ARCOK A LAJTÁN TÚLRÓL

Ausztria és Magyarország ötven éven át kettős államként egy ország volt. Visszatekintve, a ,,Gründerzeit aranykorá’’-nak hívják ezt az időszakot ott is, itt is. Azután jött két világháború, kitántorgók és kitelepítettekkel, holokauszttal, hűségszavazással (Sopron), nyugati és szovjet megszállási övezetekkel, 1945-ös, 48-as, 56-os és 68-as menekültekkel, vasfüggönnyel és olvadással. Családi sorsok drámáinak tömegével, de nem kevés sikertörténettel. Történetesen az én sűrű bécsi látogatásaimból a sikersztorikkal büszkélkedő magyar származású osztrákok kimaradtak, kíváncsi is lettem: milyenek ők. Belelapoztam, láttam, hogy a portrék kapcsán mit sem ér az a tudás, amit régi ,,szerelmem’’, Szondi Lipót ösztöndinamikája-sorsanalízise kapcsán összeszedtem – az működik az élettörténetek ismerete nélkül is, ez egyáltalán nem.

Az Arcok a Lajtán túlról* című kötet szerzői, Szászi Júlia újságíró és Fodor Gyula fotográfus jobban szocializálódtak Bécsben, mint én, az örök ,,látogató’’, és – látszatra könnyedén – összeírtak, -fotóztak egy kötetnyi sikeres kinti ,,magyar’’ sorsot. Hogy ez a könnyedség csak látszat? A L’Harmattan esszékötetet adott ki nemrég Philippe Lejeune neves francia strukturalista irodalomtörténész az önéletírást, az élettörténet- és a naplóírást elemző tanulmányaiból. Igen sajátos, néha szórakoztató eseteket elemzett, például A harmadik személyű önéletírás című tanulmányában is. Már a Paul Valérytől vett mottója is lenyűgöző:

,,Az én énnek, tenek vagy őnek mondja magát. Az énben mindhárom személy benne van. A Szentháromság. Az, amelyik tegezi is az ént, az, amelyik Őként bánik vele.’’

Az irodalomtudós azt tapasztalta, hogy az elbeszélő és a szereplő ,,paktumot kötnek’’ egymással – még ha fizikai értelemben azonosság áll is fenn közöttük. Van egy kívülálló idol, egy harmadik, akit ,,modell’’-nek nevez, ,,akit’’ elbeszélő és szereplő közösen elismernek. És mondókájuk dramaturgiája, nyelvtani struktúrája, ennek a modellnek befogását, eltérését tűzi ki célul. Az Arcok a Lajtán túlról elkészülte olyan „harmadik személyű” tulajdonképpen önéletírásokat/önelbeszéléseket közvetít, amelyekben ezt a paktumot két valódi harmadik személyű segítő tartja kontroll alatt: Szászi Júlia, a riportkötetet jegyző újságíró (több esetben talán barát is) és a fotográfus. A szövegek és a kép nincsenek kvantitatív egyensúlyban, egy-egy portréhoz jó néhány oldal szöveg és csak 1–1 kép tartozik. A szöveget közrebocsátó Szászi az olvasó érdekében egységesítésre törekszik, egyensúlyoz, igyekszik mégis a közérdeklődésre számot tartó motívumokat érintetlenül hagyva, de a szövegegészből ará-nyaiban kiemelve. Gondolom, lehetett, aki már előre ,,fejében volt’’, más magnóra beszélt, s akadt, aki talán le is írta a sorsát. Szászi szerzői lehetőségei igen korlátozottak, mégis az ő szerkesztői kezében vannak a könyv által csiklandozott tabuk: személyiségi jogok, jó ízlés, hitelesség. Amit nem mondhat el, még a fotográfusra hagyhatja.

