AZ 1956-OS FORRADALOM KÉPEI

Az 50. évforduló alkalmával a forradalom fényképeinek széles kínálatával találkozhattunk a nyilvánosság terein. A kiállítások számbavétele reménytelen feladat lenne: országszerte szinte minden múzeum, művelődési- és oktatási intézmény kötelességének tartotta a megemlékezést, s ez az esetek többségében fotódokumentációs kiállítás keretében történt. Budapesten láthattunk fotókiállítást többek között a Műcsarnokban, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Budapesti Történeti Múzeumban, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Terror Házában, a Corvin moziban, az Olasz Intézetben, az Eckermann kávéházban s még sorolhatnánk hosszasan. De rendeztek kiállítást civil szervezetek, alapítványok és művészeti galériák is.

A Budapesti Könyvszemle összeállítása szerint Magyarországon valamivel több, mint száz könyv jelent meg, köztük sok fényképes kiadvány, a több száz oldalas reprezentatív albumtól a néhány lapos ismeretterjesztő füzetkéig. A megjelent feldolgozások, forráskiadványok, emlékiratok, tanulmánykötetek közül jó néhányban találunk fotóillusztrációt, bőségesen közöltek fényképeket a folyóiratok és napilapok, számtalan felvételt tettek közzé az interneten és digitális adathordozókon. Felhasználtak korabeli fotográfiákat a dokumentumfilmek is. Természetesen találkoztunk már többször publikált, jól ismert képekkel, de láthattunk rengeteg új, napjainkban előkerült, túlnyomórészt amatőr fotográfiát.

Óriási volt tehát a ,,felhozatal’’, s felmerül a kérdés, hogy e fotó-dömpingnek mi a hozadéka a befogadó fél, a nagyközönség szempontjából. Tudjuk, az emlékezet jobbára képekben őrzi a múltat, a képek formálják, befolyásolják a múltról alkotott elképzeléseinket. Könnyebben kitörlődnek tudatunkból azok az események, amelyeket nem vésnek agyunkba újra és újra megtekinthető fotográfiák. A forradalom napjaiban készült fényképeket a megtorlás éveiben a hatalom és a félelem eltüntette nyilvánosság elől. A kollektív emlékezetben 1956-tal kapcsolatban részben óriási hiátus keletkezett, részben a hatalom által manipulált, hamis kép rögzült. Mégis, a forradalom emlékezetével foglalkozó írások a vizualitás jelentőségét általában figyelmen kívül hagyják. Pedig a látványt felidéző, érzelmeket ébresztő és ébren tartó, dokumentatív erejű fényképek hiánya jelentősen hozzájárult a kollektív történelmi emlékezetvesztés folyamatához. A 2006-os év sűrű eseménysora kimozdította a társadalmi emlékezetet az amnézia állapotából, s ebben meghatározó szerepe volt a nyilvánosság elé került nagyszámú fotográfiának. ,,A fényképek – írja Susan Sontag – eleddig ismeretlen felvételek forgalomba kerülése nyomán, utólagos sokkhatással hozzájárulnak a távolabbi múlt tudatosodásához és felülvizsgálatához is.’’(1) Az évfordulón nyilvánosság elé került fényképek valódi, hosszú távú hasznosságát mi is ebben remélhetjük.

A közönség számtalan helyen és formában találkozhatott tehát a forradalom fotográfiáival, de a legmaradandóbb hatása mégis a bármikor kézbe vehető, újra fellapozható könyveknek van, s ezért e rövid összefoglaló a megjelent képes kiadványok közül a jelentősebbeket kívánja ismertetni.

