AHOVÁ NYARALNI INDULOK, OTT „VÉLETLENÜL” HÁROM TUCAT FOTÓKIÁLLÍTÁS LÁTHATÓ

– A Fotóművészetben megjelent írásaidban már említetted egy-két gyermekkori élményedet. Mesélnél róluk bővebben?

– 1951-ben születtem Budapesten. A Király utca 69.-ben laktunk, a Hársfa utcai sarokházban. Mostanában gyakran eszembe jut, itt Weisz néni lakott, a másikban Frisch néni, amott Polacsekék, velünk szemben Grünbergerék, jellegzetes nevek, de a lakóknak soha, semmilyen gondjuk nem volt egymással, korrekt együttélésnek lehetne nevezni. A házunk zárt közösséget alkotott. Jellemző példa, hogy lakott ott egy államvédelmis tiszt, 56-ban ő is lent volt a pincében, mindig egy rádió előtt ült, rátapasztva a fülét. A felkelők a Royal szállóba húzódtak be, aminek a hátsó bejárata talán harminc méterre lehetett a házunktól, csak harminc métert kellett volna megtenni, hogy valaki szóljon nekik, jöjjenek, és vigyék el ezt az embert. Természetesen senki nem szólt nekik.

A szomszéd utcában lakó rokonunk a forradalom után disszidált Kanadába, és ettől a családunk közössége megváltozott, ott maradt a nagypapa, aki szomorú életűvé vált. Ő volt a legelső ember, akitől első világháborús meg század eleji történeteket hallottam, a nagypapa nagyon jól tudott történeteket mesélni, olyanokat, amiktől az ember haja az égnek állt, a szüleim a felét sem hitték el.

– Téged viszont érdekeltek.

– Mindig tiszteltem az időseket. Az én korosztályomat úgy nevelték, hogy nem csak az időseket illik megbecsülni, hanem a korábbi időkre jellemző, apró szokásokat is érdemes folytatni. Például illett tudni a régebbi könyv- vagy filmsikerek címét, ha nem is olvastam vagy láttam őket, hogy tudjuk, mikről ejtenek szót a szüleink társalgás közben. Anyám a negyvenes évei közepén járó, nagyravágyó asszony volt, szeretett volna dalszövegírással foglalkozni, 1953-ban föl is vették az ilyen irányú szervezetbe, ami óriási eredmény volt.
Az egyik közvetlen szomszédunk Szántó Armand író volt, Vaszary János szerzőtársa, a másik oldali szomszédunk pedig Ritter Győző fényképész. Amikor egy-egy filmtekercse végén maradt pár kockája, le-lefényképezte a házban lakókat, minket, gyerekeket is. Egy tavaszi délelőtt, biztosan megint a folyosón rajcsúroztunk, azt is megmagyarázta nekünk, hogyan készül a fotogram, elrontott fotópapírokat hozott ki, és azokon mutatta, hogyan lehet a fénnyel játszani.

– Mit tudsz Ritterről?

– Azon kevesek egyike volt, akik műszaki fotóval is foglalkoztak, a háború előtt volt is egy ilyen cége. A házunk határos volt a később lebontott Király Színházzal, voltak lakók, akik állították, hogy egyes lakásokból el lehetett jutni a páholyokhoz, ezeket az átjárókat később befalazták. Ritter ott is fényképezett, azt hiszem, vele történt meg az a híres eset, hogy nem vitt magával elég nyersanyagot, és amíg a segédje elszaladt néhány kazettáért, addig ő a fekete kendő alól továbbra is igazgatta a színpadon a színészeket! “Most tessék így maradni!”, és senkinek nem tűnt fel, hogy sokáig tart, mert különben is félórás expozíciós idők voltak.

A háború után már csak a házban dolgozott, eleinte a Technifotó nevű cégként próbált tevékenykedni, de 1949 vagy 50 után már csak egyszerű igazolványkép készítő fényképészként dolgozott. Annak szeretnék majd utánanézni, hogy ha Seidnernek vagy Vadasnak be kellett lépniük a Magyar Fotó Állami Vállalatba, akkor Ritter hogyan úszta meg az államosítást. Őt nem államosították, vagy mert idős volt már, vagy nem volt különleges felszerelése, nem tudom.
Én kaptam egy Útitárs fényképezőgépet, azt hiszem, négy és fél éves koromban, semmit nem tudtam vele kezdeni. A bakelit hátfal rögtön az elején leesett és összetört. Egyébként a film betöltése nem is egyszerű, gyereknek való feladat.

– Akkor miért kaptad?

– A nővérem, aki tíz évvel idősebb, rettenetesen kényeztetett. Úgy érezte, hogy a nagyszülőktől kapott zsebpénze egy része engem illethetne, és mindent megvett, amire rámutattam.

Később, 1961-ben, én magam vettem a spórolt pénzemből egy Pajtás fényképezőgépet, amivel viszont már remekül tudtam fényképezni, és nem csak napfényben, hanem borult időben vagy ellenfényben is relatíve éles képeim születtek.

– Tanultál-e bármit Rittertől? Vagy inkább a szakkönyveket olvasgattad?

– Akkor már nem a Király utcában laktunk, 1958-ban elköltöztünk az Árpád fejedelem útra. Apám is amatőr fotós volt, de tényleg amatőr; egy óbudai fényképészhez, Demény Jánoshoz adtuk be filmet kidolgozásra, ő készítette a papírképeket, a széleken szép cikk-cakkosra vágva, darabját kettő hatvanért, ami elég sok pénz volt. Tanítani viszont egyáltalán nem akart. Egyszer mondtam neki, hogy én magam szeretném előhívni a filmet, adna-e hozzá vegyszereket. Azt mondta, neki sincsen sok, és nem is nagyon mondta el, pontosan mi kell az előhíváshoz. De ebben nem éreztem, ma sem érzek semmi bántót, egyszerűen nem akart másokkal foglalkozni. A hatvanas években nagy szövetkezeti házak épültek a környéken, és az egyikben egy szövetkezeti műtermet nyitottak, attól kezdve oda vittem a filmjeimet. Arra is hajlandók voltak, hogy egy-egy részletet kinagyítsanak, vagy ha a filmtekercsnek csak a felét exponáltam el, és kértem, a másik felét visszaadták.