A fotós szabadabb. Feltételezem, volt, akit már régen ismert, s akinek pályáját a készülő szöveg hozta közel. Csupán egy-egy képet közölhetett, ez a könyvkoncepció. S ezzel kell a szövegben megbújó/manifesztálódó ,,paktumot’’ egyszerre érzékeltetni, igazolni, vagy akár kételkedni annak tartalmában. Fodor azt találta ki, hogy leakasztott valahonnan egy tükröt, melynek mérete egy 1:1-es portréközeli keretének éppen megfelel. Ezt a műtermi kelléket háromféleképpen alkalmazta: 1. tükörképként a foncsorozott üvegen át fényképezett, 2. az üres tükörkerettel eljátszotta a tükröt, 3. a. önmagánál kivételt tett, csak benyúlt a keretben álló reflektorhoz, s ő maga kikacsintott a szituációból, 3. b. Festetics Antal göttingeni–bécsi etológus profeszszor esetében pedig nem látjuk a keretet.

Talán innen indulnék a kötet bemutatásakor. Szimbolikus ez a tagadó gesztus, azt (is) jelentheti, hogy mindenki ,,más’’, senkit nem lehet és nem szabad beskatulyázni. Az osztrák–magyar állampolgárságú Festetics fiút gyerekként egy budai általánosból még Moszkvába is elvitték 1949-ben. Azután az 50-es években kitelepítettként a Viharsarokban találkozhatott későbbi hivatásával: a természettel. 1956 őszén jó pillanatban kiment Bécsbe, moziba: egy filmet megnézni. Visszaút már nincs. Konrad Lorenz lett a professzora. A tudós zárómondata: ,,nemcsak az áldozatként kiszemelt állatot kell tanulmányozni, hanem a vadászt is.’’ Ez a gondolat az 56-os magyarok túlzó történeteiből, az 1989 utáni ,,ossik’’ – nem csak göttingeni – befogadási nehézségeit is figyelemmel követő élettörténetre. De abszolút ráillik a Fodor Festetics-portréjára, amit keret, azaz idézőjel, előzetes viszonyítási pontok nélkül közöl a kötet.

Egy másik történelmi család bécsi születésű osztrák–magyar lánya férje nevén szerepel a kötetben: Frau Elfriede Faber. Podmaniczky után, amolyan ,,Bécs menyasszonya’’. A város fenntart egy kerületi helytörténeti múzeumszervezetet. Ennek igazgatósági tagja, a Neubau kerület pedig saját terepe. Összehozta a Josefstadtot a pesti Józsefvárossal, magyar fotósokat hívott bécsi galériákba, egy fotódokumentációs kiállítást hozott a Mai Manó házba, a néhai bécsi Meinl-üzletekről. Most Temesváron készül kiállítást szervezni. A fotó aranykeretéből elnéz, félprofilját látjuk, ez megfelel a riportalany leánykori neve elhallgatásával is jellemezhető szemérmes gesztusának. Mögötte még egy keret, benne egy kedvenc fotó, rajta hordók, szemlátomást egy (kis)ipartörténeti ,,hely’’.

Valahol Salzkammergutban, egy tóparti ház rusztikus kőfalára akasztott szalmakalap-gyűjtemény alatt ül Csobádi Péter professzor, a Karajan-alapítvány ügyvezetője. Aki ilyen hivatalt vállal a zenei világhatalomnak számító Ausztriában, annak fantasztikus kapcsolataival megtölthető egy zenetörténeti oral-history. Annál is inkább, mert Csobádi a berlini rádió legendás zenei osztályának felvett vagy 500 efféle interjút, Karajanról pedig könyveket írt, szervezte/vitte a ,,maestro’’ sajtóértekezleteit. A róla készült fotó láttatja, mennyire feszeng most: riportalanyként.

Buda György műfordító. A nagyapa még a brennbergi bánya igazgatója volt. 56 után Bécs egyik német, majd Burg Kastl híres magyar gimnáziumába járt. Ez a kettős kötés lett a szerencséje. Gyerekként a Bécsben vendégeskedő Weöresnek mutatta latin fordítás-zsengéit. Kertész Imrével kezdte a magyar műfordítást, úgy tűnt, kissé korán. Nem sokra rá filmszerepet kapott, és – nem tudni, kényszerből-e – reklámfilmek zengő hangja volt. Azután mégis a kortárs magyar írók rangos német tolmácsa lett, aki annyira színész maradt, hogy szobanövényeinek hangosan olvassa fel a készülő fordítás sorait. A Fodor-képben lekapott finom, disztingvált, szemüveggel játszó póz visszaadja mindezt.