Elöljáróban azonban kitérnék a fotók publikálásának néhány tipikus, nem mai keletű, de mégis újra és újra felmerülő problémájára, mert ezek nem pusztán szakmai szempontból, hanem a fotót befogadó közönség oldaláról is lényegesek. Amikor egy fényképet történeti dokumentumként közzé teszünk, minimális szakmai követelmény a fotó ismert vagy felderíthető legfontosabb – mondhatnánk életrajzi – adatainak, tehát szerzőjének, a keletkezési helyének, idejének és az ábrázolt tárgynak a lehetőségek szerinti legpontosabb feltüntetetése, hiszen csakis ezzel hitelesítjük a képet, és ezzel válik bizonyító erejű történeti forrássá. A képeskönyvek többségénél e tekintetben is érződik a szerzői, szerkesztői gondosság, mégis igen sok a bántóan pontatlan, hiányos vagy téves képmeghatározás. A kép és a képaláírás közreadása – különösen az első közlésnél – felelősség. Egy fényképet téves információkkal útjára bocsátani éppoly vétek, mint bármilyen történeti tényt a valóságnak nem megfelelően publikálni. S ha egy kép egyszer hamis adatokkal kerül forgalomba, s így rögzül, később szinte lehetetlen a helyesbítés. Az egyes kiadványok ismertetésénél néhány konkrét példát is említenék, s egy-két esetben szeretném felhívni a figyelmet arra is, milyen fontos szerepe van a kép értelmezésében a hozzá csatolt szöveges kommentárnak. A bemutatandó köteteknél gyakran találkozunk egy másik visszatérő problémával: sok kiadó még ma is következetesen eltekint a közölt felvétel készítőjének, tulajdonosának, illetve jogtulajdonosának feltüntetésétől. Pedig a fénykép nem mezei vadvirág, amelyet bárki leszakíthat, s azt tehet vele, amit akar. A fotóhoz elidegeníthetetlen szerzői, valamint tulajdonosi jogok fűződnek, közlésének feltétele a jogtulajdonos engedélye.

A fényképes kiadványok közül Erich Lessing gyönyörű, terjedelemre, méretre nézve is tekintélyes albuma kívánkozik az élre.(2) A ma 84 éves világhírű osztrák fényképész nem csupán egyike a sok kitűnő fotográfusnak, aki 1956 októberében Magyarországról tudósított, hanem mondhatjuk, hogy ő a magyar forradalom fotókrónikása. Lessing a hidegháború éveiben szenvedélyesen érdeklődött az európai kommunista országokban zajló események iránt. Ez a szenvedély hajtotta 1956-ban háromszor is Magyarországra. Először az év nyarán, majd a forradalom időszakában, végül a vereséget követő hetekben járt itt riportúton. Az ekkor készült fotóiból összeállított reprezentatív kötet 2006-ban egyszerre öt nyelven jelent meg. A kétszáz fényképet tartalmazó magyar változatot az 1956-os Intézet gondozta.

Az egész év történetét átfogó albumban megjelennek a Rákosi-korszak mindennapjai, s ezek a képek kicsit többet árulnak el a nyomasztó magyar valóságról, mint az MTI felvételein csillogó hamis idill (1. kép.) Lessing többek között Sztálinvárosban, Karcagon és Budapesten készített riportot, járt a Parlamentben, megörökítette a Petőfi kör sajtóvitáját. Eljutott Nagy Imre Orsó utcai otthonába: a politikus legemberibb arcát a világ az ő képeiről ismeri. A forradalom napjaiban felkeresett minden fontos helyszínt. A fegyveres felkelőket, a szoborrombolókat, a tüntetőket, az utcákat elözönlő tömeget emberközelből ábrázoló, mozgalmas felvételei közül nem egy a forradalom fotóikonja lett. Köztük az a fénykép is, amely tavaly szeptemberben gigantikus méretű plakátként emlékeztetett a magyar 56-ra New Yorkban, a Manhattan egyik legnagyobb látványosságának számító Times Square-en (2. kép). A felvétel (megjelent a Fotóművészet, 2007/1. számának 88. oldalán) október 29-én készült, amikor az ország a forradalom győzelmének hitében élt. Az egymásba karoló, kapaszkodó emberek zászlókkal vonulnak a Rákóczi úton, az esküre emelt kezekből arra következtethetünk, hogy a Nemzeti dal refrénjét skandálják. Kevés olyan képet ismerünk, ahol a forradalom eufórikus öröme az eleven, beszédes arcokon ilyen közvetlenül, szuggesztíven hatna ránk.