A Rákóczi Gimnáziumban kezdtem tanulni, ahol az első év végére négyen összebarátkoztunk: Nádor András, ma nemzetközi szintű vállalkozó, Wagner Péter Ybl-díjas építész és Kéri István, aki a Filmhíradó igazgatójának fiaként amatőr filmes vonalon mozgott. Nádor és Wagner viszont fényképezett, viszonylag jól, Wagner inkább építészeti jegyzetekként, Nádornak viszont jópofa zsánerei voltak. Természetesen jelentkeztünk a fotókörbe, amit egy számomra rendkívül fontos személy, Póka Endre vezetett. A szakkör eléggé ismert volt a hatvanas években, a Fotó újság egyszer egy kétoldalas cikket közölt róla. 1966–67-re, amire én a gimnáziumba kerültem, az igazán jelentős diákfotósok már leérettségiztek és elmentek, s a szakkör színvonala egy picit mintha visszaesett volna. De rendkívül jó felszereltség jellemezte, öt vagy hat Magnifax és Opemus nagyítógéppel. Természetesen Póka nem engedte meg, hogy a diákok csak úgy bemenjenek, és esetleg a lányokról készült képeiket nagyítgassák, ami előfordult persze; hanem először meg kellett tanulni Kodak D–76 előhívót föloldani – aki próbálta már, tudja, hogy egyáltalán nem könnyű, egyrészt az oldási sorrend nem egyezik meg a receptúrával, a nátriumszulfitból előbb föl kell oldani egy picit stb. –, utána a fenidonos papírhívó készítésének kellett a birtokában lenni, amikor az megvolt, lehetett filmet előhívni, és ha az ment, lehetett csak papírképet nagyítani. Volt egy Budai Diáknapok nevű rendezvénysorozat, a különböző versenyeken való részvétel bizonyos pontszámokat jelentett, az egymással versenyző középiskolák számára. Az egyik alkalommal női álnéven adtam be képeket a fotópályázatra, és oklevelet nyertem. Ez volt az első tapasztalatom, hogy nem tudom a saját képeimet megítélni, amiket gyengébbeknek gondolok, azok sikeresebbek, amiket jobbaknak, azok másoknak kevésbé tetszenek.

A fotópályázat színvonalát mutatja, hogy az egyik zsűritag Szebellédy Géza volt, aki elemezte is a képeket. Rendszeresen jártunk Illés- és Omega-koncertekre; Nádor András egyik fotóján a lámpák belevilágítanak az objektívbe, emiatt két fényfolt keletkezett, pont a dobos mellett, mintha két cintányér lebegne. Ez nagyon tetszett Szebellédynek. Ő akkor már komoly MTI-fotós volt, és képes volt eljönni egy iskolai pályázatot zsűrizni.Az első kiállítás, amit láttam, A magyar fotóművészet 125 éve című, nagy történeti kiállítás volt a mostani Néprajzi Múzeum épületében, 1966-ban. Nekem meghatározó élményem, szerintem tényleg érdemes fotótörténeti kiállításokat rendezni; nagyjából ma is emlékszem a termekben lévő képekre, néhány különösen megfogott, Landau Erzsi Gare de Saint Lazare-ja, Németh József Gyöngyvirágos akt című képe és a déligyümölcsös csendéletei. A későbbi tudásom, tapasztalatom birtokában még nagyobb teljesítménynek tartom Németh fehér háttereit, amilyet mi később, a Fővárosi Fotónál soha nem tudtunk előállítani a színes papírképeken.
Szebellédy mellett még egy riporterre emlékszem élénken a kezdeti évekből, Friedmann Endrére. Kéri Istvánnal gyakran próbáltunk filmhíradósokhoz csapódni. Izgatottan mentünk Ferihegyre, amikor Marina Vlady érkezett a Sirokkó című Jancsó-film forgatása miatt, és mire a híradósok odaértek, mire én fölemeltem a gépemet, addigra Friedmann Bandi már innen is, onnan is elfényképezett pár kockát, bámulatos gyorsasággal. Később rengetegszer találkoztam vele, mert 69-től a Fővárosi Fotónál dolgoztam, és kérésemre megkaptam a riportjellegű FŐMO- meg MOKÉP-riportokat.

– Ezek szerint nem tanultál tovább az érettségi után?

– Jelentkeztem a jogi karra meg később a Filmművészeti Főiskola operatőr szakára is, de egyik helyre sem vettek fel.

Az 1969-as Országos Középiskolai Fotópályázaton mind a négy beküldött képemet elfogadták, és az egyik díjat is nyert. Ez egy portré a Traffic együttes dobosáról, amin, úgy érzem, nem fogott az idő, ma is tisztességes portrénak látom. A másik három fotót is közölte a pályázatról három- vagy négyoldalas cikkben beszámoló Ifjúsági Magazin.Az előző évben, 1968 nyarán két helyen is dolgoztam a nyári szünetben, az MTI nyomdai expozíció részlegénél és a Fővárosi Fotó Tanácsi Vállalatnál. Leszűrtem valamennyi tapasztalatot, hogy hol, milyen lehetőségeim lennének. Pont akkoriban zajlott a gazdasági mozgósítás, ma már kevesen tudják, mi az: amikor a magyar csapatok elindultak a szomszédos ország felé, néhány komolyabb céget bizonyos intézkedésekre köteleztek, például megterveztették, hogyan lehetne szükség esetén kitelepíteni Budapestről. Ebbe természetesen beleesett a Távirati Iroda is. Katona állt őrt folyosón. Ez a bevonulás legelső napja volt, még senki nem tudott semmit. Megkérdeztem a nyomdai részlegvezetőt, mi ez az egész. Kérdezte, hogy láttam-e Friedmann Bandit. Mondtam, hogy igen. Na, sóhajtott föl, akkor nincs nagyobb baj; ugyanis az MTI-nél Friedmann kapta a honvédséggel kapcsolatos riportokat.Találkoztam Szebellédy Gézával, szembe jött a folyosón, előre köszönt, máig nem mertem megkérdezni, hogy viccből-e vagy tényleg emlékezett rám a Budai Diáknapokról. Érdekes volt a légkör, tetszett is, de nem éreztem magamban annyi erőt, hogy folyamatosan dolgozni tudjak az MTI-ben. Soha nem voltam erős fizikumú, az ottani riporterek meg folyton állvánnyal, lámpákkal, kamerákkal a vállukon rohangáltak.

Nádor Andrással még gimnazistaként eljártunk focimeccseket fényképezni. Egy alkalommal Újpesten belógtunk egy Dózsa–Honvéd meccsre, engedély nélkül, ami külön poén volt, persze. Lecövekeltünk egy helyen, a riporterek a mögé kapu mögé álltak, ahová a gólt várták (és persze mindenkinek ugyanolyan felszerelése volt, Pentacon Six, Olympia Sonnar objektívvel, csak nekünk volt vicik-vacak kisfilmes gépünk), de mi nem mertünk eljönni a másik kapu mögül, nehogy észrevegyenek a rendezők. Egyszer csak verekedés tört ki nem messze tőlünk, Komora és Zámbó rángatta egymást, és már nem emlékszem, melyikük, állon vágta a másikat, és a bíró odarohant, hogy szétválassza őket. A képen az látszik, hogy az egyikük cibálja a másik állát lefelé, a bíró pedig lökdösi őket. Nem is nagyon néztem a keresőbe, csak ösztönösen kattintottam. Postán elküldtem a képet a Labdarúgásnak, a következő számban leközölték. Tichy Lajos, aki a szomszédunkban lakott, megüzente, hogy ne menjek egy darabig Honvéd-meccsre, viccelt persze. Ugyanerről a meccsről megjelent a lapban egy másik kép is valamelyik riportertől, ami érzésem szerint sokkal érdektelenebb volt, mint az enyém.