A régiségkereskedő Majláth Judit a taposóaknák elleni nemzetközi kampány (ICBL) ausztriai szervezetének lelke. Boltja e szervezet központja. Elmeséli: szerelmi csalódásaiból menekült a sok kalandba. ,,Regénye’’ lapjain ausztriai vezető építésztől, Rhodesia brit kormányzójának családján át, ifjabb Paul Getty-ig, végül is szerencsét hozó nevek forognak. Az üzleti sikerből erős buddhista gyűjtemény és a Távol-Kelet, a harmadik világ iránti cselekvő elkötelezettség támadt. Társaival elérték, hogy 1997-ben betiltsák a taposóaknákat. Papíron, legalább… A Fodor készítette portré-ról, Majláth tekintetéből érezzük, szervezetének akad még dolga.

Rezső (Rudolf) Engelbert Wenckheim arisztokratából lett sörnagyiparos, üdítőgyáros. Az üres keretben a maga paktuma szerint mosolyog, olyan emberként, aki büszkén ül a Rotary Club páholyában, mert van módja jót tenni. A fotós érdeme, hogy a keretben felül hely jut a cégtörténet üveg-kalendáriumának is. Fura, informatív telitalálat ez a kép, hiszen ilyenfajta üveggyűjteménynek plebejus lakások kombináltszekrény-tetején van a helye. A póz így teljes.

A fentinél bonyolultabb, hosszan bogozandó családtörténet a Fodor Máriáé, aki egy többször díjazott bécsi magyar kisvendéglő tulajdonosa. Valaha sok kis magyar bolt volt a belvárosban – mára csak a ,,pótolhatatlanok’’ maradtak. Fodor Gyula kompozíciója is összetettebb. Téglalapok sora: egy fagylalt-árlap, a tükörkeret, háttérben a napi ajánlat palatáblája, üzletportál (rajta kis jel: a magyar trikolor téglalapja), a szimbolikus ,,tárt ajtó’’ és egy mindezt öszszefogó, meggyőző mosoly.

Josef ,,Joco’’ Hollos sokat próbált tanárember, aki végül a drámapedagógiában vált ki- és befelé is sikeressé. Bajba jutott gyerekeket segít a dráma-játékkal. A portré tükörkeretének hátterében banális, mégis szimbolikus tárgy: egy félig letörölt iskolai palatábla. Bécsben erről Freud híres viasztábla-hasonlata jut az emberek eszébe, a pszichoanalízis metaforája. E tábláról a sorsok teljesen nem tűnnek el, a terápia segítségével felfejthetők. A drámapedagógia is efféle tudatalatti dramaturgiával él. A Fodor-fotó – bárha talán tudattalanul – ezt hozza.

Andorka Rudolf a 80-as évek második felében költözött Bécsbe, noha az egyik első végzett honi marketingmenedzser volt. Felmenőit többszörösen meghurcolták, de a vitorlázás és a vadászeb-tenyésztés Magyarországtól elválaszthatatlan hobbija maradt. Ugyancsak két témában profi: találmánya nyomán páncélozott szállítójárműveket gyárt, és emellett az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezet motorja. Derűs portréja mögött mennyezetig ér a könyvespolc – talán a szociológus apát is idézve –, a keret előtti szobor egy vitorlásverseny díja lehet. Mindenesetre a portré ,,világításának’’ hála: az öltönyön fém tengerészgombok villannak.

Egy Burg mögötti kis parkban könyököl a tükörkeretbe Lelkes Anna. A keretet ezúttal egy könyv is alátámasztja, ,,emeli’’. Diszkrét poén: szinte azt a felemás státust szimbolizálja, amit a zenész több mint harminc éven át tartó küzdelmes sikersztorija rejt. Kitüntetésekkel, elismerésekkel elhalmozott No. 1 hárfajátékosként, végül nyert: 1998-ban ő lett az első nő, akit a tradíciókhoz kötődő Bécsi Filharmonikusok tagjai közé emeltek…