Sajnos a nagyszerű kötet képaláírásai között több kisebb-nagyobb tévedésre is bukkanunk. A Petőfi Kör sajtóvitáján készült felvétel valóban Horn Emilt, nemrég elhunyt kitűnő muzeológus kollégánkat ábrázolja, aki lelkes híve volt ugyan a forradalomnak, ám a képaláírással ellentétben soha nem állították bíróság elé, és nemhogy hét évet, de egy percet sem töltött börtönben (3. kép). A 4. sz. kép aláírásában semmi nem állja meg a helyét. A felvétel nem a Corvin köz környékén, hanem a Várban, az Úri utcai prímási palota előtt készült, s az örvendező tömeg a fogságából kiszabaduló Mindszenty József hercegprímás köszöntésére gyűlt össze. Mindszenty október 31-én érkezett Felsőpetényből a budai palotába, útjának biztonságára a képen látható magyar rohamlöveg ügyelt, melyen magyar honvédeket, s nem felkelőket láthatunk.

A Magyar Távirati Iroda Kor-képek című reprezentatív sorozatában megjelent kötet fotóinak többsége az MTI riportereinek munkája, de a teljességre törekvő szerkesztők kiegészítették az anyagot hazai és külföldi archívumok anyagából is.(3) Az október 23-i tüntetéstől kezdve az MTI egész fotósgárdája – mintegy harminc riporter – mindvégig az utcán volt, és becslések szerint csaknem tízezer felvételt készített (5. kép). A negatívokat azonban a forradalom leverése után a hatóságok csaknem az utolsó darabig elkobozták, s ez az anyag máig sem került elő. 1989-ben, a rendszerváltás izgalmas hónapjaiban váratlanul előbukkantak a negatívokról az archiválás céljára készített korabeli kontaktmásolatok, egyes visszaemlékezők szerint az MTI pártbizottságának addig gondosan zárt páncélszekrényéből. Az album képei e kontaktmásolatok digitális feldolgozásával készültek.

A kiegyensúlyozott szerkesztési elveken, objektív történelemszemléleten nyugvó impozáns kötet felrajzolja az egész év történetének drámai ívét. S ha mégis hiányosnak találjuk a forradalom vizuális krónikáját – arra kell gondolnunk, hogy bizonyos körülmények között nem készülhettek fényképek. A riporterek nem keresték az életveszélyt, még ha azt több esetben nem is kerülhették el, s bizonyos helyszínekre el sem juthattak. Így csak ritkán találunk olyan fotót, amelyik harci jelenetet ábrázol. Nem számíthatunk fényképekre a november 4-én kezdődő, hatalmas tűzerőt felvonultató szovjet invázióról, vagy a forradalom leverését követő szovjet deportálásokról, letartóztatásokról. A kötet képaláírásai korrektek, tárgyszerűek, egységesen rövidek, s nagyjából elégséges információt nyújtanak. E könyvben kínálkozik mégis példa annak demonstrálására, hogy a fényképhez csatolt bővebb szöveges kommentár, amely a fotó által megragadott pillanatot történelmi kontextusba helyezi, milyen jelentősen hozzájárulhat a kép többrétegű jelentéstartományának feltárásához, érzelmi hatásának elmélyítéséhez vagy éppen módosításához. Mező Sándor november 3-án készült parlamenti felvételének aláírása így szól: ,,Malinyin szovjet hadseregtábornok és Maléter Pál a szovjet csapatkivonásokról folytatandó tárgyalások megkezdése előtt a Parlamentben’’ (5. kép). A szokványosnak tűnő protokollképen a tárgyaló felek, a háttal álló magyar honvédelmi miniszter és szovjet partnere éppen udvariasan kezet fognak, mint ahogyan ez egyenrangú felek közötti diplomáciai érintkezésnél szokásos. A fotó és aláírása ennyit mond. Holott itt valami egészen másról, többről van szó. Ha tudjuk, hogy a tárgyalás a szovjet fél részéről csupán színjáték, hogy Maléter még aznap este a KGB foglya lesz, s ha ismerjük a történet tragikus végét, akkor ezt a felvételt, Maléter Pál szabad életének egyik utolsó dokumentumát, már drámainak, egy sorstragédia jelenetének látjuk. A fiatal olvasók túlnyomó többsége pedig az eseményeket nem ismerve a kép felett könnyedén átsiklik.