Bevittem a Labdarúgást az MTI-ben a riporteri szobába, megmutattam Pálfai Gábornak, ő mindig nagyon rokonszenves volt nekem, de az a furcsa dolog történt, hogy akik bent voltak, elkezdtek anekdotázni, ki, milyen verekedést fényképezett már. Pálfai elmesélte, hogy a legjobb képei a Ferencváros-Galatasaray meccsen születtek, persze egyetlen egyet sem lehetett leközölni. Csalódottan álltam ott, és később is sokszor éreztem, mennyire furcsák a fotósok, milyen nehezen dicsérik meg mások képeit. Pedig butaság, miért is várhatná el a nyári diákmunkás, hogy az MTI-riporter a képeiről áradozzon? És csak véletlen, hogy Pálfai nevét említettem, vele soha, semmilyen problémám nem volt.

Ha mondhatok pár szót a sportfotósokról, gyakran találkoztam Petrovits Lászlóval MTK-meccseken, előfordult, hogy kezdés után ért oda, elővette a gépet, hangosan gondolkozott, “Azt mondja, ezred, akkor négyes blende, tyű, a kutyafáját!”, mert éppen gólt rúgtak, de még sikerült megnyomnia a gombot, és valahogy tökéletes lett a kép. Utána elővett egy 200 milliméteres teleobjektívet (Canon FX-szel fényképezett), bunda objektívnek hívta, ha nem esett gól, jeleneteket keresett.

Falus Istvánnak, a Képes Sport riporterének pedig 300-as teléje volt, óriási dolognak számított, de ha közelebb történt valami, letette, és fölkapta a Pentacon Six-et. Ezt azért mondom, mert ma el nem tudja képzelni a szakma, mennyire nem voltak megfelelő felszerelések. Hogy milyen komoly fotósnak számított, akinek Six lógott a vállán. Hogy milyen lehet egy nem beugró blendés kamerával sportot fényképezni. Elérhetetlenül sokba kerültek a jó gépek, az Exacta Varex, ami ma semmi, hatezer-nyolcszáz forint volt, a fizetésem pedig – még évekkel később is – csak kilencszáz. Nikon? Olyat sokáig nem is láttam. A Traffic együttes koncertjén láttam egy embert Nikonnal fényképezni, csodálatos barna táska lógott a vállán. Amikor Szász János egy évvel később bemutatta az Országos Középiskolai Fotópályázat anyagát a Budapesti Fotóklubban, Schwanner Endre látta a díjat nyert képeimet, emlékezett rá, hogy ő is ott volt a koncerten, ahol látott egy fiatalt fotózni, megtudta a címemet, és írt egy levelet, nekem, a tizennyolc éves fiúnak, hogy nagyon kifejezőknek tartja a képeimet, és mellékelten elküldte azokat, amiket ő és a szintén jelen lévő Módos Gábor készített ugyanazon a koncerten.

– Szép gesztus.

– Igen, és jól jött volna valami hasonló az MTI-ben.

Meg kell mondanom, hogy kényelmességből léptem be a Fővárosi Fotó Tanácsi Vállalathoz. Segédmunkás voltam, milyen furcsának tűnik így, kimondva. Ötforintos órabérrel kezdtem. Annyi protekcióm volt, hogy nem filmeket mostam, hanem a riporteri csoporthoz, azaz a műszaki fotósokhoz kerültem samesznak, magyarul világosítónak. Ott ismertem meg Kelly Zsigmondot, aki 1902-ben született, tehát hatvanhét éves volt, és akit igazi fotózsonglőrnek láttam. Nem ismertem Seidnert, Vadast és a Magyar Fotó vagy MTI más nagyjait, de Kelly Zsigmondot ismerve próbálok fogalmat alkotni a nagyságukról. Hozzájuk képest Kellynek – aki egyébként szintén szövetségi tag volt – művészi értelemben és a kanonizálási rangsorban is egy sorral hátrébb kellene állnia. Mégis hallatlan dolgokat produkált. Például a vakuval való derítés, ha jól emlékszem, tíz oldalnyi szöveg a Köteles Lajos-féle szakmunkás tankönyvben, és a gyakorlatban sem volt egyszerű dolog, a távolság függvényében kellett kiszámolni az értéket. Mindenképpen bonyolult technikai kérdésnek számított, főleg színesben. Kelly Zsiga bácsi viszont valóban olyan magától értetődően fényképezett az ORWO NC–16-os, maszk nélküli filmre, mint egy zsonglőr. Lementünk Nyíregyházára az ipari kiállításra, ő letette az állványt oda, ahonnan fényképezni kellett, és gyorsan összeraktuk a Linhof Techika kamerát, ami teljesen összenőtt a kezével. 53 milliméteres objektívvel fényképezett, ami a 6x9-es képméretre 90 fokot jelent, gyakorlatilag totál felvételeket lehetett vele készíteni. Soha nem értettem, honnan tudja azt a kihuzatnövelést megadni, ami az első ponttól az utolsóig meghatározza az élességet. Figyeltem, mit csinál, és nem tudom, hány év után jöttem rá, hogy az egyik ujján hosszabbra hagyta a körmöt, azt csúsztatta be a gépváz és a kihúzható hátfal közé, ez a különbség kellett az 53 milliméteres objektívnél a kihuzat növeléséhez. Beállította a képet, és azt mondta, “Na most, kiskomám, innen villantasz egyet, onnan kettőt, amonnan hármat, és már megyünk is haza.” Ami persze kellemetlen volt, mert túl hamar, nyolc órán belül visszaértünk Pestre, és akkor nem járt a napidíj, még fél napra se.

Zsiga bácsival nagyon jól összebarátkoztunk. Elfogadta, tolerálta a kvázi művészi fényképezési hozzáállásomat, míg mások nem annyira. A Főfotónál a fusizás jelentette az egyik neuralgikus pontot. Mindenki fusizott, azaz a vállalat felszerelését magán célra is használta. Kötetlen volt a munkaidő, többek között ezért ide jöttem dolgozni. A nem szezonális nyári hónapokban három órát dolgoztam naponta, kilencre kellett bemenni, és ha nem volt konkrét riporteri feladatunk, vagy ha volt, de időben leadtuk a laborba a leexponált filmet, tizenkettőkor haza lehetett menni. Voltak akik elmentek fusizni, én mentem a bölcsődébe a lányomért, és próbáltam magamnak fényképezni.

– Nem voltatok érdekelve a több munkában?

– A műszaki fotónál az volt a borzasztó nagy baj, hogy nem fizették ki a teljes szerzői jogdíjat, hanem csak bizonyos százalékát, ami eltérő volt a Főfotónál, a FÉNYSZÖV-nél (a Budapesti Fényképész Szövetkezetnél) meg az MTI-nél. Nálunk negyedévente számoltak el, és a jutalékot is kevesebb százalékban állapították meg, mint a FÉNYSZÖV-nél.