Egy ,,kommunikátor’’ is akad a sikeres magyarok között, aki biztosan nem Philippe Lejeune receptje szerint fogalmazza meg identitás-riportját. Andreas Rudas egy neves német újságcsoport vezető beosztású médiamenedzsere, kelet-európai könyvkiadó tulajdonosa, és – nem mellesleg, korábban – egy jelentős szociáldemokrata politikus szóvivője, az ORF (osztrák rádió) főtitkára. Képén az íróasztalnál ül menedzserfoteljében, ingujjban-nyakkendősen. Média-mosollyal: ,,vagyok, aki vagyok’’. Lehetne akármelyik bank, multi vagy biztosító reklámarca egy sikermágiát megfogalmazó hirdetésen: ő az, aki. ,,A politika nem érdekli, annál fogékonyabb a tehetséges, kreatív emberekre, akiktől ötleteket várhat… Pártkötődéssel nem törődik, a jobboldal nála éppúgy szalonképes, mint a szociáldemokrácia’’ – idézi most harmadik személyben Szászi Júlia. A Rudas-pályát megalapozó időkben ezt talán így nem mondhatta volna… A Fodor-fotográfia ezt a lezserséget precízen közvetíti.

,,Négykezes Bernsteinnel’’ a címe a Koreny Bélát bemutató fejezetnek/képnek. Ha az imént a ,,kommunikátor’’ kifejezés tömöríteni tudta a menedzser etikai kvalitások előjele iránti közömbösségét, akkor a bárzongoristánál zenei abszolút minőségek – Bernstein, Cziffra György – nevének említése éppen az ellenkezőjét eredményezheti. A kis Koreny a magyar 56-os menekült gyerekeknek akkor kiírt Rockefeller-ösztöndíjából jutott rengeteg mozijegyhez: a filmzene szerelmese lett. A komponálás mellett jazz-zenekart szervezett. Az 1984-ben nyílt Broadway bárban maga ült a zongorához, egyik este pedig Bernsteinnel kettesben, mert az megígérte neki, ha lesz helye, vele játszik. A ,,hely’’ túl jó helyen van, pár éve kiszemelték a telket, most művészek harcolnak éjszakai törzshelyük megmaradásáért. A fotón Fodor a zongorára tette a tükörkeretet, mely ezúttal szándékosan becsillan/beég, olyan, mint egy rivalda. A háttérben egy kis színpad igazi portálja, ahol egy valódi rivaldasor is virít.

Bonyolultabb pálya a hospice önkéntes Koller Katié. Koncertiroda, divat-üzletlánc, idegenforgalom, könyvkiadás, színház az előzmények. Mellé-mögé, ma odatartozik a bécsi hospice-mozgalom. Ott tapintatlan lenne fényképezni, a divatüzlet lett a Koller-riportkép helye. Egy további szereplő is van a háttérben, falnyi tükör előtt a ,,vevő’’ próbál. Fodor elkapja, amint Koller Kati feje másutt jár.

Kickinger Zoltán hegedűkészítőből lett Eszterházy huszára. Délután saját kismartoni műhelyében dolgozik, egyébként a lovakkal, lótenyésztéssel telik ideje. Megcsinálta az első magyar–osztrák lovas-színházat. Egyik futó darabjuk Karácsonyi történet, új premierjük pedig Néró címen siker. A Fodor-portrén itt is van ,,vendég’’, egy lipicai, mindketten tudják, milyen mosoly kell egy színházi lapba. A tükörkeret ezúttal színházi sminkasztalt mímel…

A következő fejezetet bevezető portrén egy szemüvegét lekapó, számítógép-képernyőtől felpillantó optimista tekintet néz ránk a tükörkeretből. A bécsi Általános Kórház baleseti sebészetének vezetője, Dr. Vécsei Vilmos a téma. 56 után Innsbruckban járt gimnáziumba és egyetemre, családi szálak hozták Bécsbe. Az évi 1,5 millió betegszámmal dolgozó,,egészség-gyár’’ általa vezetett 6/C szekcióján naponta 74 orvos és 300 nővér forog. Ennek szervezése, de a balesetesek gyógyítása pláne kívánja az optimizmust. Ez a kedély a fotó főszereplője; a keretből kilógó beteglapok, telefonok, a derítőlámpa stb. csak kellékek.