A Kossuth Könyvkiadónál megjelent Krónika 1956 című, 250 oldalas, tekintélyes opusz a hasonló kiadványok immár hagyományosnak számító műfaji szabályait követi.(4) A részletes kronológiához szöveges és képi források sokasága kapcsolódik, tömör szócikkek, színes mini esszék kíséretében. A fotók, a sajtóanyag, a röplapok, a plakátok, az iratok és az egyéb források egymást erősítve adnak sokoldalú képet egy-egy eseményről, jelenségről. A böngészésre, nézegetésre csábító s egyúttal adatgazdag, tudományos alaposságú kézikönyvnek tekinthető munka sokrétű ismeretanyagot nyújt. A mintegy 450 illusztráció több mint fele fotó, többségük a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményéből származik, de kiegészül a Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Távirati Iroda és néhány külföldi archívum anyagával.

A kötet képanyagának érdekessége a sok, eddig ismeretlen színes amatőr felvétel, melyek jórészt az utóbbi években kerültek a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába. E képek annál is értékesebbek, mivel ebben a korszakban a színes fotózás még viszonylag ritka volt (6. kép).

A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Magyar Fotográfiai Múzeum kiadásában megjelent magyar és angol nyelvű, kis formátumú, szépen nyomott, elegánsan tördelt kötet mintegy száz képet tartalmaz, melyek a Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből, magánszemélyektől és a Horus Archívumból származnak.(5) Ez utóbbi Kardos Sándor operatőr amatőr fotókból álló, milliós nagyságrendű gyűjteménye. A világhírű Erich Lessing, Mario de Biasi és Ata Kandó jól ismert, gyakran közölt felvételei mellett magyar fotográfusok – Berendi Ferenc, Féner Tamás, Haris László, Rózsa László, Tomori Ede, Varró Géza – többségében most először nyilvánosságra kerülő fényképei szerepelnek a lapokon. Az album legtöbb, kiváló minőségű képének alkotója a ma már kevéssé ismert Berendi Ferenc festőművész és fotográfus, aki a forradalom napjaiban a Szabad Föld című hetilap számára fényképezett (7. kép). A kötet legizgalmasabb felvételeit mégis amatőr, egy idős hölgy készítette, Práter utcai lakása ablakának leeresztett redőnye mögül (8. kép). A harcok légkörét ilyen drámai erővel árasztó képet a hivatásos riporterek munkái között is ritkán találunk. A felvételkészítés idejének és tárgyának meghatározása azonban téves. A képek nem november első hetében készültek, hanem még októberben. Ezt képi források is bizonyítják: a csövét égnek meresztő két szovjet páncéltörő ágyú az október 25–26-i Práter utcai harcok után született felvételek sokaságán szerepel, lefelé hanyatlott csövekkel. Eörsi Lász-lónak a józsefvárosi fegyveres csoportok történetét feldolgozó munkájából pedig megtudhatjuk, hogy a két ágyút a felkelők még október 27. körül elvontatták s használatba vették: az egyiket a Práter utcai iskola előtt, a másikat a Corvin közben állították fel.(6) A képaláírásból úgy tűnik, mintha a felvételek a harcokat örökítették volna meg, holott azok akkor készültek, amikor a fegyverek már elhallgattak. Ezt a figyelmes szemlélő a képekről is leolvashatja: a fotók előterében ott állnak a nézelődők, köztük asszonyok is, a háttérben jól kivehető a tűzoltó sisakja, s a tűzfészekre irányuló vízsugár. Tűzharc idején pedig nem bámészkodott az utcán a civilek tömege, és a tűzoltóság sem dolgozott.