A belépésem eléggé lapályos időszakra esett, kiléptek a nevesebb kollégák, Farkas Tamás, Szalay Zoltán, Zaránd Gyula, és az akkor induló Tükör című lapnál helyezkedtek el. Balla Demeter sem volt már ott, a komolyabb emberek közül már csak Tomori Ede maradt. Én 1972-re értem el, hogy a cégen belül kialakítottam a saját lehetőségeimet. Három évi szakmai gyakorlat után szakmunkásvizsgát lehetett tenni a Práter utcában, le is tettem. (Ez nem nagyon tetszett a vezetőknek, mert emelniük kellett a fizetésemet.) De megszilárdult a pozícióm, és a saját anyagaimat is olyan szintre hoztam, hogy össze tudtam állítani egy kiállítási anyagot.

Nádor Andrással még gimnazistaként elmentünk a Budai Fotóklubba, körülbelül harminc fős társaság járt össze, diavetítések, szokásos klubélet. Egyszer valaki elhozott egy lányt, akit lehetett fényképezni, lámpák is voltak, és észrevettem egy tőlem egy-két évvel lehetett idősebb fiatalembert, aki Flexarettel a nyakában ült, de a gép bent maradt a tokban, a srác egy darabig nézegette a modellt, meg a világítást, de nem tetszett neki, felállt, és elment. Csatlakoztam hozzá, bemutatkoztam, mondta, hogy őt Csigó Lászlónak hívják. Nem nagyon tetszett neki a mai dolog, különben is takarékosan bánik a filmmel. Mutatott néhány képet, igen jóknak és technikailag szenzációsaknak találtam őket. Én is mutattam képeket, azt mondta, hogy technikailag nem jók, adott néhány tanácsot, milyen papírra nagyítsam. Egy másik kollégával, Várhelyi Kálmánnal is megismerkedtem, ő is technikai gondokkal küzdött, és szintén Csigót kérte, hogy segítsen. Mi hárman elégedetlenek voltunk a Budai Fotóklubbal, ellaposodottnak, unalmasnak éreztük. Csigó ismerte Kocsis Ivánt, az Iparművészeti Főiskola fotólabor vezetőjét, hozzá jártunk a technikai problémáinkkal. Egyszer fölvetette, hogy beléphetnénk a Váci Fotóklubba, attól kezdve gyakran kivonatoztunk. Nekik jártak fontos külföldi szaklapok, a Camera, a Foto Magazin és a Color Photo, amikre egyébként magánszemélynek nem lehetett előfizetni. A svájci Camera borzasztóan fontos lap volt a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején, amikor az amerikai Allan Porter szerkesztő jegyezte. Természetesen nyomdatechnikailag is nagyon magas színvonal jellemezte, sem a tartalmát, sem a külsejét nem lehet más kiadványokhoz hasonlítani. Szóval, mi Vácon a fotóklubban fél, legfeljebb háromnegyed év különbséggel értesültünk a nagymenő külföldi fotósok legfrissebb munkáiról.

– A váci klub biztosan kisebb volt, mint a MADOME.

– Sokkal kisebb. De a klub progresszívebb tagjai alakítottak egy Alfa nevű csoportot, többek között Tahin Gyula volt a tagja meg persze Kocsis, ebbe a csapatba léptünk be Várhelyi és Csigóval. Kocsis elvitte az Alfa kiállítást Párizsba, ami 69-ben óriási dolognak számított, nem beszélve a nyolcoldalas katalógusról, ami azokban az években szintén nem volt hétköznapi eset. A klub kollekciója rendszeresen járt külföldre, 1970-ben például a belgiumi Mechelenbe külön is meghívták a váciakat.

– A Forte támogatta-e a fotóklubot?

– Nem tudom pontosan, milyen kapcsolat volt, de időnként tényleg lehetett tőlük nyersanyagokat kapni. Kaptunk például Fortezo B papírt, amelyiknek nagy hátránya, hogy nyolc percig tartott az előhívása, de glicines hívóban nagyon szép barna tónusok jöttek elő. Szerettünk volna egy váci városalbumot csinálni, de persze az akkori könyvkiadási politika ezt nem tette lehetővé. A klub valahogy soha nem tudta kifutni magát, ami abban kulminálódott, hogy az Alfa 73 kiállítás kapcsán, amiben B. Müller Magda lett volna, Várhelyi, Kocsis Iván meg én, Iván valamilyen engedélyt nem szerzett meg, és az utolsó pillanatban leállították, ma úgy is dicsekedhetnénk, hogy betiltották.

– Miért, milyen engedély kellett volna?

– A kiállítás együtt lett volna egy diaporáma vetítéssel. Akkoriban néhányan Pesten diaporáma ürügyén tartottak olyan vetítéseket, hogy Playboyból kireprózott képeket csúsztattak egymásra, hallatlanul kommersz, vacak volt az egész, mindenesetre ilyen vetítéseket tartottak a koncerteken meg a lemezklubokban. Valaki fejes kitalálta, hogy ez már majdnem olyan, mintha filmvetítés lenne, amihez viszont külön engedély kell. Az a röhej, hogy Kocsis Iván az audiovizuális fesztiválokkal Tám Lászlóval együtt behozta a diaporáma műfajt Magyarországra, majd amikor valaki megcsinálta az első hülyeséget, ő kapta a pofont.

Nekem Iván egy évvel előtte, 72-ben, huszonegy éves koromban már elintézett egy kiállítást a váci Vak Bottyán Múzeumban. Pontosan ugyanazzal a nekibuzdulással nagyítottam a huszonöt képet, mint nagynevű kollégák szokták a Műcsarnokban, azaz a legkisebb méret 50x60 centis volt, ezen kívül volt két 70x100-as, sőt egy kétméteres nagyítás is. A fotók egy része Esztergomban készült, ahol részt vettem a Felsőfokú Központi Fotótanfolyamon, amit Réti Pál szervezett a Népművelési Intézettel, óriási buli volt, mindegyik fotóklub delegálhatott két-három tagot, összejött egy csomó jópofa ember, például Flesch Bálintra emlékszem, nagyon jó volt a hangulat, és két héten át egyfolytában fényképeztünk Esztergomban. Előadásokat hallgattunk, többek között Tőry Klárától, aki fantasztikus benyomást tett rám, ma is emlékszem, hogy a XIX. századi sablonokról beszélt, rendkívül expresszíven, az volt az első fotótörténeti előadás, amit életemben hallottam.

A váci kiállítás akkora lendületet adott, hogy sikerült elintéznem egy kiállítást a Ferencvárosi Pincetárlatban, ahol nagyon jó volt a világítás, fölülről jött a fény, és a képek szédületesen jól érvényesültek. Komoly, rangos kiállítóhelyiségnek számított, Schwanner Bandi is szerepelt ott, Gink Károly is, Csigó, Szilárdi Béla, attól függetlenül, hogy a Mester utcában volt, egy kocsma mellett, és nemegyszer előfordult, hogy valaki benézett, és már fordult vissza, “Ja, nem ide akartam jönni.”