Kappéter (Bethlen) Mária jelmeztervező. Gondolom, Fodorral együtt komponálta a beállítást. A keretbe beálló rózsacsokor elrendezését, a blúzgallér állását is a németalföldi festészet ihlette. A tükörkereten kívül a falon, talán a gyerekkori Bethlen-otthont idéző ló-festmények. A többszörös menekülés varrónő-állomásai jó szaktudást is adtak a von Hause aus műveltséghez. Munkabírása egy immár patinás Nestroy-fesztivál ,,főszerepéhez’’ segítette a kamerába magabiztos méltósággal tekintő ,,színházi embert’’.

Szegő János, a Vizsgázott Bécsi Idegenvezetők Egyesületének alapítója az orvosi egyetemnek fordított hátat 1956-ban. Igazi erőssége a történelem és a matematika volt, ám akkor az idegenforgalmi kurzus volt a legolcsóbb Bécsben. 67-től hivatásos, egyesülete ma jogi személyként az Osztrák Gazdasági Kamara tagja. Idegenforgalom és gazdaság hatásos együttműködésének eredménye, hogy Ausztriában és Bécsben minden a legnagyobb rendben. A műemlékek is, gyakran új, működő funkciókkal. Például a Szegőt bemutató fotón – a keret ezúttal egy bicikli nyergén áll – a Domgasse 5. ódon háza is ragyogó jó karban. Statiszta is akad, a ,,turista’’, aki nem tudja, merre szaladjon/nézzen. Szegő, a ,,cicerone’’ neki is írt jó pár útikönyvet, annak régi, komolyabb műfajából.

A kötet vége felé szerkesztették, talán kora okán is, Hunyadi Emesét, Ausztria gyorskorcsolyázó olimpiai bajnokát. A fotón, mintha csak szálloda halljában ülne. Mindjárt fut, családja, edzője, a versenyek felé. Ausztriai kötődését merő véletlennek tartja, ő már nem a ,,hálás menekült’’. Ugyancsak a végén szólok magáról Fodor Gyuláról, a fotósról. Említettem már, a keretben itt az arc helyett egy régi műtermi fényvető. Történetében Dorogra, a Rónai bácsi fényképészműterméhez nyúl vissza. Ott jósolták neki ezt a pályát, de előbb matróz, fuvarozó, vicclapszerkesztő volt, immár Bécsben, színházi PR-os és sikeres ama-tőr színi fotós, hamarosan már profi, aki a nagy nevekkel könnyedén tud kontaktust teremteni. 2000-ben nyílt Fodor Gyula első bécsi kiállítása egy amatőr-galériában, de olyan képekkel, amiket a Wien Museum is megvásárolt. Ma a Christine König Galerie-hez kötődik. Itt rendezett Sümtükvel – a Halotti beszédre utaló – címen kiállítást, részt vett a Műcsarnok Elhallgatott Holocaust, illetve a tavalyi Mozart-év osztrák tárlatain is.

És nem utolsó sorban a sztorikat összekötő kulcsfigura: Herr Lajos, a ,,főúr’’. A belvárosi Landtmann Café kapcsolja össze a kötet szinte minden magyarját, törzshelyük ez nekik. És még ki mindenkinek. Kovács Lajos 76-ban az IBUSZ-szal disszidált. A Pataky Étteremben kezdte, két év múlva – 30 éve – már a Landtmann lelke. Mindenkit ismer, és Szászi Júlia szerint történetei kifogyhatatlanok. Ritka pillanat, a bécsi kávéházak magas támlás kanapéján ülve látni: ,,Hű, ezt a rendhagyó sztorit lehet majd mesélni’’ – mondja a Fodor fotóján elkapott befelé-mosolya. Fölötte is, előtte is tükrök, szűk keretek, tág horizonttal. Lajos történetei, Szászi, Fodor paktum-históriái, -képei is a százezrek migrációját hozó 20. század meséi, tükörképei – egy ambivalens kor portréi.

Szegő György

* Arcok a Lajtán túlról