Szép kivitelű, igényes fotóalbummal jelentkezett Budapest Főváros Levéltára és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára is.(7)

A Fővárosi Levéltár már évekkel ezelőtt megkezdte a birtokában lévő, a periratokhoz csatolt röplapok, naplók, írásos emlékek és fényképek feltárását, digitalizálását. A kötet e sok ezer dokumentumból ad közre válogatást, melynek gerincét a fényképek alkotják. Miként a bevezetőben olvashatjuk, a kiadvány célja a rendőrség által összegyűjtött vagy elkobzott, a nyomozás során azonosításra, a peres eljárásban pedig bizonyítékként szolgáló, egyszóval a megtorlás eszközeként használt fotográfiák és egyéb korabeli dokumentumok bemutatása volt. A peres anyagokban fennmaradt dokumentumok mellett szép számmal szerepelnek Erich Lessing fotói is, melyeket 24x36 mm-es kontaktmásolatok formájában Krassó György hagyatékában letétként őriz a levéltár. A remek képek emelik ugyan az album esztétikai értékét, de a profi riportképek s a teljesen más eredetű és forrásértékű levéltári anyagok elegyítése vitatható, és ellentmond az előszóban jelzett célnak is.

A fényképek között sok az újdonság. Eddig nem látott felvételek kerültek nyilvánosságra például a soroksári Juta-dombi harcokban kilőtt szovjet harckocsikról vagy a Móricz Zsigmond körtéri barikádokról. A dokumentumok és fotók fakszimile-jellegű közlése telitalálat: az egyszerű kockás lapok a kezdetlegesen felragasztott, kisméretű amatőr fotókkal és a hozzá írott szövegekkel a korabeliség, az eredetiség illúzióját keltik (9. kép). Csak sajnálni lehet, hogy a szerkesztő nem élt azzal a nagyszerű és kézenfekvő lehetőséggel, amelyet a levéltári iratanyag kínál, s a képekhez nem fűzte hozzá azokat az adatokat, amelyeket a periratok tartalmaznak a bizonyítékként csatolt fotókról vagy készítőikről. Csak egy példa: Fettich Lászlónak a rendőrség által elkobzott, 56-os fotókat és dokumentumokat tartalmazó albumából több lapot is találunk a kötetben, de nem tudjuk meg, hogy a fiatalembert a Fővárosi Bíróság az album összeállításáért egy évi börtönbüntetésre ítélte, mivel tette államellenes izgatásnak minősült.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kisebb méretű, jó ízléssel megtervezett albumában is sok értékes, eddig nem publikált képet találunk. A szakszerű előszó bemutatja a levéltárban található, meglehetősen nagy számú fényképanyag három jó elkülöníthető csoportját: egy részük – csakúgy, mint a Fővárosi Levéltárban – a periratokhoz terhelő bizonyítékként csatolt képekből áll. A gyűjtemény második nagy csoportját a rendőrség által – meglehetősen vegyes származású és minőségű anyagokból, reprodukciókból, eredeti fotókból, fénymásolással sokszorosított montírozott képekből – öszszeállított fényképalbumok alkotják, melyek a megtorlás időszakában nyomozati segédanyagként szolgáltak a személyek azonosítására, az események rekonstruálására. Végül a képek harmadik nagy csoportja a rendszerváltás után vásárlás vagy ajándékozás útján magánszemélyektől került a Történeti Levéltár birtokába. Az album szerkesztői a képek többségét az ajándékokba kapott vagy vásárolt, jó minőségű amatőr felvételek közül válogatták jó szemmel, s ezeket kronológiai rendben, pontos, informatív képaláírásokkal ellátva tették közzé (10., 11. kép).