– Volt egy rangsor, hogy hová érdemes kiállítást vinni, hová nem annyira?

– A Pince fogalom volt a maga nemében, kiemelkedett a többi kerület hasonló intézményei közül. A legrangosabb helyekre, a Műcsarnokba, az Ernst Múzeumba pedig nem lehetett csak úgy bekopogtatni. legalábbis én nem éreztem a lehetőségét ennek. Az idősebbek, akik ismerik a Szövetség ügyeit, nyilván hajszálpontosan meg tudnák mondani, hogy mire volt akkor lehetőség, mire nem.

Amire lehetőségem nyílt, az a Fiatal Művészek Klubjába való belépés volt, amivel éltem is, természetesen. Szerencsés Jancsi invitált, akit onnan ismertem, hogy egyszerre tettünk szakvizsgát a Práter utcában. Már akkor is a Corvina Kiadónál fényképezett.

Nálunk a Főfotónál nagyon sok laboráns, retusőr meg más szakmunkás dolgozott. A Dorottya utca 9. szám utcáról nyíló helyiségeiben volt a riport részleg és az udvaron a műterem, a mellette lévő házban, a 11.-ben az emeleten a retus részleg és a földszinten a laboratórium. Szóval rengetegen dolgoztak, és egyszer szólt Szerencsés, hogy kellene neki egy megbízható laboráns, akire rá meri bízni a felvételeit. Segítettem neki laboránst találni, amiért Szerencsés hálás volt. 1970-ben vettem egy Leica M–3 gépet, Csigó Laci hatására, aki a Fővárosi Tanács lapjának dolgozott, és egy háború előtti Leicával fényképezett, volt hozzá egy szédületesen jó, 28 milliméteres nagylátószögűje meg egy 280-as teléje. Persze nagyon nehéz volt tartozékokat találni a kamerámhoz, és akkor Szerencsés nekem adta a saját M–4-ese vakuzsinórját. Azt is ő javasolta, hogy lépjek be az FMK-ba, amit örömmel meg is tettem, és rögtön, 1974-ben, kiállítást rendeztem. Ott már kitettem egy-két zsáner jellegű képet is az elvontabbak mellett, többek között egy idős, rossz körülmények között élő asszonyról, aki nem volt hajléktalan, ellenkezőleg, valahol Budakalász és Pomáz környékén bukkantunk rá Csigó Lacival. A szomszédok azt mondták, hogy a néni kilencvenkét éves, körülbelül úgy is nézett ki, indiánszerű volt. Találtunk egy házaspárt is, rettenetes körülmények között éltek egy barlangszerű lakásban, ugyanakkor rendkívül büszke tartással álltak a gép elé. Ezeket a képekkel egészítettem ki a korábbi képeimet.

– Nem számított kényesnek a téma?

– Egyáltalán nem, ott bármit ki lehetett állítani, zárt klub volt, a rendőrök sem jöhettek be, csak a portáig, a portásnak szóltak, ha kerestek valakit.

Egyébként a Főfotótól Zaránd András – Zaránd Gyula öccse – járt a leggyakrabban az FMK-ba, a feleségével, Oravecz Magdival, jókat eszegettünk, iszogattunk, ma is, ha arra járok, eszembe jutnak a zsíros kenyerek, Hubertusok.

– Említetted, hogy a Főfotónál mindenki fusizott? Hogyan, mivel?

– A fusizás azt jelentette, hogy maszek fényképészek megbízásából vasárnaponként eljártak gyerekeket fényképezni. A maszektól megkaptak nyolc-tíz címet, odarohantak egy-két séma, például hasra fektették a gyereket, a fejére ráterítettek egy pelenkát, onnan nézett ki, tíz perc alatt készen is voltak, rohantak a következő címre. A megrendelő nem érzékelte a sablon voltát, ő csak azt látta, hogy a gyerekét lefényképezik. Ezzel kapcsolatban szeretnék annyit megjegyezni a szociofotóról, hogy nem érzem, hogy az olyan mélyen gyökerezne a magyar fényképészek alap tudatában. Mert ha a fotósok vasárnaponként nem csupán a feladatot akarták volna letudni, nem csak a sablont akarták volna kipipálni, és rohanni a következő családhoz, hanem pár percet rááldozva lefényképezték volna a lakást, a helyzetet, akkor tízezerszámra készültek volna olyan képek, amikből meg lehetne ítélni egy bizonyos réteg életkörülményeit. Én egy-két képet külön lenagyíttattam, megőriztem, és átadtam a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárának. De százas nagyságrendű lehet azoknak a fotósoknak a száma, akik Pesten vagy Pest környékén gyerekeket fotóztak. Nem tudok olyanokról, aki egy-két plusz kockát is exponált volna. Nem csupán képileg, hanem szociológiailag is óriási lehetőség maradt kiaknázatlanul.

– Talán azért, mert akiben meg lett volna az érdeklődés és az érzékenység, az nem került olyan helyzetbe, hogy bedolgozzon a maszekoknak.

– A Főfotónál az volt a mánia, hogy minden szombaton esküvőt kellett fényképezni. Budapest fel lett osztva, egyes kerületek házasságkötő termeibe a FÉNYSZÖV járt, más kerületekbe a Főfotó, amit, tanácsi vállalatként, nem is lehetett volna a pozícióiból kirobbantani. Az ügyfélszerző mindig ott ült az anyakönyvi hivatalban, és amikor a pár a bejelentkezés után kijött az ajtón, odament, hogy “Jó napot kívánok, a Fővárosi Fotó Vállalattól vagyok, százötvennyolc forintért le tudjuk önöket fényképezni.” Huszonketten voltunk a részlegen, néhány idősebb kivételével be voltunk osztva. Én például, III. kerületi lakosként, a XVIII. kerületet kaptam, minden szombaton oda kellett átmennem, kaptam egy listát, hogy meg kell csinálnom a 10:30-ast, a 11:00-est, utána szünet, aztán 12:30, 13:00, 13:30 és így tovább, a 16:30-as volt az utolsó, általában hét-nyolc esküvő minden szombaton. Viszont kaptam érte egy szabadnapot, amikor elmehettem magamnak fényképezni vagy fusizni.

– El tudom képzelni, mennyire változatosak lehettek azok az esküvői képek. Nem volt lélekölő?

– Ez volt a munkám. Oly annyira sémákkal dolgoztunk, hogy alkalommal, amikor a Ságvári téri II. sz. Házasságkötő Teremben a kolléganőmmel, Bányász Annával ketten dolgoztunk (ő fényképezett színesre, én fekete-fehérre), sokan elnevették magukat, mert amikor az anyakönyvvezető előjött a paraván mögül, mi tizedmásodpercre egyszerre léptünk oda két oldalról, és ugyanazzal a mozdulattal emeltük a gépet.

