kizárólag idézőjelekkel babráló, néha csak blöffökkel operáló kortárs, mai fotóművészetünkben valódi tett.

És kérem, ne csak a végeredményt nézzék, az egymás mellé tett képeket, bármennyire érdekesek azok csak úgy magukban is. De együtt az egész! A legapróbb részletekig végiggondolt, mindig minden mindennel összefüggő, összetartozó, egymást építő, magyarázó, kiegészítő, továbbmesélő, újabb és újabb kérdéseket, problémákat generáló módszer legalább annyi intellektuális és esztétikai örömöt nyújthat, mint a végeredményt mutató, két tucatnyi kép. És ez nem véletlen. Röviden összefoglalva a projekt lényegét, vélhetőleg – mert nem kérdeztem, csak feltételeztem – Szabó Péter fejében megfogalmazódott az a kérdés, melyre bevezetőmben már utaltam. A kérdés arra vonatkozhatott, hogy figyelmetlenségünk, tudatlanságunk, önhittségünk, felületességünk engedi-e vajon, hogy tudomást vegyünk azokról az embertársainkról is, akik ugyanolyan színű személyigazolvánnyal rendelkeznek, mint mi, anyanyelvként a rubrikába nekik is a magyar van beírva, és így tovább. Mégis, mindezek ellenére, mintha egy egészen más világban élnének. A gondolathoz, hogy ezzel a kérdéssel érdemes lenne fényképészként behatóbban foglalkozni, további ötletek, ideák kapcsolódtak. Mert jó, megkeresi azokat az embereket, akik korábban még sohasem voltak Budapesten. Felkeresi őket. Beszélget velük. Lefényképezi őket. Közben lefényképezi magát, ahogyan fényképezi őket, de a helyszínen kiválasztott alkalmi operatőrökkel, úgyis, mint a falu plébánosa, cigánygyerekek, éppen ott lévő, vállalkozóbb kedvű szemlélődő, még a fényképező fényképészt és az őt fényképező másik kamerát, a beállítás minden mozzanatát is videóra rögzíti. Ez adja a dolog egyik érdekességét. A messziről jött fényképész, aki a magával hozott óriás díszletet, rajta a legkommerszebb budapestibájnájt Vár és Lánchíd esti díszkivilágításban fotóval, az általa kiválasztott helyen felállítja, megbeszéli az emberekkel a fényképezés menetét, nemcsak készítője lesz ezáltal képeinek, de maga is részese, résztvevője, a többiekkel egyenrangú szereplője lesz minden képpárnak. A fényképész, amint fényképet csinál és maga is ugyanannak a fényképnek a részévé válik, számos kérdést vet fel. Írtam, hogy a magával hozott óriás díszletet az általa kiválasztott helyen… A háttér-kép kiválasztása emblematikus. A kivilágított Lánchíd és a budai vár közhelyes turista-fotója magától, mindenfajta erőlködés, izzadtságszagú úgycsinálommintha helyett – csak úgy spontán módon – dialógusba kezd a felállítás helyeivel, az ott élőkkel. És sohasem mondja kétszer ugyanazt. Mindenhol más. Természetesen egy ilyen minden ízében átgondolt projekt esetében a helyszínek kiválasztása sem véletlen. Cibakháza-Bátorszőlő, Tiszaföldvár, Beregdaróc, Kisvarsány, Milota, Magosliget, Kispalád, Nagyhódos, Besence, Hirics, Alsószuha, Hejce, Debrecen-Haláp. Hányan ismerősek ezeken a településeken? Fordítsuk meg a dolgot, feje tetejéről a talpára. Rajtuk kell-e csodálkoznunk, őket kell-e szánakozó félmosollyal szemlélnünk, akik még nem jártak Budapesten és félszegen, dacosan, vagy pusztán ahogy helyesnek gondolták, úgy álltak, ültek a Lánchíd és a Vár képe előtt. Avagy minket kell sajnálniuk, akik nem voltunk egyetlen itt felsorolt településen sem. Mi lenne, ha minket budapestieket fényképezne Szabó Péter a hejcei falu jellegzetes helyét mutató óriásposzter előtt?