A levéltári kiadványok után következzék egy múzeumi: a Zala Megyei Múzeumok Központi Igazgatósága karcsú, de annál tartalmasabb, és a fotóközlés szakmai szempontjaiból mintaszerű albumot jelentetett meg.(8) A megye forradalmi eseményeiről összegyűjtött képanyag önmagában is nagy érték, hiszen vidéken igen kevés felvétel készült: ide nem jutottak el sem a külföldi riporterek, sem az MTI fotósai, s amatőr fotós is kevesebb akadt, mint a fővárosban. Igazi unikum az akkori jugoszláv határnál fekvő apró faluban, Tornyiszentmiklóson készült amatőr felvétel (12. kép), bizonyítva, hogy a forradalom az ország legeldugottabb vidékeit is magával ragadta: október 26-án a falu egész lakossága nemzeti színű zászlók alatt vonult a Tanácsházára, hogy leverje a vörös csillagot.

A kötet összeállítói a lehetőség szerint minden adatot felderítettek a képekről. A fotóról közvetlenül leolvasható információkon kívül megismerjük a felvételek keletkezésének körülményeit, készítőik személyét, sorsát, s gyakran a fotók különös utóéletét. Így e fényképek nem csupán a forradalom, hanem az azt követő megtorlás időszakának jellemző dokumentumai is. 1956 október 25-én Keszthely főterén ledöntötték a szovjet hősi emlékművet, s helyére felállították Festetics György régi szobrát, amelyet 1945 után a múzeumba száműztek (13. kép). A szobornál díszőrséget álló diákokat megörökítő amatőr fotós a forradalom leverése után kivágta a képből az arcokat, nehogy a fiatalok áldozatul essenek a megtorlásnak.

A Rubicon Ház albuma mintha két kiadvány lenne egy kötetben: az első rész Eörsi László munkája: a forradalom után kivégzett 225 felkelő ikonográfiája rövid életrajzok kíséretében.(9) E portrégyűjtemény célja: ne csak tudjuk, lássuk is, kik voltak a terror áldozatai. Emlékszünk az 1989. június 16-án, a Hősök terén elhangzott drámai névsorra. Eörsi évtizedes gyűjtőmunkája eredményeképpen a nevek mellett az albumban megismerhetjük az emberi arcokat, melyekről jellemeket, sorsokat, érzelmeket olvashatunk le. Azonban a kiadó képhasználata ellen felmerül egy szakmai szempontból komoly kifogás: az ikonográfia értékét erősen csökkenti a forrásmegjelölés teljes hiánya, s ugyanez érvényes a portrékat kísérő, mintegy ,,hangulati aláfestést’’ szolgáló eseményképekre is.

A kötet második része bőséges válogatás a nemrégen elhunyt Dr. Szentpétery Tibor 1956-os fotóiból. Ő tudatosan, tervszerűen készített fotódokumentációt a forradalmi főváros utcáiról, hagyatéka az egyik leggazdagabb egyazon személytől származó 56-os kollekció. Bár a 2. világháborúban haditudósítóként szolgált, a harcok közben ő sem fényképezett. Képein a forradalom hétköznapjai elevenednek meg, viszontlátjuk mindazt, ami a pesti embert 1956 októberében az utcákon körülvette (14. kép). Dr. Szentpétery sok képen örökítette meg a minden arra alkalmas felületet elborító jelszavakat, falfirkákat, egypéldányos röplapokat, sokszor profi grafikustól származó plakátokat. Mivel a forradalom leverése után nagyrészt megsemmisültek, egykori létezésük egyedüli forrásai a fotográfiák (15. kép).

Chochol Károly 56 kép 1956–2006 című kiállításának elegáns katalógusát a művészeti kiadványok körébe sorolhatjuk.(10) Az albumban mintegy húsz 1956-os felvétel szerepel; különleges művészi alkotások, melyek a forradalom jeleneteit a kor konkrét valóságától eltávolítva az absztrakció szintjére emelik (16. kép).

Végül három szerényebb, kisebb terjedelmű, de igényes kiadványt érdemes megemlíteni: mindhárom egy-egy amatőr fotós felvételeit teszi közzé.

A Luther Kiadó dokumentumkötetét Kinczler Gyula mérnök képei illusztrálják.(11) A forradalmi főváros utcáit naponta módszeresen megörökítő fotós a negatívokat becsomagolva, egy szekrény aljára felszögezve őrizte csaknem öt évtizeden át, majd az Evangélikus Múzeumnak ajándékozta (17. kép).