Hasonlóan favágó munka volt az iskolai fényképezés, csoportképek és egyénik, az egyéniket elkezdtük szeptemberben, és csak karácsonyra fejeztük be, egyes iskolákban ezer-ezerötszáz is több gyerek tanult. Gyakran falitérképeket tettünk oda háttérnek, a szabálytalan foltok miatt, a 6x6-ossal, viszonylag nagy nyílásnál úgyis életlen volt a háttér. Egyszer, én marha, nem vettem észre, hogy történelmi térképet tettek föl, és akkorra már újítottunk, kisfilmre fotóztunk, persze nagyobb mélységélességgel, és mutatták nekem a képeken, hogy a gyerekek feje fölött azt lehetett olvasni, Szarmata törzsek, Vandálok. Tavasszal jöttek a csoportképek, hú, de utáltam, az összes XVI. meg XVII. kerületi iskolába bekötött szemmel is odataláltam volna.

Egyébként, és ez döbbenetes, rengeteg olyan főfotóssal dolgoztam, akiket akkor komoly fényképeszeknek tartottam, de mára teljesen elfelejtették őket, nem voltak szövetségi tagok, mint Kelly Zsiga bácsi, és teljesen kiestek a köztudatból. Azok közül, akik az ötvenes évek elején agilisabb fotósok voltak, két kollégára emlékszem élénkebben: az egyikük, Lóránt Tamás a FÉNYSZÖV-től jött át, tagja is volt a kiállító csapatuknak – a FÉNYSZÖV nagyon erőltette, hogy rendszeresen szerepeljenek a kiállításokon –, és az én időmben egy kicsit már fásult, de rendkívül jó humorú ember volt; a másikuk, Bányász Anna, azaz Mestyán Tiborné pedig a Magyar Fotónál dolgozott korábban. Fotótörténészként rendkívül röstellem, hogy sem velük, sem Kelly Zsigmonddal nem foglalkoztam eddig. Ez nagy mulasztás.

– De a többiek is jók voltak szakmailag?

– Igen, én úgy látom. Gyakorlatilag három cég vállalt műszaki vagy reklám fényképezést: a Fővárosi Fotó, a FÉNYSZÖV és az MTI, ők voltak a legjobbak, ez vitán felüli. Egy alkalommal a részlegünk vezetője, Béres Antalné, aki tudta, hogy kiállításaim voltak, és próbálok a sémákból kitörni, mutatott egy zsilettpenge-reklámot Németh Józseftől, hogy tudnék-e hasonló színvonalút csinálni. Mondtam, nem biztos, hogy tudnék, mert a mi laboratóriumunk nem képes a borotvahabot ilyen fehéren kihozni.

A három cég el volt osztva az ügyfélszerzés szempontjából. Nem a fotós ment a vállalatokhoz, hogy szeretne nekik dolgozni, arra megvoltak a jutalékos rendszerben dolgozó ügyfélszerzők, akik a cégek propagandistáival rendszeresen tartották a kapcsolatot. A komoly, jelentős állami vállalatok az MTI ügyfelei voltak, a tanácsi vállalatok a Fővárosi Fotóval dolgoztattak, a szövetkezetek a FÉNYSZÖV-vel. Például létezett egy Fővárosi Neon Vállalat és létezett Neon ktsz. is, logikus, hogy melyik, kinek adta a megbízást.

Hiába voltak kitűnő szakemberek a laborunkban, hiába volt remek felszerelés, ha a nyersanyagok az importkerettől függtek. Azt mondták nekik, hogy most csak ezt a fajta papírt kaptuk, ezzel kell dolgozni, és nem volt mese.

– Meddig dolgoztál a Főfotónál?

– Tizenkét és fél évet húztam le, hiba volt, mert sok volt. Főleg a hetvenes éveket éreztem rettenetesen hosszúnak, borzasztóan unalmasnak, minden szempontból. 1981-ben minden rossz összejött, meghalt apám, a vezetőnk nyugdíjba ment, és várható volt, hogy valami hülyeség következik, én is elkövettem egy marhaságot, szakszervezeti bizalmi lettem, összevesztem Erdélyi László Attila igazgatóval, nem írtam alá valami mozgóbér dolgot, de most kimondom, hogy neki volt igaza. Bizalmiként egyetlen dolgot sikerült elérnem, Korda Tamás kollégánk megbetegedett, nem akarták meghosszabbítani a szerződését, és sikerült elérnem, hogy kötetlen munkaidőben városképeket készíthessen.

82 februárjában nyugdíjazták a FÉNYSZÖV reklámstúdiójának vezetőjét, és Iczkovits Jenő, a szövetkezet elnöke azt mondta, nem a stúdióból fog valakit kinevezni, hanem föladott egy hirdetést, a stúdiósok a hajukat tépték. Jelentkeztem és véletlenül beletrafáltam, neki ugyanaz volt a vesszőparipája, ami nekem, hogy minél nagyobb képformátumra kell fényképezni. És kifejezetten nem szerette, ha a műszaki fotózáshoz nem műszaki kamerát használnak. Fölvett, tizenkét beosztottam volt, tíz fényképész és két adminisztrátor, de csak két és fél évig csináltam, mert Iczkovits, amilyen gyorsan fölvett, ugyanolyan gyorsan ki is rúgott. 1984-ben kiment a Los Angeles-i olimpiára, hogy aláírja a szerződést a Fotexszel, és elkezdte eladni az ingatlanokat. A nagy budapesti áruházak is föl voltak osztva, a Corvinban a Fővárosi Fotónak volt üzlete, a Skálában viszont, a szövetkezeti üzletben, a FÉNYSZÖV nyithatott műtermet. De a Skála Metróban lévő helyiség kicsi lett volna műteremnek, Iczkovits látta, hogy nem tudunk vele mit kezdeni, és ahhoz képest elég drága volt, körülbelül harmincezer forint per négyzetméteres áron adta el az új tulajdonosnak, Várszegi Gábornak, aki nem sokkal később behozta Magyarországra az első kompakt gépet. A következő évben jött az Astoriánál lévő üzlet, a Petőfi Sándor utcai, és ezzel együtt Iczkovits a stúdiót is kezdte leépíteni.

– Mihez tudtál kezdeni?