Haeffler András Tűzfészkek című albumának képei a harcok rombolásait tárják elénk, s kikerülhetetlen forrásai lehetnének egy olyan munkának, amely a fővárost ért háborús károk pontos feltárását tűzné ki célul.(12)

Kiss Jenő mintegy negyven, forradalom alatt készült színes felvételét közli a Püski Kiadó gondozásában megjelent vékony kötet.(13) Köztük találjuk azt a képet is, amely gigantikus plakát formájában ugyancsak látható volt New Yorkban, Erich Lessing felvételének párjaként (18. kép). Az így világhírűvé lett, jellegzetes 56-os körúti zsánerkép alkotója nyugdíjas pedagógusként él a budapesti Wekerle-telepen. Az évtizedeken át dugdosott fényképek 2006-ban kerültek először a nyilvánosság elé, s közülük egy eljutott Manhattanbe, ,,a világ útkereszteződésének’’ is nevezett Times Square-re.

Végezetül: bármilyen gazdag volt is a kiadványok és a kiállítások fotókínálata, mégis maradhat bennünk hiányérzet. 1956 októberében Erich Lessingen, Ata Kandón és a nálunk ismert két–három híres fotóson kívül még igen sok kiváló külföldi riporter dolgozott Magyarországon, és látta el a világsajtót számtalan remek képpel. Ezek a fényképek azóta sem, s most, az 50. évforduló alkalmával sem kerültek a magyar közönség elé. Jó lenne egyszer egy kötetben látni a világ legjobb fotósainak legjobb képeit a magyar forradalomról. S jó lenne, ha ezt a ,,legek albumát’’ egyszer még mi is kézbe vehetnénk.

Jalsovszky Katalin

Jegyzetek

* A Politikatörténeti Intézet Az ötvenedik. Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója a tudományban és a közgondolkodásban címmel, 2007. február 14–15-én rendezett konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.

(1) Susan Sontag: A szenvedés képei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004. 90. o.

(2) Budapest 1956 – a forradalom. Erich Lessing fotográfiái. Írások és visszaemlékezések: Erich Lessing, Fejtő Ferenc, Konrád György, Nicolas Bauquet. 1956-os Intézet, Budapest, 2006.

(3) Kor-képek 1956. Főszerkesztő: Féner Tamás. MTI, Budapest, 2006.

(4) Krónika 1956. Főszerkesztő: Izsák Lajos, szerkesztő Stemler Gyula. Kossuth Könyvkiadó–Tekintet Alapítvány, Budapest, 2006.

(5) Magyar Forradalom – Hungarian Revolution. Szöveg Göncz Árpád, Baki Péter. Magyar Fotóművészek Szövetsége–Ma-gyar Fotográfiai Múzeum, Budapest, 2006.

(6) Eörsi László: Corvinisták 1956. A VIII. kerület fegyveres csoportjai. 1956-os Intézet, Budapest, 2001. 37. o.

(7) ’56 izzó ősze volt. Pillanatképek a forradalom napjairól. Válogatta, jegyzetekkel ellátta és a bevezetőt írta Csiffáry Gabriella. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2006.

Fényképek 1956. Összeállította Müller Rolf és Sümegi György. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2006.

(8) A legyőzött győz, az elesett él. Szerkesztette és a bevezetőt írta Béres Katalin. Zala-megyei Múzeumok Igazgatósága. Zalaegerszeg, 2006.

(9) Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő – Budapest a forradalom napjaiban. Dr. Szentpétery Tibor fotói. Rubicon-könyvek, Budapest, 2006.

(10) 1956 Chochol Károly kiállítása az utolsó fél évszázad képes históriájából. Szerkesztette: Chochol Károly. Budapest, 2006.

(11) ,,Együtt az ország népével’’. Evangélikusok 1956-ban. Magyarországi Evangélikus Egyház Luther Kiadója. Budapest, 2006.

(12) Haeffler András: Tűzfészkek. Püski–Masszi, Budapest, 2006.