– 1971-ben kezdtem fényképezni a Magyar Eszperanto Szövetség lapjainak riportokat, lényegében a rendszerváltozásig. A nemzetközi szervezet központi irodája Rotterdamban székelt, ami egészen más fényben világítja meg a dolgot, mintha mondjuk valamelyik lengyel városban lett volna. Minden évben más városban rendezték meg a kongresszust, például 1975-ben Koppenhágában, 76-ban Athénben, mindkettőre sikerült kijutnom. 84-ben beléptem az Eszperanto Szövetségbe mint hivatásos fotóriporter, ezzel a MÚOSZ-ba is fölvettek. Nem sokkal később olvastam a Képzőművészeti Kiadó hirdetését, miszerint a naptár osztályra kiadványtervezési ügyintézőt keresnek. Ez abszolút más volt, mint amikkel korábban foglalkoztam, jelentkeztem, felvettek. A munkám abból állt, hogy grafikusoknak és fotósoknak adtam megbízást reklámnaptárak elkészítésére. Több mint hét évig dolgoztam ott, és a végén felelős szerkesztőként a Kiadó összes naptára hozzám tartozott. Gyakran én találtam ki a tematikát, persze ez már a rendszerváltozás környékén volt, akkorra minden föllazult, vagyis nem akarom azt állítani, hogy a hatvanas években is felelős szerkesztő tudtam volna lenni a Képzőművészeti Kiadónál. Így sem volt teljes az önállóságom, szinte minden a kereskedőktől függött, nagyon nehéz volt egy-egy újabb típust bevezetni, egy kereskedő könnyen megbuktathatta az egészet. Ennek ellenére benyomtam a nagyméretű színes naptárak közé egy kisebbet és fekete-fehéret, Török László Módosulások című kiállításának képeivel, duplex nyomásban. A két export-import ügyintézőnk javasolta, hogy küldjük ki a stuttgarti naptárversenyre, amit Török Laci meg is nyert. Csak volt az óriási baj, hogy a kiadóban éppen igazgatóváltás zajlott, és az ideiglenes vezetés az egész részlegünket ki akarta költöztetni a Vörösmarty térről a Kerepesi útra, az értesítés elkallódott, pedig, ha időben megkapja, Török személyesen is el tudott volna utazni a díjátadóra. Később megtudtam, hogy Karl Steinorthnak nagyon tetszett a naptár, ő volt a Kodak európai részlegénél a művészeti vezető.

Számos fotós kollégával tudtam jól együtt dolgozni, Ginkkel, Gál Imrével, a régiek közül talán ő hiányzik a legjobban. Hetente összeült a bíráló bizottság, amin ott volt a Képzőművészeti Alap képviselője, a Kiadó képviselője és két külső szakértő. És szinte kivétel nélkül, minden egyes alkalommal elhangzott, hogy szép, szép, de… – és akkor vagy elhangzott valamelyik fotós kolléga neve, vagy saját magukat ajánlgatták, hogy ők sokkal jobban meg tudnák csinálni.

Ez volt az utolsó munkahelyem, 1993-ban kiléptem, jobban jártam volna, ha megvárom, míg elküldenek, munkanélküli segély stb., de már nem bírtam tovább.

Nem nagyon van érzékem a fontos eseményekhez. Nagyon sok tüntetést láttam, de nem voltam ott akkor, amikor román nagykövetség előtt, pontosabban már a Thököly út és a Dózsa György út sarkánál rendőrök ütötték az embereket, köztük újságírókat is; és nem voltam ott 1988. június 16-án sem, amikor Demszky Gábort megverték. Szisztematikusan jártam tüntetésekre, de a Vörösmarty tér környékén akarva-akaratlanul is sok mindent láttam, a nagymarosi vízlépcső ellen tüntetőket gyakorlatilag az ablakból kezdtem fényképezni, utána lementem az utcára, és onnan folytattam. Kiscsatári Marianna le is írta – nagyon sok eseményképet és portrét adtam át a Történeti Fotótárnak –, hogy a rendszerváltás tüntetéseit a már meglévő anyagok közül az én riportjaim dokumentálják a legjobban. Ez valószínűleg igaz is volt mostanáig. Most már részben megkapták Prohászka Imre anyagát is, ő a Nagyító című lapnál dolgozott, a papája fényképész volt a XV. kerületben, és szintén gyakran fotózott a tüntetéseken.1988-ban volt egy Arcmások című művészportré-kiállításom Vácon. A megnyitó után odajött Katona István, és javasolta, hogy jelentkezzem a Szövetségbe, jelentkeztem is, de nem vettek fel, ez elég vicces. Ez még 1990-ben történt.

– Később viszont felvettek, sőt, most már az Elnökség tagja is vagy.

– Így van. Még 1989-ben Végh Antal indított egy irodalmi lapot, Új Idők címen, amiben Csukás István, Szakonyi Károly, Bertha Bulcsú, Hernádi Gyula, Gyurkovits Tibor volt benne, az induláskor Lázár Ervin is. Gyakran közölték a rendszerváltás hangulatához illő, expresszívebb képeimet, részben ezekből, részben a portrékból 90-ben újabb kiállítást állítottam össze, Arcmások és mások címmel.

A legnagyobb anyagom a taxisblokádról készült, az első percektől kezdve fotóztam, körbejártam a várost. A VIII. kerületről született még anyagom, elég inspiráló a közeg, de én nem akartam szociofotókat, inkább a környezet mint olyan érdekelt, egy csomó, azóta lebontott házban fényképeztem. Mostanában a VII. kerületi, eltűnőben lévő zsidó negyedet dokumentálom, más fotósokkal együtt, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízásából.

– Feldolgoztad a magyar fényképezőgépgyártás történetét. Ez a saját ötleted volt, vagy megbízást kaptál rá?

– A Műszaki Könyvkiadó elhatározta, hogy elkészíti a fényképész szakma fotótörténeti tankönyvét. Szarka Klárát bízták meg a könyv megírásával, de ő érezte, hogy a technikai résszel nehezen tudna megbirkózni, ezért engem kért meg a megírására, amit én meg is tettem, a kéziratot leadtam, méghozzá akkora terjedelemben, amekkorában ők kérték. A könyv megjelent, a szakmunkás tanulók ebből tanulnak. Ez a fotótörténeti kirándulásom nem volt előzmények nélküli, 1994-ben, Kocsis Iván biztatására és aktív közreműködésével megírtam Vác műtermeinek a történetét; ezt mutattam referenciaként a Műszaki Könyvkiadónak.

Amikor a tankönyvi fejezetet írtam, természetesen rengeteg munkát elolvastam, az ember nem írhat fotótörténetet fejből, és arra a döbbenetes dologra jöttem rá, hogy a magyar fényképezőgépekről semmilyen összefoglaló mű nem született. Egy-egy újságcikk létezett csak a szaklapokban, dr. Vajda Páltól, Gadányi Györgytől, de ezek elszórt publikációk voltak, amelyek ráadásul néha ellentmondtak egymásnak, és bizonyos alap adatokat nem tartalmaztak. Konkrét példát mondok, a Kinobox gépről (ki tervezte, hol gyártották?) semmit nem lehetett tudni. Többekkel beszéltem, mások mellett Horváth Győzővel, aki egy könyv megjelentetésére készült, amivel a hiányosságokat részben pótolhatja. Nagyon előzékenyen átengedte nekem, egyrészt az összegyűjtött anyagai egy részét, másrészt az elsőséget, azzal, hogy egy kicsit leállt a saját könyvének az írásával. 1997-ben Soós András megjelentetett egy füzetet az első kutatásaim eredményeiről, a füzet semmiképp nem törekedett teljességre, inkább csak fölvillantotta a lehetőségeket. Én már nem tudtam magam leállítani. 1997. március 7-én elkezdtem írni a magyar fényképezőgép-gyártás történetét feldolgozó könyv kéziratát, ami a Győzővel való, folyamatos munka után, 2001. október 14-én jelent meg. Ma már látom a problémákat, amik leginkább abból adódtak, hogy nem volt számítógépem, írógéppel írtam a szöveget, ami rengeteg fölösleges munkát adott a kiadónak. A fordítás sem volt tökéletes, végül egy bécsi röntgenorvos, Dr. Milos Mladek teljesen önzetlenül vállalta, hogy átdolgozza, plusz egy kanadai ismerősével az angol szöveget is lektoráltatta. A könyv nagy siker lett, az ezzel a témával foglalkozó külföldi szakemberek mindenhol ismerik, Franciaországtól az Egyesült Államokon át Japánig. Kaptam egy harminckét oldalas levelet, amiben az ellentmondásokra hívják fel a figyelmemet, néhány adat több helyen is szerepel, és nem mindig egyeznek meg. Ennek egyik oka az, hogy például a Magyar Optikai Művekről még akkor sem kaptam publikálható adatokat, csak informálisakat, amiknek nem akartam a forrását felfedni, ezért egy kis elmosás keletkezik a közölt adatokban. Ezt a japánok, akik betűnként nézték át a 180 oldalas, ismeretlen nyelven írott könyvet, nem csak, hogy észlelték, hanem még meg is írták levélben.

Többek között a könyvnek köszönhetően hívtak meg a bécsi Westlicht árverési ház és magánmúzeum tizenhárom tagú, nemzetközi szakértői, szakírói csapatába, komoly publikációk szerzői közé.

– A publikációidból is tudjuk, hogy a Duflex világszínvonalú fényképezőgép volt. A többi, Magyarországon gyártott gép milyen volt? Megemlíted például a Kingát, amiről soha nem is hallottam.

– A Kinga rossz példa, mert prototípus maradt, soha nem gyártották. Egyébként, ha gyártották volna, messze megelőzhette volna a korát, de ez így fikció, magyaros túlzás. Az Optikai Kutató Laboratóriumban Bárány Nándor kezdeményezésére 1950-ben(!) indult az első, sorozatgyártásra szánt fényképezőgép tervezése. Ez 53-ra gyakorlatilag befejeződött, és a dokumentációkat átadták a Magyar Optikai Műveknek. Az Optikai Kutató egyáltalán nem fix objektíves kamerára gondoltak, mint amilyen a végén a Momikon lett, hanem cserélhető objektívest terveztek, sőt Sebestyén Miklós a megfelelő objektíveknek is elkészítette a proto darabjait, amiket szintén átadtak a MOM-nak. A gond az volt, hogy a MOM nem készült föl arra, hogy mindezt átvegye, elpuskázták a lehetőséget, és mire 55-ben kihozták a Momikont, lépéshátrányba kerültek; a Leica M–3 már egy évvel korábban megjelent. Ha az Optikai Kutató proto darabját 52, 53 körül gyártani és forgalmazni tudták volna, akkor az a gép mind német, mint a szovjet fényképezőgépekkel állta volna a versenyt. De így, hogy lépéshátrányba kerültek, és a cserélhető objektívesek nem is kerültek forgalomba, nem sok mindenről lehet beszélni.

– Ezt a sikertelenséget csak a tervgazdálkodással lehet magyarázni, vagy más oka is volt?

– Furcsa, mert megtaláltam bizonyos KGST-dokumentumokat, amelyek azt mutatják, hogy számítottak a magyar fényképezőgép-gyártásra. De az is gyanús, hogy Magyarországon nem készült kisfilmes, pentaprizmás, tükörreflexes gép, holott három komoly, hosszasan tervezett prototípusról is tudunk. Ehhez képest igazán különös, hogy a végeredmény a nullával egyenlő.

– Úgy látom, ez olyan személyesen érint, mintha a te kudarcod is lenne. Azért vannak sikereid is?

– 2004 nyarán Michel és Michéle Auer, svájci gyűjtő házaspár nagy tárlatot rendezett Genfben a Musée d’art et d’ histoire-ban. Kiállították gyűjteményük legjavát, eszközöket és képeket egyaránt. A fényképezés teljes történetét bemutató kiállításuk 586 oldalas katalógusában szerepel egy fotóm és a rövid életrajzom is. Ez több, mint megtisztelő, szinte bénító érzés, hiszen az 1820-as évek eleje óta többszázezren foglalkoztak alkotó módon a fényképezéssel, napjainkban pedig milliárdnyian fotóznak világszerte.

– Auerék gyűjteményén kívül máshol is megtalálhatók munkáid?

– 1982 óta helyezem el szisztematikus alapossággal közgyűjteményekben a képeimet. Jelenleg 14 hazai múzeumon kívül 7 ország 14 jelentős gyűjteményében találhatók meg fotóim.

– Ezeket személyesen adtad át?

– Legnagyobbrészt igen. Többször találkoztam például Kölnben a Ludwig Múzeum azóta sajnos már elhunyt fotógyűjtemény-vezetőjével, Reinhold Misselbeck-kel, ő mindig nagyon kedvesen fogadott. Kétszer jártam a nemrég nyugdíjba vonult J.C. Lemagny-nál, Párizsban, a Bibliothéque Nationale-ban, amely az egyik legjelentősebb gyűjtemény a világon. Még aktív korában jártam Vercheval úrnál, a charleroi-i fotómúzeum igazgatójánál, aki ma már szintén nyugdíjas. Az új épületük megnyitása előtt kerestem fel a Maison Européenne de la Photographie-t Párizsban, akkor még nem a mostani, sokak által ismert igazgató vezette az intézményt. Megismételhetetlen találkozások voltak ezek, amelyek után az érintettek később levélben jelezték, hogy képeim milyen nyilvántartási számot kaptak.

– Ezekről az utazásokról korábban a Fotóművészetben is beszámoltál.

– Igen, feleségem és két gyermekem már tudják, ha szeptember végén, októberben vagy novemberben „nyaralni” indulok, akkor a felkeresendő városban „véletlenül” három tucat fotókiállítás látható. Komolyabbra fordítva a szót, 1990 óta szisztematikusan és sajnos saját költségemre utazgatok Európában. Jártam számos fontos rendezvényen Kölnben, Párizsban, Bécsben, Frankfurtban, Bázelben, Genfben, Zürichben, de egy-egy kiállítás miatt is felkerestem az említett vagy fel nem sorolt városokat. Nem csak az engem érdeklő fotótörténeti témákban, hanem a kortárs fotóművészet terén is meglehetősen sok tapasztalatra tettem szert. Reménykedem benne, hogy ebből valamit hasznosítani tudok a Szövetség Elnökségének tagjaként.

– Köszönöm a beszélgetést.

Bacskai Sándor